Szellemekkel suttogó
(2. részlet a harmadik epizódból)
***
Mit vesznek fel egy szeánszra? Biztosan nem görkoris
szoknyát térdig érő kockás zoknival párosítva. Kivéve, ha te én vagyok. Mert
pontosan ez az, amit viselni fogok. Az egyetlen másik dressz a ruhatáramban a
kosztüm, amit a nagyanyám temetésén vettem fel. Nem tudom rávenni magam, hogy
felvegyem, és kétlem, hogy valaha képes leszek rá. Eladományozni sem tudom,
szóval csak lóg, kísérti a szekrényem.
A Springside Közösségi Központon kívül tömeg verődik
össze. A hosszútávu gondoskodás intézmény lakói bizonytalan lépteikkel haladnak
lefelé a reptéri buszhoz, mások a kerekesszék rámpánál várakoznak. Intek Mr.
Carlottának, aki épp csak megérkezett a járdára.
– Katy-lány,
te hiszel ebben a marhaságban? – Megfogja a kezem, mint ahogy mindig. Beljebb
megyünk, mintha az esti időpontja lennénk, az egyik gondozója, aki tolja a
tolószékét.
– Marhaság,
én mondom neked, – mondja megint. – Nem hiszel benne, ugye?
– Természetesen
nem.
– Akkor
mit keresel itt?
Emberek
árasztják el az előcsarnokot. Nyúlós, izzadság szaga terjeng a levegőben.
Néhány vállalkozó szellemű lélek az iskolatanácsból vattacukor gépet
állíttatott be. Valaki más, még okosabb, palackozott vizet árul. Izzadság
csordogál le a gerincemen, és a két dolláros haszonkulcs ellenére is veszek egy
üveget.
– Nem
tudom mit fogunk itt csinálni, – mondom Mr. Carlottának. – Itt találkozom
Malcolmmal és …
Felhorkan,
ami felöleli a teljes véleményét Malcolmról.
Majd felhő halad át Mr. Carlotta szemein. Látom,
érzem, s a székje mellé térdelek.
– Istenem,
Katy-lány, de annyira hiányzik. – Erősebben szorítja a kezem, mintha ezzel
visszahozhatná a nagymamámat.
– Nekem
is hiányzik.
Annyira szerelmes volt a nagyanyámba. Attól, ahogy
gyászol – még mindig – egy kis düh ébred bennem a nagyanyám iránt. Az igazság
az, hogy ő sohasem bátorította.
– Nem
lenne helyes – mindig ezt mondta nekem a nagyanyám. – És ez nem olyan valami,
amit megtehetek.
Mielőtt meghalt, egyetértettem vele. Mr. Carlotta
bütykös ujjai áthaladnak a fejem tetején, beleakadnak néhány önfejű hajtincsbe.
Most jövök rá, hogy nagy fájdalmat okozott volna. Lassan kiszabadulok, először
talpra állok, majd megszorítom a kezét.
– Már
akartam kérdezni, – mondom. – Hogy van Jack?
A fiú unokájának neve hallatán Mr. Carlotta gerince
kiegyenesedik. A felhők kitisztulnak a szeméből.
– Épp
leadta a vizsgát és kapott egy állásajánlatott az egyik puccos ügyvédi irodától
Minneapolis belvárosában.
– Nagyon
lenyűgöző.
– Jó
fogás egy lánynak, biztos munkája van és minden. Nehéz megélni
szellemvadászként.
Visszanyelek egy sóhajt.
– Amikor
utoljára hallottam Jack még foglalt volt.
– Léha
dolog. Tudom, hogy nem fog működni.
Jack Carlottával jártam iskolába. Ugyanabban a végzős
osztályban voltunk, és egyszer a Bunsen égő tüzébe tette a hajam
természetismeret órán, habár nem szándékosan. Túlságosan rajongok Mr.
Carlottaért, hogy eláruljam neki, hogy éppen az unokája az, aki léha.
– Meg
kell találnom Malcolmot, – mondom ehelyett.
Megjósolhatóan, számítok a másik horkantásra.
– Mond
meg neki, hogy rajta tartom a szemem. Rosszul bánik veled, Katy-lány? Nos,
megvan erről a mondanivalóm.
– Üzlettársak
vagyunk.
– Igen.
Hát persze. – Ravasz pillantást vet rám. – Milyen ostobaság ez tőlem.
Csak miután befordulok a tornaterem felé, forgatom meg
a szemem.
A tornaterem túlsó végén egy emelvény helyezkedik el a
kosárlabda karika alatt. Eltekintve egy éjkék tömött széktől, az emelvény üres.
Onnan, ahol én állok, az anyag bársonynak tűnik, és a párja a fodor, ami magát
a platformot veszi körül. A szövet, – a széken, az emelvény körül – annyira
kényelmesen takar, hogy azt kívánom, bár öt éves volnék, így felemelhetném,
becsúszhatnék alá, és felfedezhetném az összes titkot, amik kétség kívül ott
rejtőztek.
De nem voltam öt evés, ezért ehelyett felsétáltam a
központi folyosón, a pillantásommal Malcolmot keresve. Először ébenfekete hajának
látványát kapom el. Az első sorban van, egy riporterrel beszél a heti újságtól.
Nem akarok az első sorban ülni. Valóban semmi sem csábít az első sorba, sem
emberként, sem pedig szellemeltüntető specialistaként. A hátsó jobb választás,
a hely, ahol talán láthatod a műszaki személyzet bűvészmutatványát.
Hátul eltűnhetsz és senki sem vesz észre, hátul
láthatod, kik hogyan helyezkednek el. De Malcolm elől van, így folytatom az
utamat és elfoglalom a széket két hellyel odébb tőle.
Amikor a riporter elmegy, Malcolm a helyet mustrálja,
amit kettőnk között hagytam, aztán felnyársal a tekintetével.
– Mi
van? – Felhúzza a szemöldökét. – Szaglok?
Normális esetben, igen, mint az Ivory szappan és a
szerecsendió. Ez az egyik legjobb dolog abban, hogy annyira a közelségében
dolgozom. De amikor közelebb húzódik, a végén az orrom megtelik pézsmával.
Felhúzom az orrom.
– Igen,
illatozol. Kölni van rajtad?
Elsimít egy hajtincset a homlokából. – Egy kevés.
Nagyon.
A fehér inge ki volt keményítve. A papucscipője csillog. Ugyanígy a haja. Extra
termék, azt hiszem.
– Randid
lesz később? – kérdezem meg végül.
Vet egy pillantást a harisnyámra. – És neked?
Félrenézek.
Több fénysugár is lekapcsolódik, sötétségben hagyva a sorokat.
Kollektív felszisszenés visszhangzik a tornateremben. Homályos ragyogás
árasztja el a széket az emelvény közepén, az éjkék olyan akár az éjszakai
égbolt, ezernyi apró csillag szikrázik. Ez alacsony költségvetésű színpadi
trükk, bezzeg, mégis hatásos. Érzem, az emberek a mögöttünk lévő sorban előre
hajolnak. Valami lágy, új korokat időző dallam tölti meg a levegőt. Malcolm
felé fordulok. Ám csak vállat von.
Armand úrnő felemelkedik az emelvényre, a lépcsőket
használva, amiket mi nem láthatunk. A köpenye lebeg és kísértetiesen fehéren csillog.
A látvány egy gyermek elképzelését juttatja eszembe a szellemekről. De valami
másra is emlékeztet, amit nagyon is mostanság láttam, valamire, amit képtelen
vagyok megmagyarázni, valamire, ami megpróbált megölni. Hátra hőkölök. A székem
hátra billen. A lábai meginognak, aztán Malcolm karja megállít. Mintegy
ráadásként a széklábak a fapadlára puffannak. A zökkenés a gerincemtől az
állkapcsomig haladt.
– Jól
vagy? – súgja.
A nyakamra teszem az egyik kezem. Az a dolog – a
jelenség, ami rám támadt – nincs itt. Semmi sem fojtogat. Még mindig lélegzem.
Bólintok.
Talán a fény, de Aramand úrnő valahogy bájosabb, mint
a saját retusált képén. Még több moraj zuhog keresztül a tömegen.
Bizonyára Malcolm is egyenesebben ül, mintha a nő
rabul ejtette volna a teljes figyelmét.
A karja lecsúszik a székem hátuljáról.
Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre.
– Üdvözöllek
titeket! – Kiált fel Armand úrnő. –Üdvözlöm mindenféle barátaimat, embereket és
túlvilágiakat. Azért vagyunk ma itt, hogy eloszlassuk a mítoszokat a
barátainkról a másvilágon. Azért vagyunk ma itt, hogy beszéljünk velük, hogy
tanuljunk a tudásukból. Azért vagyunk itt, hogy begyógyítsuk a múlt sebeit.
Nem tudom megmondani, hogy ezalatt mindannyiunkat
érti-e vagy csak királyi harmadik személyben beszél.
Nem tudom számít-e egyáltalán, az itt megjelentek
többsége azért van itt, hogy beszéljen a szellemekkel.
Persze csak ha a szellemek válaszolni is tudnának.
Hallgatok, próbálok nem véleményt alkotni vagy a
szemem forgatni. Egyik sem sikerül. A helyemen fészkelődök, a fém összecsukható
szék megfájdítja a csípőm. Hideg nyaldos, annak ellenére, hogy testhő melegíti
a levegőt. Fent a színpadon, Armand úrnő szembesíteni akar a kísérteteinkkel,
amit én is minden nap megteszek.
– Ők
csupán a belső zűrzavaraink megnyilvánulásai, – mondja a nő.–Szabadítsuk meg
magunkat tőlük, szabadítsátok meg magatokat teljesen a szellemektől. Meg
fogjátok gyógyítani a testetek, a lelketek és a szellemetek.
Felemelem a kezem.
Egy pillanatra eltorzul Armand úrnő arca. – Őrizzük
meg a kérdéseket a végére, rendben?
– De
nekem most van egy, – ellenkezem, és mielőtt félbeszakíthatna, folytatom, – Nem
te mondtad korábban, valójában ma, hogy a szellemek valóságosak, és a mi elfogni
és elengedni politikánk kegyetlenség? Hogy lehet mindkettő? Valóságosak és
csupán a belső problémáink megtestesítői?
– Egyszerűen
nem érted, gyermekem. Ők mindkettő. Nem látod? Elfogni, majd elengedni őket,
olyan, mint az elutasítás. Nem nézel szembe a problémáiddal, egyszerűen
félretolod azokat. Erősebben térnek vissza, mint valaha.
– De…
– Ki
szeretne meggyógyulni a szellemeitől? – Armand úrnő kaftánja libeg a mozdulataitól.
Úgy hullámzik, mintha mindannyiunkat átölelne.
Körülöttem kezek lőttek a levegőbe, amíg
kézrengeteggel lettem körülvéve.
– Te
ott, szürke pulóverben és kék szoknyában. Igen, te.
A nyakam nyújtva figyelem, kit választott ki.
Rémületemre, Sadie Lancaster tart lefelé a folyosón, kezeit izgatottan és
büszkén kulcsolja össze az álla alatt, mert őt szemelték ki.
– Áh,
gyere ide, kedvesem. – Armand úrnő egy kezét kinyújtva segít Sadienek felmászni
a lépcsőkön az emelvényhez. – Szellemek gyötörnek?
Sadie bólint.
– Normális
esetben Katyt vagy Malcolmot hívom, de a szellemek mindig visszajönnek.
– Talán
ők nem a leghatékonyabb vállalkozás?
Csendes nevetés hullámzik a közönség soraiban. Előrébb
dőlök, készen állok felemelni a kezem vagy lehetőleg felviharzani a színpadra,
amikor Malcolm megfogja a csuklóm.
– Ne
aggódj, Katy, – mondja az orra alatt.
– De…
– Nem.
Éri. Meg.
Visszaülök, legyőzötten, legalábbis most. Armand úrnő
a székhez vezeti Sadiet, az ujjait, a hosszú vörös körmeivel, a halántékán
pihenteti.
– Ó,
igen. Látom a szellemeid, kedvesem. A nőcsábász férjed. Igazam van?
– Meg
kell állítanunk, – mondom Malcolmnak.
– Ez
közismert. Mindenki tudja a városban. – Még mindig szorítja a csuklóm, mintha
attól tartana felrohanok a színpadra. Nem is árt aggódnia, mert ilyen közel vagyok hozzá, hogy
megtegyem.
A színpadon Sadie szomorúan nyel, – Igen.
– Én
számolok egy, kettő … ó, öt affért.
Malcolm felé döfök a pillantásommal. Szóval Armand
úrnő akar a kegyetlenségről beszélni? Ez a kegyetlenség. Sadie alsó ajka remeg. Becsukja a
szemét, csakhogy Armand úrnő megfogja az ujjait az arca előtt.
– Nem,
kedvesem, muszáj szembe nézned a belső démonjaiddal, nézz rájuk egyenesen.
Ezért az üzletért mindig nyitva tartjuk a szemünk. Mindig.
Armand úrnő folytatja, bár a részletek aligha
számítanak. Malcolmnak igaza van. Már mindenki tudja a városban. A városban
mindenki, kivéve talán a nagyanyám, részese a megtévesztésnek. Mire Armand úrnő
végzett, Sadie darabokban, a szempillafestékje sötét patakokat vés lefelé az
arcán. Papír zsebkendő darabkák pettyezik a szoknyáját.
Armand úrnő összekulcsolja a kezét a mellkasa előtt,
pillantását a hallgatóság felé fordítja. – Nem volt katartikus?
– Tulajdonképpen
borzalmas volt, – mondom, nem törődve vele, ki hallja meg.
Armand úrnő állkapcsa csikorog.
– Most,
kedvesem, – folytatja – látni fogod a hasznát és különösen a szellemek hiányát.
Jegyezd meg a szavamat.
Sadie remegve halad lefelé a lépcsőn. A kávéház
igazgatója segíti le az utolsó lépéseknél, mire halványan rámosolyog. Amikor
elhalad a székemnél Sadie megtagadja, hogy rám nézzen.
– Ki
a következő? – Kiált fel a nő. – Ki akarja még szellemektől megszabadított élet
előnyeit megismerni?
Ezúttal a kezek rengetegje nem olyan sűrű. Persze még
mindig elég önkéntes van. Meglepetésemre, Malcolm elengedi a csuklóm.
Aztán felemeli a kezét.
– Micsoda
úriember ezúttal. Önt, ott, uram, kísértik?
Vörösre lakozott körmével Malcolmra mutat.
– Állandóan,
– mondja.
A nő a kezével a lépcső felé int. – Akkor Armand úrnő
várja önt.
Ó, arra fogadok. Összefonom a kezem a mellkasom előtt,
a lába is keresztbe teszem. Hogy nincs az oldalamon Malcolm, mellettem, a
dolgok annyira rossznak tűnnek, amit nem tudok kitalálni. A nő nem vezeti a
székhez. Ehelyett, a színpad közepére állítja, majd körbejárja, mintha a férfi
valami olyan lenne, amit szeretne megvenni.
– Óh,
kedves, – mondja a nő. – Milyen egy szomorú mese, milyen egy nehéz szív. El
szeretnél mondani mindent Armand úrnőnek arról a lányról, akit magad mögött
hagytál?
– Igen.
– Malcolm inkább leheli a szavakat, mintsem mondaná. – A lány, akit elhagytam.
A mi? Hátra hőkölök,
vagy legalábbis kiterülök. A szám? Eltátva.
Igen, Malcolm múltja sötét. Még csak nemrég szereztem
tudomást, és találkoztam, a testvérével. Végül. Annyira a saját gyászomra és
szellemvadász üzletemre koncentráltam volna, hogy nem vettem észre, az
összetört szíve miatt szenved?
Nem hiszem. De mióta Armand úrnő kiejtette az első
élénk hirdetményét, csak ma délután, nem előbb, rengeteg dologban kezdtem el
kételkedni.
– Ó,
te szegény dolog, – suttogja, hangja akár a bársony. A kezébe zárja a férfi
arcát, az ujjai az állkapcsát cirógatják. Malcolm a nőt bámulja, tátott
szájjal, az arca megbűvölt.
Kitolom a székem és elindulok, nem a színpad felé, de
lefelé a lépcsőkön. Nem tudok többet tenni. Valójában, talán már túl sokat is
tettem. Kétlem, hogy ki tudom írtani a fejemből a képet, ahogy a keze Malcolmot
simogatja. Legalábbis, nem a közeljövőben.
Betolom a tornaterem ajtaját. Mielőtt teljesen
bezáródna, Armarnd úrnő dallamos hangja végig követ.
– Hitetlenek
mindig vannak.
***
Ramsey rendőrfőnök áll kint a tornaterem
előcsarnokában, karját összekulcsolva a mellkasán, a komoly-rendőrségi-ügy
mogorva tekintetével a helyén. Egy pillanatra megemelkedik a hangulatom. Igen!
Armand úrnő csaló, Ramsey rendőrfőnök pedig azért van itt, hogy letartóztassa,
vagy legalább lekapcsolja a szeánszot. A reménynek meg kellett mutatkoznia az
arcomon, mivel az övén egy majdnem-vigyor jelenik meg.
– Sajnálom,
Katy, a magad módján kell kezelned a versenyt. Csak a közlekedésirányítás miatt
vagyok itt, amikor a szeánsz feloszlik.
Armand úrnőnek egy dologban igaza volt: mindig vannak
hitetlenek.
Ramsey felügyelő? Ő az egyik legnagyobb a városban.
Amikor még élt a nagymamám néhány havonta felajánlotta, hogy segít tisztázni a
Springside Rendőrkapitányság néhány megoldatlan ügyének eltemetett aktáját. A
városban történő bűncselekmények felének hátterében energikus szellemek állnak.
Ám a rendőrfőnök mindig visszautasította. Néhány ember
nem tudja lenyomozni a szellemek aktivitását. A furcsa eseményeket a Merkúr
forgásának tulajdonítják, vagy rossz szerencsének, vagy a babonának.
Visszanéztem a bezárult tornaterem ajtajára.
– Van
a nőnek… ?
– Engedélye?
Mert, igen, van. Észre fogod venni, hogy senkit sem kötelez semmire.
– Még,
– teszem hozzá. – Még nem veszi őket rá semmire. Az első ütés mindig ingyen
van.
– Nem
így dolgozol te is? Vicces, hogy a szellemek – kicsit elnyújtva idézőjelbe véve
a szellemek szót – mindig vissza
térnek.
Igen. Mint az egerek. Vagy rovarok. De ezt nem ejtem
ki. Helyette azt mondom:
– A
K&M
SzellemIrtó Specialisták be van regisztrálva a Városházán. Korlátolt
felelősségű vállalat vagyunk és a működési engedéjünk naprakész.
Ennek többsége Malcolmnak köszönhető. A gondolatára a
pillantásom ismét a zárt tornaterem ajtaja felé vándorol.
– Elhagytál
valamit? – kérdezi a rendőrfőnök.
Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom.
– Tudasd
velem, amikor szeretnéd, hogy elfogjam a szellemet a kerti fészeredben.
Anélkül, hogy megvárnám a választ, kisétálok az
előcsarnok területéről és az éjszakába veszek.
A levegő hűti a felhevült arcom. Egy részem vissza
akar térni a tornaterembe és véget vetni a szeánsznak. Egy részem vitatkozni
akar Ramsey rendőrfőnökkel, de nem kényszeríthetek valakit, hogy higgyen a
szellemekben. Senkit sem kényszeríthetek, hogy bármiben is higgyen.
Vetek egy utolsó pillantást a közösségi központ
ajtajára és azon tépelődöm, talán ez rám is vonatkozik.
Mindig vannak
hitetlenek.
Talán én is egy vagyok közülük.
***
Lexy
Köszi!
VálaszTörlés