Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghost 1)

Az eltűnt szellem

(1. részlet a negyedik epizódból)

Kint állok a Springside Hosszútávú Gondozó Intézet ajtajánál, a kezemmel egy leszigetelt kancsó kiváló Kona kávét szorongatok. Szellem elfogásom van, aki válogatós és tüskés. Talán még a legdrágább babokkal sem leszek képes elcsábítani a kísértéstől.

A melankolikus szellemeket a legnehezebb elkapni.

Az üzlettársam, Malcolm Armand, mellettem áll. A vászon táskában, amit terepfelszerelésként használunk, a termoszkészletet cipeli. Csörömpölnek, miközben megáll, az egyik kezével a vállamon egy helyben tart. A homlokát aggodalmasan ráncolja, az ajkait összepréseli.

–   Malcolm? – mondom. – Mi…?

–   Hol van mindenki?

A dupla ajtó üvegén át látok egy nőt, aki a recepciós pultnál dolgozik, de senki mást. Felettünk a nap mindent megtesz, hogy úgy tegyen, mintha a nyár nem halványodna. A délután a foglalkozások ideje. A legtöbb lakónak csinálnia kell valamit. Ám az épület csendesnek tűnik, mintha mindenki visszavonult volna éjszakára.

Malcolm mobilja rezeg. Előhúzza, és úgy tartja, hogy mindketten elolvashassuk az intézet vezetőjének az üzenetét.

Légy szíves, maradj ott, ahol vagy. Egy pillanat múlva kint leszek.

Össze fonódik a tekintetünk Malcolmmal.

–   Tettünk valami rosszat? – kérdezem.

Mintegy válaszként, szellő kapja fel a hajtincseim és a szám körül táncoltatja őket. Mivel a kancsót tartom, kifújom és köpködök, ami nem egészen úrihölgyhöz illő. Az utolsó itteni látogatásunkon töprengek: megszabadítottuk a helyet egy meglehetősen kellemetlen (ám természetellenesen gyönyörű) lénytől, egy nőtől, aki szellemsuttogónak nevezte magát, de ehelyett mások szégyenéből lakmározott. És amikor nagyon hosszú életet éltél, rengeteg szégyen halmozódik fel.

A dupla ajtó kinyílik és kilép az intézet vezetője, a cipősarka kopog a járdán, a nadrágja szára libeg a szélben, és a járástól.

– Sajnálom, hogy el kellett jönnötök ide. – Kitárja a karját, mintha visszaterelne minket a furgonomhoz. – Változott a terv.

–  Akarod, hogy egy másik alkalommal jöjjünk vissza? – kérdezem.

Évek óta járok ide, először a nagyanyámmal, majd magamban. Most, Malcolm és én látogatjuk. A Springside Hosszútávú Gondozás az egyik ingyenes ügyfelünk. Nem számolunk fel díjat a szellemek elfogásáért. A nagyanyám mindig azt mondta, az itteni embereknek már a szellemekkel való összetűzés is elég, így miért is ne tegyük egy kicsit könnyebbé nekik a dolgokat.

– Valójában megváltoztatjuk a programunkat, és nem fogjuk… – A vezető hangja megbicsaklik, az ajkába harap. – Igénybe venni a szolgáltatásaitokat mostantól. 

–     De hát semmit sem számolunk fel. – Ez egy hülye tiltakozás. Mindannyian tudjuk.

Malcolm erősebben szorítja a vállam, egy enyhe kis nyomással visszafog, a vezető és közém lép, beveti a vonzerejét.

– Vanessa, mi ez az egész? Érkezett bármilyen panasz? Ígértem egy ízvizsgálatot Katy kávéja és az én teám között. – Megrázza a vászon táskát, meglökve a termoszokat, az alumínium csilingel. – A mai az a nap. Utálnék csalódást okozni a lakóknak.

A lakókon a női lakókat érti, vagy legalábbis a többségüket. Amíg Malcolm bűvész órája folyik a közös helyiségben, én mindig a folyosón vándorlok, a lakók szobáiba, megfogva a válogatós és tüskés szellemeket.

Vanessa habozik, ide-oda mozog a szélben Malcolm tekintete alatt. Majd megrázza magát és egy jó adag elhatározást ráz az arcvonásaiba.

–  Ez nehéz nekünk, – mondja, – de szavazásra bocsátottuk. És a mi alatt, a lakókat és a személyzetet értem. Már nem szeretnénk, hogy továbbra is látogassátok a Springside Hosszútávú Gondozást. Sajnálom.

Megfordul és a dupla ajtó felé iszkol, a magas sarkak konkrétan úgy csattannak, mint a jégcsákányok. Minden egyes lépéssel, éles döfést érzek a gyomromban. Lazítok a kancsó fogásán, az egyik kezem a gyomromhoz nyomom, a pulzusom dühöngve lüktet.

Felmérem az épületet, a behúzott függönyöket, és a most már üres recepciós pultot

–  Ők… megszavazták? Mit jelent ez?

Megrázza a fejét. – Nem tudom.

–  De megígértem Mr. Carlottának, hogy gondoskodok a szelleméről. Senki más nem tudja elfogni.

–  Tudom.

Még Malcolm sem. Egy ideig a saját képességeimben is kételkedtem, hogy meg tudom e csinálni. Mr. Carlotta szelleme nagyon öreg és nagyon szomorú. Súlyossá teszi a levegőt, nehezen lehet lélegezni Mr. Carlotta szobájában. Azt állítja, a szellem Guadalcanal óta vele van, de nem tudom, ez hogy lehet igaz. Amit tudok, bármi is ez, rossz dolog.

Előre lépek, eltökélve, hogy kiderítem mi is van pontosan.

–  Katy, ne. – Malcolm odakocog, hogy feltartóztasson. – Ha nem akarják, hogy itt legyünk, mi pedig betörünk, akkor az bűncselekmény.

–   Mit fognak csinálni? Hívják a rendőrséget?

Bólint. – Talán.

A dupla ajtó üvegén át látom Vanessát, a mobil a füléhez nyomva. De nem számít. Amikor a bejárathoz érek, semmi sem történik.

Az érzékelő, ami automatikusan nyitja az ajtókat, ki van kapcsolva. Ott állok, befelé bámulok, az ujjaim foltot hagynak az üvegen.

Elveszi azt a kezem, amelyik az üveghez tapad, és a két kezébe fogja. Félre húz. A mozdulat gyengéd, mintha egy anya vonakodva húzná el a gyermekét a hintától, mintha egy apa sürgetné a fiát el a játéktól, ami túlságosan drága. Szerintem a karjával átkarolhatná a vállam a furgon felé menet, de csak a kezem szorítja.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mennyire fáj. Nem tudom megmagyarázni miért terem fájdalom a szívemben. Ez csak üzlet, ugye? De amikor Malcolm kitartja a kezét a furgonom kulcsáért, tudom, hogy megérti. Átadom neki a kulcsot, de nem azért mert nem tudok vezetni. Biztosan tudok. De egy hosszú, kemény pillantást akarok vetni a gondozó intézményre. Minden lakó szobáját tanulmányozni akarom. És amikor Mr. Carlotta szobájában meglebben a függöny, meg akarok győződni, hogy valóban azt látom.

***

Késő délután, az épületek fölött az irodánkba betör a lenyugvó nap, amit a legnehezebb elviselni. Ez a gyenge fény jelez egy másik kliens nélküli napot, egy másik jövedelem nélküli napot, és közelebb kerültünk a naphoz, hogy feladjuk ezt a helyet, ha nem tudjuk állni a bérleti díjat.

Imádom az irodánkat, az egészet. Imádom az arany feliratot az elsőablakon, a K&M SzellemIrtó Specialisták hirdetésünket. Szeretem, hogy Malcolm öreg szamovárja van a kirakatban, egy antik kávéfőzővel együtt, ami a nagyanyámhoz tartozott, és ami mostanában vonult vissza a szolgálatból. Imádom minden reggel kinyitni az ajtót, mindent valóságossá tesz.

De amikor az ebéd is hívás vagy e-mail nélkül telik, amikor a nagyablakon át bámulok ki, és látom, hogy a bank bezár a nap végén, úgy tűnik, mintha a ventilátor nem pumpálna elég levegőt. Már két hete, hogy Vanessa azt mondta, ne térjünk vissza a Springside Hosszútávú Gondozásba. Ki kellett mennem néhány munkára, a zavaró hívások lelkeket foglaltak magukba, amiket magam is elrendeztem. De azután? Csend.

Én már itt voltam.

–  Talán az időjárásban bekövetkezett változás miatt. – Mondja Malcolm.

Nem beszélünk a munka hiányáról, de mindkettőnk agyában világos.

–   A főiskolán, – folytatja, – semmi természetfeletti nem történt legalább októberig.

–  Valószínűleg túl elfoglaltak voltatok, hogy észrevegyétek, – mondom.

A szellemek imádják az őszt, és Halloweent különösen, főleg a lelkek.

Szeretnek csínyeket játszani, és a Halloween erre tökéletes.

–  Akkor talán nem az, – vitatkozik a férfi. – Az embereket túlságosan lefoglalja az iskolakezdés, a sportokkal és effélékkel törődnek a szellemek helyett.

–   Talán. – Megdörzsölöm a nyakam. Az utcán a bankigazgató lehúzza az árnyékolót a bejárati ajtón. Túl messze vagyok a kulcs kattanásának meghallásához, de ez nem gátol abban, hogy elképzeljem, én csinálom.

– Ha kibámulsz az ablakon, az nem fog nekünk klienseket szerezni, – teszi hozzá Malcolm.

–   Az is pont ilyen volt, mint ez, tudod?

–   Mi volt?

–   Amikor a városba jöttél és elloptad minden kliensemet.

Kitör belőle a nevetés.

–   Óh, ne csináld már! Nem loptam el az ügyfeleidet.

Elfordulok a Main Street vizslatásától, helyette csípőre tett kézzel szállok vele szembe.

–  Nem? Akkor minek hívnád?

– Szabad vállalkozásnak? – átszeli köztünk a távolságot. – Amellett, mindketten tudjuk, hogy végződött.

Egy hónapja Malcolm még a riválisom volt, és nem számít mit mond, igenis ellopta minden ügyfelem. Egy hónapja még a látványát is utáltam. És most?

Az egyik kezét a vállamra teszi. – Nem végződött másként? – A hangja mély, majdhogynem már suttogás, mintha nem akarná, hogy bárki véletlenül meghallja, amit esetleg elmond.

A szívem a mellkasomnak puffan. Nem akartam így érezni az üzlettársam iránt. Még abban sem vagyok, mit jelent az így, kivéve, hogy ilyenkor a közelsége elszédíti a fejem.

Ivory szappan és szerecsendió illata van, ami semmit sem használ a gondolataim kitisztításában.

–   Katy, – mondja, – gondolkodtam…

Az irodánk ajtaja kitárul, a csilingelés vevőt ígér.

Malcolm elkapja a kezét, mintha égetné a vállam. A bejáratnál Deborah Millard rendőrtiszt áll. Amióta az eszem tudom a nő rendőr volt. A társa új, gyakorlatilag még fiú. Az alsó ajkát rágcsálja, miközben Millard rendőr szeme körül elmélyülnek a ráncok.

– Katrina Lindstrom? – mondja, habár hogy miért, fogalmam sincs. Mindig is ismertük egymást.

– Igen? – válaszolok, bár megint, hülyeségnek tűnik ez az egész, a válaszom és a teljes nevem elhangzása.

–  Parancsom van a letartóztatására!

Vagy nem is annyira hülyeség.

Bilincset húz elő. – Jogában áll hallgatni…

– Nem, de tényleg. – Malcolm közém és Deborah közé helyezkedik. – Ez nevetséges. Mik a vádak? Nem jöhet be csak úgy és…

– Uram, lépjen oldalra és hagyja, hogy a munkám végezzem. – Deborah szavaiból hiányzik bármilyen hangsúly. – Megbüntetem, ha nem teszi meg.

Megrázom a fejem Malcolm felé. – Nem tartóztathatnak le téged is. – Hagytam, hogy Deborah megfogja a kezem és biztosítsa a hátam mögött. A fém hideg a csuklómon, megbilincselt. Kizárt, hogy szabadon kikerüljek belőle.

–   Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon…

–  Mik a vádak? – Erőszakos, de felindult, az egyik szeme Deborahán, a másik a fiún, aki előhúzta a saját bilincsét. – Legalább ezt árulják el nekünk.

–  Lopás, – mondja Deborah. – Hét számjegyű.

Tudom, hogy tátognom kellett. Az álkapcsom szétnyílt, levegő kirobbant a számból. El sem tudtam képzelni. Miért gondolják azt, hogy loptam?

–  Katy? – Malcolm szemei elkerekednek és bizonytalanok.

Hát, igen, voltak pénzügyi gondjaim. De sohasem loptam el semmit, főleg nem az ügyfeleimtől.

–  Jó ügyvédre van szükséged! – mondja Deborah.

Ügyvéd! A tekintetem találkozik Malcolméval és az övé felcsillan.

–  Elszaladok az ügyvédi irodákhoz, – mondja. – Nem mondj semmit, amíg oda nem érek egy ügyvéddel, oké?

Bólintok. De valójában, mit is mondanék? Nem tudom, miről beszél Deborah. Ami ismét, talán még veszélyesebbé változtatja ezt az egészet.

Amikor már bilincsben vagyok és Deborah befejezte a beszélgetést, kivezet az irodából. Egy Springside méretű városban nincs nagy csúcsforgalom. De ma, én vagyok a kirakatban, akiért itt vannak. Malcolm becsukja az ajtót és lefelé tart a járdán.

–  Olyan hamar ott leszek, ahogy csak tudok, – kiált vissza a válla felett.

Aztán elsprintel, a cipője a betonon kopog, a célja az ügyvédi iroda a Main and Fifth sarkán, ahol már alkalmaztak minket. A neheztelő szellemek szeretik zaklatni az ügyvédeket, különösen a válóperes ügyvédeket.

Körbe nézek, mintha az összegyűlt emberek megmenthetnének ettől a sorstól. Valaki talán előlép és vallomást tesz vagy bizonyítékot szolgáltat az ártatlanságomról. De csak annyi történt, hogy az emberek félrenéztek. Senki sem nézett a szemembe. Kivéve a szomszédomat, Sadie Lancastert, aki a földre ejti a bevásárló táskáját és a szája elkerekedik a sokktól.

Az arcom lángol és lehajtom a fejem. De egy suttogás, a nevem a levegőben, arra késztet, hogy felemeljem. A csemegebolt kapualjában Malcolm bátyja rejtőzik. Nigel felém lép, de megrázom a fejem. Nem segíthet nekem, most nem. Aztán a figyelmem visszatér Sadiere. A férfi követi a tekintetem és bólint, hogy megmutassa, érti. Amikor Deborah az egyik kezét a fejemre teszi és a járőrkocsiba irányít, Nigel kicsúszik az árnyékból.

Miközben elhajtunk, hátra fordítva a nyakam  kitekintek a hátsó ablakon, a kemény, engesztelhetetlen ülés a csípőmet nyomta. Ott, a járdán, Nigel keze Sadie vállán volt. A gesztus olyan volt, mint Malcolmé csupán csak néhány perccel korábban, a szívem meglódul. Aztán már a karjai közt volt, a férfi pedig közel húzta. Felemelte a nő bevásárló szatyrát és úgy tűnik, hogy egyszerre beszél a nőhöz és teszi vissza a dolgokat a szatyorba, a szavak megnyugtatók, Sadie arckifejezéséből ítélve.

Aztán befordulunk a sarkon, és minden eltűnik a szemem elől.

Lexy