Piszkos: II. fejezet

2. fejezet

Gabe

Másnap…

–   Mennyi idő? – kérdezte a nő, egyértelmű a hangjában a sokk. A szemei kitágultak, a szája enyhén kinyílt, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, ahogy a farkam kihúzom, majd azok közé a telt, rózsaszín ajkai közé csúsztatom.

–  Legalább egy hét, esetleg több, ha nem tudom megszerezni az alkatrészt a sráctól, akit a szomszéd városban ismerek. – A kocsija felé nézek. – Régi külföldi model a tiéd. Új alkatrészeket közel lehetetlen találni, a használtat vagy az ócskavastelepről lévőt szintúgy nehéz.

Kifújja a levegőt és megrázza a fejét. – Úgy értem, mi a baja pontosan?

–  Mit szeretnél, hol kezdjem?

Lehunyta a szemét és megint megrázta a fejét. – Mindegy. Egyébként se hiszem, hogy a felét is érteném annak, amit mondasz.

Kinyitotta a szemét, a kék színük a hajának vöröses árnyalatával párosítva, a merevedés határán voltam.

Kibaszottul figyelemre méltó volt a tény, hogy bármiféle önkontrolt tanúsítottam ebben a pillanatban.

Elfordulva tőlem feltárta a hátát. Figyeltem őt, miközben kibámult az ablakon. A műhelyem pont a gyenge üveg másik oldalán volt, a férfiakat, akik nekem dolgoztak, lefoglalták a kocsik és a motorok.

–  Tudod már, mennyibe fog kerülni? – kérdezte, majd a válla fellett rám nézett.

Tiszteséges összegbe kerülne, még a használt alkatrészekkel is. Önmagában a munka egy rakás pénz lenne, de biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit.

–  Ne aggódj, – mindössze ennyit mondtam.

Kifújta a levegőt, majd bólintott. – Hát, azt hiszem, akkor hagylak is. – Benyúl a pénztárcájába és kihúzza a telefonját. Mielőtt tudnám, hogy kit hív, már beszél is valakivel. – Le kell foglalnom egy bérautót. – Előtte voltam, elkaptam a telefont, és a hívásnak ezelőtt vége volt, hogy bármi másat tudott volna mondani. – Mi a franc? – A szemei szélesek, a sokk tisztán kivehető volt az arcán.

Átadtam neki a telefont. – Nincs szükséged autókölcsönzésre. – Én vittem el arra a helyre, ahol megszállt, és azt mondtam neki, hogy az egyik srác az üzletből felveszi délelőtt, így meg tudjuk beszélni a kocsijával kapcsolatos kérdéseket.

De én voltam az, aki reggel felvette. Lehet, hogy az út csendben telt el, és lehet hogy pokoli idegesnek is látszott, de senki mást nem akartam mellette.

Kevesebb, mint tizenkét órája találkoztam vele, de egy területvédő rohadékká váltam Josephine körül.

–  Parancsolsz?

–  Elviszlek bárhová, ahová menned kell, amíg elkészül az autód.

Amit még Josephine nem tudott, hogy akartam őt, és a magamévá akartam tenni.

Nem volt semmi, ami megállíthat.

Josephine

Úgy éreztem, mintha az egész testem égne, mindez a férfi miatt volt, aki mellettem foglalt helyet.

–  Megállunk és szerzünk valami ennivalót, – mondta kérdés nélkül, a hangja rekedt, mély. Vedd át az irányítást típusú férfi volt. Nem kellett ismernem őt ahhoz, hogy ezt megértsem. Világos volt, hogy Gabe általában megszerzi, amit akart, legyen az bármi.

Magamon éreztem a tekintetét. Megálltunk egy piros lámpánál, az intenzitástól, amivel engem bámult, megremegtem az ülésen.

Inkább a furgon belsejére összpontosítottam. Régi Ford volt, úgy tűnt, hogy jobb napokat is látott már. Az első ülés egy hosszú pad volt, csak néhány centi választott el minket. A rádió halk volt, és elgondolkodtam, vajon használja-e a kazettás lejátszót, amit kifürkésztem. A kor és a motorolaj illata töltötte meg a furgon belső terét, bár ez talán csak az olajfoltok voltak Gabe kezén és a farmerén.

Amikor a lámpa zöldre váltott, és megéreztem, hogy elkapja rólam a tekintetét, csak akkor néztem rá. A hideg levegő és a hóval fedett talaj ellenére Gabe csak egy kopott szürke flannelt viselt a fehér ingén. Behajlította a kezét a kormányon, rabul ejtett a látványa, az erő, ami áradt belőle. Ő volt közel a legizmosabb férfi, akit valaha láttam, pokolba, akinek valaha a jelenlétében voltam. Nehéz volt rágondolni, hogy bárki más túlszárnyalhatja.

–  Éhes vagy? – mondta végül, megszakítva a gondolataimat visszahozott a jelenbe.

–  Azt hiszem, – mondtam, és a fejem megráztam válaszként.

Felmordult, gondolom a válaszom nyugtázta.

Az út többi részét csendben tesszük meg, de én nagyon is tudatában voltam, hogy mellettem ül. A hősugárzóból áradó langyos levegő ellenére izzadni kezdtem. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy túlságosan meleg lenne, de ahhoz inkább, hogy úgy éreztem, a szívem átüti a mellkasom, gyors ütemben pumpálva a vért a mellkasomba. Mocorogtam az ülésen, meztelennek éreztem magam, hiába voltam teljesen felöltözve.

És fel is izgultam.

Nedves voltam a combom között, a mellbimbóim kemények, a bőröm bizsergett.

Arra gondoltam, milyen lenne, ha férfi felettem lenne, a hatalmas tetovált teste. Lefogadom, hogy őrülten jó volt az ágyban. Lefogadom, hogy azt csinálja, amit akar, de meggyőződik róla, hogy a partnere a gyönyörtől sikítson.

Lenyeltem a csomót a torkomban és ismét a kezét fürkésztem.

Lefogadom, hogy azokat az erős kezeket használva tartana lent, érintene, nyilvánítana ki a tulajdonának.

Lehunytam a szemem, imádkoztam, hogy felnőttként viselkedjek, és ne úgy, mint egy hormontúltengéses tinédzser.  

És aztán a farkára gondoltam.

Majdnem kisiklott belőlem egy nyöszörgés.

Az első alkalom miatt, amikor találkoztunk, tudtam hogy hatalmas. Nem tudok ezen segíteni, de elképzeltem milyen érzés lenne. Lefogadom, hogy fájna, miközben belém lökné. Nem voltam szűz, de nem kétlem, hogy valószínűleg azt az érzést keltené bennem.

Még csak nem is ismertem ezt a férfit, mégis őrülten vonzódtam hozzá, nem tudtam kontrollálni a testem reakcióit.

–  Szeretnéd, ha lecsavarnám a fűtést? – kérdezte, mire ránéztem.

–  Micsoda?

–  Meleged van?

–   Nincs. – Lassan kilélegeztem, próbálva úgy tenni, mintha a dolgaim irányítás alatt lennének. Gabe átkozottul úgy nézett ki, mint aki uralkodik magán. Nyugodt volt, összeszedett.

–  Izzadsz.

Felemeltem a kezem és megérintettem a szemöldököm. Néhány izzadsággyöngy pontozta a bőröm.

– Nem, nincs melegem, – mondtam, a torkom összeszűkült, a hangom vékonynak hangzott. Pokoli biztos, hogy nem állok készen beismerni, azért izzadok, mert azon kaptam magam, hogy feldolgozom, hogy rá gondolok.

Észreveszem, hogy már leparkoltunk egy kis kávézó előtt. A gondolataimat annyira lefoglalta Gabe, hogy fel se fogtam, már megérkeztünk. Éreztem, hogy az arcom lángol a felismeréstől.

A kis étkezdére meredtem, de magamon éreztem Gabe pillantását.

–  Jól vagy?

Ránéztem, majd bólintottam. – Igen, persze. – Nem válaszolt, de csak ahogy rám nézett, elárulta, tudja, hogy ködösítek.

Összeszűkítette a szemét, arra gondoltam, hogy kihúzza vagy rám szól. De helyette azt mondta: – Oké, akkor kapjunk be valamit.

És már kint is volt a kocsiból, elől megkerülte, majd kinyitotta az én oldalamon.

Képes vagyok megtartani barátságnak. Totálisan tudom… ugye?

Lexy