Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(8. részlet a negyedik epizódból)

Beállunk a Springside Hosszútávú Gondozó Intézet parkolójába. Mindkét szellem megtette az utat, és Mr. Carlottáé addig araszolt a hátsó ülésen, amíg beszivárgott a dobozba, ami a Bíbor Szívet tartotta. Ahogy az érezhető nehéz és melankolikus érzés is, valami a helyére kattant. Bármilyen okból is, a szellem ezeket hordozta magában, és az érme e nélkül nem lenne teljes.

– Szeretnél bejönni? – kérdezem.

– Gondoltam rá, de tudod mit? – Jack megrázza a fejét. – Nem akarom ellopni a menydörgésedet.

Nem tudtam rajta segíteni. Felnevetek.

Az egyik kezét felemeli a kormányról, mintha próbálná elcsendesíteni a kacagásom. Bár a vigyora azt mondja, hogy nem.

– Komoly vagyok. Azonkívül, amikor tegnap ott voltam, észrevettem, hogy a nagyapán sakk-készletéből hiányzik néhány darab. Szereztem egy újat, és délután visszajöttem és játszottam vele egy partit.

Jack Carlottának ez egy új oldala. Ami tulajdonképpen tetszik.

– Köszönöm, hogy felvettél, – szólalok meg.

– Köszönöm, hogy meglelted a medálját.

Odahajolok, hogy megpusziljam az arcát, csak baráti, köszönet neked-féle csókra. Az ajkam alig súrolja a bőrét, amikor hátra hőköl.

–Bűzlök? – A szabad ég alatt töltöttem egy éjszakát, az Állami Vásárhely hulladékában feküdve.

Jack megrázza a fejét. – Jézusom, dehogy. Ez… ez… – előre nyújtja a kezét, de nem érinti meg az arcom.

Ó. Ez az.

–Meg akarlak csókolni, – mondja. – Attól a pillanattól fogva meg akartalak csókolni, hogy visszatértem a városba. De fizikailag képtelen vagyok rá, és még se tudom magyarázni, hogy miért.

–  Ez rendben van. Ez egy hosszú, furcsa nap volt, és éjszaka.

–  Katy, te jól vagy?

Bólintok. – Igen. – Jelenleg. – A dolgok… másak, mióta a nagyanyám meghalt. Furcsa dolgok történnek. Minden alkalommal, amikor megfordulok, valami újféle szellem bukkan fel, vagy valaki a városba jön. Ilyen sohasem történt, amikor még életben volt.

– Talán ez nem a nagyanyád miatt van. Hanem az az Armand srác.

Nem tudom mit gondoljak, mert igen, Malcolm is lehet.

– Légy óvatos, – mondja Jack, amikor a fogantyú felé nyúlok.

– Az leszek.

–  Ígéred? – Úgy nevet rám, amire még a középiskolából emlékszek.

–  Ígérem.

Nézem, ahogy elhajt, az ujjhegyem a jelet deríti fel az arcomon. A bőröm csupasznak tűnik, a késztetés, hogy előhúzzak valami arckrémet és az arcomra kenjem, majdnem maga alá gyűrt. Tudom, hogy nem fog segíteni. Ezért megfordulok és a gondozó intézet bejárati ajtaja felé veszem az irányt.

Már félúton járok, amikor az igazgató átcikázik az ajtón, a cipősarkai a betonon kopognak. Leengedek, meglazul a szorításom az éremdobozon. Mr. Carlotta szelleme érzékeli a vereségünket és úgy tűnik jó öt fontot szed fel emiatt. Sosem fogom megtudni, hogy lehet egy szellem ilyen nehéz.

– Katy, Katy… – mondogatja a nő, a szavai annyira összefolynak, hogy alig ismerem fel a nevem.

Feltartom a dobozt. – Én csak a…

–Kérlek, engedd, hogy én kezdjek! Mindenki nevében, Springside Hosszútávú Gondozás személyzetének és lakóinak nevében, szeretnék bocsánatot kérni.

– Bocsá…?

– Mindenki annyira szégyellte magát. Azt az egész dolgot Armand úrnővel, de aztán hallottuk, hogy letartóztattak, és ragaszkodtak hozzá, hogy felhívjam Ramsey rendőrfőnököt. Egész reggel itt volt, hogy felvegye a vallomásokat. Épp csak elkerülted.

Hálaimát küldtem.

– Személyleírást adtunk neki a tolvajokról, – folytatja a nő, – és kifejezetten leszögeztük, nem te voltál az, aki meglopott minket. Katy, annyira sajnáljuk. Megértem, ha nem akarsz visszajönni, de azért megfontolnád?

Kábulatomban, azt se tudtam, mit mondjak, de a tehernek a kezemben megvolt a maga ötlete. Felemelem a dobozt, hogy az igazgató is észrevegye.

–  Nálam van Mr. Carlotta Bíbor Szíve.

A nő a szájához kapta a kezét. A szeme bepárásodott. – Hogyan…?

– Nagyon hosszú történet. Odaadhatom neki?

Bólint. – Lehet, már alszik, de igen. Kérlek! Add oda neki.

Bent a lakók integetnek nekem. Csendesen tiszteletteljesek, gondolom, mintha tudnák, mit cipelek magammal. Amikor elérem Mr. Carlotta szobáját, látom, hogy az igazgatónak igaza volt. A férfi már elaludt. Túl sok a késő esti titkos telefonhívás. Az éjjeliszekrényen hagyom a Bíborszívet, ahol biztosan meglátja, amikor majd felébred.

A folyosón a nagyanyám szelleme köröz a fejemen, megcirógatja a jelöletlen arcom, majd kilő Mrs. Greeley szobája felé.

A szellemektől megszabadulva, elhagyom a gondozóintézményt.

***

Kint az októberi levegő kitisztítja a fejem. Haza fogok sétálni. Az út alatt rendezem a gondolataimat. Aztán veszek egy forró zuhanyt. Akkor kész leszek szembenézni azzal a dologgal az arcomon, és Malcolmmal, és az összes kérdéssel, ami összegyűlt bennem múlt éjszaka.

A piros kabrió megállítja a gondolatok ezen vonalát. Malcolm az ajtónak dől, az általában sima haja kócos, az ingje szakadt és foltos. A nadrágja térdébe korom ágyazódott bele. Ha egy szennyvízcsatornán mászott volna át, akkor sem nézhetne ki rosszabbul.

– Harcoltál?

– Legalábbis olyan érzés.

– Nem értem. – Minden lehetséges módon gondolom. Nem értem, amit mondott. Nem értem, mi történt múlt éjjel. Őt magát sem értem.

– Miután nem találtalak, – mondja, – úgy döntöttem, megpróbálom megkeresni azt a… dolgot.

–  Gondolom, nem jártál sikerrel.

Malcolm megrázza a fejét, a szája összeszorítja. A pillantása az arcomra tapad, látom a találgatásokat a szemében, az értékelést. Tesz előre egy lépést, majd még egyet. Kitartok, a levegő a torkomon akad. A lábamon a bőr libabőrös, de a hideget már alig érzem.

Megáll előttem, majdnem összeér a cipőnk orra. Az arcom felé emeli az egyik kezét. Összeszorul a torkom, majd a gyomrom is. Olyan hevesen lüktetett a szívem, meglepődnék, ha Malcolm nem hallaná. Az ujjai súrolták az arcom, az érintés olyan halvány volt, hogy nem hiszem, hogy tényleg érintésnek számít-e.

Aztán, Malcolm hirtelen a járdára rogy, mintha a térdei folyékonyak lennének. Az egyik kezével a másikat szorítja. Nem kiált fel, de az arckifejezésébe vésődött fájdalom arról árulkodik, hogy szeretne. Összeomlok mellette, egyik kezem a vállához közelít, de az utolsó másodpercben visszahúzom.

Fájdalmat okozna neki? Nem tudom és azon kapom magam, hogy idiótaként rázom a fejem. Sőt, teljes egészében remegek.

– Mi az? – kérdezem tőle. – Megsérültél?

– Jobban ismerem, mint hogy valami ilyet tegyek, – mondja Malcolm, a szava rekedt és feszült.

– Mit jelent ez?

–  Azt jelenti, hogy az a dolog megjelölt téged.

Megjelölt. Ami… kétségbeejtőnek hangzik. – És mit is takar ez pontosan?

– Az a valami, az a lény ismét rád tud lelni.

Még inkább zavaró. – Miért akarna engem megkeresni?

Malcolm megrázza a fejét. Bármit is tud – nem fogja nekem elárulni – vagy egyszerűen nem tud, nem tiszta.

–  Miért hívott nekromantának? – kérdezem.

Malcolm ülő helyzetbe húzza a térdeit. A lábaim ingadoznak, és az állás nem az a dolog, ami egyelőre ki tervezek próbálni.

–  Mert az vagyok. – Felsóhajt. – Nem mondtam el neked a teljes igazságot.

Oldalra döntöm a fejem és kemény pillantással nézek rá, mert ez? Mert ez az egyetlen dolog, amiben jelen pillanatban biztos vagyok.

Felemeli a kezét. – Igen, tudom. Elég nyilvánvaló, ugye? Nekromanta vagyok. A halottakkal beszélek, vagy ebben az esetben, a szellemekkel.

– De valójában a szellemek nem tudnak beszélni.

– Nem tudnak? Egész idő alatt kommunikálnak veled. Azonkívül, ha behívsz egyet, rengeteget hallasz.

– A szellemek elnyelésére gondolsz, mint ahogy régen Nigel csinálta? Ő is nekromanta?

– Nigel azt tanúsítja, mi történik, amikor egy nekromanta …. óvatlanná válik, vagy rabul esik. A valódi kapcsolat nekromanta és szellem között szimbiotikus. Mindegyik partner a másikat segíti.

Valami visszhangzik a fejemben, amit Armand úrnő mondott Malcolmnak. Mindig sejtettem, hogy többet hagyott hátra, mint csak a munkáját, amikor Springsideba jött.

– A lány, akit hátra hagytál, – mondom. – Erre gondolt Armand úrnő. Ez a te szellemed.

– Ez volt a szellemem, – mondja, – mielőtt Nigel elnyelte.

–  Ő is megmenekült, amikor a többit szabadon engedtük?

A ráncok elmélyülnek a szeme körül, a szája komor vonal.

– Nem tudom. Talán. Nem éreztem meg, de minden kaotikus volt.

– Mi volt… úgy értem. Hogyan? – A szavaimnak nincs értelme. Hogy tegyem fel ezt a kérdést? Kapcsolatban voltak? Lehet randizni egy szellemmel?

–  Hogy működik? – segít ki. – Mit csináltunk?

–  Igen. Ezek.

–A lány segített a tőzsdézésben. Ezért voltam annyira jó. Belehallgatott telefonhívásokba, felszedte a pletykákat és a padlón lebegő információdarabkákat, és mindent visszajuttatott hozzám. Én pedig nagyot kaszáltam.

– Ez csalásnak hangzik.

–Vagy a játéktér kiegyenlítésének. Sok sikeres bróker nekromanta.

Őrültségnek hangzik. Nem mondom ki hangosan, de biztos vagyok, hogy az arckifejezésemen látszik.

– Te mit tettél viszonzásként?

– Rengeteg időt töltöttem művészeti múzeumokban.

–  Szellemként, annyiszor mehetne, ahányszor csak szeretné.

– Az ő véleménye szerint az nem ugyanaz, nem olyan élvezetes, nem annyira… érzéki.

Oké, eleget hallottam. Malcolmnak van – vagy volt – egy láthatatlan barátnője.

A lábam rálelt az erejére és álló helyzetbe húztam magam.

– Hová mész?

– Haza, – mondom.

– Szeretnél egy fuvart?

– Nem.

– Katy, tudom, hogy furcsa, de némi gondolkodás…

– A nagyanyám sohasem beszélt nekromantákról, egyáltalán.

– Akkor, esetleg a nagyanyád nem árult el neked mindent. Léteznek. Én az vagyok. És elég biztos vagyok benne, hogy te is.

–  Én szellemvadász vagyok. – Elfordulok tőle és elkezdek sétálni.

– Katy…

–Hétfőn találkozunk. A munkában.

Ezúttal szó nélkül hagyta, hogy elmenjek.

***

A hazaút hosszú és hideg. Felszedek az út során két lelket, kettőt, akiket megismertem. Forogtak, majd szétszéledtek, annyira tele voltak érzésekkel.

Amikor elérem Sadie házát, lemaradnak és a tető felé, majd le a kéményen.

Az én házam sötét. Csak mostanában kezdett megint otthon érzése lenni, de most, amikor becsuktam az ajtót, az üresség köszöntött. Mindarra gondolok, amit Malcolm mondott, és azokra a dolgokra, amiket a nagyanyám sosem mondott el. Nem úgy érzem magam, mint Katy Lindstrom, a szellemvadász. De biztos nem vagyok Katy Lindstrom, a nekromanta.

Most végig megyek a doldokon. Lezuhanyozok, főzök egy kanna kávét. Lassan megiszom, közben pedig a falakat tanulmányozom majd. Úgy teszek, mintha mindenre tudnám a választ. Úgy teszek, mintha a múlt éjszaka sohasem történt volna meg.

Működni fog. Átmenetileg.

Feltéve, ha nem nézek tükörbe.

Ui.: S ezzel véget ért a negyedik epizód! Jövő héttől pedig már az ötödik, s egyben az utolsó epizódot olvashatjátok! 😃😇😇

Lexy