8. fejezet
Josephine
Egy
hét telt el, mióta Gabe magáévá tett a piszkos műhelyében, a motorolajos
kezével és mogorva viselkedésével. Hét nap telt el, hogy egy igazi férfi
érintését éreztem, vagy elvesztem az érzésben, ahogy teljesen kisajátított.
Egy
egész hosszú hétig annyira vágytam rá, hogy csaknem meg tudtam ízlelni,
tulajdonképpen éreztem, ahogy megérint, simogat… elélveztet.
– Remélem,
készen állsz a ma estére, – mondta, a hangja mély, karcos, úgy jött át a
telefonon, mint egy fenékpaskolás.
Az
ajkamba haraptam és a székemen fészkelődtem. Lilly már befejezte a munkát és
hazament, Carl pedig, a másik tervező, épp végez az ügyféllel.
– Miért,
mi lesz ma este? – Újra a széken mocorogtam, a fejemen áthaladó gondolatok
meglehetősen piszkosak voltak.
– Először
megetetlek, aztán adok neked egy teljes testmasszázst, és aztán én…
– Az
ügyfél elment éjszakára. Én is indulok, – mondta Carl, s azon kapom magam, hogy
kissé megugrottam.
– Igen,
oké, – mondtam egy kicsit túl csendesen. – Szia! – Megköszörültem a torkom,
éreztem a tűzbe boruló arcom. Szerencsére Carl nem maradt, hogy meglássa, mi a
problémám. Gabe könnyed nevetésének hangja árasztotta el a fejem. Szerettem,
hogy jól éreztük magunkat együtt, még miután csak ilyen rövid ideje ismerjük
egymást. Szép volt, kényelmes és persze úgy feltüzelt, mint a pokol. Úgy éreztem magam körülötte, mint valami
hormontúltengéses kamasz.
De
furcsa módon, nem akartam változtatni. Nem akartam, hogy befejeződjön. Mert
attól, hogy Gabe-bel vagyok, azt érzem, hogy annyira el voltam veszve, mintha
nem tapasztaltam volna meg, milyen volt élni.
Őrült.
Esetleg
nevetséges.
De
olyan jó, és annyira, de annyira valóságos.
Gabe
Később
még aznap este…
Képtelen
voltam távol tartani tőle a szemem, a kezeimről nem is beszélve. de
megmentettem egy kis mennyiségű kontrollt, amit most be is mutatok.
– Árulj
el még többet magadról! – mondtam. Minden egyes részletét ismerni akartam,
amiből ő áll. Pokolba, igazság szerint, csak a hangját akartam hallgatni és a
szavakat formáló ajkait nézni.
– Tulajdonképpen,
nincs több mondanivaló!
A
száját bámultam, s a farkam feléledt.
– Egyetemre
mentem, négy évvel később lediplomáztam, elvégeztem a gyakorlatom és utána
rögtön alkalmaztak is. Szerencsém volt.
– Kétlem,
hogy ennek bármi köze lett volna a szerencséhez. Biztos vagyok benne, hogy
látták a tehetségedet. – Az arca kipirult, örömöt éreztem, hogy az én szavaim
tették ezt vele.
– Köszönöm,
– mondta halkan,
Hosszú
szünet töltötte be a helyiséget, de a csend kellemes volt. Láttam, hogy jár
valami a fejében, így megadtam neki azt az időt, amire szüksége volt, hogy
megkérdezze, bármi is volt a fejében.
– Hogy
értetted, amikor azt mondtad, a tiéd vagyok? – A hangja csendes volt, és
tudtam, hogy fejben valószínűleg ezen a kérdésen rágódott újra és újra. De jó.
Elégedett vagyok, hogy megkérdezte, mert el akartam neki árulni, milyen
birtokló, kisajátító módon vágytam rá.
Letettem
a sörösüvegem a kávézó asztalra, eltoltam az utamból egy kóbor dobozt és
közelebb hajoltam hozzá. Elvettem tőle a borospoharát, az üveg mellé helyeztem
és a lépés eltévesztése nélkül, lágyan átfogtam a torkát. Végigsimítottam az
hüvelykujjammal füle alatt a pulzusán. Gyorsan lüktetett, vadul. Ideges volt.
Láthattam a szemeiben, abban, ahogy az ajkába harapott. Éreztem a hüvelykujjam
alatt.
– Miért
mondom, hogy az enyém vagy? – kérdeztem, a szájára fókuszáltam, a farkam
kemény, a pulzusom pont olyan gyorsan száguldott, mint az övé. Egy oldalról
megőrültem érte, de másoldalról nyugodt, összeszedett voltam. Nem kellett
látnia az önuralmam elvesztését, nem, amikor úgy tűnt, hogy a szakadék szélén
állt.
– Igen,
– mondta, a hangja nem több a suttogásnál, a leheletének olyan illata van, mint
a fehérbornak, amit fogyasztott.
– Azért
mert bejelentettem az igényemet.– Lenyúltam, a combjai közzé tettem a kezem,
pontosan a puncijára. – Még mielőtt a farkam benned volt, megjelöltelek, az
első pillanatban, amikor megláttalak, tudtam, hogy az enyém voltál. – Még
előrébb mozdultam, egy kis nyomást adva a puncijának. Levegő után kapkodott, és
enyhén feljebb tornázta magát a kanapén. – Mielőtt még kinyaltam volta ezt az
édes kis puncit és végig futtattam a nyelvem a fenekeden, már a magaménak
tekintettelek. – Rajta voltam, a mellkasom az övén, a szám csak centiméterekre
volt az övétől. Megmarkoltam a csípőjét és lehúztam a kanapéról, így kitárult
és átkozottul kényelmesebben voltunk.
– Egy
részed gondolhatja, hogy ez őrültség, – mondta a nő, de a hangja nem adott
valódi aggodalomra okot. A szemei szélesre tágultak, az ajka szétvált, a
lélegzete gyors és rövid.
– Hát
persze, hogy őrültség, de nem érződik nagyon elképesztőnek? – Bólintott. – Nem
ébresztett rá, hogy életben vagy? – Ismét bólintott. Beékeltem magam a most már
széttárt combjai közé, a kemény farkam a farmerbe bújtatott puncijához illesztettem,
majd elkezdtem dörgölőzni. – Amikor rólad van szó, területvédő és birtokló
vagyok, szart se adok rá, mit gondolnak mások. – Még erősebben dörgöltem magam.
Semmivel sem törődök, de az biztos, hogy te pontosan ott fogsz maradni, ahol
neked lenned kell… az én oldalamon. – És aztán előredőlve megcsókoltam, a
szájába toltam a nyelvem és úgy dugtam meg, ahogy a combjai közt is tenném.
Ha
ez nem képviselte a véleményemet, ha nem értette meg, hogy mit jelent az
enyémnek lenni, akkor újra és újra meg kell neki mutatnom. Csak meg kellett
vele értetnem, hogy számomra mindez nem múló dolog.
Kibaszottul
örökké tartott.
Lexy
Csak azt tudom írni amit mindig, hogy eszméletlen jó volt. Bár egy kissé rövid, de sebaj várom a folytatást. Köszi a fordítást. 😘
VálaszTörlésKöszönöm szépen 😊
VálaszTörlésTudom, hogy ami nekünk rövid, az kemény munka terméke, de ez a pasi annyira pasi, hogy ......falnám, a sorokat! Köszönöm.
VálaszTörlés