A viking: II. fejezet

2.       fejezet

Gunnar

Átvezettem az embereimet az erdőn, egyenletes tempót tartottam, vissza kellett érnünk a hajóhoz, a falumhoz. Ám a gondolataim az új feleségem körül jártak. A nőt bámultam… az én nőmet. Apró volt, szőke hajfonatát korom és vér borította. Visszanézett rám, vad kék szeme tartózkodásról árulkodott és egy érintésnyi félelemről. Azt mondtam neki, hogy az enyém és az enyém is volt. Attól a pillanattól, hogy észrevettem, figyeltem a küzdelmét, tudtam, hogy a feleségemmé kellett tennem.

Nem akartam, hogy féljen tőlem, tőlünk. Valami bennem összeszorult, ahogy őt néztem, a szívem vad tempóban dobogott, a vérem lüktetett. Abban a pillanatban, ahogy megláttam a földön térdelni, a félelem az arcára volt írva, az ereje annyira monumentális volt és szinte második bőrként vette körül, valami életre kelt bennem.

Már napok óta követtük a nyomokat, mindig egy lépéssel voltunk mögöttük. De átmenve az éjszakán és úgy vadásztuk le őket, mintha állatok volnának, és végül rájuk leltünk… megsemmisítettük őket.

Régebb óta voltunk a brutális klán nyomába, mint amit be akartam ismerni. Gazemberek voltak, ahogy a klán faluról falura járt, elvették, ami nem az övék volt. Amikor először tértünk vissza a falunkba a vadászatból, rengeteg emberünket levágták. Lehet, hogy kívülről olyannak látszottunk, mint ők, brutálisnak és engesztelhetetlennek, de mi nem voltunk hidegvérű gyilkosok. Minket nem töltött el örömmel az áldozatok sikoltozása.

– Mit tervezel tenni a nővel? – Thorsen kérdezte, a hangja durva, elégedetlensége nyilvánvaló. A saját anyanyelvünkön beszélt, a dialektus nem volt ismerős ezen a részen. Tudtam, hogy a nő nem értett minket, de azt akartam, hogy értsen. Nem akartam, hogy azt higgye, titkolózunk.

Az igazság az volt, hogy a küldetésünk ellenére, hogy véget vessünk annak a szörnyű klán erőszakosságának, a magaménak akartam tudni egy asszonyt. Feleséget akartam, egy nőt, aki életet ad az erős lányaimnak és hatalmas fiaimnak. És amikor először észrevettem ezt a kicsi harcost, egy hercegnőt a maga módján, a harcos leány várta, hogy visszatérjen a világosságra, tudtam, hogy ő az enyém.

– A sajátjának akarja, – Viggo mondta, egy másik viking harcos a csapatomba. Lehajtva tartotta a fejét, de a figyelme előre kalandozott, ahogy átmentünk a durva erdőn, magunk mögött hagyva elpusztított faluját.

A nőt figyeltem. Még a nevét sem tudtam, de nem volt rá szükségem ahhoz, hogy tudjam, minden elképzelhető módon az enyém volt.

                 

Ingrid

Nem tudtam, hová visznek, de nem bántottak és tény, hogy az egyikük – a viking, akit először észrevettem – úgy tűnt extra szelíd velem.

Megbotlottam egy eldőlt farönkben, de mielőtt előre zuhantam volna, erős karok fonódtak a derekam köré, egyenesen tartva. Megfordítottam a fejem és felnéztem a vikingre.

Egyik kezét a mellkasára helyezte és mondta: – Gunnar. – Álltam ott egy pillanatig, keze még mindig rajtam volt, hatalmas teste meleg, s pont hozzám nyomódott. Ismét megérintette a másik kezével a mellkasát. – Gunnar vagyok.

– Ingrid, – sikerült megszólalom, a hangom halk, lélegzetem szaggatott. Figyeltem, ahogy szeme félárbocra ereszkedett, miközben lenézett a számra. Azt gondoltam, talán ott helyben megcsókol, és néhány megmagyarázhatatlan és őrült okból, nem hittem, hogy megállítottam volna. De néhány pillanatig csak állt ott, nem mozdult, légzése nehéz. Felegyenesedett, meggyőződött, hogy rendben voltam, majd elhúzódott. – Hová megyünk? – kérdeztem, az egyedül szavak, amik abban a pillanatban előkerültek.

– A hajónkhoz, – az egyik másik férfi mondta. – Mozognunk kell!

Gunnar előtt indultam meg, előttem egy férfival, a másik a vikingem mögött.

A vikingem?   

Muszáj volt kivernem ezeket a gondolatokat a fejemből. Arra kellett koncentrálnom, mit fogok csinálni. Gunnarral maradni az életben maradás legjobb módnak látszott, de azt se tudtam, ha elmegyek, csatlakozhatok-e a falumhoz.

Vissza akarok oda menni?

Igaz, hogy szerettem a falum, imádtam a közösséget, de el akartam menni, elszökni. Meg akartam lelni a helyem, nevet akartam magamnak szerezni. Fogalmam se volt, hogy az valaha megtörténhetett-e volna, de rá akartam jönni. Tizenkilenc évesen idős voltam, hogy ne legyen férjem és gyermekeim. Vágytam ezekre, de nem akartam elvárni egy bizonyos utat, egy bizonyos úton végigmenni, csak azért, mert mások azt gondolták, az volna nekem a jó.

Ismét sétáltunk, ami óráknak tűnt. Fájt a lábam, és amikor korgott a hasam, egy lökést éreztem. Gunnár volt mellettem, az arckifejezése annyira erős, s pont rám koncentrált.

–  Edd meg és igyál – Ideadta az állatkürtöt, ami az övén lógott, mélyen ittam belőle. Aztán egy darab szárított, sózott disznóhúst nyújtott át. Kétségem sem volt, hogy felkapna és cipelne, ha panaszkodnék. Valószínűleg olyan határozottan figyelt, hogy a legapróbb fájdalomra is felfigyelne, ami az arcom mutatkozott. Mögöttünk a férfiak egymás közt sutyorogtak, de én Gunnarra figyeltem.

Folytattuk a menetet, a lában hasogatott, a zavarom még mindig nagy volt, hogy mit fogok ezentúl csinálni. És aztán megláttam a vizet… az ijesztő hajójukat. Átvágtunk, most a másik viking mutatta az utat. Gunnar megragadta a kezem és megállított.

– Nem vagy fogoly, – mondta azzal a mély, rekedtes hangján. – Szabadon elmehetsz.

Egy kicsit elkábultam, mert azt feltételeztem, nem hagyna csak úgy elsétálni. Igaz, hogy nem bántott, hanem még gondoskodott is rólam, de látva, hogy magukkal vittek… csak arra gondoltam, hogy nem volna esélyem.

Balra bökött. – A faluk a nyomokból ítélve megsemmisültek. – Jobbra mutatott. – Arra talán szerencséd lesz, bár a szó valószínűleg ide is elért és mindenki elment, ha elég okosak voltak.

Igen. Valószínű, hogy mindenki elmenekült. Lehet, hogy kis falvak voltunk, de tudtuk, hogy menekülni kell.

– Vagy…

Megint ránéztem, szívem a torkomban volt, ezek a megmagyarázhatatlan érzések cikáztak bennem.

–  Mi szívesen vesszük, ha velünk jössz, ha velem jössz.

Lenyeltem a csomót a torkomban, előbb balra, majd jobbra néztem, de sejtve, hogy mit fogok arra találni.

Semmit.

Ha Gunnarral megyek, kalandokra, tapasztalatra lelhetek. Ha vele megyek, kipróbálhatom és megérthetem, milyen volt az élet valójában.

– És te csak úgy hagynál elmenni? – Talán hülyeség volt rákérdezni, de mielőtt megállíthattam volna a szavakat, előjöttek.

De nem válaszolt, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a viking a világ végére is követne, hogy közel tartson.

Másodpercek teltek, percek, és lepillantottam, tudva, hogy mit akartam, de még mindig annyira zavart minden. Féltem az élet megtapasztalásától, de annyira szomjaztam rá. Megkereshetném a falum, de nem volt rá garancia, hogy meg is lelem őket. És még ha meg is tenném, ugyanabban a helyzetben lennék, mint korábban. Nem volt kilátás az utamra.

Felemeltem a fejem, és a kék szemeibe néztem. Talán ez volt a sorsom. Talán az istenek adtak nekem egy esélyt, hogy végül megtapasztaljam és megértsem, milyen az élet.

És akkor már tudtam, mit akartam, mit kell tennem.

–   Szeretnék veled menni.

Lexy