Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

A szellemeket szeretni kell

(6. részlet az utolsó epizódból)

Az első megállóm a Springside Hosszútávú Gondozás. Ha az előérzetem téves, akkor nagy összeget pazaroltam el, hogy lefőzzek rengeteg kanna kávét. Ha a megérzésem téves, Malcolm örökre elveszik. Minden egy megérzéstől függ. A gondolattól összeugrott a gyomrom. A kezeim készenlétben. Egyetlen termosz kávét viszek a valaha volt legjobb kávéból és Mr. Carlotta szobája felé tartok.

– Katy-lány!– Az arca felragyog, amikor meglát. – Épp Jackkel beszéltem. Azon gondolkodik, hogy hétvégén levezet Minneapolisból.

– Milyen jó önnek! – Mutatok az új sakk-készlet felé az asztalon. Fából faragták és fénylettek az erős lámpafényben. – Megint megveri majd?

–  Nem egy ilyen öregember miatt jön le, Katy-lány!

Megcsóválom a fejem, tudatlannak teszem magam. Ez nem olyan bonyodalom, amire ma szükségem van.

– Te. Megint látni akar téged. – Mr. Carlotta összecsapja tenyerét. – Adj neki esélyt! Menjetek el vacsorázni. Nem az a fiú már, akit a középiskolában ismertél.

– Az, aki felgyújtotta a hajam? – Egyértelműségre törekszem, de kudarcba fullad. Tényleg rossz vagyok a cseverészésben.

Mr. Carlotta felhorkant. – Felnőtt lett. És amikor felnősz, másképp látod a dolgokat.

Visszafojtok egy frusztrált sóhajt. Rajongok Mr. Carlottaért, de ő a saját korának terméke. Addig nem lesz boldog, míg ki nem házasítja az unokáit, vagy legalább a kedvenc unokáját.

– Szeretne elmenni veled vacsorázni, – mondja.

– Akkor saját magának kellene megkérdeznie engem.

– Azt tervezi. Tény… – A telefonom rezgése megszakítja a Mr. Carlotta szavait. Összehúzza és megdörzsöli a szemöldökét. – Én mondtam neki, hogy ne írjon neked.

Lepillantok a telefonomra. Igen, Jack küldött üzenetet. Igen, megkérdezte, elmegyünk e vacsizni.

– Nem tudok. – Ez a válasz, amit hangosan kimondok és amit Jacknek is elküldök.

A szobára furcsa csend telepszik. Felnézve észreveszem, hogy Mr. Carlotta bámul, Fájdalom barázdálja arcvonásait.

–  Ó, Katy-lány, mi történt?

– Én… – Nem tudom, mit mondjak, vagy miként magyarázzam el az elmúlt huszonnégy óra eseményeit.

–  Most annyira hasonlítasz a nagyanyádra, ugyanaz a sztoikus arckifejezés.  Minden alkalommal, amikor kávét kértem tőle, mindig elüldözte a szellemem. Aminek nem kellett romantikusnak lennie. Azt mondtam neki… hányszor is?

Ezt az utolsót a levegőtől kérdezte vagy esetleg a kísértetétől. Bizonyára nem fogom megtudni a választ.

– Ne vágd el magad úgy, mint ő tette, – mondja Mr. Carlotta. – Egyik szellem sem érdemli meg.

De egy teljes város megérdemelné? Most már tudom mi az, amit a nagyanyám feladott. E méltó ember szerelmét. Az esélyt egy új életre. Elővigyázatos volt, de magányos is. A gyomrom görcsbe rándul. Harcolok a levegővételért. Feladtam, talán ez az utolsó nem volt más, mint Mr. Carlotta kísértete.

És az a szellem az ittlétem oka.

Próbálom mosolyra húzni a szám. Attól amit Mr. Carlottától kapok, tudom, hogy gyenge az erőfeszítés.

–  Mr. Carlotta, lenne szíves? – Az ajtó felé intek. – Szeretnék beszélni néhány percet a szellemével.

A férfi bólint. Egyéb szó nélkül kigurul a székével a szobából. Bezárom mögötte az ajtót. Néhány pillanatig csak annyit teszek, hogy a fára szorítom a tenyerem. Aztán a termoszért nyúlok.

– Ma nincs Tupperware. – Lecsavarom a fedelet és a termosz csészéjébe töltöm a kávét. – Csak beszélgetni szeretnék.

Aromás gőz emelkedik a levegőbe. Más mint az entitás, ez a szellem a legöregebb, aki valaha keresztezte az utam. Ez nem bolondokkal való diskurálás és bonyolult kihúzni belőlük, bár tudom, hogy ennek Mr. Carlotta Bíbor Szívének közelében kell lennie. Technikailag, azt hiszem inkább azt kísérti, mint magát Mr. Carlottát. Ebben az apró szobában ez egy kissé  más. Fokozatosan, a maga módján közelebb szivárog a kávéhoz.

–  Szerintem, ez az egyik legjobb, – mondom. – Mit gondolsz?

Válaszként a szellem a csészébe folyik. A gőz csillogva hoz létre egy aszimmetrikus körvonalat, ami annyira zsémbesnek tűik, mint általában ez a szellem.

– Van egy problémám. – A kis asztal előtt térdelek, ahová letettem a kávét. Különös módon nem érzem zavarba ejtőnek, hogy hangosan beszélek valamihez, ami nem más, mint a csillogó levegő. Talán azért van, mert egész életemben ismertem a szellemeket. És ideje, hogy még jobb ismerősökké váljunk.

– Elég idős vagy, így szerintem tudsz arról az entitásról. Szerintem, tudod, mi a neve. Elárulnád nekem? Nem ígérhetem meg, hogy én leszek az, aki visszajön hozzád a kávéval, de valaki jönni fog. Nem leszel… egyedül.

Teljesen mozdulatlan vagyok, szemek lehunyva, ajkak enyhén szétnyílva. A szellem közelebb jött, hűvös az arcomat körülvevő levegő, mintha még közelebb jönne. Aztán mintha belélegezhetném. Jeges cirógatás éri a szemhéjam, az arcom – megbizonyosodik, hogy megkerüli a foltot a bal arcomon – és az ajkam.

Egy szó kerül a fejembe, de ez nem Belinda kis cseverészése. Lassan, mintha a szellemnek egy nagy mélységből kellene előhúznia minden egyes szótagot, megvan a válaszom.

– Köszönöm, – mondom, a hangom vibrál a körülöttem lévő csillámló levegőben. Kérek Mr. Carlotta szellemétől egy utolsó szívességet, de hagyom, mielőtt válaszolhatna. Most bizalmon dolgozok, és van még sokkal több beszédes szellem és még több kérnivaló szívesség.

Délután két órára bemértem minden szellemet, lelket, jelenést és rosszcsontot Springside-ban. Versenyeztem az elhagyatott pajta közelében a város szélén, fejem felett a termosz, ahogy az itt élő vad szellemek lemerültek, majd felbukkantak a gőzben. Egy tucatnyi szellem részvételével kávészünetet tartok egy pavilonban, a padlót messze nedvesebben és ragadósabban hagyjuk hátra, mint mikor megérkeztem. Még Ramsey rendőrfőnök kerti fészerébe is besettenkedtem,  és felajánlottam egy csészényit a szellemnek, ami az öntözőkannát szállta meg. Mindannyiukkal beszéltem.

Egy kivételével.

Megkíséreltem visszamenni a gondozóintézethez és megkérni Mrs. Greeley-t, hogy érzékelje a nagyanyám. De talán ez olyasmi, amiben a nagyanyám nem lehet a segítségemre. Talán ő mindvégig tudta ezt.

A következő megállóm a zöld és fehér viktoriánus ház. Valamiféle akadályra számítok a bejutásnál. Bűnügyi szalagra. Egy hatalmas Tilos az átjárás! kiírásra. Egy térfigyelő kamerára, mint ami a Main and Fifth-en van. Amit nem várok, az a fényes sárga teherautó a fekete hirdetéssel és a lázadozva lengedező antennákkal a tetején. Nem vártam, hogy Gregory B. Gone a teherautójának támaszkodik, karjai a mellkasán összefonva, a tekintete úgy figyeli a házat, mint egy kétségbeesett szerető.

Kiveszem a csomagból az elkészített termosz kávét és megragadok két műanyag pohárt, mielőtt kiszállok a furgonból.

– Remélem szereted tejszínnel, – mondom, a csészéket a férfi teherautójának motorháztetején egyensúlyozom. – Van cukrom is, ha szeretnéd.

Csücsörít a szájával, amit nemnek veszek. Pillangótapasz fedi a sebet a homlokán. A lencsék a szemüvegében még mindig repedezettek. Ezüstbetétes ragasztószalag tartja vissza, hogy lebukdácsoljon a fejéről.

– Köszönöm. – Kortyol belőle, majd a ház felé mutat a csészével. – Tudod, ez az első eset, hogy szelleme látok.

– Nem hiszem, hogy az a dolog tényleg szellem. Valami több. – És talán, valahogy, kevesebb is.

– Mindig is akartam, – folytatja Gregory. – Mindenki más érzi a hűvös foltokat, hallják a csikorgó lépcsőket, kiakadnak és elfutnak. Én? Nem érzem a dolgot.

Felmérem a férfit mellettem, mögötte a Ghost B Gone-t hirdető furgonnal, és a feje felett köröző komisz lelkeket.

– Hogy kapod el a szellemeket, ha nem érzed őket? – kérdezem. Ennél a pontnál, szerintem ez egy fair kérdés.

– Terese. Ő nagyon… nyitott a természetfeletti dolgokra.

Igen. Amiről kiderült, hogy probléma.

–  Szakított velem, – teszi hozzá a férfi.

Szakítás? – Nem vettem észre, hogy egy pár voltatok.

–  Igen, az is része volt. Azt mondta jobban törődök a műsorral, mint vele.

Hát, otthagyta a nőt a padlón, miközben őrülten arról faggatózott mi volt – és nem volt – rajta a felvételen. De én meg engedtem, hogy az a dolog elvigye Malcolmot. Talán nem nekem kellene bíráskodni. Helyette a lélek felé mutatok az ujjammal,  ami próbált elrepülni.

– Menj, hess, – mondom a bajszom alatt.

– Jaj. – Gregory a nyakára csap. – Nem gondolod, hogy késő van már ebben az évszakban a moszkitókhoz?

A küldetést teljesítve a lélek eltáncol.

– Mihez fogsz most kezdeni? – kérdezem.

Megrázza a fejét. – Bárcsak tudnám.

A szavakban lévő vereség ellenére uralja arcvonásait. Talán a fa illata az a levegőben. Egy suhogás csiklandozza a fülem, az elhullott tölgyfaleveleken áthaladó gereblye hangja az. Az alapállapot Springside Községben csábító dolog lenne.

– Nem rossz kis város ez, – mondja a férfi. – Talán maradok. Szép hely a gyerekneveléshez.

Tartózkodok rámutatni, hogy a barátnője épp most szakított vele. Igyekszem, hogy az arcom udvarias maradjon, teljesen semmitmondó. Valaminek még ott kellett maradnia felszínen, mert fanyar vigyorral ajándékozott meg.

–  Ja… az egyik másik problémánk. Vagy ez talán csak az én gondom volt. Talán én vagyok a probléma. – Lehúzza a maradék kávét, majd összezúzza a műanyag poharat. – Köszi, Katy! Átkozottul jó kávét csinálsz!

– Igen, – mondom. – Tudom.

***

Nem lépek be a zöld-fehér viktoriánus házba, míg a sárga Ghost B Gone el nem tűnik az utcában. Amikor bent vagyok vonzz a nappali. Vajon számít hol csinálom? Valószínűleg. Valószínűleg nem. Akárhogy is, a lábam oda vezet, ahol utoljára találkoztam az entitással.

Elég kávé készült el a termoszokban két végső leszámolásra is. De nincs elég műanyag pohár. Előveszek két vérvörös japán csészét. Szerintem ezek teázásra valók, de inkább elegáns, mint hasznos.

Mindet a pereméig töltöm és a kandallópárkányra teszem. Amikor hátralépek a sarkaim összemorzsolnak egy üvegdarabkát a fapadlón. Amikor már az üres helyiségben állok, lebénulok, nem annyira a határozatlanságtól – felkészítettem az elmém – hanem mert gyáva módon senkitől sem búcsúztam el. Nem tudom mi fog történni, amikor kimondom az agyamban tárolt nevet, de van egy halvány sejtésem, hogy semmi sem lesz ugyanaz. Talán én nem leszek ugyanaz. Talán nem leszek itt.

Szemek lehunyva, mély lélegzet, aztán kifújom. Nincs értelme vesztegetni az időt. Kezd elhűlni a kávé.

–  Momalcurkan.

Megbicsaklok a szóban. Kínosnak érzem, esetlen a számban, mintha nem lenne igazi szó. Csak hogy perverz legyen, hozzáteszem:

–  Van számodra kávém.

Megremeg a padló a lábam alatt. A vakolat esőként zuhan le. Most pókhálószerű repedés jelenik meg a plafonon, megkárosítva a sima felületet. A bank sose fogja tudni értékesíteni ezt a helyet.

Az a tintás massza szivárog elő a kandallóból és felkúszik a kandallópárkányon, míg eléri a kávét. A folt most szinte szolid, a kávéscsésze pedig alig látható.

A levegő megdermed. Körülöttem, a tárgyak lebegnek, vadul, sokkal kitartóbban, mint korábban. Menyasszonyi fátyol, minden. Fehér csipke kerül a látószögembe, mígnem teljesen szemügyre vehetem. Majd eltűnik.

A tintás massza felemelkedik a kandallóról. Az egyik csésze felborul, de csak egyetlen  kicsike kávé ömlik rá. A másik teljesen üres. Úgy hangzik, mintha egy hatalmas sóhaj rengetné meg az építményt. A fazék és edénytartók csörömpölése hallatszik a konyhából. A lengőajtó kivágódik.

– A legízletesebb.

A hang a fejemben és körülöttem is visszhangzik. Előttem alakot ölt a tintás paca, ismét egy jóképű férfi körvonalait veszi fel. Ebben a különös helyzetben az a jóképű férfi Malcolm, avagy a hasonmása.

– Brávó, kedvesem! Brávó! Végrehajtottad a trükköt, amivel a legtöbb nekromanta évekig próbálkozik és mégsem sikerül nekik sosem. Valószínűleg a nagyanyád sosem próbálta meg.

– Én nem csak félig vagyok szellemvadász, mint ő volt, – mondom.

– Talán nem. Talán te valami több vagy.

– Nem, – mondom. – Nem vagyok.

Az entitás felmér, a vizsgálat csendes és átható.

– Ez még nem az az idő, – mondja.

Dübörög a szívem, dühösen dogob a mellkasomban. A kijelentés reményt ad, épp elég, hogy kimondja a következő szavakat.

– Tudom. Üzletet ajánlok.

–  Miféle üzlet lenne az? Nem látok itt senki, aki csábító lenne. Az emberek ezen a helyen aprók és kevésbé érdekesek.

– Igazán? – mondom. – Senki? Még én sem? Lassan körbefordulok, mint egy kifutómodell, a bakancsom és kávéfoltos farmerem ellenére is.

–  Nos, ez így már más. Mit forgatsz a fejedben, kedvesem?

–  Én Malcolmért cserébe, de van egy feltételem.

–  Hát persze, hogy van.

– Életben kell lennie.

A morajtól még több vakolat jön, de a hang nem fenyegető. Ehelyett olyan volt, mintha az egész ház kuncogna, és én egy kisgyerek vagyok, aki nevetséges követeléseket támaszt.

– Ember és egy darabban, – egészítem ki. – És minden, ami ő volt mielőtt önkéntes áldozatként elvitted.

– Beleértve egy hazugot?

Három szó, tökéletes célzás. A hasamra préselem a kezem, mintha az a dolog megütött volna. Előhúzok Malcolmról mindent, amit tudok, mindent, amit nekem jelent.

–  Ő az üzlettársam, és a barátom, és azt hiszem talán bele is szerettem.

–  Nem csak talán, kedvesem. Azért létezik még, amit neked jelent.

Még létezik. Felszínesen lélegzem. Nem akarom, hogy megérezze a megkönnyebbülésemet.

– Ha még létezik, akkor cserélhetünk. Nem igaz? Ha visszahozod Malcolmot, én leszek az önkéntes áldozatod.

– Láttad, hogy csinálta, milyen szavakat mondott?

Biccentek.

Az entitás elcsendesedik, és körülöttünk minden más is. Nincs madárének az ablakon túl. Nincs forgalom az utcán. Az entitás eltöröl minden faillatot és levélropogást. Dermesztő és hideg és kíváncsi vagyok, vajon ez lesz e az én sorsom is. Lepedő. Menyasszonyi fátyol. Ismét ott a fémes íz a számban.

–  Kiváló, – mondja az entitás. – Elfogadom.

Úgyanúgy mint Teresével tette, az entitás leveti magáról Malcolm alakját.

Ő pedig összeesik a padlón, élettelen. Csak remélhetem, hogy életben van és lélegzik és minden más. Nincs meg az a luxusom, hogy ellenőrizzem. Ehelyett muszáj felmutatnom az alkum végét.

Előre lépek és kitárom a karom. – Az önkéntes áldozatod vagyok.

Veszteg maradok, a szám szélesre kinyítva, a szívem kalapál. Az entitás felém árad, a végtagjaim nem mozdulnak, mintha bronzba lettem volna önt. Egy inda közelít az arcomhoz, eléri a megjelölt orcám.

– Régóta várok már erre, kedvesem!

Abban a pillanatban kísérteties gőz tölti meg a nappalit. A szám még mindig nyitva van, és az első szellem, aki beszáll az Mr. Carlottaé. Ó, ez vad, vezeti a rohamot, mint egy igazi harcos. Az emlékek sokkja csontremegtető. Mielőtt megérthetném melyikük az, egy másik szellem követi, és még egy. A tucatnyi szellem egyszerre merül alá. Nem tudok megmozdulni, vagy a bennem lévő entitástól vagy az összes szellemtől, nem tudom.

Még mindig jönnek. A vadak az elhagyatott pajtából. A zsémbesek, akik a város sötét sikátorait kísértik. Sadie két lelke.

Földöntúli sikítás hasít a levegőbe. A megdermedt végtagjaim ellazulnak, és hátra tántorodom. A szellemek elkapnak, mielőtt a földre zuhannék.

–  Még mindig elvihetlek, Katy, – mondja az entitás.

De Springside Községben rengeteg nagyszerű szellem van. A dolog ismét értem nyúl, de a szellemek nem hagyják. Az entitás fogása gyengül, de még mindig méltó ellenfél. A hatalom serceg, hullámzik, serceg, hullámzik.

Egy utolsó mozdulattal körém árad. Érzem a létezésem bizonytalanságát, ez a világ hátrál, és néhány másik rohan felém. A fény ott vakítóan fényes, és mégis lélekhervasztóan sötét zugokat rejt. Körülöttem elhalványodik a ház. Még mindig a nappaliban, de többé már nem érzem a padlót a lábam alatt. És Malcolm? Nem több mint egy ködös körvonal. Olyan. mint egy régi fényképet szépiában nézni. Egy világ, ami nem létezik többé.

De a szellemek nem fognak elengedni. Egy helybe gyökerezve tartanak, a testem teljesen szellemmegszállott. A látásom elhomályosul, a szempillám elnehezült. Érzem, mintha a sötétségbe csúsznék, jeges vizű medencébe. Mielőtt teljesen elsüllyednék, mielőtt elveszteném az utolsó parányi fényt, hallom a nagymamám hangját.

Isten veled, Katy-lány! Szeretlek!

***

–  Katy? Katy, jól vagy?

Az ismerős hang áthatol a fejemet borító ködfelhőn, a hang mély és ismerős, bár humortalan. És ezt a hangot és nagyon szeretném nevetni hallani. A szemhéjam megrebben, szempilláimat nem nehezíti el tovább a jég. Amikor kinyitom a szemem, az első dolog, amit meglátok, az Malcolm. Itt van. Életben van. Körbenézve a szoba melegét és a levegő fa illatát érzem. Kint madarak csiripelnek.

Ülő helyzetbe nyomom magam, ő pedig rögtön mellettem van, segít. Belélegzem a szerecsendiót és Ivory szappant, azt hiszem, esetleg megint összeomlok.

– Tényleg te vagy az, – mondom.

– Tényleg én vagyok. – Kicsit megrázza a fejét, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg engem néz. – Nem tudom, mit tettél. Nem tudom miért, különösen mióta…

Egy ujjamat az ajkához nyomtam. – Az nem számít.

 Megfogja a kezem, megszorítja. – Éppenséggel, de. Amit nem értek… úgy értem alig fogom fel, mi történt. Hogy – úgy értem az összes szellem? Elfogtad őket?

–  Nem.

–  De ők hogy… ?

– Csak a segítségüket kértem.

Malcolm üres pillantást vet rám, mintha nonszensz dolgot mondtam volna ki.

–     Te mondtad nekem, hogy mennyire kedvelnek engem, nem igaz? – mondom. – Úgy döntöttem, letesztelem a teóriát. Kitaláltam, hogy egyikük sem akarta maga körül ezt az entitást és hogy örömmel segítenek megszabadulni tőle, így vagy úgy. És, megvesztegettem őket kávéval.

Néhány pillanatig megmarad az az üres tekintet, de aztán Malcolm hátraveti a fejét és nevet.

– Te csak… megkérted őket. – Megcsóválja a fejét, mintha valamit lehetetlent hajtottam volna végre. – Azt hiszem áttörést értél el a nekromanciában.

– Folyamatosan mondogatom neked. Nem vagyok nekromata.

–Te ezt mondod. Ez? – Felemeli a karját, a házra és magára mutatva. – Ez mást bizonyít. – A figyelme az arcomra terelődik – vagy inkább a bal oldalra. – Megmarad, – mondja, most halkabb a hangja.

Szemöldök ráncolva, abszolút koncentrációval, az arcomhoz emeli a kezét. Megérinti a foltot az arcomon. Megrándulok, biztos meg fogja égetni.

Nem rándul össze, nem inog meg. Ehelyett az ujját használva megkapirgálja az arcom. Valami eltávolodik és a padlóra hull. Kettőnk között a kék lemez milliónyi apró kristályra reped. Egy másodperccel később azok a milliónyi apró kristályok elpárolognak.

– Szabad vagyok? – kérdezem, hangom alig több a suttogásnál. Nem akarok reménykedni, de azon találom magam, hogy azt teszem.

–  Úgy hiszem.

Felsóhajtok és olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy az ajkába sóhajtok. Közelebb mozdulva az ajkam talán súrolná a férfiét, így talán mintát vehetnék a szerecsendióból. Malcolm magához ránt, egyik keze a derekamon, a másik a tarkómon. Amikor megcsókol, megízlelem a szerecsendiót és a bocsánatkérést és az izgalmat, hogy mindketten ott voltunk, éltünk, emberek voltunk.

Minden csók véget ér, ez az igazság. De ez? Ez nagyon hosszú ideig folytatódik, mielőtt végül vége szakad.

***

Három csont porcelán csészébe töltök kávét. A porcelán annyira kiváló, hogy a csészék már majdnem áttetszőek. Esküvői porcelán. A nagyanyámé. Legalábbis azt hiszem. Sosem kérdeztem meg. Most a megbánás rángat, hogy nem tettem meg.

Visszanyelek egy sóhajt. Túlságosan tele vagyok koffeinnel, hogy sokáig szomorú maradjak. Mr. Carlotta szobájában vagyok, a zarándoklatom utolsó állomása, hogy minden szellemnek köszönetet mondjak Springside-ban. Mindannyian segítettek, de ez a vad harcos szellem az, aki összegyűjtötte őket és vezette a csatát. Megérdemel valami különlegeset.

–  Á, Katy-lány, – mondja Mr. Carlotta. – Szerintem a kávéd még a nagyanyádét is túlszárnyalj.

– Nem értem, hogy lehetséges. Ő tanított mindent, amit a kávéfőzésről tudok.

Megint kortyol. – Ma másabb az íze.

Talán tényleg. Vagy talán azért mert ma a szobája világosabb.

Habár a szelleme nem olyan jelenlét, amit figyelmen kívül lehet hagyni, de a levegő nem érződik annyira melankolikusnak, a tüdőmnek nem kell küzdenie a levegővételért.

Azért megteszem az ajánlatom. – Szeretné, ha elvinném a kísértetét, amikor elmegyek?

Mr. Carlotta megsimítja az állkapcsát, szemei azon a helyen vannak, ahol a szellem pihen. – Nem, had maradjon a férfi. Nem sűrűsíti meg annyira a levegőt, és kezdem megérteni, hogy nyugalomra van szüksége.

– Rendben, – mondom, – de van néhány dolog, amiről tudnia kellene. A szelleme egy harcos.

– Tudom. A férfinak öreg katona kisugárzása van.

– Talán, – mondom. – De a szelleme tulajdonképpen nő.

Mr. Carlotta szeme szikrázik a felfedezéstől. – Egy nő? Biztos vagy benne?

– Pozitív.

– Egy amazon, ezek szerint?

Vállat vonok. – Nem tudom. Annyit tudok, hogy ez a szellem nagyon idős.

– Vagy talán személyesen Boudica királynője! – Teszi hozzá. – Igen, azt hiszem az lesz ő.

A szellem felduzzadt a javaslattól. Akár igaz, akár nem, úgy tűnik, hogy tetszik neki az ötlet – és Mr. Carlotta.

–  Jól jönne neki egy kis R és R[1], – mondom. – A minap nagy csatában harcolt.

–  Azt hiszem, készülsz valamire.

Amikor végzünk, elmosom a csészéket és csészealjakat, buborékfóliába rakom őket mielőtt beteszem a felszerelésünkbe. Az ajtóban vagyok, készen a távozásra, amikor Mr. Carlotta utánam szól.

–  Szóval, múlt éjjel beszéltem Jackkel…

Megrázom a fejem, de mosolygok. Sosem adja fel. – Valaki más érdekel most.

Felmér. – Akkor te vagy az, Katy-lány. Te.

Már félúton vagyok a hallban, amikor kigurul a folyosóra.

–  De add át neki, hogy rajta tartom a szemem.

***

Amikor a K&M SzellemÍrtó Specialisták-hoz érek, Malcom kint áll az ajtónak dőlve. A nap csillog a kirakat üvegén és a betűk tiszta aranyban csillognak. Ez az egyik azon ritka novemberi napokból, amikor meg vagy győződve, hogy a tél soha nem fog betörni. A levegő meleg, de magában hordozza a közelgő hideget.

– Jól érzed magad?

Bólintok, de zaklatottan.

–  Nem találtad meg, ugye? – mondja.

Megrázom a fejem. – Szerintem most jó időre eltűnt.

– Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy az a dolog, amit a legjobban akart, az volt, hogy rólad gondoskodjon? – mondja Malcolm. – Nos, talán elvégezte. Talán azt jelenti, hogy elmehet. Talán… ó.

Ó? Mit ért az ó alatt? – Mondd el!

–  Csak felötlött bennem. Talán elment megkeresni a nagyapád.

– Akkor nem hiszed, hogy az a dolog elpusztította?

–  Nem, hiszen a nagyanyád annyira szerette. – Szünetet tart és az eget kémleli. – Gyanítom, hogy a lelke kint van valahol. A nagymamád szerelme életben tartotta. – Most rám néz, azok a barna szemek kedvesek. – És ez nagy különbség. Ebben biztos vagyok.

Mindannyian viseljük a magunk sebhelyeit az entitással folytatott harc miatt. Ezüstös szálak húzódtak Malcolm ébenfekete hajában, kis szürkeség telepedett meg a halántékán. A szeme körül több ránc van, amikor mosolyog. Míg a folt eltűnt az arcomról, a bőrnek, amin letelepedett, van egy halvány kékes árnyalata, nincs annyi mennyiségű sikálás, ami eltüntethetné.

Megmozdul és észreveszem a feliratot mögötte az ajtón.

NÜF miatt Zárva

– Mi az a NÜF?

– Negyedéves üzleti felülvizsgálat. Ez elfoglalt három hónap volt.

Igen, az volt.

–  Sok minden történt, –  teszi hozzá.

Az is.

– Szóval, a NÜF alatt átnézzük az üzletet, nyereségek és veszteségek, terveket készítünk. Alapvetően ez egy őszinte felmérés, hol tart az üzlet.

– A hangsúly az őszintén van?

Összeszorítja a száját. Ami csak egy másodpercig tart. Nevetésben tör ki, kezeit megtámasztja a térdén.

– Igen, – mondja levegő után kapkodva. – A hangsúly az őszintén van. – Az ég felé dönti a fejét. – És mivel ez annyira szép, arra gondoltam piknikezhetnénk. – A kabriója felé int.

Az anyósülés mögött egy fonott kosár van berakva.

Mellette egy piros-fehér kockás takaró.

–  Szóval akkor mi lesz ez? – kérdezem. – Egy randi?

– Csak ha szeretnéd, hogy az legyen.

Megfontolom ezt és Malcolmot. Felmérhetném a prot és kontrát, gondolom. Mozoghatok óvatosan az üzlettárs és barát vonal között. Vagy bízhatok benne, hogy mindent megoldunk az utunk során.

– Igen, – mondom. – Menjünk piknikezni!

Lehajtja a tetőt és feltekeri a fűtést. Végig hajtunk a Main Streeten, amíg magunk mögött hagyjuk Springside-ot. Az ég annyira kék, Malcolm ujjaim olyan melegek az enyémekkel összefűzve, a szél ellopja a nevetésünk.

Olyan gyorsan megyünk – most az egyszer – hogy a szellemek nem fognak tudni követni bennünket.

VÉGE

Ezzel a könyv végére értünk. Személy szerint nagyon csíptem ezt a kis könnyed szellemes történetet. Mondjátok, hogy nem voltam egyedül vele!!! 😉😉👄Nyugodtan megírhatjátok, hogy miért tetszett nektek, vagy sem, kíváncsiak vagyunk a véleményetekre! 💬💭

Tuti sok hiba kerül elő benne, akár helyesírási, akár fordítási, logikai, de nézzétek el, remélem ezek mellett is élvezetes volt a szöveg. 👀👼

Hogy mikor fog felkerülni a Kész könyvek közé még kérdéses, egyhamar biztos nem, mert előtte ugye átnézem az egészet és javítom, amit kell. 😊 Ja, és ugyebár ez egy trilógia, és szívesen fordítanám a másik két könyvet is, csak egy kis technikai baki van. Sajna, sehogy sem tudom elektronikusan megszerezni a másik két könyvet. Esetleg, ha nektek sikerül megszereznetek valahogy, megköszönöm majd, ha nekem is lepasszoljátok! 😅

De addig továbbra is lesznek fejezetek Jenika Snow kis könyvecskéiből és nekikezdek egy másik fantasy fordításának, ami szerintem tutira bejön majd nektek! 💖😍😘😋😁

Addig is jó olvasást! És igyatok egy fincsit kávét! 💓😃😁

Lexy

👻👻👻👻

---

[1] Passz, nem tudom mire utalnak. Én a Rock and Rolle-ra tippelnék.