Caris Roane: Wings of Fire - V. fejezet

„A halál csupán egy utazás.

Míg visszatérni a sír széléről

az egy erőteljes ösztönzés a kiszolgálásra, az életre, a szeretetre.”

–     Közmondások gyűjteménye, IV. Beatrice

5. fejezet

Rezgett Medichi telefonja. White Tanks északi végén volt. Jeannie épp csak elkészült öt, öt kibaszott halál vámpírja feltakarításával – és az éjszaka még fiatal volt.

Kicsúsztatta vékony telefonját harci kiltje zsebéből. Aznap este kibontotta szárnyait és megtanult harcolni, miközben a levegőben volt. Kilenc harmincra járt az idő, és ez az utolsó repülőszázad teljesen kicsinálta. Évszázadok óta repült, de nem csata során, és most olyan izmai is égtek, amikről nem tudta, hogy vannak.

Lenyomta a telefont. – Szia, Jeannie!

–  Kapcsolom Endellet. – A vonal megszakadt.  Jeannie még csak nem is üdvözölte, amit azt jelentette, a skorpiókirálynő hangulatban volt.

–  Medichi, – csattant fel Endelle. – Azonnal hozza a kibaszott seggét az irodámba!

– Egyedül vagyok a White Tanks Határvidéknél a Halandók Földjén, és érzem a levegő lehűlését! Tudja ez mit jelent! Olyan hamar ott leszek, ahogy csak tudok.

–   Úgy értem, most, seggfej, – ordította a telefonba a nő. – Thorne kiküldi Santiagot a helyére.

– Azt mondtam… – Nem fog leállni vitatkozni vele, ezért kinyomta a telefont. Talán nem volt tiszta a gondolkodása, -bár, részben a fáradtsága miatt,- lestresszelt agya rájött, hogy talán épp lecsapta a Másik Föld uralkodóját.

Piiiiicsába.

De most másik problémája volt. A levegő sarkvidékire váltott, biztos jele, hogy néhány szépfiú volt a közelben. Átlebegtek a dimenzionális Trough-on, mint Mary-kibaszott-Poppins.

A telefonja megint rezgett. Figyelmen kívül hagyta. Nem hagyja el a Határvidéket, amíg Santiago megérkezik, és biztos, mint a pokol, nem hagyja, hogy Santiago a halál vámpírjaival telt földre érkezzen.

Készen állva tartotta kardját, de nem mozdította szárnyait. Tekintetét a feje fölötti éjszakai égboltra függesztette.  Hurrá a természetfeletti éjszakai látásért. És ott voltak, először homályos körvonalak, majd minden eltelt másodperccel kitisztultak.

Mellette a levegő megmozdult. Megfordult, felkészülve egy másfajta támadásra, ha szükséges, de Santiago materializálódott. Szemei csillogtak, kardját pont abban a pozícióban fogta, mint Medichi. A teste meghajlott.

Medichi biccentett.

Santiago mosolygott, majd felnézett. – Enyhe jeget érzek a levegőben. Mi van veled, hermano?

Medichi visszafordult az éghez. Csak négyen lovagoltak lefelé a Trough-ból. – Elkapod ezeket?

–  Ez most egy sértés, amigo?

Medichi nevetett. – Menj a picsába! – Felemelte a kezét és dematerializálódott, de nem anélkül, hogy elkapta volna Santiago középső ujját, miközben eltűnt.

Endelle irodájának közepére érkezett, hogy szembenézzen egy sikoltozó nővel.

–  Rám nyomta a telefont! Rám nyomta a telefont! Rám nyomta a telefont?

Az utolsó kijelentést telepatikus és hasogató rezonanciával kombinálta, ami fájdalmas volt. Majdnem térdre esett. Szent szar! Úgy érezte felrobbant az agya, és épp hogy csak megőrizte az egyensúlyát.

Csillagokat látott, majd valami elhaladt előtte, gőzt termelve a levegőben. Automatikusan hátralépett, kikerülve az útból, mígnem az ajtó melletti falnak ütközött. Francba, Endelle az egyik őrült állapotában volt. Teljesen leengedte szárnyait, azok állandóan váltakoztatták a színüket, mint egy elkeseredett kaleidoszkóp. Vörös tűzijátékot hagyott maga után. Minden vörös, ahogy egyik faltól a másikig vágtatott. Valamiféle ruhát viselt, aminek „szemmel” díszített pávatollak százaiból kellett készülnie. A tűzijátékkal, a szárnnyal, a „szemekkel”, egy női látványosságnak nézett ki.

Bizony, rácsapta a telefont, de nem olyan volt, aki feldühödött a lerakás miatt. Talán meg kellene magyaráznia. – Nem hagyhattam ott a földön Santiagot négy halál vámpírral, miközben testet öltött. Megölhették volna.

–  Nem hiszem, hogy azért zaklatott, mert letette, Medichi Harcos.

Ezekre a szavakra Endelle lelassította a mozdulatait és megállt épp az asztala előtt. Az északi fal irányába nézett.

Csak miután Medichi is így tett, ébredt rá, hogy nem ő az egyetlen férfi a szobában, ha nevezhetted annak, ami az a férfi volt. A tekintete a sosem használt kandallóig követte Endellét az északi falnál.

Owen Stannett.

Szent ég!

A Supertitions Mountain Látók Erődjének Legfelsőbb Adminisztrátora, a COPASS irányítója, öntörvényű, hazug rohadék, Endelle ellensége.

Owen. Kibaszott. Stannett.

Megfosztotta Endellét a Látók próféciáitól, amik kritikus előzményeket szolgáltattak a háborúról. A Superstition-i Erőd volt a legerősebb a világon. Valószínűleg a közelsége miatt az öt fontos dimenzionális hozzáférési ponthoz a Másik Földön. Minden kontinensen van legalább egy csatlakozási pont, de Észak-Amerikában öt volt, a sivatagi Délnyugaton, mind közel a Metro Phoenix területhez. Rengeteg hatalom koncentrálódik a világ ezen részére.

Stannett volt az egyik fő oka, hogy Endelle adminisztrációja elé olyan sok kibaszott akadály volt gördítve a Greaves elleni harcban. A fattyú addig etette a COPASS-t, míg elfogadtatott néhány fontos törvényt. Olyat, amelyik kimondta, hogy Endelle nem léphette át a Látók Erődjének küszöbét, csupán csak kifejezetten annak a Legfelsőbb Adminisztrátorának meghívására. Tippelj, ki nem kapott soha meghívást?

Hogy Stannett aztán leszűkítette a kiáradó információ érkezését, annyira nem volt meglepő, de minden kísérlet a törvény megszüntetésére kudarcba fulladt. A bizottság ragaszkodott, hogy szükség volt az egyértelmű elkülönülésre a Látók szentségének kiosztása és az Állam tevékenységei között.

Természetesen, természetesen, Greaves világszerte kiépítette erőteljes hálózatát a legtehetségesebb Látókat biztosítva azokról a Területekről, amiket ő irányított és áttelepítette őket Mumbai, Johannesburg és Bogota Erődjeibe.

Ebben volt a különbség a diktatúra és a demokrácia között. Greaves mindent megtehetett, amit akart, de Endellét nem csak a tartományi jogok kötötték meg, hanem a helyi Felsőbb Adminisztrátorok meggyökeresedett jogai, akik mindent jónak láttak a területeiken. Az autonómia kritikus pont volt egy virágzó világ megteremtésében, mind gazdaságilag, mind politikailag. Minden Látó Erőd elsőnek a Felsőbb Adminisztrátorához volt hűséges és a helyi emberek szükségleteihez. Endelle kérhetett információkat, de a Legfőbb Adminisztrátorok bármilyen módon reagálhattak, amiről úgy érezték, az volt a legjobb az embereiknek. Így a globális Látó információk Endelle számára kevéssé voltak megbízhatóak. A Supertition Erőd próféciái nélkül, csak egy szarpatakja volt kibaszott evező nélkül.

Azt mondani, hogy Medichi utálta Stannetet, olyan volt, mint azt mondani, hogy a nap meleg. Az utálatra túl kevés volt egy szó, mert a hatalom le és le és le szivárgott. Halandók és átlépők haltak meg naponta mintegy a háború eredményeként, Greaves egyre növekvő halál vámpír hadseregének szörnyű támadásai miatt. Az információhiány miatt Endellének számolnia kellett az ellenség Látó-központú megmozdulásaival.

Az óra kérdése maradt tehát: Mi a poklot csinált Stannett Endelle irodájában?

Erősen hímzett bőrbe öltözött, bojttal kiegészítve, mint egy Las Vegas-i társalkodó. Egy csomó habbal igazította sötét haját bájos hullámokba, amik körülvették feje jobb oldalát. Tekintete találkozott Medichi tekintetével mosolytalanul.

A következő pillanatban a levegő rezgése az utoljára érkezett irányába fordította Medichit. Előre dőlt és készenlétbe helyezte kardját, várt.

Thorne.

Hála Istennek!

Medichi ismét tudott lélegezni, de azt mondta: – Nézd, ki bukkant fel, miután mennyi évtizedig játszotta az eltűnt Látót a Superstitionban.

Thorne Medichi felé emelte az állát, ám minden figyelmét a kandalló melletti férfira irányította.

– Stannett. – Bólintott, ami egyidejűleg volt udvarias és kihívó.

Stannettnek kissé meghajlott, mint amikor Viktória-Kibaszott-királynő udvarában volt. – Thorne Harcos, – gördült le a kígyó sima ajakai közül.

Medichi Stannetthez lépett és kifejezte a legmélyebb ítéletét: – Mi a francot akarsz, te kibaszott szarházi?

Stannett szélesre tárta karjait. – Békével jöttem ma este, Medichi Harcos. Szükségem van rá, hogy ezt elhidd.

Annyira őszintének tűnt és hallatszott. Medichi gyűlölte azt az önelégült fattyú arcát. Az este fiatal volt és már tele volt halálvámpírokkal és küzdelemmel és ennek a seggfejnek van képe azt mondani, hogy békével jött? Nem fogta fel a szerepét ebben az elcseszett háborúban? Vagy hogy a műve mibe került a világnak?

Medichi nehéz karjai felemelkedtek és megrándultak. Elég keveset aludt és a türelem nem pontosan volt meg benne az ösztön elnyomására. Stannettre vetődött, készen, hogy szétszaggassa azt a tökéletes bőrt és bármit, amit elért, bár inkább a vámpír iszapos szívét.

Nem jutott messze. Bár Owen a kandallóhoz lapult és tulajdonképpen rémültnek tűnt, Thorne természetfeletti sebességgel mozdult és most Medichi és zsákmánya között állt, őt megállítva védte Stannettet.

Medichi erős volt, fizikailag az egyik hatalmasabb ember a Másik Földön. Még Thorne sem vehette fel vele a versenyt izomban. De Thorne-nak erre nem volt szüksége. Egyik keze Medichi mellkasán volt és hátratolta. Nem erővel, hanem egymást követő módosított kézibomba energiával. Jézus Krisztus, Medichi képtelen volt elképzelni azt az hatalomszintet, ami szükséges volt az ilyen kézibomba irányításához, mint ez. Tulajdonképpen nem fájt, de a pulzálás egy lépést hátra tolta.

– Nem segítesz, – mondta Thorne. – Te. Nem. Segítesz. – Addig ismételgette, míg Medichi rohadtul megnyugodott.

Medichi nehezen lélegzett, egyik levegővétel követte a másikat. Vöröset látott, ahogy Owenre nézett.

Thorne Medichi arcába mászott. – Most már lenyugodtál, cimbora? Ha elveszem a kezem, a helyeden maradsz és jó leszel nekem? Nézz rám!

Medichi végül elszakította tekintetét Owenről, és Thorne-ra hunyorgott. – Biztos, – mondta.

Thorne nem vette be. – Megpróbálod még egyszer?

– Ha hozzá engedsz, ráveszem, hogy beszéljen, – mondta Medichi csendesen. Testében minden izom ugrált.

– Tudod, hogy Stannett eltűnik innen, mielőtt hozzáérhetnél. – Annyira észszerűnek hallatszott. – És nem fogod tudni követni az erődbe. Blokkolni tudja a nyomokat, mint Rith. Használnád a fejed? Csak egy rövid másodpercig?

Medichi nem haragudott – főleg akkor nem, mikor Thorne-nak igaza volt.  Attól a perctől, hogy rájött, Parisa ideiglenes hologramját nézte,-Rith lényegében az orra előtt rabolta el a nőjét,-Medichi egy jó adagot elvesztett a józan eszéből. Több volt benne az állat, mint az ember, átlépett vámpír természetének legsötétebb részei kerültek előtérbe.

De miért is ne lenne az? Parisát három hónapja elvették tőle és a bűnösség olyan volt a lelkében, mint egy féreg. Persze, Jeannie most is minden pillanatban őt keresi, de ez nem változtat azon, ami történt.

Thorne megragadta hátulról a nyakát, egy kemény pillantással fogva tartotta tekintetét. – Stannettnek sürgős információi vannak a háborúról egyenesen a legerősebb Látójától. Rendben van? Ha előhúzol még egy ilyen trükköt, ki kell küldjelek innen, de a lényeg az, hogy Stannett kérte a megjelenésedet.

Medichi a homlokát ráncolta. – Tényleg?

– Igen. Így mi lenne, ha összehoznánk.

– Igen, Medichi Harcos, – mondta Stannett. – Információim vannak, amik rád és a nőre, a halandóra szárnyakkal, is vonatkozik.

Medichi megdermedt, ahogy ezek a szavak leülepedtek az agyában. A korábbi ugrás és átkozódás megsemmisítette a késztetést, hogy öklével szétzúzza Stannett csinos arcát.

–Jók vagyunk most már? – kérdezte Thorne. A Vér Harcosait egy okból irányította. Átkozottul erős volt.  Aztán Thorne elmosolyodott, egy kicsit megemelkedett a szájának szeglete. – Ja, én is meg akarom ölni, de még nem tehetjük meg. Nem tehetjük, ha bármit tudhat, ami a segítségünkre lehet, hogy visszatartsuk Greavest a Másik Föld elfoglalásától.

Valami Medichi belsejében végül engedett. Következő lélegzete mélyről érkezett, vállai is ellazultak. Franc, olyan feszesek voltak, mint egy pár bowling golyó.

A Supertition Látó Erőd Legfőbb Adminisztrátorára nézett. – Sajnálom, Stanett. Elvesztettem a fejem.

Endelle úgy döntött csatlakozik a beszélgetéshez. – Miért nem mondod el egyszerűen Medichinek, amit nekem mondtál?

Stanett mély levegőt vett. – Az egyik Látóm tanúja volt valaminek a szárnyas halandó kapcsán a jövő áramlataiban, a nő Parisa Lovejoy, az ametiszt szemekkel. Ő az, akit elvesztettél?

– Igen, – Medichi Endellével egy időben vakkantotta.

– Három hónap, Stannett, – mondta Endelle. – Tudnád mindezt, ha nem töltötted volna minden idődet abban a Látó Erődben, egyik kezedben a golyóiddal, a másikban meg a farkaddal.

Stannett felhúzta bal szemöldökét és láthatóan nyelt egyet, talán epét, de talán a dühét. Endellét nehéz kezelni.

– Talán hiba volt, – mondta a férfi, jobb keze a levegőbe emelkedett, az univerzális jel, hogy el akart tűnni.

– Ugyan, ugyan, Stannett, szállj le a magas lóról, – mondta Endelle. – Itt vagyunk és hallgatunk. De igazából azt akarom tudni, miért vetettél véget a hallgatásodnak ennyi év után. Ez nem te vagy, ami azt jelenti, valami más folyik itt, valami, amit talán elmondasz nekünk, de talán nem. Tény, hogy szerintem ez összezúzta a rejtőzködésedet, hogy most itt állsz az irodámban.

Gondolatok sokasága árasztotta el a férfi arcát, a frusztráció, düh csendes üzenete, talán még a tépelődés is.  Végül elmosolyodott, ami zsíros fals mosoly volt. Leengedte, majd intett a kezével, mintha a látogatás mellékes lenne. – Ennél jobb barátoknak kellene lennünk, Endelle! Mindig így gondoltam.

– Nehéz egy pitonnal barátkozni.

Valami okból Stannett felnevetett. Medichinek volt egy olyan sejtése, hogy Endelle ezernyi sértést odavethetne és az nem számítana. A férfi mindenre felkészítette elméjét. 

Könyökét a kandallópárkányra helyezte, amitől szétnyúlt bőrkabátja. Medichi mogorva volt. Mélyen kivágott bőrmellényt viselt, ami egy csomó fekete göndör mellkasszőrzetet felfedett. Furcsa ember volt, mesterkélt, hátborzongató. Csak attól, hogy nézte, Medichi feszengett.

– Nyögd ki, Owen! – mondta Endelle.

– Kiváló. Világosan fogok beszélni. A jövő áramlatai egy közelgő csatát tártak fel, egy nagyon nagy csatát.

Hirtelen egy szárny szelte ketté a szobát és Medichit hátra ütötte, mielőtt megmozdult volna. Mi a pokol? A pillantása Endellén állapodott meg. A nő kezeit magasba emelte, erő áradt belőle, ám nem egy meghatározott irányba, csak egy szellő, ami körülsiklott a szobában. Megint megütötte. Franc. Olyan erős. Igen, a nő egy kissé dühös volt.

– Mit értesz nagy csata alatt. – Endelle mogorván nézett és mindkét kezével a levegőbe ütött. – Mint sereg a sereg ellen?

–  Pont ezt mondtam, kivéve… – félbe hagyta. Komolynak tűnt.

A széláram ismét Medichihez csapódott.

Endelle orrlyukai kitágultak. – Kivéve mi, Stannett? Krisztus szerelmére, kinyögnéd végre? Nem vagyunk mi itt gyerekek.

– A prófécia a szárnyas halandóhoz és a halálának lehetőségéhez kötődik. Látszólag, ha meghal, hatalmasat veszítettek és Greaves megnyer mindent.

– Ebben mi a faszt csinálhat ez a nő, a halandó, még csak át sem lépett, hogy kritikus fontosságú a háború eredményére nézve? – Endelle vastag fekete haja a válla körül hullámzott. Medichi már rengeteg más alkalommal látta a nő temperamentumát, de még nem látta, hogy a haja a dühéről árulkodott volna.  Ami a Harmadik Föld képességének tekinthető.

Stannett zordnak tűnt, ajka egy szoros vonal. – A jövő áramlások ritkán tárják fel a miérteket. Amit te is tudsz, Endelle. Amit mondhatok, hogy több mint egy Látóm jósolt mostanában egy jelentősebb háborúról, csak úgy, mint az adminisztrációd bukásáról, ha a nő meghal.

Ezt Medichi nem hagyná. – És milyen a pontossági aránya a Supertitioni Erődnek, te anyaszomorító szardarab? És miért kellene bármit is elhinnünk, amit mondasz? Éveken át nem segítettél. Miért most? Miért ne adhatnál egy jó istenverte átverést? – Nem tudta elviselni a nője halálának gondolatát sem, míg a férfi úgy állt ott, mintha elolvasott volna egy cikket, hogyan csináljon fejetlenséget.

Endelle szembefordult Medichivel. Megcsóválta felé a fejét és kiejtett néhány szitokszót, majd egy másik szélbombát küldött felé. Ennek a becsapódása fájdalmas volt. Rosszul szedte a levegőt és abból a csapásból néhány a tüdejéig jutott. Előredőlt és öklendezett, mintha fél tucat szőrgolyót nyelt volna. Oké, vette a lapot. Nem segít.

– A harcosom fején találta a szöget, Stannett. A pontosság mindig is a Látók problémája volt, a jövő olyan bizonytalan, mint a földrengések.

–  A legfontosabb Látóm pontossági rátája kilencvenhárom százalék.

Csend töltötte meg a szobát. Endelle úgy megdermedt, mint egy viaszbábú a viaszmúzeumban. Még csak levegőt sem vett.

Szent ég!Medichi Stannettre nézett meghajlott helyzetéből. Megint köhögött.

Az idő ment tovább. Endelle szeme kidülledt. – Az nem lehetséges.

– Ennél az egynél az. – Szeme Thorne felé siklott, két hosszú másodpercig ott tartotta, majd visszatért Endelléhez. Mi a frászt jelentett, hogy Thorne-ra meredt?

Endelle tett egy lépést Stannett felé. – Áruld el ezt nekem, Owen! Miért nem bukkantál fel korábban? Tudom, hogy ambiciózus ember vagy, de az sosem merült fel benned, hogy jobb lennék szövetségesnek, mintsem nem szövetségesnek?

Stannett frivol öltözéke, haja, és még mesterkélt modora mellett is, az arca hirtelen úgy nézett ki, mint ami acélból készült. Szürke szeme megvillant. – Sosem leszek senki lekötelezettje, Endelle. Rengeteg politizálás, évszázadokon át tartó meghajlás, a mélyre merülés kellett ahhoz, hogy egy nap itt állhassak, és azt mondjam, ma tetszik, hogy megadom nektek ezt a momentumát az információnak, de ez minden, amit tőlem megszereztek.

 A nő összehúzta a szemét. – Kiváló, Liberace, hacsak nincs több megosztandó „momentum”, akkor szerintem mi itt végeztünk.

Medichi Stanett felé kapta a pillantását. Mindene hímzett fehér bőr és rojt. Jézus Krisztus! A férfinak nincs büszkesége?

Medichi az első pillanattól kezdve utálta Stannettet, amikor kilenc évszázaddal korábban szemügyre vette, amikor a rohadék átlépett. Nagyon szerzetesszerű módon, fekete palástot viselt és ünnepélyesen viselkedett – kivéve, hogy már akkor belőtte a haját.

Stannett megnyalta a száját.

–  Ó, a kurva életbe, csak mondd, – kiáltotta Endelle.

A férfi Medichire irányította a tekintetét. – Csak mentsd meg a nőt, kerüljön bármibe. És… nos, győződj meg, hogy a jó célból használja a szárnyait.

– Úgy érted a royle szárnyait, – egészítette ki Endelle.

Mindenki tudott Parisa royle szárnyairól, és most már azt is tudták, hogy Medichinek is ugyanolyan volt. Mindkettejük szárnya valamiféle misztikus módon azt ígérte, hogy békét hoznak a földre.

Stannett bólintott. – Igen. Pontosan. – Felemelte a kezét és mielőtt valamelyikőjük még több információt préselhetett volna ki belőle, a férfi eltűnt.

Medichi nem várt. Lehunyta a szemét és érezte a férfi nyomát, az erővonalát, ami a férfit követte. A vörös és fekete áramlatra koncentrált, Stannett egyedi jelére, és villanni akart.

De valami természetfeletti falba ütközött és Endelle irodájában tért magához a hátán fekve felbámulva Thorne-ra és Endellére. Fenébe, meddig volt kiütve? – Mi történt? – kérdezte.

Endelle egy felháborodott nedves hangot hallatott a torkában és elfordult a férfitól.

Thorne felajánlotta a kezét. – Miből gondoltad, hogy Stannett nyomába eredhetsz? Majdnem olya erős, mint Greaves.

Medichi megfogta a felkínált kezet. Csillagokat látott, miközben talpra állt. Mély lélegzetet vett.  Ó, a francba! A jövő folyama nem csak Parisa halálát jósolta meg, de a szörnyű következményeket is a Másik Földre, ha ő meghalt. Meg kellett találnia a nőt, mi többet tehetne még? Minden a Központ keresőhálózatán és most már a Milícia keresőhálózatán múlott. Időben megtalálják?

Endelle kibámult a keleti sivatagra néző ablakon, ami kilométerekre kiterjedt. A Superstitioni Látó Erőd abban az irányban feküdt nagyjából hatvan kilométerre. A hely, amit Menydörgő Isten Hegyként ismernek. – Micsoda egy pozőr – motyogta a nő. – Néhány tetszett a hímzésből, különösen a sárga virágok.

Ahogy Medichi felépült meggondolatlan törekvéséből, az agya gúzsba került: Csata közeleg, meg kell találni Parisát, csata, Parisa. – Meg kell találnom Parisát, – mondta. Hangosan mondta ki a szavakat?

Thorne Medichi vállát veregette.

– A térképet a velejéig beizzítottuk a Milícia Központban. Kitartás. Meg fogjuk lelni. Haza fogjuk hozni.

Medichi tekintete találkozott Thorne véreres szemével és tükröződni látta azt, amit érzett. Kétségbeesés, pánikkal szegélyezve. Picsába, mit tehetnének még, hogy megtalálják? Mi van, ha Parisát megölik, mielőtt elérhetne hozzá?

Thorne megszorította. – A legjobb dolog amit tehetsz az, ha visszatérsz White Tankshez. Burma túlságosan nagy hely bármelyikünknek ahhoz, hogy kilométerről kilométerre vadásszunk le egy leárnyékolt anomáliát. Menj a Határvidékre és gondoskodja az ügyről. Ennyit tehetünk jelen pillanatban. Ez az, amit irányítani tudunk. Oké?

– Igen. – Harcolni jobb lenne. Megőrülne, ha órákig tétlenül üldögélne, és valami megmagyarázhatatlan radarképre várna.

– Még egy dolog.Tartsd fedél alatt még ezt a Látó információt, amíg Endelle és én és talán Seriffe ezredes kidolgozunk egy stratégiát, oké?

– Nem akarod, hogy a testvérek megtudják?

– Még nem, – Thorne összeráncolta a homlokát. – Világos?

Medichi nem igazán értett egyet most a döntéssel, de igen, most az volt a dolga, hogy még inkább koncentráljon arra a verzióra, hogy tartsa-biztonságban-Parisát mintsem arra, hogy ó-Istenem-Armageddon-közeleg.

Oké. Egyszerre egy kibaszott probléma. Jelenleg ez azt jelentette, hogy azon kellett munkálkodni, hogy visszafogja a halálvámpírokat attól, hogy elérjék a Halandók Földjét.

Visszatért White Tanksre.

***

Burmában kilencre járt az idő, ami azt jelentette, Phoenixben reggel hét harminc volt. Szinte Medichi ideje volt.

Parisa minden tizenöt percben kinyitotta a kukkoló ablakát, de csak a férfi hálószobájára koncentrált. Ha magát Anthonyt kukkolná, attól tartott, Anthonyt a halál vámpírokkal folyó küzdelemben találná – és ő tényleg nem akarta azokat a képeket a fejében. Egyetlen egyszer elkövette ezt a hibát fogva tartása elején. Egyszer elég volt.

A burmai rabszolgák a szobája előtt voltak. Egyszer-egyszer hallott egy köhögést vagy a lábtörlő mozgását.

Félretolta a takarót és megdörgölte a karját.  Az idegei önálló életre keltek és úgy tűnt, felkúsznak a karján, majd visszatérnek, majd fel és le. Egész nap a peremen volt, Greaves látogatása óta.  Valami nem volt megfelelő, Rith pedig még mindig jeges tekintettel követte őt. Ezen gondolkodva megborzongott.

A gondolatai ismét Fiona felé terelődtek, ahogy aznap gyakran tette. Fiona a segítségéért könyörgött – de mit tehetett volna Parisa, amikor ő is ugyanolyan fogoly volt Rith otthonában, mint Fiona?

A nő a karjait dörzsölve próbálta csillapítani feszült idegeit.

Igen, mit tehetett volna?

***

Fiona ritkán harcolt a kötelékekkel, de aznap este nem tudta megállni. Nem érdekelte, hogy a női asszisztens, az egyik a kegyetlen fekete szemekkel, hányszor ütötte és verte meg. Nem akarta még egyszer a vérét adni. Nem akart megint meghalni. Nem akart megint visszatérni a halálból.

Addig harcolt, míg megérezte az éles szúrást mélyen az alkarja izmaiban. A bal oldalára fordulva figyelte a fiatal férfit, aki a fecskendőre nyomta a dugganttyút. A nő felpislogott a férfira. Az még új volt a munkában, még verejtékezett sebészeti maszkjában. A nő hallotta, hogy egynél már többször hányta el magát. Jó.

Kivéve… hogy most nagy távolságból hallotta a szavaikat, és bár próbálta elrántani kezét az őt megragadó kezektől, képtelen volt rá. Érezte, hogy kezeit keményen az asztalhoz nyomják. Hallotta, hogy az ördögi nő úgy kacagott, mint egy szörnyeteg. Hosszan és mélyen röhögött. Szúrást érzett jobb oldali könyökénél, majd a balon.

Előbb a jobbat csapolják le, majd elkezdik újratölteni a nőt a saját bal karjából. A nő lehunyta a szemét. Olyan álmosságot érzett. Talán jó dolog volt, jó módja a halálnak. Még mosolygott is.

A következő dolog, ami tudott, hogy egy furcsa helyen állt, ahol éjszaka volt, de látszott, hogy valahonnan fény áradt. Körülnézett. Nem tudta, hol volt. Ugyanazt a trikót és pizsama alsó viselte, semmi mást, még cipőt se, cipőt sosem. Hogy szökhetne meg egy rabszolga cipő nélkül?

Egy férfi ült a tornácon, egy meglehetősen töpörödött szürke hajú férfi. Mélyen a torkából gügyögött és napraforgó magot szórt a lába körül fürtökben lévő madaraknak. Galambok. Feketék, fehérek, barnák és ezek között minden keverék. Sosem szívelte a galambokat. A föld minden városának sarkába és hajlatába befészkelnek.

– Vissza kell menned, Fiona!

A férfi beszélt. A nőre emelte pillantását. Ősi szemek voltak, amik valószínűleg sokkal többet láttak az életből, mint a nő 125 év alatt.

– Ez alkalommal haza fogok menni, – mondta a nő. Hogy meglepődött az erőtől a hangjában, a határozottságtól. – Ma van a lányom születésnapja. 107 éves lenne. Igen, tudom. Halandó volt és már hosszú ideje eltemették a földön, de nem látod – érezte, hogy mosolyog – nekem semmim sincs itt. És fáradt vagyok, oly nagyon elfáradtam. Igen, haza szeretnék menni.

A férfi megdöntötte a fejét. Ajka összeszorított és zord volt. – Mindannyiunknak van egy elvégzendő munkája, Fiona. A tiéd élni, és megígérhetem neked, hogy valami különleges vár rád, ha maradsz és megpróbálod.

A nő pillantása a galambokra esett. Aztán megcsóválta a fejét. – Tudod, min mentem keresztül?

– Nem, mert még sosem kellett úgy szenvednem, ahogy te szenvedtél. Nekem is megvoltak a magam próbái, természetesen. Minden ember, átlépett vagy sem, próbákat áll ki. Egyesek rosszabbak, mint mások. De én könyörgök neked, hogy csak még egy kicsivel tarts ki tovább. Neked muszáj élned. Gondolj a fiatal terhes nőre, aki három napja érkezett meg.

– El fogja veszíteni a babáját, – mondta Fiona. Hangja tompa volt. – A gyerek sosem éli túl az édesanya első halálát és visszatérését.

Az bólintott. – Megértem, hogy ennek így kell lennie.

– Akkor miért kellene visszatérnem?

–  A nőnek és a gyereknek lenne esélye a túlélésre, ha visszamennél.

Megrázta a fejét. – Nem. Elvesztettem az akaratot a visszatéréshez. – Érezte, hogy remegés cikázott át rajta, egy erős fájdalom a mellkasa közepén. Egyik öklét mellei közzé nyomta. Nehezen tudott lélegezni. – Kezdődik. Most használják a defibrillátort.

A férfi talpra emelkedett. Nem volt túl magas, talán 165cm a nő 180 centiméterje mellett. Próbált tenni egy lépést hátra, de nem tudott megmozdulni. Lenézett és felnevetett. Nem volt lába. Jelen pillanatban csak egy szellemforma lehetett. Milyen különös. Talán egy olyan halál közeli élménye volt.

Egy másik remegés vágott belé. Felsikoltott. Fájdalma volt. Szörnyű fájdalmai voltak.

A férfi lassan mozogva mellé állt. A nő karját fogta és mélyen a szemébe nézett. – Teljes szívemből könyörgök neked, térj vissza, Fiona! Élj még legalább most az egyszer. Kérlek! Ez elengedhetetlen. Élned kell! Muszáj megpróbálnod! Tedd meg a fiatal terhes nőért. Ő és a többiek nem fognak megmenekülni a te jelenléted nélkül. Tudod, mit jelentesz nekik. Tudod, közülük hányat tartottál életben.

–  De valahogy mindannyian meghaltak az évek múlásával. Én vagyok az egyetlen, aki ilyen sokáig élt.

– Meg tudod állítani a halál és visszatérés folyamatát, Fiona, de csak ha életben vagy. Élet, Fiona. Élet. – A szavai halványabbnak tűntek, jelenléte kevésbé tiszta.

A nő mély lélegzetet vett, majd egy másikat. Egy harmadik remegés rázta meg. A fájdalom végtelennek tűnt. Összegörnyedt. Felidézte a fiatal nő szemeit, a legutóbbiét Rith felvásárlásából. A félelmét, a duzzadt hasára szoruló kezét. Megmenthetné a nőt?

Megpróbálod? Többé nem látta a férfit vagy a galambokat. Csak a hangját hallotta, és még akkor is olyan volt, mintha a fejében beszélt volna. Fiona makacssága szokásos bűntudatba süllyedt. Meg kellett próbálnia. Nem tehetett ennél kevesebbet.

Amikor a negyedik sokk érte a szívét, elkezdte kikaparni a maga útját a halálból.

Lexy