„Amikor a falak lehulltak,
Engedd ki a hangod, had hallják a
kiáltásaidat.
A menny válaszolni fog a szenvedélynek.”
–
Közmondások
gyűjteménye, IV. Beatrice
6. fejezet
Parisa felült az ágyban. Valami rossz
volt, annyira nagyon rossz.
Segíts!
Fiona. Hallotta a nőt. A nő bajban
volt valahol ebben a szörnyű házban.
Parisa nem hagyhatta el a szobáját,
vagy máskülönben a nők felébrednének. Elmondanák Rith-nek, aki bántaná őt.
Ritkán utazott kukkolósan át a szobán, kutatva, de most megtette. Meg kellett
találnia Fionát.
Kinyitotta kukkoló ablakát és a hallba
utazott. A nők egy sorban feküdtek a földön, mind aludt, mindegyikük feje a nő
szoba ajtaja felé állt. Jobban hallanák őt, ha felébredt.
Elvezette mellettük az ablakot, amíg
elért Rith irodájához. Lecövekelt kint az ajtó előtt és hallgatózott. Halk,
reszelős hangot hallott. Egy helybe állította az ablakot és meglátta Rith-t a
sarokban, háta az ajtón irányában. Jobb könyöke ritmikusan mozgott, fejét
lehajtotta, teste megfeszült. A nő először a szexre gondolt, de aztán a férfi
valamit a levegőbe emelet, ami megcsillant a szoba lámpafényében.
Egy penge. Egy pengét élezett. A
hüvelykujján tesztelte le a kifent élét és mosolygott.
Kivitte a szobából az ablakot és
észrevette, hogy nehezen lélegzett, szíve a mellkasához csapódott. Érte fog
menni? Nem volt módjában ezt megtudni, kivéve, hogy az ösztönei sikoltoztak.
De, különben is. Most muszáj
megtalálnia Fionát.
Elment a hall végi bejárati ajtó
mellett. Nem volt még a túloldalán ennek az ajtófélfának, és néhány okból nem
tudott túljutni az ilyen ajtókon. Nem tudta feltárni a helyet, sosem.
Így ehelyett Fionára koncentrált.
Látta a nőt, vele volt a kertben, ez jó lehetőség arra, hogy képes legyen
rálelni Fionára a speciális ablakon keresztül.
Lehunyta a szemét és koncentrált.
Lenyugtatta elméjét, a gyönyörű, gesztenye hajú és ezüstös kék szemű nőre
koncentrált.
Az ablak ismét megnyílt, de egy
teljesen ismeretlen helyen. Úgy tűnt egy hosszú kőből épült folyosó végén állt,
amit felülről három hatalmas kerek gömb világított meg. Parisa lassan ment
végig a folyosón, jobbra-balra mozgott. Mindenféle nemzetiségű nőt tartottak
cellákban, mindegyik magzati pózba kuporodott, mind aludt. Összesen hatan
voltak, de a hetedik ágy üresen állt.
A helyiség kiterjesztése tartalmazott
egy nagy, zárt üveges területet ‒ talán tizennégy x
tizennégy láb ‒ahhoz elég tágas, hogy elférjen benne számos
kerekes asztalon kívül még egy, amelyre egy nőt kötöztek le. Mellette egy nő és
egy férfi állt orvosi felszereléssel.
A nő szíve dübörgött, ahogy egyre
közelebb és közelebb vitte az ablakot a szobához. Elkezdett a nőre fókuszálni
az asztalon, akinek haja kedves gesztenyeszínű volt. Fiona… aki felbámult a
plafonra, a szemei üvegesek, bőre szörnyen fehér. A nő… halottnak tűnt.
Nem, nem, nem!
Az ágy mellett tasakok voltak…. a
vérnek. Fiona vérének.
Gyenge riasztás robbant. A technikus
az ágy jobb oldalán állt, egy férfi, az ismerős defibrillátor lapátokat
tartotta. Egy másik hajlás a szobában és Parisa meglátta, hogy egy zacskó vér
folyik most Fiona karjába, látszólag visszatöltötték, amit elvettek tőle. A
technikus az ágy bal oldalán lezárta a lecsapolt vért. Csendben voltak, míg
dolgoztak.
Még két technikus érkezett köpenyben a
szomszédos folyosóról. Betöltötték Fiona vérét két elkülönített hatalmas Igloo
tartályba. Egy perc múlva elmentek.
Beszéljünk a hatékony folyamatról.
Visszafordult Fionához. A megmaradt
két szakember ‒a férfi és a nő ‒
az alapvető újraélesztő technikákat végezték és alkalmanként Fiona meztelen,
fehér mellkasára tapasztották a defibrillátort. Egyfajta unott légkör vette
körbe a nőt. A férfi verejtékezett. Ő nem annyira közömbös.
A nő elvett egy töltött fecskendőt és
a tűt a karján lévő csőbe nyomta. Várt, a lapáttal a férfi felé pillantott.
Egyszer bólintott. Fiona újabb ütést kapott, keményen, a teste felemelkedett az
asztalon.
Halottnak kellett lennie. Az ajka kék
volt.
Aztán a mellkasa felemelkedett és
lesüllyedt. Parisa hallott egy nyögést. Fiona szeme befordult a fejébe.
A nő még mindig unottnak nézett ki. A
férfi visszatette a gépre a lapátokat.
A nő néhányszor megütögette Fiona
arcát és ráordított.
Fiona szemei kinyíltak, néhányszor
megrebbent. A nő egy csészét tartott a szájához, amelynek a tartalma vörös
volt. Fiona próbált küzdeni és a folyadék, amely nagyon sűrű volt, lefolyt az
állán és a pucér mellein.
– Ne – Fiona súgta. – Kérem, ne!
A nő néhányszor megcsapkodta. A férfi
lefogta a karját és leszorította. Kényszerítették a szája kinyitására és
sikerült ledönteniük a folyadékot… vérnek kellett lennie… le a torkán. Fiona
köhögött és köpködött. Elengedték.
De a vér mágikus volt. A szín gyors
hullámmal tért vissza Fiona testébe és másodperceken belül az egészség
mintaképe volt. Néhány másodperc múlva az ágyon vonaglott és nyöszörgött. A nő
nevetett rajta, de kibogozta a köteleket.
Fiona mélyen a combjai közé nyomta a
karját és oldalra fordult, ahogy a keze előre-hátra dolgozott. Még néhány
másodperc és felsikoltott. Mit adtak a nőnek?
Ó! Istenem!
Ha Parisa jól értette mi történt,
Fionának épp orgazmusa volt, kemény. Miféle vér volt az?
Pár perccel később a személyzet
összeszedett minden felszerelést, lekapcsolták a villanyt, és ott hagyták az
asztalon a nőt. Parisa közelebb húzódott hozzá és belenézett az arcába. A
folyosólámpák gyenge fénye felfedte tompa és könnytelen szemeit.
Parisa Fionával várakozott.
Kegyetlenségnek tűnt magára hagyni. Képtelen volt beszélgetni vele, elérni őt
vagy megvigasztalni, de felfogta a nő kétségbeesését, ezért maradt.
– Érzek itt valakit – suttogta Fiona. – Nem
tudom hogyan, de mégis érzem.
Parisa megugrott, az ablak pedig
meglibbent. Gyorsan visszaállította a koncentrációt.
– Megriaszthattalak. Nem vagyok benne biztos ki
vagy, miért figyelsz engem, talán te vagy az a nő a kertből? A neved Parisa,
igaz? Megéreztem az erődet, amikor összekapcsoltuk a kezünk. Ha te vagy az,
kérlek, segíts rajtam! A nevem Fiona Gaines és Bostonból vittek el. Egy vagyok
az elsők közül, akiken Rith kísérletezett. Egy H és V szolga vagyok: halál és
visszatérés. Bár, Rith általában vérdonoroknak hív minket. Annyira okos.
Kérlek, keress meg és vigyél ki innen. Könyörgök neked! Kérlek! – Lehunyta
szemeit. – Nem tudom, hogy képes leszek-e még egyszer végigcsinálni. Kérlek! –
Elengedett egy gondterhelt sóhajt. Nem sokkal később álomba szenderült.
Parisa várt még néhány percet, aztán
egy kissé jobban felmérte a helyet.
Szemben a hatalmas zárt üveges szobával lépcsők voltak, amik
valószínűleg felvezettek Rith otthonához. Ebben megbizonyosodhatott, amikor a
lépcső tetején lévő ajtó kitárult és Rith jelent meg. Lenézett a szobába. Várt
egy pillanatot, aztán valószínűleg elégedett volt azzal, amit látott és
becsukta az ajtót.
Parisa elfordult a természetfeletti
ablaktól. Végül visszatért a szobájába, a falat bámulta az ágya mellett. Az
ismerős Buddha-szobor köszöntötte. Kezdte megszeretni a kedves, békés
kifejezést a férfi arcán. Rith azt mondta neki, a szobor Mandalay-ból
származott és nagyon öreg volt, több mint száz éves, sárgarézből készült. Ez a
Buddha sovány volt, pillantása békés, intelligens. Mindig nyugodtabbnak érezte
magát, amikor ránézett.
Mit csinálna Buddha?
A gondolat megnevettette. Mégis, ebben
az abszurd kérdésben volt valami, amit tudnia kellett.
Igen, mit tenne Buddha?
Ha Buddha lett volna a tanúja annak,
amit Parisa látott a kukkoló ablakán keresztül, mit tenne a férfi?
A következő kérdés tökéletesen érthető
volt: Mit tenne Parisa?
Továbbra is a szobrot bámulta és
Fionára gondolt. Csak egy következtetést vonhatott le abból, aminek épp a
tanúja volt, és az elméjén áthullámzó gondolatoktól hányingere támadt. Egyik
kezét a szájára tette, majd vett néhány mély lélegzetet.
Rith valahogy tökéletesítette ezeknek
a nőknek a megölését – a haldokló vér összegyűjtése érdekében – hogy aztán az
életbe visszahozva őket újra és újra megtegye, megint. Kiszámolta. Százhuszonöt
év. Fiona 125 éve ad haldokló vért. Börtönben tartják ebben a házban, Rith már
egy évszázad óta fogva tartja.
Parisa próbált belegondolni az ilyen
hosszú bebörtönzésbe. Ő még csak három hónapja volt fogoly, de már látta
fogságának jeleit: étvágytalanságát, gyűlöletet a tehetetlenség miatt,
akaratának folyamatos apadását.
Hogy Fiona 125 év után, megkísérelte a
menekülést, az jelentett valamit.
Parisa szívritmusa felszökkent. Új
gondolatok kezdtek átáramlani a fején – a royle
szárnyai, a természetfeletti kukkolás, a felszínre kerülő hatalma. Igen,
Rith erős volt, de ő is az! Szóval lehetséges, hogy ebben a helyzetben a
tehetetlenség érzése csak egy illúzió volt. Senki sem tart kést a torkához,
csak egy fenyegetés.
Mégis, ha elindult ezen az úton, itt
és most egy dolgot be kellett ismernie magának: meghalhat. Érezte Rith felé
áradó megmagyarázhatatlan dühét. Érezte a vágyát, hogy árthasson neki, valamint
a férfi hitét, miszerint a rabszolgaság tökéletesen passzolt a nők elméjéhez és
lelkéhez ‒ nem volt oka azt hinni, hogy a férfi nem ölné
meg őt. Hacsak nem szegül neki ellen.
A világ kezdett másmilyennek látszódni
a nő előtt. Még a mahagóni padló is fényesebben csillogott, a hold pedig
keresztülsütve a redőnyön briliáns csíkokkal vonta be a falat.
Mellei közé szorította kezét. Érezte,
hogy a szíve erőteljes energiával dübörgött, keményebben mint korábban, még
eltökéltebben, reményteljesen, céltudatosan.
Történt vele valami, amíg Fiona
szörnyűséges megpróbáltatását figyelte, valami belső változás, amit nem
tervezett – vagy, ahogy köszöntötte az érzelmeit. Mindezek felett, ha tudna segíteni
Fionán, aztán megtenne mindent, amit meg kell tennie… ma este.
Félretolta a felső paplant, majd
lecsúsztatta lábát az ágyról, amíg megérezte a hűvös, csiszolt fapadlót csupasz
talpai alatt. Lenézve begörbítette lábujjait. Aztán megfeszítette hátizmait.
Ideje repülni.
Valahol a nap eseményei között Parisa
megváltozott. Ettől a pillanattól kezdve az élete más lesz, akár átlépett
vámpírként fog élni, akár szárnyas halandóként.
De többé nem tűnt fontosnak, hol élt.
Másrészről, nem úgy tűnt, mint minden
azelőtt.
Hallgatta a szolgák neszezését. A nők
csendesek voltak fekhelyeiken, remélhetőleg aludtak. Az egyikük horkolt, jó
jel.
Felállt, lecsúsztatta vállairól
hálóingét, és hagyta a padlóra hullani. Ahhoz, amit tenni akart, a hátának
tehermentesnek kellett lennie. És igen, mert amit ő akart csinálni, ahhoz
tökéletesen meztelennek kell lennie, hiszen nem kockáztathatta meg a
mozgolódást a szobában, vagy a szekrényajtó kinyitását lenge ruházat után
kutakodva. Azok a neszezések felébresztenék a szolgákat, ami katasztrofális
lenne. Egészen jól megértette hűségüket. Ha csak felfedeznék, hogy kiszállt az
ágyból, akkor bajban lenne.
Csöndesen meglapult, ahogy
kitisztította elméjét és elkezdett fókuszálni. Kinyitotta kukkoló ablakát, egy
erőteljes gondolatot küldött Antony felé, akire a Barlangban talált rá a
többiekkel együtt, Marcus kivételével, aki valószínűleg kivette az éjszakát.
Jean-Pierre Antony mellett ült a fal melletti hatalmas barna bőrkanapén.
Antony a padlót bámulta, nagyon
kikészültnek tűnt.
Jean-Pierre mondta: – Akkor most arra
várunk, hogy halljunk valamit Jeannie-tól Burmáról.
Jeannie neve lágyan és gyönyörűen
hangzott Jean-Pierre francia nyelvén.
– Ja. – Antony megpöckölte mellkasát a kés
markolatával. A férfi harcolt, látta rajta, de a nő meglepetésére kiltet és
fegyvertartó hámot viselt, ami azt jelentette, hogy feltárta harcos testvérei
előtt sebhelyekkel szegélyezett hátát. Wow! Mi a csuda történt még az elmúlt
néhány órában, ami ekkora hatalmas változást eredményezett a harcosban?
De az volt a kérdés, hogy képes lesz-e
kommunikálni telepatikusan vele? Hónapok óta tartó próbálkozás és kudarc után,
most képes lesz megcsinálni?
A nő mosolygott. Igen, a dolgok
megváltoztak benne.
Antony,
küldte a nő, keményen és erőteljesen.
Figyelte és látta felegyenesedni a
férfit. Parisa? – érkezett vissza. Szemeit összehúzva nézett körbe.
Itt vagyok. Mandalay külső részén. Keresztül
fogok repülni Rith dupla kupolájú ködén és jobb lenne, ha itt lennél.
Megismétlem, amit épp mondtam. Mondd el Jean-Pierre-nek is, aki melletted ül.
A férfi Jean-Pierre-hez fordult. – Épp
most hallom Parisát.
Felkapta a fejét. – Átrepül a köd
dupla kupoláján, Mandalay mellet van és jobb volna, ha odavinném a seggem.
Jean-Pierre szeme kitágult.
Antony telepatikusan küldte: Mikor csinálod?
Két percen belül, nagyjából.
Francba. Megyek.
– Harcoljunk! – mondta ki hangosan, miközben
talpra ugrott.
***
Medichi harcos testvéreit nézte. Egész
éjjel csatáztak, mindenki fáradt volt. Havily ment és szerzett kávét és
pékárut, így feltankoltak, de mégis. Felkészültek erre?
– Parisa szökése…
most lesz. Épp most mondta nekem, a fejemben.
Minden mozgás megszűnt. Testek lassan
emelkedtek fel a székekből, bőr nyikorgott.
– Hol? – kiáltotta Zach. – Hol van?
– Mandalay, Burma.
A Másik Földön. Fenébe. Mit tegyek? – De ahogy a szavak elhagyták a száját,
kikapta kártyaszerű harcos telefonját a zsebéből és tárcsázta a Központot.
– Központ! – Jeannie hangja érkezett a vonalon.
– Miben segíthetek?
– Jeannie, épp most hallottam Parisa felől.
Mandalay-ban van.
– Édes isten! –
Csapkodást hallott. – Elindítom a keresőrácsot, miközben beszélünk. Odamegyünk.
Odamegyünk. Adj nekem egy percet, de lehet kevesebbet.
– Siess, Jeannie! Bajban vagyunk.
Parisára összpontosított és elküldte, Le kell szűkítened a helyet, ha tudod! A
város melyik oldalán?
Épp a külváros déli vége mellett.
– Déli vég – mondta a telefonba. Parisának
küldte, A Másik Földön vagy? A férfi
biztosra akart menni.
Igen. De Antony, van valami, amiről muszáj
tudnod. Rith más nőket is tart itt, vérrabszolgákként. Láttam, hogy csinálta. A
halálukat okozza, közben összegyűjti a vérüket, aztán visszahozza őket az
életbe. Az egyik nőt, Fionát, Bostonból rabolták el. 1886 óta van itt. Ki tudod
őt is vinni? Mindannyiukat?
Ó, Istenem. Vérrabszolgák. Tényleg
léteznek. Most minden kezdett értelmet nyerni, hogy volt képes Greaves annyi
sok Felső Adminisztrátort és COPASS tagot átállítani. Arra használja azokat a
nőket, hogy biztosítsa a haldokló vért. Évek óta keringtek pletykák. Most
bebizonyosodott.
De bármennyire szerette volna, nem
tudta megadni ezeknek az ismeretlen nőknek az elsőbbséget. Semmit sem tudott
Rith biztonsági beállításairól, vagy az épület elhelyezkedéséről, semmit. És
jelenleg Parisa volt az elsődleges szempont.
Megbeszélem Thorne-nal. De egyszerre csak ezt
a lépést tegyük meg. Hadd hozzunk ki téged először onnan.
Igaz. Igaz.
Istenem, tényleg megtörténik? És, hogy
volt képes beszélni a fejében Parisa? Mi változott? Mi változott, hogy
megvalósította a lehetetlent? De egyébként kit érdekelt? Úton vagyok.
Jeannie-nek mondta. – Figyelj, Parisa
elmondása alapján, két ködkupola alatt van. Tudom, hogy a jele nem tűnik fel a
nemzetközi hálózaton, de talán Rith-é igen. Erőteljes a kibaszott. Talán akkor
feltűnik valami szokatlan a térképen. Előtted van Mandalay?
– Igen. Most
ellenőrzöm a déli szektort. Gyerünk! Gyerünk már!
A testvéreinek mondta: És melyikőtök
jön?
Egyként, félkörben sorakoztak köré,
Jean-Pierre állt mellette. A szavak nem voltak szükségesek. Mellkasa
összeszorult, mintha egy súlyos öklös érte volna, közös támogatásuktól és
hűségüktől. Francba, égett a szeme. Thorne-ra pillantott. Senki sem mehetett
sehová az ő engedélye nélkül.
Mindegyik harcos felé fordult. Thorne
szája vékony zord vonal volt, de bólintott és azt mondta – Mindannyian megyünk.
Medichi felemelte az állát. – A
közelben fogunk materializálódni és nem tudom megmondani neked, mire
számíthatunk. Nem tudom, szembekerülünk-e halál-vámpírokkal vagy mi lesz.
– Baszd meg, igen! – ordította Luken. – Szedjük
le őket!
– Jeannie –
könyörgött a telefonba.
– Azt hiszem,
megtaláltam. Ez hatalmas – olyan, mint amikor Kerrick ahhoz az orvosi
komplexumhoz ment, és a park jelentős részét valami zavaros álcázás fedte. Csak
azt gondoltam, Greavesé volt ez a fajta nagy hatalom. Nem csoda, hogy Rith el
tudta őt rejteni. És te egy dupla kupolájú ködöt emlegettél? Szent szar!
Medichi figyelmen kívül hagyta ezt a
kis beszédet, ami az egyik leghosszabb volt, amit Jeannie-tól hallott. De csak
a legfontosabb részt fogadta be. – Hetünket kell elküldened!
A férfi ránézett mindegyikükre,
túlterhelte a támogatás, amit a testvériség adott neki. Jean-Pierre bólintott.
Luken öklét a mellkasához tette. Zacharius és Santiago ‒
szinte egyként ‒
kihúzták tőreiket a fegyvertartóból és
a magasba emelték. Kerrick mosolygott, az a sokatmondó pillantás, csak egy
harcos tud így nézni, akit elkapott a breh-hedden,
a nézés tele szimpátiával és reménnyel. Thorne-nak az állkapcsa mozdult. –
Gyerünk, szerezzük meg a nődet!
Jeannie felkiáltott. – Megvannak a
koordináták. De van ott egy erőteljes jel. Rith lehet az. Készen vagytok, fiúk?
– Fenébe, igen,
Jeannie!
Úton vagyunk érted, Parisa!
Már itt sem vagyok, küldte a nő.
Medichi mély levegőt vett. – Küldj el minket
most, Jeannie!
Elkezdődött a vibrálás.
***
Parisa elsiklott a három szolga
mellett a szobája előtt, lábujjhegyen mozgott, míg a kert hátsó gyepéhez ért.
Gyenge eső hullt az égből, ami azt jelentette, hogy a kupolán túl igazi vihar
rázhatta meg a földet. Ó, a francba! De mégis, nem igazán törődött ezzel. Az
idő elérkezett. Rith miatta volt itt, és Fionának szüksége volt valakire, aki
kiszabadítja vérrabszolga börtönéből.
A szíve úgy dübörgött, mint egy
légkalapács, erős vibrálás rázta meg a mellkasát. Megrándult, szinte nem tudott
levegő után kapni. Ami vele történt, ha nem nyugszik le, képtelen lesz
kiengedni a szárnyait – és csak felfelé
vezetett az egyetlen kiút ebből a börtönből.
Már hetekkel ezelőtt leellenőrizte a
ködkupola belsejét, lüktetett a keze, ahogy repült. Semmi nem volt rajta, ami
áthatolhatatlannak érződött. Csak remélte, hogy a második kupola engedékeny
lesz.
Bár, amit eddig megtapasztalt a
ködből, a célja annyira nem fizikai volt, hanem inkább elme előli elrejtés.
Emellett, akár a teljes repülési
sebességgel utazva téglafalba is ütközhet, de egyszerűen nem törődött ezzel.
Meghozta a döntését. Most megszabadul a fogságból.
Lehunyva a szemét fókuszált a hátán a
nyílásokra. Minden mást kizárt. Érezte, hogy elkezdett nedvesedni, megjelent a
folyadék, ami lehetővé teszi a tollak és a felépítés megjelenését. Mosolygott.
Medichit kukkolva meglódult a szíve. A
férfi egy rizsmező szélén állt, a Vér Harcosai mindét oldalról támogatólag
mellette álltak. Vihar dühöngött, villám villant, bevilágította az éjszakai
eget, a férfi hirtelen olyannak tűnt, mint egy isten, annyira magas, izmos, az
arckifejezése vad.
Antony?‒küldte a nő azon
az új, erőszakos módon.
Parisa, felkészültél? Itt vagyunk, minden
testvér. Rád várunk. Látom a ködkupolát. Biztonságban vagy?
Igen. Egyenesen át fogok repülni a tetején, de
jó lenne, ha elkapnál. Semmi sincs rajtam.
Bezárta az ablakot és lecsukta az
elméjét.
– Mit csinálsz, Parisa? – Rith hangja nyugodtan
beszélt az ajtónyílásból.
– Felkészülök a repülésre.
– Pucéran? Ez visszataszító viselkedés.
Emellett, esik. Vegyél fel előtte valami ruhát. – Az angolja igazán tökéletes
volt.
– Rendben – mondta
a nő. Élvezte, hogy hazudik. Lehunyta a szemét és egyetlen gondolattal
kényszerítette szárnyait rá, hogy előjöjjenek.
Közvetlenül a hátából pattantak ki,
egy könnyű mozdulattal, amit korábban nem ismert, teljesen szárnyat bontott.
Pokolba is, igen! Megváltozott.
Kilőtt és egyenesen a csúcsig repült.
Maga mögött morgást hallott és egy gyors pillantással megállapította, hogy Rith
letépte az ingét és ott rögtön szárnyat bontott.
Ó, istenem!
A nő áttörte a belső kupolát. Eső
verte az arcát és húzta a szárnyát, de kétségbeesetten csapkodott velük. Ahogy
elindult a második kupola felé, megérezte, hogy egy kéz megmarkolja a lábát.
Átszáguldott a második akadályon és a
vihar teljesen arcon ütötte. Eső és szél tépkedte szárnyait, spirális forgásba
húzva. Igyekezett felidézni, amit Havily tanított neki. Egyik szárnyát
kinyújtotta, a másikat bevette és kiegyenlítődött, de a szél megint elkapta és
egy második spirálba küldte. De ugyanakkor az eső is verte.
Amikor egyenesbe hozta magát, látta,
hogy Rith egyenesen felé tartott.
Elkezdett újra visszafelé esni a köd
kupolája felé. De mielőtt messze jutott volna, észrevette, hogy egyáltalán nem
Rith volt az, hanem Medichi, aki felé repült, a férfi szárnyai hatalmasak, az
eső őt is verte, az arca sokkal határozottabb, mint ahogy valaha látta.
Koncentrált és röviden behúzta az egyik szárnyát, aztán megrázta őket. A
bukdácsolás abbamaradt, és egyenesbe hozta magát annak ellenére is, hogy a szél
előre-hátra lökdöste. Remegett.
A következő pillanatban Medichi
mellette volt és megtartotta a kezét. A férfi félelmetes horgony lett. Még ha
vadul is hánykolódott, tudta, hogy a férfi akkor is szilárdan tartaná.
A férfi nem mondott semmit. Csak
nagyon gyengéden elkezdte kihúzni a szélből, majd lassan a föld felé.
– Húzd szorosan a testedhez a szárnyaidat, ha
meg tudod csinálni – ordította a férfi a vihar zaján keresztül. – Ez az! Igen,
csináld tovább! – A nő küzdött, hogy behúzza a szárnyait és ne döntse meg, vagy
ne kezdjen egyik oldalról és másikra csapkodni. Tetőtől talpig elázott,
tollaktól a tollakig.
A tekintetét a férfira koncentrálva
tartotta, semmi másra. Annyira erős volt, évszázadok tapasztalatával
irányította szárnyait, mintha minden hirtelen szélmozgás, minden ostromló
esőcsepp, csak lökés lenne. Az eligazítások fürgék voltak, kicsik és a
szorongás legkisebb jele nélkül lebegett a levegőben.
Másrészt a nő úgy érezte, mintha egy
mosógépben volna, a keverési ciklusban.
Villámlás cikázott át az égen
felettük. Zihált, majdnem megint elvesztette egyensúlyát – bár ezúttal más
okból. Antony krémszínű szárnyait vörös és narancssárga szín nyaldosta, kék és
zöld, mintha tűz világítaná meg. A színek mozogtak, tollról-tollra repültek
folyamatosan változó lángok formájában. Hajtincsei kiszabadultak a rituális cadroenből és az arca körül röpködtek.
Úgy nézett ki, mintha Zeusz félig állna és félig repülne a levegőben, a kezeit
a nő felé nyújtotta.
Minél jobban a testéhez húzta
szárnyait, annál jobban kezdett veszíteni a magasságából. – Az út további
részén én foglak tartani.
Ehhez a nőnek meg kellett bíznia a
férfiban, de felkiáltott, ahogy behúzta szárnyait és zuhanni kezdett. Majd a
férfi elkapta, nagyon gyengéden átfogta a nő szárnyainak teljes körméretével
együtt, bölcsőbe zárta a nőt a karjai közt. A férfi koncentrációja erős volt,
miközben a passzátszéllel küzdött. A föld felé tartott, közelebb és közelebb
irányította a földhöz, a Vér Testvériség felé, akik mindannyian fekete bőrkiltben
és fegyvertartóban voltak.
Közelebb. Közelebb. Amikor a férfi
lába megérintette a földet, a nő lehunyta a szemét és felsóhajtott. Könny
csurgott eső áztatta arcán.
Figyelte Medichit, amint visszahúzza
szárnyait a hátába, ügyetlenkedve az időjárás miatt.
A nő meztelenségét a szárnyai fedték,
miközben a férfi letette a földre. – Be kell húznod a szárnyaidat, mielőtt
eltűnünk innen.
A harcosokra pillantott. – Én… én
semmit sem viselek. – Aztán felnevetett. Kit érdekelt? Kiszabadult a börtönből,
amit három hónapig elviselt, és még mindig életben volt. Antony a karjában
tartotta. Mi más számított még?
– Rendben leszel – mondta a férfi.
Mosolygott és bólintott. Eső futott le
az arcán. Megérintette az arcát, hogy meggyőződjön, tényleg valóságos-e. A
férfi a kezébe fordult és megcsókolta az ujjhegyeit. Érezte a sóhaját.
Amikor lábra állította a nőt és amikor
kezdte kibontani szárnyait, a férfi térdre ereszkedett, szembe került a nővel
és a karjait köré tette, így védte meg a mellkasát és persze a széltől és az
esőtől is. Mindegyik villámlás fényében láthatóvá váltak hátán a hegek,
rengeteg ezüstös vonal és kidudorodás.
Kezeit a hátára helyezte,
szétterpesztette ujjait. Lehunyva szemeit, a szárnyait körbe csapkodó széllel
kezdetét vette a fájdalmasan lassú folyamat, a szárnyak visszahúzódása a
hátába.
A harcosok nem figyeltek rá. Védelmező
körbe formálódtak körülötte, kifelé fordultak, kardjaik kihúzva, ha támadna az
ellenség.
Végre-valahára visszahúzódtak a
szárnyai. De az erőteljes hullámzástól, ami a semmiből keletkezett, az izmai
megremegtek, és Rith feltűnt a kupola tetején, szárnyait alig mozgatva.
Visszavonult a ködbe, amikor észrevette Antonyt és a többi harcost.
– Elkaphatom a
rohadékot? – kiáltotta Santiago.
Thorne morgott. – Nem. Azért vagyunk
itt, hogy biztonságosan hazavigyük Parisát. Ez minden, ami most számít.
Ahogy Medichi felemelkedett és a
karjait köré fonta, egy villámlás sugárzóvá tette az arcát. Erőteljes
mennydörgés rázta meg a födet.
Felnézett a férfira, miközben az
megsimogatta az arcát.
Jean-Pierre a telefonjába ordított. –
Velünk van, Jeannie! Vigyél minket haza! Medichi villája előtt a gyepre.
Parisa becsukta a szemét.
A villa. Hetek óta álmodozott Antony
otthonáról.
A vibrálás megkezdődött, amit hosszú,
gyors villanás követett az alsó téren át.
***
Abban a pillanatban, amikor Medichi
megérezte súlyos harci szandálja alatt a villa kis belső udvarát, nem várt a
beszélgetésre a többi megjelenő harcossal. A nője teljesen meztelen volt,
átázott és reszketett.
– Itt nappal van –
motyogta a nő összekoccanó fogain keresztül.
– Igen – mondta a
férfi.
– Természetesen.
A bejárathoz ment, félretolta a
masszív ajtót és egyszerre be is csapta az előcsarnokba érve. Hosszú, fürge
léptekkel ment, ahogy átvitte a nőt a hallon keresztül a hálószobájába.
Egyenesen a zuhanyzóba vitte, mert
félt, hogy megfázik. Bekapcsolta és halványra állította a széles tükör feletti
sorvilágítást. Még mindig a karjaiban szorongatva, egyik kezével igyekezett
talpra állítani a nőt, akinek padlóra lógtak a lábai. Nem tiltakozott.
Megnyitotta a vizet és beállította,
hogy mind a nyolc fejből folyjon. Csak ezután merte lábra állítani, elhúzta
arcát a mellkasától és lenézett a nőre.
A nő hátradöntötte a fejét. – Antony –
súgta. A nő megázott és remegett. – Vissza kell mennünk értük.
A férfi mosolygott, mert nem várta a
nőtől, hogy ezt mondja. Arra számított, talán a fogságát fogja szidni, vagy
megköszöni a férfinak, hogy felbukkant. De ehelyett a nők sorsa miatt
aggodalmaskodott.
Bólintott. – Thorne és én
megtárgyaltuk, amíg kint vártunk rád. Jeannie csinált egy műholdas csatornát,
hogy megfigyelje, ha Rith halál-vámpírjait vinne be. Ha nem teszi, akkor a
harcosok visszatérnek.
– Ó, jó. Jó. –
Fogai összekoccantak.
Fel kellett melegednie. Talán sokkot
kapott, vagy egyszerűen csak fázott. Talán mindkettő. Nem számított.
Még mindig a harcos repülő bőr
felszerelésében volt. Arra gondolt,
eltünteti, de nem akarta megrémiszteni, hogy hirtelen egy meztelen férfi
jelenik meg mellette a zuhanyzóban.
– Milyen a hőmérséklet? – kérdezte, mert a nő a
víz alá tartotta a kezét.
– Jó.
Csak ezután fordította meg a nőt, így
a hátát érte a permet. A nő bólintott és tenyérrel felfelé maga mögé tette
kezét. Megmozgatta az ujjait. – Ó, annyira jó érzés. – Belépett a vízpermet
alá.
A férfi mosolygott és ellépett… kb öt
centire. Tudta, hogy a nőnek helyre van szüksége, valószínűleg teret akart, de
úgy tűnt, képtelen odébb menni. Csak állt ott, a hátát és kiltjét kezdte a víz
csapkodni.
A nő csak nézte a férfit, ametiszt
szeme sötét volt a helyiség alacsony megvilágításában. Még néhány centit
hátrált és hátra döntötte a fejét, így a víz lefolyt a haján. Behunyta a
szemét. Ő… ábrándosnak tűnt.
Hatalmas hibát követett el, de
láthatólag, nem tudott magán segíteni. Hosszú utat tett meg le a nő nyakán, le
a mellkasán, és leérkezve teljesen megállt a melleinél. Már elfelejtette, nos,
hogy milyen halmok voltak. És a szemei kidülledtek.
A mellei szoros kis csúcsokba
húzódtak. Csókolni való csúcsok. Szopogatni való csúcsok.
Ó, a szarba! Késztetésében, hogy
biztonságba helyezze, kihozza a pokolba Burmából, megfeledkezett erről a
részről, az agyzsibbasztó szükségről, hogy uralma alá hajtsa a nő testét.
A tekintete lejjebb siklott és
megbizsergett az ajka, miközben a körben lefolyó vízpatakokat figyelte, melyek
lerohantak, majd lesiklottak a világon leggyönyörűbb köldökre. Sekély tavacska
formálódott a köldökénél, a nyelvét ott akarta tudni, a szájába akarta szívni a
vizet.
A tekintete egy kicsivel tovább kíváncsiskodott,
lejjebb és lejjebb, a szeméremszőrzete fészkénél landolt és ott is maradt.
Csak ezután fogta fel, hogy a gőzös
szobát megtöltötte az ínycsiklandó mandarin illat. Csak ezután ébredt rá, mit
tett jelenléte a nővel. Csak azután, hogy szinte kétszeresére növekedett az
agónia, ahogy a hirtelen erekció harcolt a kiltjével és a kényelmes
alsónadrággal, amit alatta viselt.
Jézus Krisztus!
Lexy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése