„Az egyik
vállalta a legtöbb szenvedést,
de ne
feledkezzünk meg a megsértett harcosról sem.”
–
Közmondások gyűjteménye, IV. Beatrice
9. fejezet
Azon az estén Parisa a rotunda
padló közepén állt, mögötte bal oldalt Havily, jobbján pedig Antony. A többi
Vér Harcos tíz lábnyira állt tőle, egyenesen és kimagaslóan, a Másik Föld
védelmezői. Mint Antony, ők is fekete bőr tunikát viseltek és egy bronz mellvértet
rajta egy címeres ezüst karddal, aminek markolata körül zöld babérkoszorú volt.
Endelle palotája valóságos
gyűjteménye volt a fehér márvány rotundának, a nyugati oldalon lebegett a
McDowell hegység, mintha csak a levegőben lógna. A legtöbb rotunda nyitott falú
volt, egy hatalmas terasz kőkorláttal, ami az egyetlen elválasztásként szolgált
a több száz lábnyi légtértől.
A nő az egész napot alvással
töltötte, valamivel, amire már kétségbeejtően szüksége volt. Antony távolságot
tartott, helyet adott neki azzal, hogy elnyúlt a hálószobájában terpeszkedő
kanapén. A nő elmondta neki, hogy rendben van, ha megosztoznak az ágyon, de a
férfi csak felemelte a barna párnát az ágyról, s a kanapé felé ment. Persze
igaza volt. Ha megosztoznak az ágyon, mennyit aludtak volna tulajdonképpen?
Tehát itt volt, valamiként
kipihenten és végre felkészült az átlépésre a Másik Földre.
Endelle előtt állva figyelt a ‒
két
kézzel nyitva tartott ‒hatalmas szertartásos
könyvből felolvasott gondos szavakra. Ismertette az átlépés feltételeit: a
szolgálat szükségszerűsége, aminek jellegét a Legfelsőbb Adminisztrátor
határozott meg, a Másik Társadalom gondos színvonala és a fogadalom, hogy
tartózkodik a legszörnyűbb cselekedettől, a haldoklók vérének megosztásától.
Tényleg ezt akarta tenni? Tényleg
maga mögött hagyja a jó öreg valóságot a Halandók Földjén?
Figyelte Endelle szájmozgását, de
nem igazán hallotta a nőt. Az ujjai annyira remegtek, hogy ökölbe kellett
görbítenie. Nem gondolta volna, hogy ideges lesz, de valahogy aközött, hogy
Endelle szolgálatába állította az életét és az ígéret között, hogy nem issza
haldokló vérét, hirtelen megütötte az átlépésének a valósága.
– Átlépőjelölt – kiáltotta Endelle, a nő
hangja egy erős harapás volt.
Parisa tisztán hallotta. – Igen,
Endelle asszony?
Épp Endelle fekete szertartási
köpenyének nyaka fölött Parisa észrevette a leopárdszőrme vonalát. A Legfelsőbb
Adminisztrátor részrehajló volt az állati bőr és irha, a madártollak, sőt
valami okból kifolyólag a hüllők iránt is. Havily kificamodott ízlésűnek hívta…
enyhén szólva.
Endelle a szemét forgatta. –
Egyetértesz, hogy a szívedet és elmédet a Másik Föld szolgálatának szenteled?
Parisa bólintott. – Egyetértek!
– Egyetértesz, hogy elfogadod a Másik Föld
törvényeit, különösen amik a Halandók Földje bevonásának korlátozását
szolgálják?
– Egyetértek!
–És ünnepélyesen nekem ígéred a
hűségedet, a Másik Föld Legfelsőbb Adminisztrátorának?
–
Ígérem!
– Akkor kijelentem az itt összegyűlt
jelenlévők előtt, akik tanúként állnak az átlépésednél, hogy ezennel megkapod
az átlépett státuszt. Lépj elő, és engedd meg, hogy átjárjon a vámpír természet
áldása. – Eltüntette a ceremóniás
könyvet.
Parisa nem tudott mozdulni.
Remegett és furcsa volt, ahogy Endelle asszony kitárt karjait bámulta. Tényleg
megteszi? Elfelejtette, hogy a szertartás egy része magába foglalja a
halhatatlanság elfogadását és a vámpírfogakat, amikkel az emberek vérét vehette
és a felszabaduló kémiai anyagokat.
– Parisa, most pofára ne ejts – ordította
Endelle. – Vonszold ide a segged!
Endelle éles hangja és a
tiszteletlen szavak megszabadították a félelmektől Parisát. Előre indult, habár
bizonytalanul a tíz centis tűsarkain. Amikor már Endelle előtt állt, a
szintkülönbség miatt Parisa szemmagasságba került a leopárdszőrmével.
Endelle meleg kezeivel annyira
lágyan érintette meg Parisa arcát. Bizsergés kezdett épülni a nő keze és Parisa
állkapcsa között. Felnézett Endelle szemébe, ám az csukva volt.
Újra szédülés támadt rá.
Endelle szemei kipattantak. – Mi a
pokol ez veletek, nőkkel? Olyan rossz vagy, mint Alison az átlépése alatt. Az
istenit neki, engedd le a kibaszott pajzsod!
Elakadt Parisa lélegzete. Ezúttal
becsukta a szemét, elméje mélyére hatolt és elengedte, amit a pajzsoknak
érzékelt. Még Greaves is elcsodálkozott a nő pajzsain, csodálatosnak nevezte.
– Végre – csattant fel Endelle.
Erő folyt, áramlott át Parisa
testén, melegség és fény, a jólét óriási érzete. Alsó ínye bizsergett a
metszőfogak tövénél. Ezzel egy időben indák érintették meg az elméjét, próbálva
belülről elérni hozzá. Ismerte azt az érzést, és semmi köze nem volt a Másik
Föld uralkodójához.
– Valami történik – suttogta.
– Csak az agyarak, csak nyugalom, vámpír!
– Nem, ez nem az.
Rith. Tudta, hogy Rith az.
Megismerte az érintését, habár ez egy szelídebb verziója volt mindannak, amit
az irányítása alatt tapasztalt.
Egy kép a férfiról, az ázsiai
vonások, széles homloka és széles orra, a fekete haja, mind átvillant az
elméjén.
Lehunyta a szemét és rákoncentrált.
Ó, mennyire vágyott a férfi halálára. Sosem gondolta, hogy egyszer ilyesmit
mond valakiről, de Rith kegyetlen vérrabszolga művelete megváltoztatta. Mi van,
ha elérné a szörnyeteget és tartósan megszabadulna tőle?
A férfi mosolygós arca rajta
gúnyolódott. Gondolkodás nélkül, gondolat követett gondolatot, s elkezdődött a
vibrálás. A következő pillanatban már elsodródott, repült, elment.
Ó, istenem, elillant!
És valahol a tudata mélyén tudta,
hogy egyenesen Rith-hez megy. A vámpír valahogy átverte.
***
Medichi a szertartás alatt olyan
közel maradt Parisához, amennyire megtehette, anélkül hogy valami helytelent
tett volna. A palotában nyitott falakkal kapcsolódott össze a legtöbb rotunda,
és nem olyan rég volt, hogy Greaves támadást szervezett Alison átlépési
ceremóniája után. Megvolt az oka az idegességének még az Endelle palotájában
lévő korszerű biztonsági rendszer ellenére is. Nem nyújt védelmet minden
természetfeletti eshetőség ellen.
Mint ez is.
A ceremónia során nem egyszer
figyelte Parisát. De ahogy Endelle felhatalmazta az átlépettek életével és a
vámpíragyarakkal, a nő eltűnt. Hogy? Miért? Rosszabb, veszélyben volt?
Előre rohant és Endelle meglepett
tekintetével találkozott.
A Legfelsőbb Adminisztrátor
pislogott és megszólalt: – Nos, korábban ilyen még nem történt.
A picsába nem.
Parisa dematerializálódott. Első
alkalommal tűnt el, de hová mehetett?
Amennyire Medichi tudta, ez az erő
eddig nem mutatkozott meg nála, vagy talán még azelőtt kiszabadult a fogságból.
A szertartás új hatalommal járt volna? Valószínűleg.
Nem várt engedélyre vagy
utasításra. Egy gondolattal eltüntette a köpenyt és mellvértet, amik
akadályoznák, ha harcolnia kellene. Lehunyta a szemét és meglelte a nő
nyomvonalát, ami gyönyörű ametiszt színből állt. A szín nem meglepő.
Követte az elegáns nyom ösvényét,
viszketett a férfi keze, miközben átutazott a sötét folton, készen állt abban a
pillanatban megjeleníteni kezében a kardját, amint lába szilárd talajt
érintett.
Testet öltött, s ugyanabban a
pillanatban várakozó öklébe siklott a kard. Rith nyolc lábnyira állt, mindkét
keze Parisa karján, az arckifejezése heves, erőteljes. Keményen dolgozott, a
koncentrációja irányított volt. Bármit próbált is megtenni, az elvett minden
energiát a testéből és tudatából. A nő teste vibrált az energiától. A nő
harcolva próbálta megakadályozni, hogy a férfi magával ragadja. Ha sikerrel
járna, ismét elvesztené a nőt, mert Rith képes elrejteni a nyomát.
– Kibaszott pokolba is, nem! – kiáltotta.
A nő felé rohant, természetfeletti sebességével ez egy nanoszekundumnyi időre
zsugorodott. Bal karját a nő köré csúsztatta, magához húzta, majd kardjával ‒Rith
nyakával egy szinten ‒felé sújtott.
Arra számított, hogy csontnak
ütközik és lefejezi a rohadékot, szóval amikor kardja átszelte a levegőt, azzal
a lendülettel elkapta, ő pedig megfordította Parisát.
Rith megszökött. Eltűnt. Franc, az
a vámpír gyors.
Körbenézett, verejtékréteg
borította bőrét, ereiben adrenalin énekelt, szíve vágtatott. Volt más várakozó
ellenség? Esetleg egy halálvámpír? Egy tucat? Száz?
Mi a pokol ez a hely? Úgy nézett
ki, mint egy földalatti barlang. De úgy tűnt emberek készítették – legalábbis
két fal szinte már sík volt és a padló sima, csiszolt felületű.
Ismét körbefordult, kardját maga
előtt kinyújtva tartotta. Parisa bicegett. Mit tett vele Rith? Mintha nem tudta
volna. Az elméjébe akart befurakodni, összetörve a nő ellenállását az
akaratával szemben.
Maga felé lendítette a nőt, köré
tekerte karjait és szorosan tartotta, kardja még mindig a jobb kezében volt. A
nő a mellkasához simult.
Elkezdődött a vibrálás, visszatért
a palotába épp Endelle mellé.
–Mi
a fasz történt? – kérdezte Endelle.
Szembefordult a nővel, tekintete
megrebbent. Még mindig teljes harci felszerelésben volt. Még a kardja is a
kezében maradt, amit nehéz megtenni, miközben dematerializálódott. A
fegyvertartóba helyezte kardját, majd mindezeket elküldte a villába.
– Rith – kezdett bele a férfi. – Majdnem
megvolt, de átkozott gyorsan mozgott. Tudja blokkolni a nyomunkat? Nem akarjuk,
hogy megjelenjen itt az a rohadék.
– Picsába, igen – mondta Endelle. Becsukta
a szemét, Medichire tette a kezét. Érezte az asszony hatalmát, sima melegség
folyt át a férfin, Parisán, és vissza a sötét foltba.
Medichi érezte az útvonaluk
lecsapódását. Legalább már lélegzethez juthatott.
Parisa megmozdult karjai közt, majd
elkezdett csapkodni és sikoltozni. Mi a frászt csinált vele az a rohadék?
– Hé, hé, hé – suttogta a fülébe. De nem
úgy tűnt, mint aki meghallotta.
– Engedj el – kiabált. Kibaszott
szemétláda!
Eleresztette a nőt. Kisiklott a
karjaiból, hátrált. Ahhoz képest, hogy magas sarkúban volt, kész csoda, hogy
nem botlott el. Guggoló pozícióba ereszkedett, ugyanakkor vállait is
leeresztette. A férfira meredt. Hunyorgott. Ismét csúnyán nézett rá.
– Hol
van? Megölöm. Istenre esküszöm, megölöm! – Arca kipirult, ökleit kifehéredett
bütykökkel szorította.
A Vér Harcosai közelebb húzódtak
hozzá. Aztán már mindegyik kezében megjelent a kard, mindegyikük arckifejezése
vad, készen álltak a nő megvédelmezésére.
Medichi megkerülte a nőt és elé
állt. Oldalt tartotta a kezeit, attól félve, hogy túl gyorsan eltávolodik tőle.
Nemrég tért csak vissza, a palotában pedig sok nyitott terasz volt, hogy több
lábnyit zuhanjon.
– Parisa – mondta, gyengéd hangon
próbálkozott.
Rátalált a férfi tekintetére,
hunyorgott. – Antony?
– Igen. Itt vagyok.
– Rith. Rith-t láttam.
– Tudom. Követtelek. Visszahoztalak.
– Valamiféle barlang volt. Aztán a szemébe
néztem és arra gondoltam, hogy Újra nem.
Próbált elillanni velem, de harcoltam ellene.
– Igen, megtetted.
– De te utánam jöttél? Honnan tudtad,
merre kell keresned?
– Ezt nyomnak hívják. Amikor valaki
dematerializálódik egy fényvonalat hagy hátra egészen a megérkezési pontig.
– Helyes. – Bólintott. – Ezért gondolta
először Thorne, hogy a H és F szolgákat járművekkel szállította el – mert ha
egyenesen elviszi őket a mandalay-i otthonából, akkor követni tudta volna őket.
– Pontosan.
Párszor ide-oda ingatja a fejét.
Endelle közelebb ment. – Azt
mondod, hogy Rith, akinek kurva sok hatalma van, megpróbált eltűnni veled, te
pedig feltartóztattad?
–
Igen.
–
De hogy voltál rá képes, amikor ő vitt
ki téged innen, a palotából?
Medichi közelebb ment Parisához. Az
egész dolog piszkálta a férfit. Ugyanaz a jól ismert kérdés került felszínre:
Képes biztonságban tartani a nőt? Életben? Édes Jézus!
Parisa a fejét csóválta. – Nem ő
vitt ki a palotából. Én illantam hozzá. Ő csak befejezte a vigyorgó pofa
dolgot, és az ő képe öltött alakot az agyamban. Azt hiszem elültette a fejemben
azt a képet. Rávett, hogy elhagyjam a palotát. És abban a pillanatban annyira
vágytam a halálára, hogy rágondoltam és hirtelen átrepültem az üres téren.
– Akkor az eltűnés teljesen a tied volt –
mondta Endelle. – Nos, a szaaaarba! Ez kibaszott gyönyörű. Jól csináltad,
átlépett!
Ráhagyta Endellére, hogy
megpróbálja megvigasztalni a második elrablási kísérlet miatt.
Medichi próbálta megfogni Parisa
kezét, de elrántotta. – Ne nyúlj hozzám. – Vad tekintettel nézett rá, mikor
összeakadt a pillantásuk. – Csak túl ideges vagyok. Nem ellened van, Antony!
Én…. az istenit, meg akarok ütni valamit, olyan őrült vagyok.
– Rendben van – mondta a férfi. – Rendben
van! Meggyőztél, vagy inkább Rith volt az.
– Miről győztelek meg?
– Ki kell képeznem téged a háborúra:
kardok, kések, fegyverek, pusztakezes küzdelem, bármi, amire kicseszettül
szükséged van.
Ekkor a nő végre lenyugodott,
távozott belőle a feszültség. Mélyen szívta be a levegőt. – Jó.
Havily hangja a plafonig
emelkedett. – Látod, Marcus? Még csak nem is kötődtek, de látja az okokat. Te
miért nem vagy erre képes?
Medichi megfordulva az elegáns
vörös fejet bámulta. Kezét csípőre tette, miközben a breh-jét bámulta. Marcus visszabámult.
– Az övék egy teljesen más szituáció –
mondta Marcus, szemöldökét magasra emelte, az orrlyuka kitágult. – És én nem
vitatkozom. Téma lezárva!
– Szeretnéd tudni mi más van még lezárva?
Havily lesüllyesztette állát, nem volt semmi édes és aranyos a viselkedésében.
Marcus mélyen felhördült, szemei
villogtak.
– Még
csak ne is gondolj rá, Harcos! Amikor azt mondom kész, akkor úgy értem, hogy kész. – Repesztő-rezonancia. Szép!
Marcus megint morgott, félig
leeresztette szemhéját.
Medichi előre látta a gondot a
villában. Havily átkozottul komoly volt, Marcus tesztoszteronszintje pedig a
plafonig ugrott egy meglehetősen szerencsétlen irányba.
Medichi ebben a pillanatban
megértett valamit Marcussal kapcsolatban: az egész szituáció pokolian
felizgatta a férfit. Igen, Medichi megértette. Amikor Parisa ellenkezett vele ‒mindegy,
hogy miért ‒, az felébresztett
benne valamiféle bizarr szexuális dominancia ösztönt, ami rögtön
elektromosságot küldött az ágyékába.
– Valaki szerezzen egy locsolócsövet! –
Endelle kacagott, aztán tekintetét Parisára irányította. – Az érdekedben
átlépett, engedd meg, hogy ellenőrizzem az agyaraidat. Még azelőtt eltűntél,
hogy meggyőződhettem, minden jól működött.
– Nem engedem le a pajzsaimat – kiáltotta.
– Mert ha az a szörnyszülött megint megpróbál betörni az elmémbe, nem tudom
mihez kezdenék.
– Nyugalom átlépett. Nem szükséges
lehúznod. Most pedig hajrá, mert az élelmezőm azt mondta, elkészült a
vacsoránk.
Parisa Endelle kinyújtott kezeinek
bölcsőjébe lépett.
– Minden
rendben van, nyisd ki a szád!
Parisa engedelmeskedett.
– Most
engedd le az agyaraidat. Nem rakéta tudomány, egyszerűen csak gondolj rá.
Parisa behunyta a szemét és a pajzsaira
koncentrált.
Medichi figyelte a hirtelen
megfeszülést, s aztán meglátta, előbukkant éles hegye és a látvány erotikus
volt. Egy dolgot jelentett – a nője képes a vérét venni.
A remegés olyan mélyen futott át a
testén, hogy tulajdonképpen hátra kellett lépnie az egyensúlya megtartása
miatt.
Paisa feje megfordult Endelle
szorításában. – Mi van már a zsályával? – kiáltotta. Egy kicsit mulatságosan
hangzott az agyarak miatt. Az ajkára tette a kezét, majd lehunyta a szemét.
Lassan felnyitotta szemeit, majd az
ajkát, s megérintette a fogait. Visszahúzta agyarait az ínyébe. – Hát, ez
furcsa volt. – Medichi felé nézett és ráébredt az ajándéka rejtélyére. – Ó.
Istenem.
– Igen – mondta a férfi, de a hangja egy
oktávval lesüllyedt, szemhéja elnehezült. A megcsapó mandarin illatnyaláb egy
újabb hátráló lépés megtételére késztette.
– Az agyaraid kiválóan működnek – mondta
Endelle. – De szerintem szükségünk lesz egy másik slagra. Jézusom! – Torka
mélyéből felháborodott hangot hallatott. – Oké, már hivatalosan is átléptél.
Együnk!
Ellépett Parisától, jobbra indult,
egyenesen a szomszédos rotundához, tűsarkúja kopogott a márványpadlón.
Ugyanakkor eltűnt a köpenye, feltárva a leopárdbőr ruhát. A harcosok követték.
Mögöttük haladva Marcus és Havily suttogva vitatkozott.
– Bébi, legyél észszerű – mondta Marcus. –
Téged megvéd a kötelékünk. Parisát is meg fogja, amint beteljesítik a
breh-heddent.
– Baromság – suttogott vissza Havily.
Gyorsított a tempóján, majd eltűnt az ebédlőben.
– Bébi – nyafogott Marcus a nyomában
haladva.
A szertartási rotunda most üres
volt.
Medichi lemaradt, Parisa pedig ment
utána, tekintetük összekapcsolódott, szinte olvasott a gondolataiban. Addig
hátrált, míg nekiment a falnak, s mindketten láthatatlanok lettek a többi
vendégnek.
– Szeretnék egy kóstolót… most – suttogta
a nő.
Medichi felnyögött és Isten
segítsen rajta, megadja a nőnek. Beszéljünk arról, hogy a tűzzel játszanak.
Kezét a férfi vállára helyezve lábujjhegyre állt, tekintetét a torkának
szegezte. Még a magas sarkújában sem ért fel odáig, hiába volt közel két méter.
De ő megállította a nőt.
– Miért
nem? – kérdezte a nő kissé nyüszítve.
A vénát bámulta a férfi nyakán, ami
most még hevesebben lüktetett. Azt akarta, hogy a nő megtegye, de a füléhez
hajolt és belesúgta: – Ha a véremet veszed, nem leszek képes kontrollálni a
dolgokat, és szerintem nem szeretnéd, ha valaki ilyen helyzetben találna ránk.
Hátra húzódott. Felpislogott a
férfira. – Csukló? – kérdezte. Édes isten, ismét megnyalta az ajkát, előbukkan
agyarainak csúcsa.
– Jobb, ha gyorsan csinálod és ha azt
mondom elég, akkor abbahagyod!
– Oké. – A hangja lehetne még ennél
csábítóbb? Úgy árasztotta a mandarin illatot, mintha egy gyümölcsöskert volna.
Felajánlotta a csuklóját. A nő két
kézbe fogta, aztán megnyalta a kéknek látszó vénák vonalát. Felnézett a
férfira. – Régen figyeltem, ahogy nőkkel szeretkeztél a Vér és Harapásban a
fülkékben.
–Tudom – morogta. Már elárultad. – Meg
kellett volna döbbennie. A nő egy jó kislányos könyvtáros volt. Oké, annyira
talán nem jó, de ez nem segített az erekciója problémáján, ami a tunikája alatt
meredezve sátrat képzett elől. Ismét lehajolt.
– Nyald meg néhányszor. Mivel már vámpír
vagy, a vénák azonnal előbukkannak. –
Engedelmeskedett a férfinak. Nyelve nedves és apró volt, teljesen nőies. Olyan
lett, mint egy vékony üvegablak, ami a legenyhébb nyomásra is összetörhetett. –
Ez az – mormogta. Megcsókolta a fülkagylóját. – Haladj tovább, tedd, amit
természetesnek érzel.
Megtette.
Az agyara lecsapott, a férfi pedig
felszisszent. Az éles csípés, a tudat, hogy a nő áttört, hogy más helyeken is
áttörhet, gyönyört keltett a karjában, ami szétterjedt a mellkasában, az
ágyékában. Aztán elkezdett szívni, feje a csuklója fölött mozgott. Felnyögött.
Olyan közel állt, hogy elmenjen és az ég szerelmére, a nő még csak nem is a
nyakából szívta a vért.
Nyöszörgött, amikor a férfi a
haját, arcát, az állát simogatta. Antony,
küldte, hangja panaszos volt az elméjében. Meg
tudom ízlelni a zsályát, mintha az illatod megízesítené a véred is.
A férfi azt akarta, hogy mindent
vegyen el, igya ki üresre, vegye el az utolsó kibaszott cseppet is. Abreh-hedden üvöltött benne, mintha a
saját életereje volna a nő tápláléka.
Mandarin illat emelkedett a férfi
körüli levegőben, mígnem elvette az eszét. Antony,
nem hiszem, hogy meg tudok állni. És akarlak. A combjaim között akarlak… most.
A férfi sem akart leállni, de az a
csábító hang elmélyült és rekedtes lett, inkább egy állaté volt, mint egy nőé.
Pokolba, várnia kellett volna, míg visszatérnek a villába. Próbált beszélni,
aztán arra gondolt Miért ne engedne még
néhány kortyot? A nő nyakára fektette tenyerét, követte a nő fejének szívó
biccentéseit, majd közelebb helyezkedett, erekcióját nekidörgölte a csípőjének.
Nyögdécselő hangokat hallatott és még erősebben szopott. A fenébe! Egy szörnyű
pillanatig tulajdonképpen fontolóra vette, hogy a falhoz fordítja és belé
hatol. Tudta, hogy a nő hálás lenne.
Akarattal, ami abból az egyszerű
tudásból eredt, hogy egy szobányi ember várt rájuk, a szabad kezét használva
egyik ujját a nő szájába csúsztatta. Amint áttört a szívó ajkakon, visszahúzta
agyarait és mély levegőt vett.
Csuklója kivörösödött a szívástól.
Mosolygott. Úgy fogja viselni ma este, mint egy kitüntetést. Azt kívánta,
bárcsak lehetséges lenne sebhelyeket hagyni, ami mindig erre a pillanatra
emlékeztetné. A sebhely azonban ritka volt az átlépettek világában.
Szorosan tartotta a nőt.
– Szédülök.
– A vérmegosztástól.
– Csak arra tudtam gondolni, mennyire szükségem
van a tested többi részére. Mennyire vágyom rá, hogy bennem legyél.
– Tudom. Később bepótoljuk.
A férfihoz simulva felnézett rá. –
De ne túl későn.
– Nem. Nemsokára, mert jelen pillanatban
hasogatok.
A nő mosolya gyönyörű
megvilágításba öntötte a világot. Előre dőlve megcsókolta a száját, vérének íze
megmaradt az ajkán. Elhúzódott.
– Isten
hozott itthon, Parisa!
***
Thorne Endelle jobb oldalán ült,
mindig a jobbján, a férfi a jobbkeze, a helyettese; Thorne a Megbízható,
Thorne, aki gazpachot szürcsöl a kanalából, de képtelen volt ránézni harcos
testvéreire.
Stannett újabb kinyilatkoztatása
rágta belülről.
A hatalmas leveses kanál remegett a
kezében, ezért letette. Hála Istennek, az asztal körül nagy volt a zaj. Endelle
épp Santiagóval kiabált, egyenesen át a hatalmas fehérrel leterített asztalon,
azt mondta, hogy a férfi legutóbbi pengéje a kialakítása alapján inkább volt
egy rövid kard, mint tőr. Az pedig vitába szállt vele. Santiago jobbján Havily
színlelt érdeklődéssel hallgatta őket. Kételkedett, hogy tényleg érdekelte a
téma. Sokkal inkább kifogást kereset, hogy lekezelően bánjon Marcussal.
Szóval a breh-hedden nem okozott automatikusan boldog párkapcsolatot. De
akkor mi a fenét csinált?
Végzett a levesével. Pokolba,
gyűlölte az ilyesféle szerepet, az egyenruhát viselni, köpenye a válla körül
hullámzott. Legalább levették a szertartáson viselt sárgaréz mellvértet, amik
most egy sorban álltak a rotunda falánál, olyan látványt keltettek, mint a
testetlen mellkasok sokasága. A mellvértek mellett a fal a palotában lévő
számos terasz egyikére nyílott.
Luken előredőlt. – Szerintetek
Parisa rendben van?
Thorne a fekete hajú szépségre
pillantott. Annyira érdekes arca volt, enyhén hegyes áll, telt ajkak, és azok
az ametiszt szemek. Az arca vörös volt, olyan fajta pír, ami a vérivásból
eredt. Medichi megvillantotta csuklóját, amikor Parisával a karjai közt tért
vissza a rotundáról. A breh-hedden tényleg meglovagolta ezt a párt.
Félre kellett néznie. Szex, vagy
legalábbis annak az ígérete, zümmögött a levegőben. Szinte látta a várakozó
ragyogást. Na és, ha Parisa kissé távolinak tűnt? Három hónapon keresztül megjárta
a poklot. Joga van távolinak tűnni.
De Medichinek megvolt az a
pillantás, mint aki tudja, hogy hamarosan ágyba viszi a nőjét. Ettől Thorne
olyan dolgokat akart, amiket nem képes elérni még legalább tizenkét óráig. Naponta
egyszer ment a nőjéhez a Teremtő Kolostorába. Egyszer egy istenverte nap és
senki nem tudott róla. A húga volt a kifogás de igen, azért ment, hogy a nőjét
lássa.
Felkapta a borospoharat és
felhajtotta a maradék sangriát. Majd a levegőbe emelve meglibegtette a pincér
felé. Talán kettőt akart, ahhoz, hogy lenyugodjon a francba.
Stannett és az átkozott jövendölése
az eljövendő csatáról.
Miután minden éjszaka csatáztak a
halálvámpírokkal, és Parisát is biztonságban haza kellett juttatni, a reggelek
egy részét Seriffe ezredessel töltötte. Endelle jóváhagyásával megosztotta a
próféciát a Milícia Harcosok parancsnokával. Ha Greavesnek szándékában állna
támadni, a Milícia Harcosoknak is bele kellene folyniuk a harcba. De az egész
dolog gyorsan kész rémálommá válhatna. A Milícia feladata volt egyszerre
megőrizni a békét a rendes átlépettek társadalmában és ők voltak a tartalékok a
halálvámpír osztagok ellen. De ez nem volt valmi hatalmas erő – talán négyezren
Metro Phoenix területén.
Stannett Superstitioni Látó Erődje
volt egyszer a világ leghatékonyabb előrejelzője a jövőáramlatoknak – ez volt
az elsődleges oka, hogy Endelle egészen a huszadik századig képes volt
irányítani Greaves behatolásait a Másik Társadalomba. De Stannett vezetése
alatt megcsappantak az erődből származó információk, ahogy Endelle szeretett
fogalmazni, egészen a béka húgyáramlatáig
Stannett rendelkezett egy csomó
tehetséges látnokkal, így vagy nem tudta, hogyan használja fel őket, vagy
megvoltak a maga tervei. Thorne jól ismerte a rohadékot. Az utóbbira
gyanakodott.
Endelle az őrületig frusztrált
volt, de meg volt kötve a keze, mint ahogy mindannyiuknak, a Másik Földre való
Átlépés Folyamata Felügyelőbizottságának köszönhetően. (Committee to Oversee
the Process of Ascension to Second Earth – COPASS). Támogatták Stannettet,
amikor megtagadta Endelle belépési kérelmét az intézménybe. Még ha kért is
információt a jövő folyamatáról, vállat vont, mosolygott, és elnézést kért,
mert a Látói, megmagyarázhatatlan okokból hiányt szenvednek szakértelemből és
hatalomból. Minden hazugság, de ki bizonyítaná be? Többé már nem kötelező
engednie bárkinek, hogy felülvizsgálja vagy ránézzen a szervezetére.
– Jól
vagy? – súgta Luken.
Thorne mindkét keze remegett. –
Persze – mondta, röviden Lukenre pillantott. – Túl sok a Ketel One, de abbahagytam.
– Egyszerre volt hazugság és igazság is. Próbálta visszafogni, de ez csak egy
kifogás volt. Tény, hogy tudott valamit, amit Endelle nem: A Látó, akit
Stennett említett – az ominózus látomás forrása – nem volt a Superstitioni Látó
Erődben. A nő a Teremtő Kolostorában tartózkodott. Thorne jól ismerte, nagyon
jól. Szóval, igen, Stannett igazat mondott a nő képességeiről.
Hol a pokolban volt már a pincér a
sangriával?
Egynél több megbeszélése volt
Endellével Stannett kinyilatkoztatása óta, de a nő nem volt túl hasznos. A
legutóbbi javaslata az volt, Lennél
szíves bevenni egy kibaszott nyugtatót? Ez valószínűleg csak némi látó szarság.
De nem az volt.
Krisztusom. Fontos csata közeleg, ő
pedig nem beszélhet erről Endellével, mert megfogadta, sosem fedi fel a Látó
személyét a vezetőjüknek. Endellét arra kötelezte a COPASS törvénye, hogy
minden tehetséges látót a Superstitioni Erődbe küldjön, az a hely pedig most
egy pokol-lyuk volt ‒ bizonyára nem a
szabadság bástyája.
Stannett kettős játékot űzött
azzal, hogy gyakori látogatásokat tett a Teremtő Kolostorába, amiről nem
beszélt Endellének, s amivel Thorne élete közel állt a kibírhatatlanhoz. A Látó
az ő asszonya volt és az övé volt már az elmúlt száz esztendőben.
Krisztus, micsoda egy kibaszott
katyvasz.
Még több sangria tényleg
megkönnyítené a jelen pillanatot, szinte a pincérre üvöltött, amikor az
újratöltötte a poharát.
Endelle még mindig Santiagóval
vitatkozott a férfi pengéjéről. A latin harcos a széke mögött állt a legutóbbi változattal
a jobb kezében, aminek markolatát három rubinttal rakták ki – Santiagónak
mindig rubin kellett. Bemutatott néhány mozdulatot a nőnek. A legtöbb testvér
figyelt. Santiago szeretett szerepelni, és hála istennek ezért, mert a remegés
felkúszott Thorne karjaira.
Mindannyian ott voltak. Minden
átkozott, mind a nyolcan, mert Marcus is visszatért, egy héten két éjszaka
harcolt. Mindannyiukat szerette. Szüksége volt rájuk. Ha csak egyet elvesztene
ezekből a férfiakból, hogyan élnének túl egy egységként ezt az egészet, nem is
beszélve az istenverte háború megnyeréséről?
***
Az idő, még ez az egy órás vacsora
is adott csöppnyi távlatot Parisának. Tekintete visszaröppent Antony zúzódásos
csuklójára. A férfinak tizenhárom évszázada volt megtanulni vért venni, neki
nem. Mégsem hezitált. Tucatszor fantáziált már róla, az első pillanattól,
amikor Antonyt kukkolta, figyelte, ahogy elbűvölte a halandó nőket a Vér és
harapásban. Szájtátva nézte, ahogy a csuklójukból vagy a nyakukból szívja a
vérüket, és egyszer ‒megdöbbentő módon ‒
egy nő bokájából.
Vágy hasított át emlékein.
Ugyanakkor agyának egy másik fele visszahőkölt: Nem lehetsz igazából vámpír.
Bizonyára ez egy álom. Talán egy rémálom.
Valóban a csuklójából szívta és lenyelte
a férfi vérét?
Vámpír. Nyelvével végigsimított
metszőfogain. Többször rágondolt, így érezte előtörni, majd eltűnni agyarait.
Az egész helyzet annyira valótlan volt.
Antony felé pillantott. – Ma este
harcolsz? – Milyen furcsa kérdés, de mégis ez volt a helyes. Antony harcos volt
és életének minden estéjén halálvámpírokkal küzdött.
Előre hajolt és a nő válla köré
helyezte karját. – Nem – mondta csendesen. – Thorne azt akarja, ragadjak
szorosan hozzád, amíg kitalálunk egy biztonságosabb megoldást.
Megborzongott, a férfi egyik kezét
az övére fektette. Tudta, hogy csak vigasztalni akarta, de szörnyű érzés volt
visszafogva lenni – elzárva, irányítva. Eltolta a férfi kezét.
– Mi
az? – kérdezte a férfi.
Megcsóválta a fejét. – Ne itt.
– Oké.
– A karja lecsúszott róla.
A nő tekintete harcosról harcosra
vándorolt, majd Havilyre, aki még mindig figyelmen kívül hagyta Marcust, és
végül Endellére, aki a trónszerű vacsoraszékénél állt és a kezében tartotta
Santiago pengéjét. Előre-hátra suhintott, a súlyát mérte. Hol volt Alison? Ó,
igen… baba problémák.
Parisa zavart érzett. Elhagyta
börtönét, de jelenleg úgy érezte, mintha saját maga zárkózott volna be egy
másikba. Egy másféle börtönbe, másféle szolgálati és háborús szabályokkal. De
még mindig börtön.
Felállt, amikor megérkeztek a
pincérek a gyümölcstortás tálcákkal. A tojáspudingos desszert látványa, annyira
különbözött Burmától és a rizstől és a kurkumától, ami megrázta.
– Muszáj kimennem – állt fel. Érezte a
figyelmet. – Az étel kedves volt, Endelle asszony, de nekem most mennem kell.
Senki nem figyelt rá. Santiago épp
valami kétértelmű dolgot mondott a pengéről, Endelle pedig fejét hátravetve
kacagott.
A széke csikorgott a márványon,
mikor hátratolta. Szalvétája lesiklott a földre. Elfordult Jean-Pierre-től, aki
szintél talpra állt. Tudta, hogy Antony a háta mögött volt.
– Mi a baj, cherie[1]? –
Jean-Pierre keze a karján pihent.
Parisa lenézett rá. Rith mindig a
karjára tette a kezét, irányította, leigázta. Lerázta a férfi kezét. Ellépett.
Antony elé siklott. – Hagyd békén –
mondta Jean-Pierre-nek, túl hangosan.
– Nincs jól. Nézz rá!
– Kibaszottul ne érj hozzá, Jean-Pierre!
Parisan eltávolodott a hirtelen
dühtől. Az asztal megdermedt mozdulatok képévé vált. Mindenki Jean-Pierre-t és
Antonyt bámulta, majd lassan minden pillantás felé siklott.
Csak ezután hagyott fel Antony a
bika-szerű hozzáállásával, és tekintete találkozott a nőével. A homlokát
ráncolta. – Mi történt?
– Haza akarok menni! Most!
– Jól van. Minden rendben van veled?
Megrázta a fejét. – Kérlek, csak
vigyél haza!
A férfi bólintott. Elindult a
nőhöz, kezeit kitárta. Rith is ezt szokta csinálni. Kinyújtotta a kezét, előbb
az egyiket, majd a másikat. Nézz rám,
parancsolná. Ő pedig a szemébe nézne és elveszne.
– Ne
nyúlj hozzám!
Antony felemelte a kezeit, de
továbbra is előre tartott. A nő pedig hátrált. A fal mellé ért. Agya egy
részében tudta, hogy a teraszon van, és csak egy korlát választja el, semmi
más.
De Antony folyamatosan haladt
tovább felé.
– Nem
tudlak hazavinni, ha nem hagyod abba a mozgást. Meg kell érintselek, hogy
visszamenjek veled a villába. Érted?
Bólintott. Egy része felfogta. Egy
kis része.
A férfi hirtelen megállt, de ő
tovább hátrált. Egy szellő, meleg és gazdag a sivatag illatától, áradt felé. A
kőkorlát állította meg a menetelését, keményen megütötte a combját. Pislogott,
átnézett a peremen, majd visszaugrott Antony irányába. – Ó, Istenem!
Hirtelen Endelle is ott volt. – Mi
a fasz bajod van? – üvöltötte a nő. – Ez az átlépés, aranyom! Gyorsan szokj
hozzá!
Kerrick Harcos tűnt fel a nő
mellett. – Szüksége van Alisonra. Megpróbálom elérni telefonon.
– Nem, ne tedd – kiáltotta Parisa. Kerrick
felé nyújtotta a karját, aki lefagyott félúton tartva füléhez a BlackBerry-jét.
– Nem akarom Alisont. Nincs szükségem rá. Én csak… – Nem tudta befejezni a
mondatot. Mély lélegzetet vett, tekintete a zúzódásra esett, amit ő okozott
Antony csuklóján. Az agya egy óceán volt, ami egyik kontinenstől a másikig
hullámzott.
Ismét szédült és gyenge volt.
Annyira gyenge. Antony karjára tette az egyik kezét. – Kérlek, vigyél el az
otthonodba! Most! Kérlek!
Lexy
Juhéjjj!😘😘😘😘
VálaszTörlés