Caris Roane: Wings of Fire - VIII. fejezet

„A legnagyobb jutalom, 
a szív képessége a szerelemre.” 
Közmondások Gyűjteménye, IV. Beatrice 

8. fejezet

 Jean-Pierre a többi testvérrel együtt visszatért Burmából a Cave-be Metro Phoenixbe. Sorra búcsúzott el tőlük. Csak amikor Kerrick maradt, ásított és azt mondta, hogy egyenesen hazamegy Sedonába, hogy a nap többi részét alvással töltse. Ami hazugság volt. 

A háza előtti udvarra villant és egy pillanatig csak állt az illatos arizonai platánfa alatt, de nem sokáig. Nem tudta pontosan mi ütött belé, de nyomasztó vágyat érzett, hogy visszamenjen Rith házába, még ha csak pár percre is. 

Visszavillant a tamarinfához Burmába, a kezébe csúsztatta a fegyverét a fegyvertartóból. Még mindig dupla kupolájú köd borította az ingatlant. Lassú kört tett, meggyőződött, hogy egyedül van. 

Kiterjesztette természetfeletti hallását, de a békahangokat leszámítva, nem hallott semmit. Bement a házba, ismét óvatosan hallgatózott és figyelt minden árnyékot, halálvámpírokat vagy Rith-t kutatva, talán úgy döntöttek, visszatérnek ide, amiről most már ők is tudják, hogy egy halál és feltámadás intézmény. 

Ahogy átvágott a nappalin, lába alatt csikorgott a mahagóni padló. 

Minden szobát leellenőrzött, egytől egyig, az illatra vadászott, ami akkor ejtette rabul, amikor a Vér Testvériség tagjaival együtt visszatértek. Az illat olyan volt, mint egy pékség, vagy egy francia cukrászda, mint a frissen sült vajas kenyér, vagy talán a croissant. 

De itt csak foghagymát és kurkumát érzett. 

Felsóhajtott, miközben lement a hallba. Elért egy második kisebb hallba, ami az alagsori lépcsőkhöz vezetett. Kitárta a lépcsőház ajtaját, még egyszer hangok, vagy az ellenség után fülelt. 

Semmit nem hallott. 

Leguggolt, lassan, halkan, lépésről-lépésre leereszkedett a lépcsőn. A levegőbe szimatolt és oui, ahogy korábban, megérezte a pékség illatát. 

A lépcső alsó fokán jobbra, majd balra pillantott, aztán még egyszer. Senki nem volt ott. 

A levegőbe emelte az orrát, lehunyta szemét és csak lélegzett. Néhányszor az orrán keresztül mélyen beszívta, és állathoz hasonlóan szaglászta a levegőt. A férfi un peu szédülést érzett. 

A legnagyobb szoba a lépcsővel szemközt volt és még mindig volt benne néhány orvosi felszerelés: egy kerekesszék, két állvány lógó véres, vagy folyadékos tasakokkal, még a gyűlölt defibrillátor is. 

Mon dieu, a horror, amit ezek a nők elviseltek. Medichi beszélt nekik az egyikükről – Fionáról –, aki Bostonból származott a késői tizenkilencedik századból. Öklét a mellkasára tette. A nő szíve, hogy élt túl ilyen sok traumát a szörnyű évtizedek alatt? Nem értette meg a nő lelki erejét, újra és újra túlélte a megölését és felélesztését. 

Tőle nem messze megrezdült a levegő. Francba! Nem kellett volna visszatérnie. Keményen fogta a kardját, miközben szembefordult az új ellenségével – de csak Thorne volt az.

- Mi a faszt csinálsz te itt? – ordította Thorne. Mogorva tekintettel meredt Jean-Pierre-re. – És átkozottul biztos vagyok, nem emlékszem, hogy engedélyt kértél volna a visszatéréshez. Most két kérdés is a válaszodra vár. 

Jean-Pierre nem mondott neki semmit. – Nem tudom, miért jöttem vissza – mondta. – Elégedetlen voltam és éreztem a kényszert, hogy visszajöjjek. Talán elnéztünk valamit. 

Thorne körbenézett és megcsóválta a fejét. – Nekem is ugyanaz az átkozott érzésem van. Endelle azt akarta jöjjek és nézzek szét még egyszer, de az istenit Jean-Pierre, neked velem kellene először egyeztetned. 

Engedtél volna eljönni? 

- Nem – vakkantotta Thorne, amit egész nap sokszor csinált. 

Jean-Pierre csupán mosolygott és megvonta a vállát. 

Thorne is így tett. Olyan volt nekik, mint a chef-jük, a főnökük, a vezetőjük. Élénk vérmérséklete volt, de a dühe olyan gyorsan eltűnt, mint a fény. 

Hát, most, hogy te is itt vagy, együtt is körülnézhetnénk. 

Jean-Pierre kihasználta az idejét. Bement minden zárkába, és minden egyes zárkát követően egyre súlyosabbá vált a lelke. Egyre csak nőtt és nőtt benne a düh. Dühöngött a szörnyű dolgok miatt, amiket azokkal az ártatlan nőkkel vittek véghez. 

Amikor elért az utolsó cellához, a kenyér – nem, sokkal inkább croissant – íze átitatta a helyiséget, de nem tudta, miért. Volt fent egy nyílás, de ez mindegyik cellára igaz volt. Valaki mostanában sütött? Ha így volt, akkor miért nincs mindegyik szobának ilyen illata? 

Annyit tudott, hogy maradni akart, közel lenni az illathoz. 

- Mi az? – kérdezte Thorne. 

Jean-Pierre megfordult és a férfira nézett. Thorne csípőre tett kézzel az ajtóban állt. Mogorva volt, mint mindig, mogyoróbarna szeme vörös és annyira szomorú. Rettenetes terhet cipelt. Jean-Pierre-nek nem állt szándékában tovább tetézni az aggodalmait. 

- Rien, – válaszolta. – Semmit nem találtam. 

És ez volt az igazság. Semmit, kivéve a croissant illatát, aminek semmi értelme nem volt a borzalmas várbörtönben. 

***

Parisa épp csak belebújt a tiszta melltartóba és alsóneműbe, amikor kopogás hallatszott az ajtón, de gyenge volt, nem olyan, mint Medichié. 

- Ki az? 

- Havily. Bemehetek? 

Valami Parisa bensőjében felmelegedett, mintha valaki tüzet gyújtott volna egy fazék alatt. – Csak egy pillanat. – Kutatott és lelt is egy fekete selyem köntöst a ruhatárában. Belebújt, ahogy átvágott a szobán. Az ajtót kinyitva mosolygott. 

Karjaiba zárva, Havily legalább két tucatnyi rózsát cipelt egy hatalmas vázában. – Itthon vagy – sikította. Kinyújtotta szabad karját. 

Parisa könnyekben tört ki és az üdvözlő ölelésbe zuhant. Havily közel húzta és ő is szipogott. 

- Tönkreteszed a gyönyörű sminked. – Havily mindig úgy nézett ki, mint aki a Vogue címlapjáról lépett le. Ralph Laurent viselt, dús vörös haja a válla körül hullámzott. 

- Hiányoztál, barátném. Nem volt kivel repülnöm. – Sóhajtott, miközben eleresztette Parisát. Bemenve a szobába, folytatta tovább a témát. – Alisonnak még mindig nincsenek meg a szárnyai és emellett igazán terhes, amit most érez is. De még ha megvolnának a szárnyai, Kerrick biztos hisztizne. 

Parisa kacagott és becsukta az ajtót mögöttük. Nagyon nehéz volt elképzelni az egyik Vér Harcost, amint bármit is csinál, ami hisztihez hasonló. Esetleg dühtornádóvá válik, de a hiszti? 

- Hogy vagytok Marcussal? 

Havily körülnézett a szobában és az asztal felé indult az ablak mellett. Oda tette a vázát. Aztán hátranézett Parisára. – Még mindig ebben a szobában maradsz? 

Parisa érezte, hogy elönti arcát a hő. – Nem tudom… nem. Gondolom nem. – Megrázta a fejét. – Amíg itt vagyok, a hall végén leszek. – Medichi szobája felé mutatott.

Havily mellkasa felemelkedett majd visszasüllyedt a sóhajtól. – Sejtettem, hogy így lesz. Örülök. Parisa, nagyon szenvedett. Tudtad, hogy limoncellot kezdett inni? 

Bólintott. – Egyszer-kétszer láttam. – Tekintete eltávolodott Havilytől, az elméje kissé elhomályosult. – Rájöttem, hogy képtelen vagyok annyiszor kukkolni őt, amennyiszer szerettem volna, de nem azért, mert nem voltam rá képes, hanem mert annyira fájdalmas volt nézni őt, s közben képtelen voltam beszélni hozzá. Ebbe a rutinba estünk, akkor kukkoltam, amikor már ágyban voltam, ő pedig túl volt az esti harcon. 

Nem vette észre, hogy Havily átvágott a szobán, amíg meg nem érezte egyik karját a vállán. Havily egy hatalmas ölelésbe vonta, s hosszú ideig tartotta. 

Végül elhúzódott. – Van egy dolog, amiről muszáj tudnom. Bántottak? Rith bántott téged? – Hangja karcos és nyers. 

Parisa tudta, hogy mindenki agyában megfordult. – Nem erőszakoltak meg. Azt hittem, hogy igen, azt hittem ez lesz az első parancs. Minden nő erre gondol, amikor a rosszfiú kezei közé kerül. De nem tették meg. Nem tudom, miért. Igazság szerint, azt sem tudom Greaves, vagy Rith miért engedte meg az életben maradásomat. 

Havily lassan megcsóválta a fejét. – Egyikre se tudom a választ. Mi… Nem hittem, hogy visszatérsz. Annyiszor próbáltak megtalálni. – Aztán egy mosoly öntötte el Havily kedves arcát. 

- Mi van? – kérdezte Parisa. 

- Csak olyan boldog vagyok, hogy itthon vagy. – Megint megtelt a szeme könnyekkel, s Parisa ismét az ölelésében volt. De amikor elhúzódott, Parisa azt mondta: – Találkozni fogok Endellével. Ezért kezdtem el készülődni. 

- Mondta, hogy mész. Ezért gondoltam, hogy először ide jövök. Úgy gondoltam, ha Endellével találkozol, akkor esetleg elviselsz egy látogatást tőlem. 

Parisa kacagott. – Át fogok lépni, Hav. Eddig nem tettem, eddig nem voltam…. felkészülve. De most meg kell találnom őket. Fel kell kutatnom őket. Szerintem, meg tudnám őket keresni, mert találkoztam egyikükkel, egy Fiona nevű nővel. A nő mondta, hogy közel száz éve H és F szolga. 

- H és F? 

- Halál és feltámadás. Így hívják, mert lecsapolják a vérüket, összegyűjtik, majd visszahozzák őket az életbe. 

Havily szeme összeszűkült. – Ó, istenem! Akkor igaz. 

Parisa bólintott, de nem számított a könnyekre Havily szemében. Mire voltak jók a könnyek? Le kellett magát foglalni, felkészíteni önmagát és megtalálni a nőket. – Most már készülődnöm kell, de később találkozunk? 

- Hát, persze. Át kell öltöznöm és a palotába megyek. Négy óta Endellével dolgoztam a sötét foltban.

Parisa bólintott. A sötét folt kritikus volt a háború kimenetelében, és csak Endelle asszony és Havily rendelkezik ezzel a képességgel. Ez azt jelentette, hogy ketté tudtak oszlani, a másik részük egy olyan területen utazott, amit sötét foltnak neveztek, és Greavesre vadásztak. A munka bonyolult és unalmas volt, de amikor meglelték, a férfi mindig halálvámpírokat toborzott Metro Phoenixben. A legtöbb halálvámpírját Endelle és Havily leszerelte, a maradékkal a Vér Harcosai minden éjjel megküzdenek. 

Havily puszit fújt, majd felemelte a kezét és eltűnt.

Parisa hátralép. Megfeledkezett róla, milyen gyakran csinálták ezt. Az elmúlt három hónapban senki nem dematerializálódott a közelében, még Rith sem. 

A ruhatárához ment és kinyitotta az ajtót, hogy benézzen a gardróbjába. A ruhák felén még ott volt az árcédula. Úgy tűnt, mintha száz éve vásároltak volna Havilyvel. 

Egy pillanatra megállt és megdörzsölte az állát. Wow. Otthon volt – fogjuk rá. Visszatért Medichi villájába, de van egy másik otthona a Halandók Földjén Peoriában, Phoenix szomszédságában. Az otthona szinte négy hónapja üres, attól a pillanattól, amikor Marcus és Havily először öltött testet az udvarában, hogy meglátogassák és megvédjék. Ő teljesen leengedte a szárnyait és meztelen volt. Nem sokkal később érkezett Crace, hogy megölje. 

….

Legalább Luken harcos megölte Crace-t, hála istennek, de mindig arra a következtetésre jutott, hogy ő nem háborúra termett. 

Aztán Rith rabul ejtette abban a fehérre meszelt olívasajtoló házban. 

Erősen megrázta magát és átcsúsztatta fején a blúzt. Ő most itt volt, gondolatai és az élete drámaian megváltozott, arra készült, hogy szembenézzen a bolygó legerősebb átlépettjével, a nővel, aki egy méregzsák. 

Kiegyenesítette a gerincét és talált egy fekete selyem ceruzaszoknyát. Nem akart találkozni Endelle asszonnyal; nem, mikor komoly volt az ok amiért fel kellett keresni azt az asszonyt, aki semmit nem ad fel küzdelem nélkül. 

***

A háború megváltoztatja az embert. 

Endelle lenézett a túlélőre, alias Parisa Lovejoyra. Kedves szeme volt – nem levendula, nem rózsa, hanem a kettő között. Ametiszt. 

Parisát három hónappal ezelőtt ragadták el a villából, akkor még egy naiv, rettegő, legyőzött fiatal nő volt. Ám tűzzel a szemében tért vissza, aminek semmi köze nem volt a háta mögött lévő harcoshoz. 

Endelle Medichire tekintett. Az állkapcsa kőkemény volt. 

Huh. A pár veszekedett. 

Úgy tűnik ma szinte járvány a veszekedés a breh-párok között. Alison Jimmy Choo cipőt vágott Kerrickhez, tojás nagyságú púpot hagyva hátra, ami pár órán keresztül volt látható, míg a férfi normális természetfeletti gyógyulási képessége eltüntette. Havily a legtöbbször az iPhone-ján keresztül üvöltözik Marcussal, valami olyasmiről, hogy muszáj kiképeznie kardok, kések és fegyverek használatára. Marcus ódzkodott ettől. Hagyja a férfinak, aki meg akarta védeni a nőjét, de nem adja meg neki azokat a fegyvereket, amikkel megvédheti önmagát, ha az az anyaszomorító nem lenne a közelében. 

És úgy tűnik már a legutóbbi páros is beleesett a breh-hedden-be, már egymás torkának ugrottak, metaforikusan és fizikálisan is, mert, wow, Parisának egy harapás van a nyakán. Jézus Krisztus! 

Az arca kipirult. Jól nézett ki, mint akit rendesen megdugtak. A nőnek igazán nem kellene elégedetlenkedni, de teljesen feltüzelve jött ide. 

- Akkor ezt akarod, Parisa? – kérdezte Endelle. Vicces, hogy amikor valakinek kavics került a cipőjébe, akkor képes megnyugodni és koncentrálni. 

Parisa megemelte az állát. – Azonnal át akarok lépni. Semmi ceremónia, csak adjon egy pár szemfogat, hogy nekifogjak, amit meg kell tennem. 

Endelle igyekezett nem mosolyogni, de bajban volt. Szóval a kis könyvtárosuk elhatározásra jutott, a többiek pedig megbaszhatják magukat. Szerette a spirituszt. Pokolba, még jóvá is hagyta. Az átlépés nem kislányoknak való. És az elrablása előtt Parisában sokkal több volt a nőies-picsogós oldal, mint amivel Endelle megelégedett. De itt és most, a nő golyókat növesztett. 

Ja, Endelle jóváhagyta. – És mit kell tenned, ami miatt a mancsa a derekad köré fonódott?

- Vissza kell mennem értük. 

- Burmába?

Parisa összeszorította a száját. Néhányszor még szinte sárkányszerűen az orrán át lélegzett. Aztán elindult Endelle felé, karjait széttárta egy lábnyira, melyek egyenesen a nő előtt voltak, mintha egyszerre akarná megrázni Endelle kezét. Talán kipróbált egy Frankenstein megszemélyesítést? Endelle teljesen biztos volt, hogy egyik sem állt szándékában. 

Kissé meglepődött, amikor ‒ Parisa elég közel ért hozzá, hogy egyenesen előtt álljon ‒ egy kinyújtott kéz landolt arcának mindkét oldalán. Parisa hátra tolta Endelle sárga nimfapapagáj tollas homlokpántját. Az ametiszt szemek lezárultak, Endelle pedig kemény nyomást érzett elméjében. Nem hitte ténylegesen, hogy a könyvtáros kárt tehet benne, így leengedte pajzsait. 

De, valójában nem kellett volna megtennie. A képek először úgy siklottak be az elméjébe, mint a penge. Emlékeztetni kellett önmagát a nyugalomra, és hagyta tovább áramlani azokat. A kurva életbe, a szárnyas halandónak volt hatalma. 

Endelle megnyugodott, a megosztott emlékek lelassultak. Kezdd elölről, küldte Endelle.

Parisa mély lélegzetet vett, majd a képek megszűntek. Majd ismét feltűntek, kezdve egy világoskék flanelpizsama-nadrágos és sötétkék topos fiatal nővel, aki átrohan a zöld gyepen és Parisa segítségéért könyörög. Majd szembeszáll azzal a rohadt Rith-szel. Később, Parisa a nő nevével az ajkain ébredt fel, Fiona. 

Ekkor vette kezdetét a rémálom. Endelle gyomra lesüllyedt, kemény csomóba szorult. Végignézte az egész műsort, az üvegfalakat a kőbörtönben, ahol minden egyes nő élt, aztán a fókusz Fionára váltott, akit egy asztalhoz kötöztek, halott volt, tényleg halott. Üveges szemek, kék ajkak, fehér arcszín. De a technikusok visszahozták, lecsapoltak egy tasak vért, aztán a defibrillátort használták. 

A végén Fiona ismét lélegzett, vért kényszerítettek le az ajkain, és…. szent ég, az egy orgazmus volt? 

Amikor már egyedül feküdt a cellájában, véget értek a képek. 

Parisa elhúzódott. Szembekerült Endelle tekintetével, de a könnyek lefolytak az arcán. Endelle nem tétovázott, még egy apró másodpercre sem. Megragadta Parisát és karjai közé zárta. Hagyta sírni, ám nem gondolta őt kevesebbnek. Egész idő alatt Medichire meredt a fiatal nő feje fölött. 

Még kissé Endelle szemei is benedvesedtek, könnyei Parisa fejére potyogtak. – Nem tudtam – suttogta Parisa. – Három hónapig voltam ott, és nem tudtam. Nem sejtettem. – Ugyan azok a szavak áradtak újra és újra. 

Évtizedek óta hallotta a pletykákat, hogy Greaves nőkkel kísérletezik, vérrabszolgává változtatja őket, de sosem gondolta, hogy ez lehetséges. Arra a kis adag vérre gondolt, amit Fionának muszáj volt meginnia. Kétségtelen, Greavesnek meg kellett osztania a vérét a donorokkal, nemcsak, hogy életben tartsa őket, de segített visszatérni nekik a halálból. A természetfeletti hatalom növekedésével egy átlépett vére helyreállító tulajdonságokat is nyert. 

Amikor már nem remegett és sírt többé, Parisa elhúzódott Endellétől. Még egyszer összeakadt a pillantásuk, de a nő szeme vörös, az orra pedig duzzadt. Endelle megjelenített egy szövetet a kezében a mögötte lévő asztalról, majd átnyújtotta a fiatalasszonynak. 

Parisa megköszönte, s kifújta az orrát. – A harcosok visszamentek a nőkért, de csak néhány orvosi eszközt hagytak hátra. 

Medichi közelebb húzódott. – Semmi jel nem volt, merre mehettek. Még egy követni való nyom sem. Valószínűbb, hogy teherautóval egy közeli helyre vitte őket, mint hogy máshová tűnt volna el velük. 

Van értelme. Én is ezt csinálnám. – Lenézett Parisára, majd a nő álla alá siklott az ujja. – Hogy javasolhatod, hogy megteszel valamit, amire a harcosaim sem voltak képesek? Hogyan találnád meg őket? 

Szipogott és kifújta az orrát. – Leskelődöm utánuk. Nos, nem mindegyikük, csak Fiona, a sötétkék topos nő után.

- És aztán? 

Még nem találtam ki mindent, de tennünk kell valamit. Most, hogy láttam a horrort, amit elviselnek, nem állok le, amíg mindannyiukat biztonságosan ide nem hozzuk.

- És ezért tolod előre az átlépési ceremóniát? 

- Igen. Hát persze. 

Endelle bólintott. Medichire nézett, de a sziklakeménységű állkapocs még a helyén volt. – Mit gondol? 

A férfi pillantása Parisára esett, néhányszor megmozgatta állkapcsát. – Egyetértek és jóváhagyom, hogy a kukkoló képességét felhasználva mérjük be Fionát, próbáljon meg kapcsolatba lépni a nővel, de ő arról beszél, hogy önmaga csinálja végig az egészet. Csak erről beszélt az elmúlt órában. Szerintem ez hülyeség. 

- Miért? – kérdezte Endelle. Gyötörte a férfit, mert néha nagyszerű móka volt figyelni, ahogy az egyik harcosa bekattan. 

- Miért? – mennydörögte a férfi. 

Á, itt is volt. 

Az arca sötét, dühtől vöröslött. Különösen imádta, ahogy Parisa megmozdulva haragos tekintetet vetett a férfira. Még a kezét is csípőre tette. 

- Igen, Medichi Harcos, miért? – Még Parisa hangja is megerősödött három hónap alatt. 

A férfi nekiindult. Őrült sebességgel mozgott. Csak azt csodálta, hogy füstcsíkot nem húzott maga után. – Épp csak visszakaptam! – ordította. Parisa irányába dobta a kezét. – Tudja, milyen volt nekem ez az elmúlt három hónap? – Lépés közben lefagyott. 

- Szar – ordította. Kivette a cadroen-t a hajából és nekidobta a sík üveges ablaknak. Jó dobás volt, valószínűleg valami kárt is okozhatott volna, de golyóálló üveget tetetett be, miután a legutolsó alkalommal eleresztette az indulatait. A legfelső emeleten voltak, Krisztus szerelmére, és még az üvegező cégnek is egy hétig tartott, pedig ők természetfeletti képességekkel rendelkező embereket is alkalmaztak, akik tudtak lebegni – és Phoenixben nyár volt. Szóval ja, golyóálló üveg. 

A férfi bőrből és orrszarvú agyarból készült cadroen-je a legközelebbi zebrabőrre pottyant. – Túlságosan hamar beszélünk róla. Túl dühös vagyok. 

Visszafordult Parisához. Közel ment és elkapta az egyik könyökénél fogva. – Tudom, hogy őrültként viselkedek, de nem akarlak ismét elveszíteni, megérted ezt? És már a gondolat, hogy valahol Rith közelében vagy… – Lehunyta a szemét, az orrán keresztül hosszan, mélyen szívta be a levegőt. – Az egész helyzet őrületbe kerget. 

- Ja, azt felfogtam. De talán most közelebb kerültünk, hogy megértsük. – Parisa halálos arckifejezéssel figyelte. 

Endelle tökéletesen rálátott a nő profiljára. Mi ez az egész a breh-ekkel? Fenébe, mindegyik annyira gyönyörű volt. De talán ez volt a legkevesebb, amit ezek a férfiak megérdemeltek, amiért minden éjjel az életüket kockáztatták. 

- Antony, többé nem vagy felelős értem. Úgy döntöttem, átlépek. Az elmúlt három hónapot egy igazán furcsa fogságban töltöttem, de egyúttal sok mindent megtanultam erről a világról. Rith-nek volt könyvtára, az egyik könyv, amit elolvastam Philippe Reynardtól a Tanulmány az átlépésről. Ismered? 

Medichi bólintott. – Egy kicsit nagyképű, de a legtöbb tény igaz. 

- Reynard  egyik nézete erről a világról a szolgálat, és ez az egyik dolog, amiben egyet kell vele értenem. Tudom, hogy hatalmas ajándékokat kaptam, de veletek együtt akarok működni, ki akarom venni a részem. De ennél mégis többről van szó. Tudod mit gyűlöltem a legjobban, amíg Rith irányítása alatt voltam?

Megrázta a fejét. Tekintete nyugtalanul cikázott, mintha nem tudná, felfogja-e majd, amit mond következőnek. Endelle magát megfeszítve várta a másik kitörést. 

- Azt utáltam a legjobban, hogy nem voltam képes eljönni – elég fizikai ereje volt fölöttem, hogy képtelen legyek elszökni. És sosem korlátoztak zárakkal, láncokkal, kötelekkel vagy bármivel. Az ajtók mindig nyitva álltak, így a friss levegő átjárta a házat. A ködkupolán annyira egyszerű volt áthatolni, mint ahogy azt te is nagyon jól tudod, de nekem mégsem volt meg a jártasságom, hogy eljöjjek. 

- Ha rendelkeznék néhánnyal a képességeidből, például a repülőtehetségeddel, átrepülhettem volna a ködön, bárhová elmehettem volna, bármit csinálhattam volna. Ha lett volna néhány harci képességem, használhattam volna néhányat az éles tőrök közül, amiket a konyhában tartott és jó hasznát vettem volna. Talán nem is számított volna, mert kiváló természetfeletti képességekkel rendelkezett, de legalább megpróbálhattam volna. Még csak próbálkozni sem voltam képes, Antony! 

Endelle tudta, hogy tátott szájjal bámult. Parisa meggyőzően érvelt, s Endelle egyetértett a nővel. De az felkeltette a figyelmét, ahogyan a keresztnevén szólította Medichit, mintha egész életében ezt csinálta volna. Valami okból ez a frászt is ráhozta. 

Összefonta mellkasa előtt a karjait és megszólalt: – Csak hogy tudd, peoriai szárnyas lény, beleszólásom van abba mit csinálsz és nem csinálsz, amint átlépsz. 

Azzal Parisa felé fordult, ametiszt szemei elkerekedtek. 

- Meg akarja tiltani, hogy felfegyverezzem magam, vagy hogy a H és F szolgák után eredjek? 

Endelle teljesen mellékvágányra terelődött. – H és F? 

Halál és feltámadás. Tökéletes jelző. Fiona így nevezte. A nők meghalnak, majd a defibrillátorokkal visszahozzák őket. 

Jézusom! – Endellét ismét rosszullét környékezte. Visszatért az íróasztalához, csípőjét a szélének döntötte. A szőrmétől, amit viselt, viszketett, karjának mindkét oldalát vakarta. – Picsába, szerintem allergiás vagyok erre a szőrmére. 

- Mi az? – Parisa és Medici kórusban kérdezte, mindketten az orrukat ráncolták. 

- Mosómedveféle. Arizonában vagyunk. Beszélnem kell majd az állatkitömőmmel. 

- Állattömő? – kérdezte Medichi. – Úgy érti prémkereskedő? 

A hüvelykujját becsúsztatta a mellény alá és megrántotta. – Nem, úgy értem állattömő. Nem gondolja, hogy egy egyszerű szőrmekereskedő elérhetné ezt a szart, ugye? – Kifújta a levegőt. – Oké, egyszerre egy kibaszott dologgal foglalkozzunk. Parisa, elfogadjuk az átlépésed, de meglesz a ceremóniád, tanúkkal együtt. A COPASS-nak megvannak a szabályai. És mert Őrangyalod van, a pasid itt – hüvelykujjával Medichi felé bökött – nekem kell levezetni a ceremóniát. – Elnézett mellettük és elkiáltotta magát: – Alison! 

Néhány pillanattal később a szőke szépség, Kerrick Harcos breh-je jelent meg az ajtóban. Sötét karikák voltak a mindig kedves kék és arannyal szegélyezett szeme körül, de fogait összeszorította, kezét a túl-nagy-hasán tartotta, ahol a hét hónapos gyermeke élt. 

- Talán ikrek vannak a kemencében – mondta Endelle bizalmatlanul figyelve a nő hasát. 

Alison átlépte a küszöböt, de nem zárta be az ajtót. 

- Az orvos négy hónap alatt csak egy szívhangot talált. Ha ketten lennének, akkor kettőt vett volna észre. Higgyen nekem, a nő minden módon dolgozott a hasam felett. Ez a kicsi csak nagyon aktív, és én őszintén Kerricket hibáztatom miatta. Túl erőteljes. Sosem kellett volna összekötődnöm vele. – A nő még csak nem is mosolygott, amikor mindezt elmondta. 

Alison azonnal megbillent és most kissé ingerlékeny volt. Ow, túl rossz!

És ismét, Endelle azon igyekezett, hogy ne nevessen. – Oké, mindegy. Figyelj! Parisa átlép. Szervezd meg a szertartást ma este ötre a palotába. Megvacsorázunk mielőtt a harcosok eltűnnek. Világos? 

Világos – motyogta a nő, miközben elfordult. Bezárult mögötte az ajtó. Francba, még csak nem is üdvözölte Parisát. A terhesség tényleg a legjobbat hozza ki ebből az általában nyugodt, mi-vagyunk-a-világ tanácsadóból. 

Medichi megdermedt és csendesen kérdezte: – Mi folyik itt? 

Endelle vállat vont. – Franc tudja. Mostanában igazi picsaként viselkedik és nem, nem tudom miért. Sosem voltam terhes. Nem is akartam. De legalább majd visszaszerzi az alakját. Ez az egyik csodálatos haszna az átlépésnek. – Parisára pillantott, összevonta szemöldökét. – Remélem védekeznek. 

A nőben volt annyi jóindulat, hogy skarlátvörös lett. Aztán szemei kerekre tágultak, ahogy belegondolt a helyzetbe. Fergeteges. Medichi a mennyezetet bámulta, a berakott spot-lámpákat tanulmányozta. 

- Rendben, tűnés az irodámból. Találkozunk ma öt órakor. 

- Köszönjük, Endelle asszony!

- Mindegy, átlépőjelölt, csak használja a fejét. Itt mindössze egyetlen zsémbes terhes asszonyt tűrök meg. – Megkerülte az asztalát, arra gondolt, jobb volna leellenőrizni az e-mailjeit, aztán úgy döntött, ad egy kis tanácsot Medichinek. – És Harcos, Krisztus szerelmére, vegyen gumit. – Arra gondolva fordult meg, hogy talán ki kellene bővítenie a témát, de a pár már nem volt ott. 

- Idióták – morogta. 

Megkerülve az asztalt helyet foglalt kellemes vezetői székében. Nekidőlt az appaloosa lóbőrnek, amivel leterítette a háttámlát. 

Francba. Meghaló és feltámadó szolgák. 

Nagyszerű. Egyszerűen kibaszott nagyszerű. 

Nem aggódott eleget Stannett próféciája miatt a közelgő háborúról, ami minden háború végét jelentette? 

De, amikor már minden elhangzott és mindent megtettek, Greaves létrehozott egy olyan orvosi rendszert, amivel képes rendszeresen összegyűjteni a haldokló vért, ami betegesen zseniális volt. Hát ja, a H és F szolgaság teljesen érthetővé vált. Hogy egyezhet bele annyi Felsőadminisztrátor és COPASS tag a haldokló vér függőségbe, anélkül hogy lehetővé tenne egy könnyű módszert, ami nem foglalja magába annyi ember meggyilkolását? Egy rakás rojtos seggű, istenverte kibaszott álszent. Rengeteg okból gyűlölte Greavest, de megesküdött, hogy ezeket az álszenteket még jobban – azokat, akik haldokló vért vesznek, mert nem kell részt venniük sem a mészárlásban, sem a rabszolgák begyűjtésében.

Picsába. 

*** 

Óvszerek. 

Micsoda egy kezdő hiba. 

Medichi a villája előcsarnokában állt, nem nézett Parisára. Kezét végig húzta a haján, aztán elvette a kezét és lenézett rá. Endelle irodájában hagyta a cadroen-jét. A szemét forgatta. Mindegy. Átvetette válla felett a haját, hogy lelógjon a hátán. 

Parisára pillantott. A színe nem sokat lanyhult. Az arca még mindig rikító rózsaszín és a sötét fapadlóra meredt. 

- Talán vissza kellene mennem a vendégszobába – szólalt meg a nő. 

A férfi beszívta a levegőt, ami úgy hangzott, mintha valaki egy állatot fojtogatott volna. – Nem – érkezett félig morgásként, félig sziszegésként. 

Felnézett a férfira, majd tett egy lépést hátra. A mellkasához szorította a kezét. 

- Antony! 

Lehunyta a szemét, majd elfordult a nőtől. – Sajnálom. Csak a breh-hedden ütötte fel a csúf fejét. - Én… én, csak megvannak bennem ezek az ösztönök, amik egyre tovább erősödnek. Tudod, mint, hogy be akarlak zárni a hálószobámba és sosem engednélek ki onnan – több okból sem. – Megmerevedett, amikor felfogta mit is mondott. 

Visszaperdült a nőhöz. – Parisa, annyira sajnálom. Nem úgy értettem… sosem tenném meg veled. – Megállt. 

Kísértetiesen fehér árny vette át az előző arcszíne helyét a nő arcán. Tekintete visszaesett a padlóra, de most ide-oda cikázott. – Tudom, hogy nem tennél ilyet. Ez mindkettőnknél egyfajta beállítódás. Visszatértem ide és át akarok lépni, de… – a férfi emelte tekintetét – nem tudom, hová tartozok, mégis hol kellene élnem. HA jól sejtem, mi ketten randizunk. Elmondtam Havilynek, hogy a te szobádban aludtam, de valójában nekünk nem is kellene ezt tennünk, nem igaz? Mármint, nem tudok csak úgy összeköltözni veled. Semmit sem tudok rólad. Azt tudom, hogy megbízom benned. Hát persze, hogy megbízom benned. 

A homlokát ráncolta, majd kimondta. – Először túl kell jutnom a ceremónián, aztán edzeni akarok. Tudom, hogy Kerrick gyakorolt Alisonnal. Gondolom, nekem is hasonlóan kellene tennem. Nem tudom. – Homlokára tette a kezét, majd elfordult a férfitól. 

Medichi még mindig egy helyben állt, attól tartott, ha csak egy lépést is tesz jobbra vagy balra, a nő otthagyná, úgy döntene, bárhol máshol él, csak nem az ő fedele alatt, ezt pedig nem tehette meg. A nő borzasztóan szenvedett, de ő is. Hogy magyarázhatná el neki, hogy a breh-hedden volt az ő saját börtöne, hogy nem ugyanaz a férfi volt az eltelt három hónap alatt, hogy a nő iránti aggodalom felemésztette az elméjét, a szívét, minden ébren töltött pillanatát? Egész idő alatt, csak egyetlen egy gondolata volt, kerüljön bármibe, de visszaszerzi a nőt. Most visszajött és érezte, amint egyre távolabb lebeg tőle. 

Próbált észszerű lenni, meglelni a racionális gondolatait, de a félelem úgy cikázott a bőrén, mint az elektromosság. Még az állkapcsát is összeszorította és csukva tartotta. Tudta, hogy a nőnek térre van szüksége. Tér kellene neki. De, ha nem osztotta volna meg vele a hálószobáját, ha nem aludt volna az ágyában, ha nem hagyta volna, hogy érezze maga mellett a súlyát, ha a keze nem nyúlt volna ki a férfiért éjszaka, ha a teste nem tapadt hozzá… ja, úgy gondolta, hogy akkor megőrült volna. 

- Nincs jogom megkérdezni – mondta a férfi, a hangja valamiképpen átpréselődött szorosan tartott állkapcsán. – De, maradnál legalább néhány napig? Kérlek! – Nyelt egyet. Egy szikla szállásolta el magát a férfi torkában. – Ne menj!

Felnézett a férfira és hunyorgott. A nő lemerevedett. Kedves szemei kitágultak. Nem úgy nézett ki, mint aki képes lélegezni. – Nem akarok menni – suttogta. – De… 

- Kérlek! – Ez egy suttogó háború volt. 

Lassan fordult a férfihoz. Kutatta a tekintetét, majd kezét a férfi arcára helyezte. Imádta, hogy a nő magas volt. Magas sarkúban nem sok kellene, hogy utolérje a férfit. Tenyere hűvös volt a bőrén. Könnyek csillogtak a szemében. – Én… én egy percre elfelejtettem, neked milyen volt mindez, de már emlékszem. Nem lennék olyan könyörtelen, hogy pont most sétáljak ki. 

- Minden éjszaka figyeltelek, emlékszel? Úgy értem minden reggel. Mármint nekem éjjel volt, de neked reggel. Minden este elmondtad, mit tettél, hogy rám találj, hol jártál mindeközben. Reményt adtál, az a remény tartotta meg az épelméjűségemet. Láttam, mennyire szenvedtél. Láttam, hogy lefogytál. Figyeltem, mint mélyülnek és sötétednek a szemed alatt lévő karikák. Nem is gondoltam, hogy ez lehetséges egy átlépett vámpír esetében, de az alváshiány ezt okozza, nem igaz? 

A férfi bólintott. Felemelve a kezét az övére csúsztatta. Gyengéden megszorította.

- Adunk ennek némi időt – mondta a nő. – Nem hagyom el az otthonod, nem most, még nem. Egyszerre egy lépést tegyünk meg. Érzem a kínodat, látom a szükséged. Nem fogok elmenni. 

- Megosztod velem az ágyam? 

- Meg – szünetet tartott. – Néhány napig, esetleg egy hétig. Oké? Amíg mindent ki nem találunk. 

Felhördült, majd a karjai közé szorította a nőt. Szorosan tartotta. Megfeszítette magát, mocorgott. Először azt hitte, a nő azt akarja, engedje el, de amikor adott neki egy kis helyet, ő a nyaka köré vetette a karját. 

Krisztusom! Ez túl sok érzelem volt olyan embereknek, akik ilyen keveset tudnak a másikról. Behunyta a szemét. Érezte, hogy a nő szíve a torkában dobog, súlyos nehéz mennydörgések. A nyaka leizzadt. Micsoda fejetlenség! Átkozott breh-hedden! 

Lexy