A kovács: I. fejezet

1.        

Maddie

Halálos szorítással markoltam a táskám, fájt a tenyerem attól, amilyen erősen fogtam azt az átkozott fület. De Istenem, nem érdekelt. Az előttem lévő látvány minden mást elhomályosított.

Deacon McKnight

Az egyetlen ok, amiért tudtam a nevét az, hogy pokoli kíváncsi természetű voltam, kérdezősködtem róla, az elragadtatottságom szinte már a rögeszméhez hasonlított. Soha nem beszéltünk, és tudtommal, ő még csak fel sem figyelt rám.

De én átkozottul észrevettem őt.

Ha volt valaha olyan ember, aki az igazi férfi poszter pasija lehetne, Deacon elől és középen foglalna helyet.

A boltja bejárati ajtaja nyitva volt, s bár nem áradt ki a hőség, láttam az izzadsággal borított kemény, férfias testét. Nyeltem egyet. Ha bárki látta, ahogy Deacont kukkolom, azt gondolhatnák valamiféle őrült vagyok. Szart sem törődtem vele. Útban a közösségi főiskola felé minden nap elsétáltam a boltja előtt, ami határozottan a francos napom fénypontja volt. Az egyetlen hátránya, hogy mikor végül elszakítottam magam a tökéletes pasi mintapéldányától, elakadt a lélegzetem, nedves, vágyakozó voltam, azt kívántan valaki enyhítse a bennem tüzelő felgyülemlett kéjt.

Azt akartam, hogy Deacon legyen az a valaki. Azt akartam, ossza meg velem azokat a hatalmas, erős kezeket, amiket összepiszkolt munka közben, pont ahogy kedvelte.

És fogadni mernék, hogy durván szerette; lefogadom, hogy igazán tudja dominálni és irányítani az adott helyzetet, amikor egy nő még többért könyörög.

Talán szűz vagyok, talán nem sokat tapasztaltam meg némi kézimunkán és egy kis orálon kívül, de istenkém, pokoli sok mindent akartam megtanulni Deaconnel. Azt akartam, mutassa meg, hogy bánik az igazi férfi egy nővel.

Nem kétséges, hogy képes rá.

         

Deacon

A kalapácsomat letettem az üllőre, kezem pedig megtöröltem a hegesztő köpenyemben, s csak bámultam a lányt. Pillantásom a seggére esett, az a két zamatos félgömb a farmerja alatt mozgott, miközben elsétált.

Lehet, hogy nem ismerem, még egy kibaszott szót sem szóltam hozzá, de egyik sem számított.

Azt hitte, nem tudom, hogy minden egyes nap engem figyelt. Tudtam.

Talán azt gondolta, nem tudtam, hogy vágyik rám. Tudtam.

Amiről nem tudott, hogy akartam őt, már az első pillanatban a magaménak követeltem, amikor megláttam. Kibaszott fiatal, de elég idős, hogy főiskolára járjon. Láttam a magával hurcolt táskán a „Főiskola” logót. A nap végén kíméletlenül az enyém lesz.

Csak akkor tértem vissza a munkámhoz, mikor befordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. A kohóhoz mentem, felkaptam a fogókat, és kiszedtem az egyik darab vasat. Amikor az üllőre tettem, felvettem a kalapácsot és elkezdtem megalkotni az egyedi kardot egy kliens rendelésére. Nem tudtam, miért van bárkinek szüksége kardra ebben az évszázadban, de nem tettem fel kérdéseket. Ők fizetnek, így én bármit elkészítek, amit csak szeretnének.

A vasnak csapódó kalapács csattanása zene volt a füleimnek.

De tudom, hogy a nevemet sikító hangját édesebb lenne hallani.

Nem fogok többé várni. A magamévá teszem, megmutatom neki, hogy nem létezhet többé számára más férfi. Én leszek az egyetlen, aki megérinti, az egyetlen, aki tudja, milyen az ágyban, a pult fölé hajolva, fenébe, bárhol el tudtam képzelni. Az én farkamat érezné, az én farkam függőjévé válna.

Szeretném, ha soha többé nem akarna semmi mást, mert a vágyam iránta – a birtoklásom – addig terjedt, hogy a nyomában voltam és vártam, hogy a sors az ölembe sodorja.

Lexy