A kovács: III. fejezet

3.    fejezet

Deacon

Megálltam a háza előtt, megfordulva Maddire néztem, láttam rajta mennyire ideges. Jó. Kibaszottul beindított, hogy a peremen táncolt. A ruhája egyértelműen átázott, a haja a fejére és az arcára tapadt. Ki akartam nyújtani a kérges, mocskos kezemet, hogy elsimítsam a tincseket. Bele akartam markolni azokba a loknikba, hátra rántani a fejét, felfedezni a torkát, majd előre dőlve nyalni és harapni a csupasz húst. Leeresztettem a tekintetem, figyelembe vettem a tényt, hogy a pólója a mellére tapadt, a hatalmas halmokra, amik nem férnek el egy kézben. Mellbimbói kemények, az iker kidudorodásoktól megkeményedett a férfiasságom. A fehér anyagon keresztül láttam a melltartóját, a csipkés kék alsóneműt leszakítva hosszú pillantást vethetnék a mellbimbóira.

– Köszönöm a fuvart, – mondta és a kilincsért nyúlt. Egy pillanatra voltam attól, hogy kikapjam az autóból, magamra húzzam és a melleit nyalogassam, még keményebbé téve mellbimbóit a pólón át. Még csak nem is ismertem ezt a lányt, nem igazán, de már nagyon akarom.

A válla felett visszanézett rám, pupillái kitágultak, ajka szétvált. Vonzódott hozzám, talán számára nem a legkényelmesebb módon, de egyértelműen.

Bólintottam, mert ha megszólalnék kétségbeesett nyögés törne ki belőlem. És közben figyeltem, ahogy kiszállt a kocsiból, felsétál a bejárati ajtóhoz, s eltűnik mögötte.

Hamarosan az enyém lesz, s amikor megteszem, többé nem engedem el. Mert amikor észreveszek valamit, amit akarok… az az enyém lesz.

Maddie

Néhány napja történt, hogy Deacon hazavitt, a hétvége közbeszólt, nem volt semmilyen elfogadható indokom elsétálni az üzlete előtt, a suliba tartva. Habár csak nagyon rövid ideig kerültem hozzá közel, de éreztem, milyen férfias, erős és izmos, de egy élettel ezelőttinek tűnt.

– Rendben vagy? – kérdezte a szobatársam, Robin, szája tele gabonapehellyel, tekintetét rám irányította.

Bólintottam, felitattam a kanaláról lecsöpögő tejet.

– Tényleg? Mert olyan vagy, mint aki nem itt jár. – Bekapott egy másik kanállal, szemöldökét felemelte.

Szar hazudozó vagyok, pokoli biztos, hogy fogalmam sincs, hogy beszéljek vele erről. Nem voltunk a legjobb barátok. Együtt laktunk, megfeleztük a számlát, és csináltuk a magunk dolgát.

– Jól vagyok, – hazudtam. – Iskolai szarságokkal kell megküzdenem. – Mintha ez mindent megválaszolna, visszafordult a telefonjához, figyelme elterelődött rólam. Lenéztem a csésze teámra, a folyadék már rég elhűlt. Beszélni akartam Deaconnel, ismét látni szerettem volna, de nem akartam olyan emberbe átmenni, aki olyat lát bele a dolgokba, amik ott sincsenek.

Megszólalt az ajtócsengő, Robin felállt. Ott ülve felemésztettek a gondolataim, próbáltam kigondolni, mi a francot csináljak a Deacon helyzettel. Amikor megéreztem, hogy valaki figyel, felemelve azt láttam, hogy Robin olyan különös kifejezéssel az arcán áll.

– Mi az? – kérdeztem, felhúztam a szemöldököm, miközben zavar töltött el. Nem válaszolt azonnal, de láttam ahogy nagyot nyelt, nyilvánvalóan ideges. – Mi van?

–  Valaki téged akar látni.

Oké. Nem értettem, miért viselkedett emiatt ennyire furcsán. Csoportosan tanultunk, mindig többen voltunk, habár már nem ilyen későn. Felálltam és elsétáltam mellette. Tudtam, hogy az ellenkezés tisztán kivehető az arcomon – pokolba, a csontjaimban éreztem. Megkerültem a sarkot és megláttam ki áll az ajtó előtti folyosón.

Deacon.

Annyira hatalmasnak tűnt, teste majdnem eltakarta a bejárati ajtót, ereje és férfiassága megtöltötte a kis helyiséget.

–  Szia, – sikerült kinyögnöm, büszke vagyok magamra, amiért tulajdonképpen képes voltam összefüggő szót kiejtenem. Közel mentem hozzá, éreztem a testéből áradó vad melegséget, belélegeztem a kölnije illatát, de talán ez természetes illat volt. Akárhogy is, átkozottul vonzó. Amikor pont előtte álltam a nyakam megdöntve néztem fel az arcába. – Mit keresel itt? – A tenyerem benedvesedett, a szívem vágtatott, az arcán lévő különös kifejezés megtöltött. Mellette állva olyan érzésem volt, mintha kötélen állnék, alattam szakadék, valódi fenyegetésként lógott felettem a lezuhanás esélye.

– Látni akartalak, – mondta tárgyilagosan, amiből tudtam, hogy ez a férfi nem használ semmilyen szűrőt, amikor beszél. Azt mond, amit akar, semmit nem rejteget, magasról tesz arra, másik mit gondolnak.

– Látni akartál engem? – ismételtem, egész testem remegett a közelségétől. Gondolom, bármit jelenthetett, ám tudtam, hogy én mit szeretnék, hogy jelentsen.

Felém lépett, én pedig hátrébb léptem egyet. A vállam felett Robin felé néztem, aki minket figyelt. Visszament a konyhába, mielőtt bármit mondhattam volna neki. Amikor ismét Deaconre bámultam, izzadság kezdett lesiklani a melleim között. Atyám, annyira közel volt.

–  Látni akartalak, – állította megint, semmi érzelmet nem mutatott.

– Miért? – legszívesebben a számra csapnám a kezem, amiért ezt kérdeztem. Ő mosolygott, mondjuk, a szájsarka megemelkedett, a felvillanó szórakozottság csak egy pillanatra tűnt fel az arcán.

– Azért, mert el akarlak vinni valahová. Több időt akarok veled tölteni.

Ó te jó Isten!

Tényleg megtörténik? Úgy érzem, talán álmodok, vagy egy alternatív univerzumba estem, ahol a fantáziák életre kelnek. Kinyitottam a szám, nem tudom mit akartam mondani, vagy hogy meg tudnék-e egyáltalán szólalni. Akaratlanul még egy lépést teszek hátra, szinte ösztönösen. Mintha a testem tudná, hogy erőben ez a férfi felém kerekedik, bizonytalannak éreztem magam, mint egy meleg pudinggal töltött tál.

Ő is közelebb jött. A fal vetett véget a hátrálásomnak, nem mintha csapdába akartam volna esni, de a testem ezt a férfit… mindennek érezte. Egyértelműen nem érdekelte, hogy Robin épp a másik helyiségben van, és alig választ el minket valami.

Kezét a fejem mellett a falra helyezi és lehajol. Jó illata volt, tisztán férfias, de olyan, aki egész nap dolgozott. Ettől az ellentétes aromától a legjobb helyeken feszültem meg.

– Ugyan úgy figyelsz engem, ahogy én téged. – mondta mély, rekedt hangon. – De kész vagyok megvárni, te mit teszel, kivárni, míg eljössz hozzám.

A szívem olyan hangosan és erősen robajlott, hogy nem csodálkoznék, ha ő is hallaná. – Ez olyan… intenzív, nem? – Nem tudom, hogy őt kérdeztem, magamat, vagy hogy számított-e egyáltalán, hogy hangosan kimondtam. Akármelyik is, a szemében lévő csillogás arról árulkodott, számított erre a reakcióra, vagy legalábbis megelégedett vele.

– Az. Az vagyok, – ennyit mondott. Tudom, hogy a dolgok, amiket Deaconről tudtam, a férfiasságáról, az erejéről, a ténytől, hogy igazi férfi, nem tudtak volna felkészíteni erre a valóságra. Egy ősemberhez hasonlított. Láttam, éreztem abból, ahogy rám nézett, beszélt hozzám.

És istenkém, többet akartam belőle.

Mielőtt megszólalhattam volna, Deacon meghátrált, egy vagy két lépést tett. Talán arra várt, mondjak valamit, de jelenleg megnémultam. Lenéztem a kezére, ami olyan erős, annyira nagy erejű. Sebes volt az általa végzett munkától, de ezt csak még vonzóbbnak találtam.

–  Elviszlek ma vacsorázni.

Azon kaptam magam, hogy nagyot nyeltem, egyet akartam érteni, elfogadni, még szép. Helyette csak bólintottam. Egyértelműen sokkal tapasztaltabb volt nálam, minden téren. Iskoláslánynak éreztem magam hozzá képest, ez az ártatlan kis szűz még sosem csókolózott. Bár szűz voltam, de prűd nem. De Deacon mellett állva azt súgta valami, a jövőben minden egyes férfit hozzá fogok hasonlítani.

–  Oké, – végre sikerült kinyögnöm, az arcán feltűnő örömtől rendetlen pocsolyaként végeztem.

Majd elfordult és ott hagyott állva, testem tűzben égett, kezem remegett, az agyam a zavartól és a számítástól forgott.

– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Robin. Rávettem magam, hogy megforduljak és ránézzek. Legalább olyan elképedtnek tűnt, mint én voltam. – Ez Deacon volt a kovács üzletből? – Régebb óta élt itt, mint én. A városban nőtt fel. Még szép, hogy ismerte.

Bólintott.

–  És ő csak megkérdezte, – nem, megmondta neked, hogy elvisz téged?

Megint bólintottam.

A szeme kitágult. – Tudod te, mibe keverted magad? – A hangja csodálkozó maradt.

Megfordulva a most már bezárt ajtó bámultam. – Nem, nem teljesen.

De pokoli biztos vagyok benne, hogy utána fogok járni.

Lexy