A kovács: VI. fejezet

6. fejezet

Deacon

Abban a percben meghallottam a szitkozódását, amint az ajtója előtt álltam kopogásra készen. Mosolyogtam: olyasmit tettem, amit ‒ mint rájöttem ‒ sokat csináltam a jelenlétében, de akkor is, mikor rágondoltam. Sokkal régebb óta kívánom, mint ahogy először szállt be a kocsimba. Álltam ott egy pillanatig, hallottam ahogy elátkozza, amit épp csinált. Volt egy olyan érzésem, hogy nem gyakran tesz ilyet. De vacsorát készített nekem, vállalta a nyűgöt, hogy megetessen. Az nem kifejezés, milyen kibaszott erős érzelmeket táplálok iránta.

Talán kis semmiségnek tűnhet, de még senki nem gondoskodott így rólam.

Bekopogtam, hátraléptem, olyan szorosan tartottam a kezemben az üveg bort, hogy azt hittem a rohadék el fog törni. Bor… ki a fene iszik még bort? Én pokoli biztos, hogy soha. De nem úgy illik, hogy vigyünk valamit a vacsorához? A nők nem szeretik a bort, vagy én vagyok az egyik sztereotipikus seggfej? Lenézek az üvegre, még azt sem tudom milyen fajta. A srác az üzletben ezt választotta mondván, hogy népszerű. Mi a fenét tudok én erről? Kovács voltam, aki whiskey-t vagy sört iszik, ha el akar lazulni.

Kinyílik a bejárati ajtó, a szívem egy kicsit megállt. Maddie látványa valami hatalmas dolog nekem. Már akkor az enyém volt, mielőtt akár két szót is váltottunk volna egymással. Mindig magamnak való voltam, nem akartam, vagy nem volt szükségem egy nőre ahhoz, hogy egésznek érezzem önmagam. De az a lehetőség, hogy Maddie nincs az életemben, vagy valaki mással van, nem olyan dolog, ami szórakoztat. Brendan eltávolítása csak a csúcsa volt annak, milyen messzire megyek el azért, hogy bárki és mindenki megtudja ‒ Maddie kihez tartozik.

Maddie

Két tele tányérral elfogyasztott a vacsorámból, el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek. Bár lehet, szar íze van, ő pedig csak udvarias, de látom az arcán, hogy élvezi.

A főző képességem elég gyér. Főiskolás vagyok, a munka és tanulás között az étkezésem elvitelre készült kajából állt vagy abból, amit a konyhában találtam. De a ma esti spagetti készítés ‒ ami nagyon egyszerűnek ígérkezett ‒ felvetett bennem néhány kérdést.

A tészta esetleg túlfőtt, vagy nem főtt meg eléggé? Túl sok a fokhagyma, vagy nem tettem bele eleget? De a házi készítésű fokhagymás kenyerem sütése azzal végződött, hogy félig elégett. De Deacon elégedettnek tűnt, és az a részem, ami gondoskodni szeretne róla, eltelt melegséggel és lágysággal.

–  Ízlik? – kérdeztem, éppenséggel hallani akartam tőle a szavakat, még ha hazugság is.

Félretolta a tányérját, felvette a félig üres sörös poharat az asztalról. Aztán hosszan belekortyolt, letette és egyenesen a szemembe nézett. – Őszintén?

Bólintottam, a torkom összeszűkült.

–  Ez volt a legjobb kicseszett étel, amit valaha ettem. – Előredőlt, hatalmas izmos alkarja megfeszült ‒ az állandóan foltos keze nagyon vonzó volt.

Elképzeltem, milyen lenne a csupasz bőrömön az ujja, érezni, ahogy nyomást gyakorol rá, megmutatja, mit tud velem tenni, hogy képes egyre több sikolyt kicsikarni belőlem.

–  Még senki nem főzött nekem, ettől még jobb lett az íze. – Begörbültek a lábujjaim attól, ahogy rám nézett. – A tény, hogy főztél nekem, kibaszottul hihetetlen.

A pulzusom vágtatott. – Desszertet? – A hangom mély és vékony. A szavaitól ‒ hozzáadva a tényt, hogy alig pár lépésnyire ül tőlem ‒ mindenem megfeszült a testemben. Mielőtt válaszolhatott volna, felálltam és kimentem a konyhába. Megragadtam az epret, a gyümölcstortát és a tejszínhabot, visszamentem a nappaliba, letettem mindent az asztalra. Le akartam ülni, amikor Deacon gyengéden megfogta a csuklóm.

–  Gyere ide – mondta és lehúzott. Nem okozott nehézséget ilyen közel lenni hozzá, érezni a testéből áradó hőt, az engem körülvevő erejét és férfiasságát. Felkapott egy epret, a tejszínhabos tálkába mártotta, majd ismét hozzám fordult. – Nyisd ki nekem! Hadd etesselek meg, ahogy te tetted velem.

Ó, atyám! Tényleg megtörténik? Előrehajoltam, kezem az asztalon, a puncim annyira nedves, a mellbimbóm kemény. Kívántam, nem tudom, merre tart ez az éjszaka, de remélem az ágyamban végződik, rajtam Deaconnel.

Az ajkam magától kinyílt. Nem úgy tűnt, mintha én csinálnám, sokkal inkább ösztönösen, mintha a testem nem tudna megtagadni semmit, amit Deacon mond. Ahogy a tejszínhabbal borított gyümölcsöt az ajkam közé csúsztatja, az ujjai köré zárom és hallom, ahogy mély levegőt vesz.

– A helyes dolog, ha úriember vagyok veled – mondta, de a szavai mélyek, tompák, a vágya épp olyan erős, mint az enyém. – Haladjunk lassan, adjunk ennek… – Egyenesen a szemembe nézett. – Logikusnak tűnik, ha növekvő esélyt adunk annak, ami köztünk történik. – Lenézett az ajkamra. – De én mondom neked, Maddie, kibaszott kemény dolog.

– Mi kemény? – Azon kapom magam, hogy kimondtam; érzem, ahogy lángba borul az arcom, amint kicsúsznak a szavak a számon. A hang ami belőle távozott, most annyira mély, olyan durva, minden egyes lábujjamban éreztem.

– Ha leírnám neked, mi mindent tennék veled halálra rémülnél.

A szívem fájdalmasan, keményen robajlott. – Talán én is ugyanazt akarom. – Még sosem jártam szakadék peremén, nem voltam ennyire kiéhezett vagy nedves korábban. Senkit nem akartam még úgy, mint Deacont. Nem akartam eddig, hogy bárki elvegye a szüzességem… amíg Deaon meg nem érkezett. – Talán azt akarom, olyan messzire menjünk el, amennyire lehet és még annál is tovább.

Lexy