A kovács: Epilógus

 

Epilógus

Maddie

Két évvel később…

Remegett a kezem, a szívem dübörgött, csak arra a mi lenne ha-ra tudtam gondolni, a tényre, hogy nem biztos, hogy ez lesz a legjobb Deaconnek.

Befejeztem a sulit, még a szakmai gyakorlatot is elvégeztem. Ez a kis bomba határozottan meglepetés, de hogy a jóféle, vagy a rossz féle lesz Deaconnek, az nagyon hamar ki fog derülni. Mikor már nem tudtam tovább a kanapén ülni, felálltam és járkálni kezdtem. Azokat a dolgokat figyeltem, amiket két év alatt közösen gyűjtöttünk össze az otthonunkba. Az otthonról elhozott tárgyaimat, amik már itt voltak. Kiegészítettük egymást, tökéletesen passzoltunk, most mégis aggódtam.

Lenéztem az eljegyzési gyűrűmre. Egy éve kérte meg a kezem, de mindketten úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha várunk, míg befejezem a sulit. De most itt vagyok, a meg nem született gyerekünk miatt aggodalmaskodok. A pozitív terhességi teszt a kávézóasztalról mered rám.

Amikor ránézek az órára úgy tűnik, mintha az idő megállt volna. Kimegyek a konyhába, a mosogató felett kinéztem az balkon, távolban láttam valaminek a villanását. Deacon SUV-ja jött az úton. Beállt a felhajtóra. Egy hosszú pillanatig úgy éreztem megdermedek. Tudom, hogy szeret, olyan nagyon, amiről azt mondta, a mellkasában fáj. Amitől a bizsergés az egész testemben gyökeret eresztett. Mindez arról árulkodott, hogy én voltam a legszerencsésebb lány az egész világon.

Néztem, ahogy kiszállt a kocsiból, hatalmas teste a legjobb módon tűnt mocskosnak. Keményen dolgozott a megélhetésért. Férfias munkát végzett. Mindezektől tűzbe jöttem. Amikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, lehunytam a szemem és kifújtam a levegőt. Engem szólított, de én abban a pillanatban már transzba estem. Néhány hosszú pillanat elteltével kipattant a szemem. Biztos a nappaliban keres, én pedig az asztalon hagytam a terhességi tesztet.

Kimentem a konyhából a nappaliba és megálltam. Képtelen voltam mozogni, képtelen lélegezni. Deacon nekem háttal állt a kávézó asztal előtt, ebből a helyzetből láttam a kezében a tesztet. Összeszorult a torkom, kiszáradt a szám, pánik kezdett érlelődni bennem. Nem így akartam, hogy rájöjjön.

– Hé, – próbáltam nyugodt lenni, nem úgy kinézni, mint aki megőrült, de igazság szerint annyira feszült vagyok, hogy meg se lepődnék, ha elpattannának bennem a dolgok. Lassan felém fordult, az arckifejezése semleges, mintha mindig ilyen lenne. Még mindig a tesztet fogta. Talán tőlem várja, hogy mondjak valamit, de őszintén szólva nem tudom mit mondjak jelen pillanatban. – Nem akartam, hogy észre vedd a tesztet az asztalon és így tudd meg, – sikerült végre kinyögni.

Bementem a szobába, őt bámultam, próbáltam kitalálni mire gondol, mit érez.

–  Tudom, hogy bár két éve vagyunk együtt, még nem beszéltünk családról. Talán most a szart is kirémiszti belőled a helyzet. – Belőlem is.

–  Terhes vagy, – szólalt meg. Nem övezte kérdés a hangját, kételkedés sem jelent meg az arcán. Sokkot kapott? Megfelelő lenne, de utálom nem ismerni az érzéseit.

Mindössze bólintani tudtam. Hosszú ideig nem beszéltünk, még csak nem is mozdultunk. A levegő sűrű lett. Feszültséget érzékeltem, izzadság gyűlt össze a melleim közti völgyben. Mit fog mondani? Hogy érez ezzel kapcsolatban?

És akkor rám vigyorgott, felvillant a fehér fogsora, elégedettsége és öröme egyértelmű volt. Éreztem a belőlem távozó feszültséget. Egy pillantással tudtam, hogy minden rendben lesz. Mielőtt felfoghatnám mi történik, visszatette az asztalra a terhességi tesztet, majd egy pillanattal később már a karjaiban találtam magam.

Sokáig ölelt, de rendben van, mert Deacon karjai közt lenni mindig olyan érzés, mint az otthon.

–Rendben vagy vele? – végül megkérdeztem, tudom, hogy boldognak tűnik, de szükségem van rá, hogy kimondja a szavakat. Hátra húzódott, nem szólalt meg, helyette megcsókolt. A csók gyengéd, szerelmes. Amikor eltávolodik, a homlokomnak dönti a sajátját. Mindketten ugyanazt a levegőt lélegezzük be, ugyanazokat a dolgokat érezzük.

–  Több mint rendben vagyok. Kibaszottul eksztázisban vagyok. – Ismét eltávolodik. – Valószínűleg el kellene kezdeni odafigyelni a számra. – Vigyorgott, az én szívem pedig elolvadt.

Kuncogva csókolt meg. A nyaka köré fonom a karjaimat, belé csimpaszkodom, hagyom, hogy megtartsa a súlyomat, a maga mogorva módján szeret, mint mindig is. Hosszú idő után tesz le, ajkam kellemesen sajog és nedves miatta. Mielőtt reagálhatnék, vagy időben észre venném, mit tesz, Deacon térdre omlik előttem. Felhúzza az ingem. Csókot lehel a hasamra, kedves dolgokat kezd el mormogni. Nem hallom, mit mond, de a hanglejtése azt súgja, édes dolgokat.

– Annyit akarok, hogy boldog légy, – mondta és felnézett rám. – Azt akarom, hogy mindig az életem részese légy.

Lenyúlok és végig simítom kezemmel rövid, sötét haját.

– Boldog vagyok veled. Veled épp ott vagyok, ahol lennem kell.

Felállt és az ölelésébe vont. Fejem a mellkasán pihentettem, szemem lehunytam, tudva, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

–  Nincs semmi a világon, ami nálad és a benned növekvő kis emberkén kívül jobban boldoggá tenne. – Megcsókolt. – Be fogom bizonyítani, megmutatom milyen jó férj és apa vagyok.

Csak mosolyogni tudtam. Elteltem érzelmekkel, bolondnak éreztem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy Deacon nem fog örülni a hírnek. Dühös vagyok magamra, mert engedtem a pánikot felülkerekedni a boldogságomon, amit ő ért el.

– Mit gondolsz, csinálhatjuk ezt? – Kezét a hajamba tette, simogatta a tincseket, azt éreztette velem, én vagyok az egyetlen ember a világon, akit észrevesz.

Mert az vagyok. Minden egyes nap megmutatja.

– Azt hiszem mi leszünk a legjobb szülők! – Felnéztem rá. – Te és én mindent megteszünk, és ez a kis kettőnk részéből növekvő élet a bizonyíték arra, hogy a világ csodálatos lehet, hogy mi együtt csodálatosak vagyunk. – A szavaim átkozottul nyálasak, de nem vagyok morcos személy. És lehet, Deacon minden módon férfias, de csak miattam feltárja a gyengéd oldalát is. – Szeretlek!

A rám vetett mosolyától kihagyott a szívem. – Csak te vagy nekem, kicsim! Csak te!

És csak annyit tudtam, hogy a nap minden egyes nap felkel.

 

Deacon

Három évvel később…

– Apuci kislánya vagy, ugye? – Homlokon pusziltam Abigailt. Az illata édes és ártatlan. Már álomba merült, és a kisgyerek teste hozzám gömbölyödött. Örömmel töltött el a tény, hogy biztonságban van, és mindig abban is lesz.

– Már az ujjad köré csavartad, – mondja Maddie a konyhából. Egyértelmű a hangjában lévő mosoly. Hallottam, hogy átjött a nappaliba, megfordulva láttam széles mosolyát, és a szemében rejlő szerelem kibaszottul csodás érzés.

Leül mellém a kanapéra, a karomban fekvő Abigailt nézi.

–   Jól néz ki a karodban. – suttogja. Lenézek a kezemre, még mindig foltos és kérges a kovácsság miatt, de nem választhatnék mást. A világon a legjobb érzés gondoskodni a lányaimról.

Figyeltem Maddie mozdulatait, hallottam a felőle érkező halk hangot, mielőtt kerekedő pocakjára tette a kezét. – Jól vagy, kicsim? – Aggodalom csapódott belém. Felém fordulva biccentett.

– Igen. Csak ma bukfencezik a kislegény! – Gyengéden kuncogott, én pedig lenyugodtam. Óvatos voltam, fel ne ébresszem Abigalt, amikor kihúztam alóla a karom és Maddie hasára fektettem. A feleségem már megajándékozott egy gyönyörű, erős kislánnyal, s néhány röpke hónap múlva kapok egy fiút is.

–Szeretlek, – mondtam, nem tudtam magam visszafogni. Minden áldott nap elmondtam neki, mit jelent számomra, és addig a napig fogom ezt folytatni, míg meg nem halok. Közel húzom, imádom, ahogy a vállamon pihenteti a fejét.

–  Én is szeretlek, – válaszolta, miközben ujjaival végig simított Abigail sötét haján.

Ez az életem, és ilyen lesz a halálom napjáig. És milyen kibaszottul csodálatos életem van.

Vége

Lexy