Jenika Snow: Dönts meg - V. fejezet

                                                                               5.   fejezet

Alastair

Ahogy teltek a napok, a lány pokoli idegesnek tűnt az osztályban, amitől azt feltételeztem, hogy a szabályok áthágásától való félelem miatt nem akar velem odáig jutni. Feltételezem ez az oka, amiért nem jött az irodámba.

De nem vagyok kész meghátrálni.

Ideje megszerezni, de miután mindent kimondtunk és megtettünk, én egy skót vagyok, aki a nőjét akarja.

A professzorként eltöltött időm a végéhez közeledett, de nem fogok csak úgy elsétálni Mollytól. Nem teszem. Még csak nem is gondolok rá.

Már a magaménak követeltem. Majd bebizonyítom neki, milyen messzire elmegyek azért, hogy valóságossá tegyem.

Az osztály elment, összepakoltam a dolgaimat. Megszólítom, elmondom, hogy beszélnem kell vele, hogy az enyém. De amikor felnéztem, láttam, hogy már elment. Hideg keménység öntött el.

Megragadtam a táskám és elindultam. Egy dologra koncentráltam, egy célra. Molly tudomására hozom, hogy hozzám tartozik.

A szabályok pedig elmehetnek a picsába.

Nem érdekeltek a diákok és a személyzet, akik mellett elhaladtam, vagy a következmények, amik megtörténnek vagy nem, miután megtettem, amit akarok. Nem várok tovább, hogy megszerezzem. Most jött el az ideje, és mindenkin és mindenen átgázolok, ami az utamba kerül.

Meglöktem a fő kampuszépület bejárati ajtaját, pillanatnyilag elvakított a napsütés. A szívem dübörgött, a vér úgy száguldozott az ereimben, mint a partot ostromló hullámok.

És aztán megláttam őt, pont a kőlépcső alatt álldogált. – Molly, kislány, – mondtam, de megdermedtem, a szavak a torkomon akadtak, amikor észrevettem, hogy valami kis mocsokkal beszél.

A pasi mosolygott rá, a testbeszéde arról árulkodott, nem baráti beszélgetés miatt van ott. Aztán pedig előre nyúlt és elsimította az egyik hajtincsét a lány válláról.

Birtoklási vágy és agresszió sújtott le rám.

Az a kis faszkalap megérti majd, mit jelent, ha ő az enyém.

***

Molly

Elléptem Bradtől, aki egy srác a közgazdaság kurzusról. Mosolyogtam, próbáltam kedves lenni, még ha nem is tetszett a mód, ahogy egyre közelebb araszolt hozzám.

–  Kell egy fuvar? – kérdezte Brad.

Megráztam a fejem.

–  Nem, köszi. – Sétálni fogok a néhány sarokra lévő lakásomtól, s bár elfogadnám a fuvart olyantól, akit ismerek, ez a srác nem tartozik közéjük.

Felemelte a kocsikulcsát és a parkoló felé intett. – Biztos? Mármint, kicsit messze laksz, igaz? El tudlak dobni, de lóghatnánk kicsi együtt?

–  Köszönöm, de nem.

–  Mr. Harrison, biztos vagyok benne, hogy valahol máshol kellene lennie.

Éreztem az arcom forróságát, a testem megfeszült. Istenem, az az ír akcentus teszi ezt velem. Megfordulva Mr. McGowant látom ott állni, az arca vad, testtartása agresszív.

Alastair hatalmas, impozáns, és átkozottul izmos. Bűzlött a birtoklástól, kisajátító légkör lengte körül. Nem sejtem, miért tudom, miért érzem, de körülvesz engem, beborít mint egy második bőr.

–  Elnézést? – mondta Brad, viselkedése rögtön megváltozott.

Alastair Brad és közém lépett, nagy teste blokkolta a sokkal kisebb férfi látványát. Fogalmam sincs, mi fog történni, de megdermedtem a helyemen, megzavart amiért a professzor úgy viselkedett, mintha az övé lennék.

–  Azt hiszem Molly nemet mondott, igaz?

Brad rám nézett, de nem mondott semmit. Végül vállat vont. – Igen, mindegy.

Elment, én pedig csak ott álltam és fogalmam sem volt mi fog történni. Mr. McGowan megfordulva rám nézett, a fejemet hátra döntve felnéztem rá, nem tudom, mit mondjak vagy csináljak.

–  Velem jössz?

Annyira átszellemültem, összezavarodtam, hogy csak bólintani tudtam, követtem vissza az iskolába, végig a folyosón az irodájáig.

–  Csukd be az ajtót, kislány!

Ahogy kiejtette a kedveskedést erősebben kezdett lüktetni a szívem. Bezártam az ajtót és figyeltem, ahogy az íróasztala mögé áll.

Szembe fordult velem. – És zárd kulcsra, kérlek!

A szívem még keményebben vágtázott, de engedelmeskedtem. Ez biztos nem helyes, a legtöbb ember szemében nem, az iskola vezetőségéében sem, de őszintén szólva, izgatott vagyok, várom, mi fog történni.

Habár a tanórák tovább tartanak még, a nap majdnem a végéhez ért, tudtam, nem kerül sok időbe mielőtt néhány tanár és gondnok megjelenik.

–  Mr. McGowan?

–  Hívj Alastairnek, kislány. – Egyenesen engem bámult. – Gyere közelebb!

Azt tettem, amit kért, nem tudom, kész vagyok-e megszólalni vagy tenni valamit. Az az igazság, hogy meg akarom érinteni, fel akarom csúsztatni kemény testén a kezem, megnézni, hord-e valamit a kiltje alatt.

És amikor már pont előtte állok, hatalmas alakjától nőiesnek érzem magam, nagyon kicsinek és törékenynek. Nehezebben kezdek lélegezni, olyan gyorsan, hogy attól félek, elájulok.

Aztán pokolian megrémiszt, amikor előre nyúlva a kezeibe öleli az arcom. A keze erős, kissé kérges, a testéből áradó hő felém érkezik.

Remegek, akkor se tudnám kontrollálni magam, ha akarnám. – Alastair… – hangom halk, olyan távoli, hogy azon csodálkoztam, vajon hangosan ejtettem-e ki a szavakat vagy csak gondoltam. – Mi történik? – A szívem a torkomban dübörgött.

Közelebb hajolt, meleg lehelete az arcomat érte. A puncim nedves, mellbimbóim kemények.

–  Láttam, ahogy rám nézel, ahogy körülöttem viselkedsz. – Lenézett a mellkasomra, valószínűleg látta, milyen szaporán lélegzem. – Hazudhatsz és mondhatod azt, hogy nem vágysz rám. – Még jobban megdöntötte a fejem. – De te és én tudnánk, hogy hazudsz. Nem igaz, kislány?

Nem tudtam megállítani a belőlem távozó hangot, szóval, ahelyett, hogy úgy teszek, nem akarom, nem vágyom rá, biccentek és hagyom leomlani a gátlásaimat. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom, hogy kimondom, de többé nem érdekel.

    - Igen, akarlak.