Alexa Riley: Too hard - I. fejezet

1.   fejezet

Harlow

Csepp.

Csepp.

Csepp.

A komputer képernyőjétől elszakítva a pillantásom a konyha felé sandítottam. A csöpögő cső hangja az őrületbe kergetett. Reggel kezdődött, de ezt hallottam meg először, amikor kipattant a szemem. Megint elaludtam munka közben a szófán.

Leteszem a laptopom és a konyhai mosogatóhoz megyek. Lehajolva észreveszem, hogy megtelt az edény, amit oda helyeztem. Nem nagy ügy, de legalább addig fog folytatódni, míg ide nem ér a vállalkozó, ám a hang megőrjít.

A régi konyhámban nem volt ilyen probléma, még mindig nem értem, miért volt szükség frissítésre. Körülnézek a konyhában, amit az unokatestvérem tervezett nekem. Ez egy kezdő projekt számára, mivel most végzett a tervezőiskolában. A portfólióját akarja feltölteni, így hagytam, hogy átépítse a konyhámat. Ezután minden felgyorsult.

A konyha elkészült, de most átköltözött az irodámba. Ezért dolgozom a nappalimban. Nekem lesz a legcsinosabb lakásom az egész épületben, mire végez. Nem érdekel, hol lakom, csak dolgozom és játszom a számítógépemen. Nincs hatással rám hol végzem mindezeket, hacsak egy idegesítő hang nem kerget az őrületbe.

A konyha viszont nagyon szép, csodálatos munkát végzett. Soha nem foglalkoztam sokat a térrel, és soha nem használom, kivéve, ha elmosogatok egy véletlenszerű edényt az elviteles ételekből. Nellie viszont igen, mert akárhányszor átjött, nem engedte, hogy rendeljünk. Mindkettőnknek főz, mondván, csak így jutok házi koszthoz. Egy másik ok, amiért nem bánom, hogy újra megcsinálja. Ő többet használja, mint én, én pedig élvezem az ételeket, amiket nekünk készít benne.

Hogy őszinte legyek, egyszerűen csak élvezem, hogy itt van nálunk, mivel nem vagyok hajlamos kimozdulni. Ő a fő társas kapcsolataim forrása, nem csak az unokatestvérem, hanem inkább a testvérem. Együtt nőttünk fel, mivel az anyukáink olyanok voltak, mint a tolvajok. Mindketten egyedülálló anyák voltak, és mi négyen mindig együtt maradtunk. Egyszer még együtt is laktunk. Négyünk közül én voltam a különc, mivel mindig valamilyen képernyőhöz szorítottam az orromat. Vagy számítógép volt, vagy valamilyen e-olvasó. Mindig is lenyűgözőnek találtam a technológiát.

Mindkettőnk anyukájának fodrászszalonja van, Nellie pedig formatervezéssel foglalkozott. Mindegyiküknek van szeme ahhoz, hogy a dolgok szépen nézzenek ki, miközben én akkor sem tudok összeállítani egy ruhát, ha az életem múlik rajta. Ha nem lenne anyukám és a nagynéném, valószínűleg úgy néznék ki, mint egy káosz, de biztos nem tudnék róla, ha így lenne. Élvezem a havi szalonrandijainkat, még ha nem is az én világom. Soha nem érzem magam tőlük kevésbé mesésnek. Gyönyörködnek bennem, miközben elvégzik azt, amit ők úgy hívnak, hogy karbantartás. Soha nem érdekel, hogy mit csinálnak velem, amíg ott vagyok, élvezem az együttlétet. Mindannyian elfoglaltak tudunk lenni a munkával, de gondoskodunk arról, hogy megtartsuk ezeket a találkozókat.

Felkapom a pultról a telefonom és megnyomom a hívógombot. – A vállalkozó holnap ott lesz, – mondja Nellie, amikor felveszi a telefont. – Biztos az őrületbe kergetett, ha üzenet helyett felhívtál.

Ami igaz is, hiszen ki hívja fel manapság az embert? Oké, az anyukáink telefonálnak, de negyvenen túl a szabályok alól vannak kivételek, emellett az anyák azt csinálhatnak, amit csak akarnak.

–     Semmivel nem haladtam. – A kanapén pihenő laptopra néztem, mintha láthatná, mit csinálok.

–  Sajnálom! A vállalkozó nagyon jó, de ma nem ment ki, mivel vasárnap van, – emlékeztetett, amit a hangtónusából állapítottam meg. Anélkül mondta el, hogy nem kellene annyit dolgoznom, hogy ténylegesen kimondta volna a szavakat.

Ami nem nagyon számított, mivel élveztem a projektet. Egy új cég kért fel, hogy próbáljam ki és hackeljem meg a rendszerüket. Hosszú idő óta végre valami kihívásnak számít. Egyszerre idegesítő és lenyűgöző, be kellene törnöm, hogy utat találjak a rendszerükbe, de a mosogató csöpögése megőrjít. A mosogatóra fogom fogni, amiért még nem törtem fel a rendszerüket. Nem szoktam olyan jelentést adni, amiben az áll, hogy "az online biztonsága tökéletes". Anya azt mondaná, ha itt lenne, hogy nem nyerhetek mindig.

–     Szuper. Várni fogom, – sóhajtottam. A vállalkozó jó munkát csinált a konyha többi részében, nagyon szép lett. A következő az irodám, de egyszerűen türelmetlen vagyok.

–  Hazug, – válaszol, hallom a hangjában a mosolyt. – Tartsd távol magad a mosogatótól, hacsak nem az alatta lévő edényt üríted ki.

A tekintetem visszatéved a csöpögő csőre. Honnan tudta, hogy azon gondolkodom, megpróbálom magam meghúzni? Olvastam a neten, hogy ez egy egyszerű javítás lehet. Csak egy kicsit meg kell húzni, biztos vagyok benne, megvan a szerszám, amit a neten láttam. Biztos van egy az irodámban, ami most inkább egy építkezéshez hasonlít. Mindenhol szerszámokat láttam, amikor bekukkantottam.

– Mindegy – motyogom, nem erősítem meg, de nem is tagadom, hogy talán megpróbálom magam megjavítani. Képesnek kell lennem megjavítani. Okos, rátermett nő vagyok, és meg tudom csinálni.

–   Te számítógépes okos vagy – csipogja Nellie a fülembe, olvasva a gondolataimban. – Fogalmad sincs, hogyan kell megjavítani egy csövet vagy benzint pumpálni. – Oké, talán igaza van, de ezt nem kell beismernem.

– Tudok benzint tankolni. – Az arcom felmelegszik, amikor nevetésben tör ki. – Könnyűnek tűnik. – Nincs kocsim, de azt hiszem, elég könnyen be tudom tenni a pumpás izét a kocsi-lyuk-izébe.

–   Biztos vagyok benne, hogy meg tudnád, de abban is biztos vagyok, hogy a végén még csinálnál valamit, amivel szörnyen elrontanád a dolgokat. Mint amikor megpróbáltad megjavítani a vasalómat.

– Miért hozod fel mindig? – Tizenhárom éves voltam, biztos voltam benne, hogy rájövök, miért nem működik. Tévedtem, de nem csak tévedtem, hanem életem legnagyobb sokkját kaptam, miután szétszedtem és összeraktam. Átkozottul sokkolt, az egész épületben, ahol laktunk, elment az áram. A mai napig senki más nem tudja, hogy én voltam az, aki az áramszünetet okozta. Nellie és én a sírba visszük, de ez nem akadályozza meg abban, hogy felhozza, amikor kettesben vagyunk.

– Frissen tartom a fejedben. Így eszedbe jut, hogy nem tudsz mindent csak azért csinálni, mert az interneten olvastad, hogyan kell.

Téved, mert mi másért posztolná mindenki a neten, hogyan kell csinálni dolgokat?

–     Rendben. Holnap. – Úgy teszek, mintha beadnám a derekam.

–     Harlow, – figyelmeztet.

–  Akkor majd találkozunk. – Gyorsan befejezem a hívást, mielőtt megpróbálhatna megállítani; nem vagyok ennyire reménytelen.

Meg tudok javítani egy hülye csövet, elhatározom, hogy pontosan ezt fogom tenni. Bemegyek az irodámba, és felkapom a csőkulcsot. Csak egy kis fordulat, azt hiszem, sikerülni fog. Csörög a telefonom, Nellie száma világít a képernyőn. Visszahívom, miután megjavítottam a szivárgást. És extra önelégült is leszek emiatt.

Lehajolva a csőkulcsot a cső köré zárom, de nem történik semmi. Csak egy kicsit forgatom, de nem tudom megmozdítani. Úgy érzem, megrekedt, és biztos vagyok benne, hogy ha csak egy kicsit elforgatom, teljesen rendben lesz.

Ezúttal mindkét kezemet a fogantyú köré tekerem és teljes erőmből húzom.

Sikítok, ahogy a víz kirobban a csőből és eláztat. A telefonom folyamatosan csörög, miközben a víz kiömlik a csőből, de már nem Nellie csengőhangja. Kizárt, hogy ezt elmondjam neki, mert ezt soha nem fogom túlélni.

Megteszem az egyetlen más dolgot, ami eszembe jut, felhívom az épületfelügyelőt. Ez az újabb szivárgás semmiképpen sem várhat holnapig. Nos, ez már nem is igazán szivárgás. Meg kell javítani, mielőtt Nellie rájön, vagy a vállalkozó holnap megjelenik, hogy megnézze, mit csináltam.

Hogy tehetem ezt mindig magammal?

Lexy