Jenika Snow: Dönts meg - Harmadik epilógus

 

Harmadik epilógus

Alastair

Három évvel később…

Semmi sem fontosabb az életemben, mint a nő, aki igent mondott nekem az oltárnál, és a család, amit együtt alapítottunk.

Az életnek nem volt igazi értelme számomra mindezek nélkül, anélkül, hogy tudtam volna, hogy Molly az enyém, és hogy a lányom nevetése betöltötte volna a fejemet.

Hallottam, ahogy Molly megmozdul mellettem, közelebb húztam magamhoz. Meleg és édes illatú volt, lágy lehelete végigsimított a mellkasomon. Lefelé csúsztattam a kezemet a gömbölyödő hasa felé. A fiam egyre nagyobb és erősebb lett benne. Arcomat a hajába temettem, mélyen belélegeztem, és éreztem, hogy növekszik a szerelmem iránta.

Még most is kemény volt a farkam, a szükségletem e nő iránt kielégíthetetlen. Mindig a magamévá tenném őt, ha nem gondolnám, hogy túlságosan is uralkodó vagyok. Nem akartam, hogy fájjon, nem akartam, hogy azt higgye, valami kibaszott seggfej vagyok, mert nem tudtam magam visszafogni mellette.

De állandóan akartam őt. Csak a tudat, hogy terhes, ragyogó és egészséges, a gyermekünk erősen növekszik benne, arra késztetett, hogy a közelemben tartsam.

Mint valami primitív állat, meg akartam jelölni őt, hogy megmutassam neki, hogy mindig az enyém marad.

Azt akartam, hogy ezt mindenki lássa.

Előre-hátra dörzsöltem a hasát, éreztem, ahogy a fiunk elkezd mozogni a bőre alatt, az életnek ezek a kis szúrásai boldogsággal töltöttek el. A lányunk a folyosó végén aludt a szobájában, az ő édes mosolya volt a másik ok, amiért úgy éreztem, hogy nincs értékesebb dolog a világon, mint a család.

És akkor Molly az enyémre tette a kezét. Az ujjait az enyémek közé csúsztatta, közelebb bújt a mellkasomhoz, és kifújta a levegőt.

–  Aludj, kislány. Nem akartalak felébreszteni.

Megmozdult, és hátra hajtotta a fejét, hogy az arcomba nézzen. – Nem ébresztettél fel.

Álmos mosolya miatt a farkam egyre keményebb lett. Nem volt kétségem afelől, hogy érezte a merevségét a lábán.

– Telhetetlen vagy - suttogta.

A három év olyan gyorsan eltelt, mégis olyan távolinak tűnt most. Miután megszületett a kislányunk, Molly visszavett a munkából. Az ő döntése volt, én pedig támogattam benne. Most főállású professzorként dolgoztam az otthonunk melletti egyetemen, gondoskodtam a családomról, és gondoskodtam arról, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben.

–  Fogadok, hogy ez a kisfiú pont olyan lesz, mint te - mondta, ismét rám mosolygott, a szemében boldogság csillogott.

–  Úgy érted, hogy vad lesz? – Halkan felnevettem.

–  Igen, úgy hangzik. – Mindketten kuncogtunk.

Újra csókolni kezdtem, és ahogy teltek a másodpercek, csak erre a pillanatra gondoltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy vele lehetek. – Bassza meg, kislány, annyira szeretlek. – Megsimogattam az arcát. – Tudod te, hogy mennyire szeretlek?

Ez a nő és a gyerekek, akiket tőle kaptam, voltak az ok, amiért éltem.

Előrehajolt és megcsókolt. – Tudom.

Láttam, hogy a szemében tükröződik az irántam érzett szerelme. Ujjaimmal végigsimítottam az arcán, a bőre édes volt. Lehúztam a takarót, felfedve a hasát, meg akartam csókolni, gyönyörködni az életben, amit ő teremtett.

Végigsimítottam az ajkaimmal a húsán, lágyan csókoltam a bőrét, végig mosolyogva. – Én vagyok a legszerencsésebb rohadék a világon.

Végig simította az ujjait a hátamon, megborzongtam az érintésétől.

Az enyém.

Adtam egy utolsó csókot a hasára, mielőtt újra az arcába néztem. Közelebb húztam magamhoz, és csak öleltem. Így tartani őt, tökéletes volt.

–  Számomra mindig csak te leszel, kislány. – Lehajoltam, hogy megcsókoljam, egész életemben be akartam neki bizonyítani, hogy ezek a szavak mennyire igazak. 

 

Vége

Sziasztok! 😀

Szeretnék valami új fordításba belekezdeni Caris Roane sorozata mellette, de amiket kinéztem azokhoz most nincs kedvem. 😅

Ti mit olvasnátok szívesen? 😎 Ajánljatok bátran, ha van olyan könyv, ami érdekel, de mondjuk esélytelen, hogy magyarul is megjelenjen.