2022. május 6., péntek

Jessica Prince: Bad Alibi - Első fejezet

 

1. fejezet

Farah

Nos, mit gondol? Mi károsodott? – kérdeztem idegesen. Egész idő alatt a vadonatúj házamban álltam, és aggódva rágtam a hüvelykujjam körmét, amíg a kivitelező mindent átnézett, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nagyobbat haraptam, mint amennyit meg tudtam rágni, amikor a múlt héten végre megkaptam az öreglány kulcsait.

Leengedte a kezében tartott írótáblát az oldalára, és rám figyelt, nem tudtam nem észrevenni, milyen jóképű a férfi... magas, izmos és tekintélyt parancsoló. Normális esetben pánikba estem volna, ha egyedül maradok egy ilyen férfival, mint ő, de profi és udvarias volt, mióta nemrég megállt a nagy teherautójával, a viselkedése megnyugtatott.

Nehéz sóhajt eresztett meg, ahogy körbepillantott a leendő társalgón. – Nem fogok hazudni Önnek, Ms. Hayland… 

Farah, kérem! – mondtam gyorsan. Ki nem állhattam, amikor Ms. Haylandnek hívtak az emberek. Ehhez anyám ragaszkodott folyamatosan, mintha ez valami tiszteletreméltó cím, vagy hasonló lenne, én pedig olyan távolságot akartam ettől, ammennyire csak lehetséges.

A szeme kedvességtől fénylett, amikor módosított. – Farah. Nos, igazság szerint rengeteg munka lesz.

Pontosan mennyire is sokról beszélünk?

Tétován megvakarta bozontos állkapcsát, mielőtt egyenesen nekem szegezte volna. – Sem a vízvezeték-, sem az elektromos berendezések nem felelnek meg az előírásoknak, úgyhogy ezekkel is foglalkozni kell. A gipszkarton inkább penészes, mint bármi más, és alig van szigetelés. Komoly alapozási munkálatokra van szükség, az egész tetőt ki kell cserélni, és...

Szóval, alapvetően mindent ki kell venni.

Együttérző mosollyal nézett rám, ami még vonzóbbá tette a vonásait. – Igen, alapvetően. És ez csak a nagy ház. Nem lehet tudni, mit kell még csinálni az ingatlan többi részén.

A viktoriánus épület több hektárnyi földterületen terült el, amely évtizedek óta gondozatlanul állt. A parkosítás rendezetlen volt, a fű, a gaz és a sűrű bozót olyan magasra és terebélyesre nőtt, hogy veszélyes volt arra járni. A birtokon több más épület is volt, köztük egy üvegház, egy fészer, egy pajta, egy különálló garázs és egy kocsiszínnek látszó épület, amelyek ugyanolyan rossz állapotban voltak, mint a főépület.

Sóhajtottam egyet, adtam magamnak néhány másodpercet, hogy átérezzem a csalódottságot, mielőtt leráztam magamról, és továbbindultam. Végül is ez volt az új mottóm. Lerázni a rosszat és továbblépni. – Rendben. Mikor kezd?

Az arckifejezése körülbelül három másodpercig regisztrálta a meglepetést, mielőtt újra megszólalt. – Tudja, néhányan szeretnek több ajánlatot is bekérni, mielőtt döntenek egy vállalkozó mellett, Farah. Ha először szeretne még néhány ajánlatot bekérni...

Mit gondol a házról Mr. … ?

Morrison, – segít ki. – De hívj csak Claynek.

Mosolyogtam és bólintottam, de megismételtem a kérdést. – Mit gondolsz a házról, Clay?

Szerintem… – elég időre szünetet tartott, hogy még egyszer körbenézzen, mielőtt megint nekem szentelte a figyelmét. – Szerintem egy kincs került a kezeid közé. Mindig szerettem ezt a házat. Ha megengedhetném magamnak, már rég lecsaptam volna rá. De elégedett vagyok, hogy valaki végre megvette és hajlandó belevágni, hogy visszaadja az eredeti ragyogását.

A mosolyom tízszeresére nőtt. – Pontosan ezt gondolom én is. Most tegyük fel, hogy megnézek egy másik vállalkozót, és ő azt állítja, hogy a fele annak, amit te mondtál, hogy meg kell csinálni, nem is történt meg, mi lenne erre a válaszod?

A vonásai keménnyé és komollyá váltak, ahogy kijelentette: – Azt mondanám, hogy a fickó lusta volt, és spórolt. Hogy nem tesz igazságot ennek a helynek, több mint valószínű, hogy újra engem hívnál, hogy elvégezzem a szükséges javításokat.

Az a melegség, amit abban a pillanatban éreztem, amikor beléptem ebbe a helyiségbe, kezdett visszatérni erővel, és azt mondta, hogy minden pontosan úgy működik, ahogyan annak lennie kell. Egész életemben figyelmen kívül hagytam az ösztöneimet, ami csak szenvedést hozott nekem. Mostantól a megérzéseimre hallgattam. És az ösztöneim azt súgták, hogy Clay Morrison az az ember, akiben bízhatok. – Remek. Akkor mikor kezdhetsz?

Halk kuncogással, megértően bólintott. – Hétfő reggel első dolgom lesz egy csapatot idehívni, hogy elkezdjük a felmérést.

Király, – mondtam halkan suttogva. Clay és én nem sokkal ezután elváltunk egymástól. Bezártam a házat, bemásztam a kocsimba, és beindítottam a motort, amikor a mobilom csörögni kezdett.

Még mindig hatalmas vigyorral az arcomon, megnyomtam a kormánykeréken lévő gombot, hogy aktiváljam a Bluetooth-t, miközben sebességbe tettem a kocsit. – Tökéletes időzítés. Éppen hívni akartalak. A legjobb hírem van.

Jase mély tónusú hangja betöltötte a fülkét. – Megjött az eszed és kidobtad azt a gödröt, amit háznak hívsz?

Szememet forgatva az előttem lévő útra figyeltem. – Tudod, ha továbbra is így sértegeted az otthonom, nem foglak meghívni.

Jase elnevette magát a megjegyzésemen.

Komolyan mondom, – erősködtem. – Az ünnepeket anyával és apával töltheted.

Jézusom, – morogta a vonalon keresztül. – Most már kegyetlen is vagy.

Az voltam, de nem tudtam megállni, mindig is élveztem, ha a bátyámat piszkálhattam. – Úgy fogják tölteni, ahogy mindig is szokták, a nyakadba lihegnek, és arról faggatnak, hogy mikor fogsz végre megállapodni, elveszed valamelyik képzeletbeli tökéletes stepfordi feleséget, akit kiszemeltek neked.

Rendben, feladom. Nem kell mocskos játékot játszani.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak a mogorva hozzáállásán. Hiszen én voltam a kishúga, az volt a dolgom, hogy minden adandó alkalommal bosszantsam. – Fegyverszünetet kötök, ha megígéred, hogy nem szólod le az új lakásomat. Megegyeztünk?

Megegyeztünk, – engedett egy morgással. – Bocsánat, édesem. Csak aggódom. Teljesen egyedül vagy odalent, az őrületbe kerget, amiért nem vagyok ott, hogy vigyázzak rád.

A lélegzetem elakadt a mellkasomban, és az az ismerős zúgás kezdődött az orrmelléküregemben, ami a közelgő könnyekre figyelmeztetett. Hangosan szipogtam, próbáltam visszaszorítani őket, miközben megköszörültem a torkomat, remélve, hogy elűzhetem a hirtelen kialakult csomót, mielőtt megszólaltam volna. – Tudom, pajti, – mondtam halkan, azt a becenevet használva, amit kislánykoromban adtam neki. – Őrülten hiányzol, de jól vagyok itt lent. Ígérem.

A hangja szelíd és szeretettel teli volt, ahogy válaszolt. – Tudom, hogy így van, édesem. Te vagy a legerősebb, legbátrabb ember, akit ismerek. De ez nem jelenti azt, hogy nem kívánom, bárcsak ott lehetnék, hogy fedezzelek.

Ez nyilvánvaló volt, Istenem, de szerettem a bátyámat. Ha ő nem lett volna, nem voltam benne biztos, hol lennék ma. Ő volt az önjelölt védelmezőm, amióta az eszemet tudom. Míg a szüleim az idejük nagy részét azzal töltötték, hogy nem törődtek velem, ő volt az állandó társam. A ritka alkalmakkor, amikor anyám vagy apám úgy döntött, hogy tudomásul veszi a létezésemet, általában azért szidott, mert nem vagyok tökéletes, és ilyenkor mindig számíthattam Jase-re, hogy kiáll értem, és amikor csak szükséges volt, közém és a mérgük közé állt.

Amikor hónapokkal ezelőtt felébredtem a kórházban, az ő szeme volt az első, amit láttam. Még mindig emlékszem az összetört, szenvedő arckifejezésére, amikor kimondtam a nevét. Az ő karjai voltak azok, amelyek először átöleltek, az egyetlen erőt és biztonságot nyújtották, ami valaha is megvolt. És az ő vállán sírtam, amikor annak a szörnyű éjszakának az emlékei újra előtörtek.

Az ő segítségével kezdtem túllépni rajta, és bár még nem voltam száz százalékos állapotban, lassan, de biztosan közeledtem hozzá.

Ez azért van, mert te vagy a legjobb bátyám a világon. Most pedig elég a nyálas dolgokból. Megríkatsz, pedig vezetek.

A kuncogása áthallatszott a hangszórókon, és megtelepedett a mellkasomban. – Jól van, nincs több nyálas dolog. Szóval mondd el a jó híreidet.

Az az izgalom, amit percekkel ezelőtt éreztem, visszatért, azzal a melegséggel együtt, amit a Redemptionbe költözés után kezdtem érezni néhány héttel ezelőtt. – Találtam egy vállalkozót, úgyhogy a jövő héten megkezdődik a munka a házon.

A hangomban nem lehetett leplezni a vidámságot, és amikor Jase válaszolt, hallottam, hogy mosolyog. – Ez elképesztő, édesem. Örülök neked.

Eltart majd egy darabig, – folytattam. – Sok mindent el kell még végezni, de majd küldök képeket a haladásról, hogy ne borulj ki.

Azt nagyra értékelném. Elmondtad már Bennettnek? Tudni akarja majd.

A nosztalgia hulláma csapott át rajtam, a név hallatán. Jase-en kívül az egyetlen ember, aki valaha is gyengédséget mutatott irántam, a sofőrünk, Bennett volt. Évek óta a családunknak dolgozott, a nagyapámmal kezdte, majd hozzánk került, amikor nagyapa évekkel ezelőtt szívrohamban elhunyt.

Olyan sokáig volt olyan nagy része az életemnek, hogy annak ellenére, hogy már a hetvenes éveiben járt, sokkal inkább apafigura volt számomra, mint az enyém valaha is. Ő tanított meg biciklizni és görkorcsolyázni. Minden balettelőadáson vagy szurkolói versenyen, amelyen részt vettem, Bennett ott volt a közönség soraiban, és büszkesége sugárzott. Nem csak egy sofőr volt számomra. Ő volt a családom, a szülő szerepbe bújt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a sajátjaim nem tudnak velem foglalkozni.

Ott volt a középiskolai és a főiskolai érettségi vizsgámon. Minden futballmeccsen ott volt, csak hogy láthasson engem szurkolni az oldalvonal mellett. Ott volt, amikor megkoronáztak bálkirálynőnek, és ő volt az, aki még aznap este megtörölte a szememet, miután rajtakaptam a barátomat, hogy a legjobb barátnőmmel smárolt a bálon.

Bennett jelen volt életem minden egyes mérföldkövénél, és az az igazság, hogy miatta voltam Redemptionben.

Ebben a városban nőtt fel, az évek során mesélt a gyerekkoráról. Így amikor eljött az idő, hogy újrakezdjem, egy olyan helyet választottam, ahol még sosem jártam, de olyan szép emlékeim voltak róla, mindezt Bennett miatt.

Gyakran kérdeztem tőle, hogy miért nem ment vissza, ha annyira hiányzott neki a szülővárosa, de ő mindig elhárította a kérdésemet. Aztán egy nap, a tizennyolcadik születésnapomon elmondta az igazat. Azt tervezte, hogy visszamegy. Amíg a bátyám és én be nem léptünk az életébe. Belénk szeretett, ahogy mi is belé, és nem tudta rávenni magát, hogy hátrahagyjon minket.

Saját magát hibáztatta, amiért nem volt ott azon az éjszakán, hogy megvédjen engem, és akárhányszor próbáltam elmondani neki, hogy nem az ő hibája volt, nem tudtam átjutni rajta. Úgy érezte, hogy cserbenhagyott, láttam a fájdalmat a szemében, valahányszor rám nézett.

Nem csak egy munkaadó voltam számára. Olyan voltam neki, mint a lánya, és ami őt illeti, ő elbukott a munkájában.

Bármennyire is fájt hátrahagyni őt és Jase-t, ez kellett ahhoz, hogy teljesen meggyógyuljak, és amikor elmondtam Bennettnek, hová tervezek menni, majdnem összeomlottam a szemében képződő könnyektől, mielőtt magához húzott egy szoros ölelésbe, és azt suttogta, milyen büszke rám.

Még nem, de el fogom, – mondtam a bátyámnak.

Jól van. Tudom, hogy örülne neki. Nagyon hiányzol neki, cukorborsó.

A gombóc a torkomban visszatért, megduplázódott, és a hangom durvává és rekedtté vált. – Nekem is hiányzik. Mindketten hiányoztok, de aggódom érte anya és apa miatt. Ha megtudnák, hogy tőle kaptam az ötletet, hogy ideköltözzek...

Nem fogják megtudni, – biztosított Jase. – Csak mi hárman tudjuk, hogy miért választottad azt a várost, és egyikünk sem árulja el.

Ez némileg megkönnyebbülés, de Bennett kapcsán még mindig más aggályaim voltak. – Utálok arra gondolni, hogy velük van, – vallottam be lágy, aggodalommal bőven megspékelt hangon. – Évekkel ezelőtt elköltöztél, és most, hogy én már nem vagyok ott...

Szemmel tartom a dolgokat, kishúgom. Nem kell felhúznod magad. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy az az ember több mint képes gondoskodni magáról.

Jase-nek igaza volt. Bennettre lehet, hogy a szüleim és a körök, amelyekben mozogtak, nem tekintettek többként, mint egy felbérelt segédre, de ez nem jelentette azt, hogy elviselte a szarságaikat. Az igazat megvallva, őszintén azt hittem, hogy apám egy kicsit félt Bennett-től. Lehet, hogy jó húsz évvel idősebb, de még mindig nagydarab ember, és öregedő testalkatában komoly erő lakozott.

Soha nem szólt egy szót sem, amikor apám valamelyik felháborodott dühkitörésébe kezdett, főleg azért, mert nem volt rá szüksége. Annyira nagy és félelmetes volt, hogy elég volt csak némán állnia, keresztbe tett karokkal a széles mellkasán, miközben ezt a tekintetet vetette rád. Én magam még sosem voltam ennek a tekintetnek a címzettje, de elégszer láttam, ahogy apámra nézett így, hogy tudtam, ez még a legmerevebb férfiakat is képes megzavarni.

Jase egyszer bevallotta, hogy akkor kapta ezt a pillantást, amikor Bennett rajtakapta őt és egy csomó barátját egy buliban, amikor tizenhat éves volt. Azt mondta, annyira ijesztő volt, hogy ő és a haverjai majdnem összepisilték magukat.

Tudom - mondtam, és frusztráltan kifújtam a levegőt. – Valószínűleg túlreagálom, csak... ígérd meg, hogy vigyázol rá, oké? Első kézből láttad, milyen bosszúálló tud lenni anya és apa, ha nem kapják meg, amit akarnak.

A hangszórókból morgáshoz hasonló hang rezgett. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy kitagadtak.

Én igen, – válaszoltam harapós nevetéssel. – Nem tudom, miért lepődtél meg ennyire. Ez a lépés teljesen az ő kerékvágásuk volt. De ez nem számít. Még mindig megvan a nagyapámtól kapott letét, amihez nem nyúlhattak hozzá, és az a kamat több mint elég a megélhetéshez, még a ház és a felújítás költségeivel együtt is. Ha elveszítem ezt a pénzt, az nem a világ vége. Nem mintha egyébként is tettem volna valamit azért, hogy megdolgozzam érte.

Ez baromság, – köpte ki dühösen. – Egyszerűen azzal érdemelted ki, hogy beleszülettél és túlélted ezt a pöcegödör családot. És azok után, amit végig szenvedtél? Nem tudom elhinni, hogy ilyen...

Jase, elég, – vágtam rá, és megállítottam, mielőtt befejezhette volna a gondolatát. Elég rossz volt, hogy most rémálmaim és szorongásom volt, ami azzal járt, ami aznap este történt velem. Nem volt szükségem arra, hogy a szeretteim állandóan felhozzák. Ez olyasvalami volt, amit átéltem, és ami sajnos mindig is a részem marad. De nem jelentette azt, hogy nem volt baj, ha állandóan erről beszéltek.

Jézusom, sajnálom, Farah. Nem úgy értettem...

A hangjában tisztán hallatszott a gyötrelem, és azon kaptam magam, hogy enyhítem az enyémet, hogy megpróbáljam megnyugtatni. – Semmi baj. De most rajtam a sor, hogy elmondjam, nincs értelme felhúzni magad. Vége van és kész. Továbbléptem. – Vagy amennyire csak tudtam, hiszen a sebek - mind lelkileg, mind fizikailag - még mindig ott maradtak.

Néhány másodpercig csend volt, elég jól ismertem a bátyámat ahhoz, hogy tudjam, próbálja felmérni az őszinteséget a hangomban. – Biztos vagy benne, drágám?

Teljesen, – válaszoltam őszintén. – Különben is, már amúgy is azon gondolkodtam, hogy munkát keresek.

Ha munkát akarsz, semmi kétségem afelől, hogy kapni fogsz, – mondta őszintén, éreztem, hogy ez átmelegít. A bátyám. Mindig is teljes mértékben hitt bennem és abban, hogy bármit meg tudok csinálni, amit a fejembe veszek, nem számított, mi az a bármi.

Szeretlek, haver - mondtam, a hangom karcos az érzelmektől.

Tudom, édesem. Én is szeretlek. A csontjaimig. És bár most ezer mérföldre élsz tőlem, én mindig itt vagyok neked. Mindig. Megértetted?

Újra felszisszentem, kipislogtam a könnyeket a szememből, hogy láthassam az előttem lévő utat. – Ez az, – jelentettem ki hevesen. – Nem érdekel, mennyire dühíti ez anyát és apát. Hálaadásra elkaplak.

Jase kuncogott, mielőtt kijelentette. – Ezt meg tudom adni neked.

Ha továbbra is ilyen kedves vagy, akkor a karácsonyt is elviszem, – csattantam ki.

Az én Farah-m hálaadást és karácsonyt akar, elintézem. Te is tudod.

Istenem, a bátyám.

Felemelve egyik kezemet a kormánykerékről, lecsapkodtam az arcomra hullott könnyeket. – Jól van, haver. Biztos vagyok benne, hogy vissza kell menned dolgozni, úgyhogy elengedlek.

Oké, hamarosan beszélünk. Én pedig figyelni fogom azokat a képeket, amint elkezdődik az építkezés.

Letettük a kagylót, amikor megálltam a piros lámpánál. Egy hangosan dübörgő, beinduló motor hangja lőtt át a levegőn, és épp időben néztem jobbra, hogy lássam, amint egy motoros férfi kihajt egy bár parkolójából, amelyet már néhányszor láttam a városba tett kirándulásaim során, de soha nem fordítottam rá nagy figyelmet.

A hely neve Bad Alibi volt. Emlékeztem, hogy amikor először láttam, azt gondoltam, hogy ez egy elég menő név egy bárnak, de ezen kívül nem foglalkoztam sokat a hellyel. Most azonban, ahogy a régi, szalonszerű épületre néztem, észrevettem egy táblát az egyik bejárati ablakban. A sors akarta így, hogy pont azután láttam meg a segítséget kereső táblát, hogy percekkel korábban megemlítettem a bátyámnak, hogy munkát keresek. A sors hozta Bennettet az életembe a történeteivel erről a gyönyörű városról. A sors volt az, ami arra késztetett, hogy magam keressem meg az interneten azt a lenyűgöző viktoriánus házat, miután minden házat elutasítottam, amit az ingatlanügynököm mutatott. Úgyhogy el kellett hinnem, hogy a sors nyújtotta a kezét még egyszer, amikor megláttam a táblát.

Soha nem képzeltem volna, hogy egy bárban dolgozom, főleg nem egy olyanban, amely a motorok számából ítélve a motorosokat szolgálta ki.

De én egy teljesen új Farah voltam. És az új Farah bármit megtehetett, amit csak akart. 

Lexy

6 megjegyzés:

  1. Már nagyon várjuk a folytatást.

    VálaszTörlés
  2. Mikor várható a folytatás? Köszi a fordítás előre is, és köszönet az eddigiekért is❤️.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Mostantól ismét lesz időm foglalkozni a fordításokkal, úgyhogy a héten érkezik a kövi fejezet.

      Törlés

PopAds.net - The Best Popunder Adnetwork