Drága Mr. Black 2. fejezet

 Chloe

Minden diák tudta, hogy amikor utoljára szólt a csengő az iskola utolsó napján, az a nyári szünet hivatalos kezdete. Az osztálytársaim üvöltöztek, hencegtek és nevettek, a Bradshaw Akadémia kijárata felé rohannak, és úgy versenyeznek az autókig, mint az vad bikák. Még a tanárok is mosolyogtak, vállaik ellazultak, a merevséget felváltotta a pillanatnyi megkönnyebbülés.

Izzy tizennyolc volt, és mivel egy évvel később kezdtem az iskolát, én tizenkilenc voltam. Izgatottak voltunk, mert végre végeztünk a középiskolával, készek voltunk a főiskolával foglalkozni. Sajnos, különböző főiskolára megyünk, de csak két óra távolságra voltak egymástól, így úgy terveztük, gyakran fogjuk látni egymást.

Aznap haza hajtottam az iskolából.

Mielőtt kiállhattam volna a parkolóhelyemről, Riley, az exbarátom, bosszantó vigyorral az arcán kezével rácsapott a kocsim motorháztetejére. Elállt a lélegzetünk, egymásról a fiúra terelődött a figyelmünk, én pedig a fékbe tapostam.

–   Mi a faszt csinálsz, köcsög? – ordítja Izzy, felsőteste a napfénytetőn kívül volt.

Riley-ból kitört egy kacaj. A szemem forgatva engedtem le az ablakom.

–  Menj az útból!

–  Addig nem, amíg nem válaszolsz a korábbi kérdésemre! – Riley körbesétált az autón az ablakomhoz. Lehajolt, könyökét pedig az ajtó tetejére tette.

–  Már mondtam neked, hogy meggondolom. – Hátranézek Izzyre, ahogy visszaült és összefűzte a karjait.

–  Terveink vannak. A kis medencés bulitok nem tűnik szórakoztatónak.

–  Ó, igen? – Megvillantott egy ferde mosolyt. Amitől régen csorgott a nyálam. Gyorsan túltettem magam rajta, amikor rájöttem mennyire egy beképzelt atléta volt.

– És mégis mi a fenét fogtok ti ketten csinálni?

–  Máshol fogjuk megünnepelni a nyárkezdést.

–  Ó, baszd meg! Ne mond nekem, hogy inkább Joseph bulijára mentek, mint az enyémre.

–  Hát, az ő bulija nem foglal magába egy tonna vízben pancsoló kurvát. Az övé bent lesz, még több piával és még hangosabb zenével. Joseph háza óriási. Senki nem fog panaszkodni, mert a közelben nincs szomszédja.

–  Másrészről, te – szólalt meg Izzy, a srácra mutatott és nevetett – … Kimmy szomszédságában élsz, akinek van egy anyja, aki minden kibaszott ok nélkül zsémbes és ribanc.

Riley megrázta a fejét. – Idióták vagytok! Az én bulim csúcs lesz. Mindenki eljön. – Felegyenesedett. – Ha nem lesztek ott, tekintsétek magatokat lúzereknek.

Vállat vontam és sokatmondó pillantást vetettem Izzyre. Nevetett, én pedig azt mondtam: – Vállaljuk a kockázatot. – Hátralépett, kilőttem, ő pedig válaszul valami durvát kiabált utánunk.

– Micsoda egy faszfej! – szólt Izzy, leeresztette a napellenző tükröt és ellenőrizte az ajkait. Beletúrt fekete hajába és rám nézett ragyogó zöld szemével.

– Szóval, mit fogunk valójában csinálni?  Joseph utolsó bulija totál kibaszott gyatra volt. – Összecsapta a kezét, hirtelen ragyogó ötlete támadt. – Ó! Tudom. Irány LA. Frankie anyukájának van ott egy apartmanja. Meghívhatunk néhány barátot, és ráveszem Marco-t, hogy vegyen nekünk valami piát. Elpusztítjuk, aztán holnap megint ugyanezt csinálhatjuk.

Rápillantok, mielőtt ismét az útra koncentrálok. Izzy még mindig a legjobb barátom volt, de nem tudom, mi ütött belé, hogy egyre gyakrabban akar inni és cigizni. Azzá a megszelídíthetetlen, figyelemre éhes parti állattá vált. Bár szerintem, ezért nem hibáztathatom.

Minden akkor kezdődött, amikor elvesztette a szüzességét Justinnal, azzal az öntelt rögbi játékossal, aki egy osztállyal felettünk járt. Röviden, Justin ejtette Izzyt, amikor rájött, hogy már csak két hete maradt, mielőtt egyetemre megy. Gondolom, rájött, hogy az egyetemi puncik jobbak és kényelmesebbek neki, mint egy tizenkettedik osztályos.

Együtt éreztem Izzyvel, és Justin torkáig akartam rúgni a golyóit, de mint egy bajnok, felépült és továbblépett Marcóval. Marco és ő egy bárban találkoztak L.A.-ben, amikor állítólag az anyja pékségében segédkezett.

–  Ami nem hangzik szórakoztató kezdésnek a nyárhoz. – Közömbösen megdörgölöm az orrom. – Különben is nem azt mondta apukád, hogy anyukád cupcake partit szervez ma?

Kinevetett. – Igen, de kösz, nem. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy végigkóstoljak minden sütit, amit sütött. – Megint megforgatta a szemét.

–  Anyukád csinálja a legjobb cupcake-et. Hülyéskedsz velem?

–  Biztos vagyok benne, hogy inkább nem akarja, hogy feltűnjek. Tudja, hogy nem akarok részt venni rajta. Apa túl sokat beszél. Nem is tudom, miért hozta fel múlt este. Csak beszélgetni akart veled. Tudja, hogy sosem mutatkozok anya sütő bulijain. – Szeme sarkából felém néz, amikor megállok egy jelzőlámpánál. – Olyan, mintha sosem tudná befogni, amikor a közelben vagy. Csak mondja és mondja és mondja.

Gyorsan pislogok, bizonytalanul, hogy mit mondjak. Voltak alkalmak, amikor Mr. Black sosem tudta befogni a száját. Mint, amikor betöltöttem a tizenhetet és végül elég nagy melleim nőttek, hogy minden srác megbámuljon az utcán. A csípőm kigömbölyödött, a szoftball segített megtartani a karcsú derekam és a lapos hasam. A combjaim is megizmosodtak, feszültek az edzéstől. Még az arcom is simább lett, eltűntek a pattanások és a foltok.

Fiatal koromban megtanultam, hogy csináljam meg a hajam, egyszerű volt simára vasalni, vagy meghagyni göndörön, amikor kimostam. Pont még nem voltam nő, de már közel jártam hozzá. És bár bizonytalan voltam a testemet illetően, tudtam, hogy voltak lányok, akik meghaltak volna azért, hogy ilyenek legyenek, szóval nem panaszkodtam sokat. Talán csak kellemes volt neki velem beszélgetni, kilocsogva az összes családi titkot.

Egy pillanat alatt megérkeztünk Primroseba. Hazamentem lecserélni az egyenruhámat egy fekete sárga nyári ruhára és szandálra. Amikor lekocogtam a lépcsőn, hallottam apám mély hangjának visszhangját. Még csak észre sem vettem, hogy otthon volt. Biztos a garázsban parkolt.

Beléptem a konyhába, füléhez tapasztott telefonnal leltem rá. Lépteim hangjára megfordult és gyengéd mosolyt öltött, amikor a hasonló mogyorószín szeme találkozott az enyémmel. Összemosolyogtunk, aztán felemelte ujját, csendesen mondva, hogy várjak egy pillanatot.

A bárszékekhez mentem a konyhapultnál, helyet foglaltam és felkaptam egy banánt. Megettem, mire apu kikapcsolta a telefont.

–  Esküszöm, ezek megpróbálnak kinyírni, – motyogta, a pultra téve a telefont. Lezárt a képernyőt, én pedig mosolyogtam. Tudtam, hogy volt munkája bőven, de mint mindig, szánt rám némi időt a zsúfolt menetrendjéből.  – Szóval, be van jelölve a naptáramban az érettségi dátuma. Tudom, hogy idén tucatnyi dolgot elmulasztottam, kislányom, de ezt nem fogom kihagyni. Szavamat adom rá.

Vigyorogtam. – Oké. Hiszek neked.

–  Mit szólsz egy ebédhez holnap? Talán később egy fagyi? Elmehetnénk ahhoz a régi fagylaltos kunyhóhoz, ahová régen jártunk a part mellett.

–  Nagyszerűen hangzik. De… várj. – Összeráncoltam a szemöldököm. – Nem kell dolgoznod?

Vállat vont. – Itt is dolgozhatok. Büszke vagyok rád. A kislányom leérettségizett a középiskolában. Nemsokára egyetemista lesz. – Felsóhajtott, szinte hitetlenkedve. – Hová rohan az idő? – Mosolyogva megkerülte a pultot, megcsípte az arcom, majd megpuszilta a homlokom. Nekikezdett valamit mondani, de a márványpulton megint rezegni kezdett a telefon.

Az orra alatt káromkodva visszament érte, leellenőrizte a nevet a képernyőn és a vállai lehulltak a vereségtől. – Sajnálom Cloe. Ezt muszáj fogadnom. Tervek estére?

–  Igen. Izzyvel. Utolsó nap az iskolából. – Leugrottam a székről.

–  Ó, rendben. Vigyázz magadra. Hívj fel engem vagy anyukádat majd valamikor este, hogy tudjuk, még életben vagy. – Felvette a telefont és a konyhaajtó felé indult. Mielőtt eltűnt, csendesen odasúgta, – Szeretlek! – és aztán már a lépcsőkön volt, nagy valószínűséggel az irodája felé tartott.

Sóhajtozva kidobtam a banánhajat a szemetesbe, felvettem a mobilom, és átmentem Izzy-hez, pontosabban átsétáltam. Nem kellett kopognom. A Blackek megbíztak bennem.

Amikor besétáltam, Izzy lefelé jött a lépcsőn egy szűk lila ruhában.

– Ó, Cloe! Hé, felhúznád a cipzárt, kérlek? – Megfordult, haját áthúzta a válla felett.

– Szerinted ki lesz ott L.A.-ben? – Összehúztam a ruha hátát, ő pedig megfordult, zöld szeme találkozott az én mogyorószínű szememmel.

– Marco beugrik, és szerintem Joey kihagyja Riley buliját. Mindig ejti. És rohadtul beléd esett. – Az utolsó mondatot súgta, és közben egy motor hangja dübörgött a kocsifelhajtón. Megdermedtem. Izzy szemei olyan szélesre tágultak, mint egy szarvas, amit elkapott a reflektorfény. – Szent szar! Gyerünk adj egy kardigánt vagy valamit. Apám tuti kiborul. És el ne áruld neki, hová megyünk! – kiáltotta, miközben felrohant a lépcsőn.

Kiegyenesítettem a hátam, hallgattam, ahogy feltúrja a szekrényét. Nem ő volt az egyetlen, aki ideges volt a megjelenése miatt. Lenéztem a ruhám szegélyére, tenyeremmel kisimítottam a ráncokat. A szívem felgyorsult, felsóhajtottam. Mi van veled? Miért vagy annyira ideges, mert látod a férfit? Szinte minden nap találkozol vele.

Eltart egy ideig, míg bejön. Izegtem-mozogtam, a kanapéra néztem. Helyet foglalhatnék, de nem akarok. Azt akartam, hogy nézzen engem, esetleg dicsérje meg, amit viselek, mint ahogy mindig is szokta.

Imádtam ezt a ruhát. Épp csak megvettem. Talán megdicséri.

Annyi őrült gondolat rohant át az elmémen, de mind eltűnt, mint a pokol, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt és Mr. Black besétált a házba, átnézte a leveleket a kezében és hamarosan berúgva zárta be az ajtót. Amikor észrevett szeme az enyémbe kapcsolódott, elbűvölt. – Ó, Cloe. – Mosolyt öltött. – Mi a helyzet, kicsi Knight?

– Helló, Mr. Black.

-Theo, – javított ki.

Nevettem. – Tényleg furcsának tűnik, hogy a keresztneveden hívjalak.

– Most már mindannyian felnőttek vagyunk, ugye? – vállat vont. – Amikor Mr. Blacknek hívnak pokoli öregnek érzem magam.

– Pedig nem vagy az. Nagyszerűen nézel ki… úgy értem nem kellene öregnek gondolnod magad… – Összeszorítottam a szám, pír lángolt az arcomon. – Én csak azt mondom…. nem vagy öreg.

– Ha. – Halkan nevetett, fejét hátra hajtotta. Az asztalra hajította a levélkupacot, előre sétált. – Jó tudni. – A ruházatom tanulmányozta, lágyan mosolygott. – Menő ruha.

– Köszi. – Belül sugároztam, tele voltam napfénysugarakkal – vagy talán holdfény volt. Hűvösnek éreztem a bókját – mint a hold – nem pedig forró és perzselő, mint a nap. Keményen küzdöttem, hogy legyőzzem a pirulást, a nyitott ablakra néztem Mrs. Black kedvenc vörös bőrfotelje felett.

– Ti ketten Janet bulijára mentek ma este? – kérdezte.

Felkaptam a fejem. – Um… nem tudom. Úgy tervezzük, a plázába megyünk. Izzy segít választani ruhát az érettségire. – Ártatlanul vállat vonok és összepréselem az ajkam. – A sarkon túl.

– Igazán? Azt hiszem, Izzy már télen kiválasztotta a sajátját. – Keresztbe fonta karját széles mellkasa előtt, ferde mosolyra húzódtak az ajkai. Korábban nem vettem észre, de csak egy fekete izompóló volt rajta. Az izmai megfeszültek, ahogy összefonta a karjait, a részletes tetkótól összeszorult a szívem.

Baszki, Izzy apja szexi volt. A kecskeszakállával és hajával ugyanolyan volt attól a naptól kezdve, amikor találkoztam vele. Ízléses és lezser. Miért nem tudtak a korombeli srácok úgy kinézni, mint ő?

–  Hát, szólok Janetnek. – Elsétált mellettem, így elkaptam egy fuvallatot az illatából. Egy csipetnyi kölni, de valószínűleg már elhalványodott a hosszú naptól a munkában. A természetes illata hívogató volt. Ízletes. A testem belülről zümmögött az ismerős illattól. – Gondolom, csalódott lesz.

– Sajnálom, – kértem bocsánatot. – Ha találok időben egy ruhát, megpróbálunk odaérni.

Izzy leügetett a lépcsőn egy kis táskával együtt, üdvözölte az apját, ahogy karjait a válla köré fonta. – Szia, apa!

– Izzy maci, úgy hallom, ma este nem mész anyád bulijára?

– Ó… – Úgy tett, mintha érdekelné, duzzogva elhúzta alsó ajkát, miközben elhátrált. – Mentem volna, de Cloe megkért, hogy segítsek neki venni egy ruhát most hétvégére. – Ez az a hazugság volt, amiben megegyeztünk, hogy akkor használjuk, ha a szüleink a tartózkodási helyünk felől kérdezősködnek.

A férfi röviden rám nézett, mielőtt ismét rá fókuszált.  – Hát persze, kölyök! – Egy szarkasztikus, hülyének nézel engem pillantást vetett rá. – Na, gyerünk! Nem kell hazudnod nekem. Csak legyél biztonságban és persze csörgess meg este. Nem foglak üldözni, hacsak nem érzem szükségesnek. – Mindkettőnkre nézett. – Okos lányok vagytok. És megbízom benned Cloe közelében. Ez az egyetlen ok, amiért engedem, hogy elmenj ma este.

Az ajkaim szétváltak, amikor elszakította róla a tekintetét és rám nézett. A szeme kicsit felszikrázott, a barna medrek gyengédek és magabiztosak. Képtelen voltam elrejteni a vigyort és a pirulást, ami elöntötte az arcom. Lehajtom a fejem és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre a lángokat a szemében. Néha kíváncsi voltam, Mr. Black vajon flörtölt velem, vagy csak igazán jó fej volt.

Ott voltak azok a bizonyos pillantások, amiket nekem adott. Pillantások, amiket csak azoktól a srácoktól kaptam, akiknek tetszettem. Mint például, ahogy minden alkalommal rám kacsintott, amikor meglátott, amikor csupán néhány centiméterre állt tőlem. Figyelt miközben beszéltem hozzá, és a legutóbbi sulis pletykákkal tömtem tele.  Nézte, hogy mozog a szám, megjegyezte, hogy a szemem forgattam, amikor Riley-t említettem. Nem tettette, hogy érdekli, amit mondtam. Tulajdonképpen még válaszolt és tanácsot is adott.

Ami… furcsa volt. De valami okból, nekem tetszett. Ő volt az egyetlen, aki tulajdonképpen meghallgatott engem. Még Izzy sem vette teljesen komolyan az aggodalmaimat. A legtöbb alkalommal túlságosan lefoglalta, hogy magáról beszéljen vagy arról, mit vett, és ha nem, akkor a mobilján lógott, üzengetett vagy tweetelt, miközben én csendesen elmagyaráztam az okokat, miért voltam ideges, boldog, stb. Persze gondoskodó volt, de nem figyelt egészen úgy, mint Mr. Black.

Izzy arcon puszilta. – Biztonságban leszek, apu. Ne aggódj, – ígérte.

Aztán felkapta a sarokból táskáját, siettető pislogással sürgetett, hogy kövessem. Egy pillanat múlva már az ajtón túl volt, én pedig követtem, de mielőtt kisétáltam, a vállam felett vetettem hátra egy pillantást. Mr. Black egyik kezével intett, szavak nélkül mondta, Később találkozunk.

Nehéz volt tudomást sem venni a hőről, ami felkúszott bennem, miközben leült a szófa karfájára, karját megint összefonta, barna szeme szexi és parázsló. – Később találkozunk, Mr. Black.

– Később, Chloe. – Chlo-ee. Becsuktam az ajtót, de bízz bennem, egész álló nap és egész éjszaka újra játszódott a fejemben, ahogy szinte énekelte a nevem.

Miközben Izzy teljesen berúgott és marihuánát szívott, a férfiról gondolkodtam. Magam elé képzeltem, és emlékeztem rá, hogy tizenkét éves korom óta csodáltam.

Jó formában tartotta magát. Kedves volt velem. Édes. Amikor fiatalabb volt látszott, hogy totál rosszfiú volt, de Mrs. Black tisztességes formába változtatta és megszelidítette. Tudtam, hogy volt benne valami sötétség, ami egyedül engem izgatott.

Amikor egy kicsit idősebb lettem, végtelen órákat töltöttem Izzy-éknél és nővé értem, lányos módokon, kíváncsi voltam, milyen volt az ágyban. Kicsit megszégyenülve vallom be, hogy egy éjszaka hallottam őt és Mrs. Blacket.

Izzyvel aludtam, már majdnem hajnali kettő volt. Meghallottam őket, amikor használtam a mosdót. A nő úgy hangzott, mintha a végső gyönyörnél járna – mintha soha nem akarta volna, hogy véget érjen – a férfi pedig nyögött, halkan döngött az ágytámla a falon.

Élénken el tudtam képzelni a férfit.

Lehunyt szemek.

 Megfeszülő test, készen a megkönnyebülésre.

Tizenhat voltam. Szánalmas.

És belebolondultam a legjobb barátnőm apjába.

Kemény.

1:45 körül Izzy mobilja megszólalt, az éjjeliszekrényen rezgett. Állandóan. Be és kikapcsolt. Talán sürgős volt. – Izzy, – nyögtem fel. – A telefonod. – Horkolt. Amikor a telefon befejezte, az enyém döntött a csengés mellett, és én felvettem, kábultan szóltam bele.

– Helló?

–  Chloe! – Mr. Black hangja jött a vonalon át, őrjöngő és haragos. Szemöldök ráncolva ültem fel.

–  Mr. Black?

– Én… bassza meg. Nekem muszáj… hol van Izzy? Merre vagytok?

– Mi… Frankie-nél vagyunk. Miért? Mi történt?

– Alszik? – a hangja feszült.

– Igen.

– Szükségem van rá, hogy felkeltsd… kérlek!

– Mr. Black… mi folyik itt?

–  Janet… – a hangja megtört. – A kórházban vagyok és Janet… ő… balesete volt.

– Baleset? – ziháltam. – Hogy érted? Mi történt? – Leugrottam a szófáról és odarohantam, ahol Izzy beájult a padlón. Felnyögött.

Mr. Black folytatta. – Úton hazafelé a pékségből megállt valami… valami lepukkant benzinkúton. Kirabolta és megtámadta néhány senkiházi gazember. Istenre esküszöm, ha megtalálják őket, mindet megölöm.

–  Jól van? – kérdeztem.

–  Ő… próbált visszatámadni. Eltört az állkapcsa. Eltört néhány bordája, és… – Nehezen nyelt, a hangja elmosódott. – Mert ellenkezett velük, nyolcszor leszúrták. Elvérzett volna, ha valaki nem talált volna rá, hallotta őt segítségért kiáltani. – Szipogott. Megszakadt a szívem.

–  Istenem, – suttogtam.

–  Nem tudják, meg tudja-e csinálni.

Erősebben ráztam Izzyt, felkelt, a szeme tág és zavaros. – Mi a fasz, Chloe?

–  Izzy, én… mennünk kell. – Dadogtam, a telefont a fülemhez tapasztva tartottam. – Melyik kórház? – kérdeztem a telefonban. Mr. Black elmondta merre, amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem és visszasegítettem Izzy-re a ruháját. Megragadtam a kulcsait és lerohantam a lépcsőn, a kocsinál találkoztunk.

Izzy nyöszörgött, utánam szólongatott, 

– Olyan elveszett vagyok, – nyafogott. – Nem értem miről van szó. Miért megyünk el az éjszaka közepén? Marco bepróbálkozott nálad? Esküszöm, kibaszottul megölöm.

Becsaptam magam mögött az ajtót és amikor ő is beszállt, szembefordultam vele és megragadtam a vállát. – Izzy, komolyan szükségem van rá, hogy kigyere ebből az elszállt másnapos kábulatból és rám figyelj.

Megdermedt, homloka összeráncolódott.

– Jesszus! Oké…?

– Az anyukádat… útban hazafelé kirabolták és nyolcszor megszúrták ma este.

–  Mi?! – Zihált, zaklatott volt. Az egész teste megremegett, a szeme kitágult. Mindössze ennyire volt szüksége, hogy magához térjen. Szinte úgy tűnt az arcát eltorzító teljes hitetlenkedéstől, hogy nem hitt nekem.

–  Kórházban van, – Folytattam és gyűlöltem látni a megkönnyebbülést a szemében, pedig még nem fejeztem be. – De nem tudják, hogy meg tud-e birkózni mindezzel.

Összeszorítja a száját, szeme tág és nedves. – Ó, Istenem! – suttogja. Int a kezével, könnyek öntik el, miközben jelt ad, hogy indítsam el az autót és siessünk. – Kibaszottul menjünk! Menj! Ó, istenkém!

Elindítottam a kocsit és elhúztunk, bizonytalan voltam, mit érezzek… hogy reagáljak. Úgy éreztem, olyan zsibbadt vagyok, mint Izzy és Mr. Black. Nem tudtam, hogy fogják elfogadni. Ha Izzy elvesztette az anyját, bűntudatot fog érezni, mert nem ment el a sütő partira.

Utálni fogja magát.

Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Amikor elértünk a kórházhoz, beviharoztunk és a várószobában leltünk rá Mr. Blackre, még akkor sem ért fel hozzám. Persze Izzyt kiütötte. Keményen zokogott az apja mellkasán, a teste rázkódott. Mr. Black próbált erős maradni, de nem harcolhatott a könnyek ellen.

Csendesen őgyelegtem, a fejem lehajtottam, szándékosan kerültem a tekintetüket.

Három órája ültünk a várószobában. A műtétet végezték, de a műtét nem más, mint egy másik komplikáció.

Egy doktor jelent meg a váróban. – Mr. Black? – szólította meg, tekintete mogorva.

Izzy és Mr. Black felugrottak a helyükről, odarohantak hozzá. Bizakodás volt a szemükben, de meg tudtam mondani, hogy hamarosan össze fog törni. Mrs. Black már elment és ők még nem tudták.

Mélyen, tudtam ezt.

Tudtam, hogy elvesztette a csatát. Filigrán nő volt, és nyolcszor szúrták meg… Még elképzelni is képtelen volta. Ez nem egy ötvencentes túlélő sztori. Nem egy kitalált szarság … nem jön ki belőle.

Ez a valóság.

Nyers.

És őrülten lehangoló.

Az orvos beszélt és Izzy azonnal összeesett, átkarolta magát, szemeit szorosan összezárta, miközben könnyezett. Mr. Black elkapta, ahogy a karjai közé vetette magát, magához szorította és nehezen nyelt, miközben a legtöbb, amit tett, hogy bólogatott és vigyázott az érzéseire. Mr. Black vállát megveregetve az orvos megfordult és elsétált, otthagyva minket a nyomott szomorúságzuhannyal.

Álltak ott… hát, a férfi állt. Izzyt tartva. Megdermedt elmeállapotban volt, hallgatta a lánya sírását, a hátát dörzsölgetve nyugtatta. Lágynak és gyengédnek tűnt a férfi részéről, de nem ezek voltak a szándékai. Egy szokás volt, amit már megszokott – megnyugtatni a lányát, bármikor amikor annak szüksége van rá. A tett, amit most csinált… pokolian zavaros volt. A szeme túlságosan az üres falra koncentrált maga előtt. Túl merev volt.

Túl jeges.

Túl… beburkolta a hitetlenség.

Végül megmozdult. Beszélt – csinált valamit, amivel bebizonyította, hogy jól volt… legalábbis egyelőre.

– Chloe – Mr. Black motyogta, csak egy töredéknyit fordult meg. Álltam. Az arca olyan fehér volt, mint a hófehér lepedő. – Vidd haza Izzyt, kérlek! Győződj meg róla, hogy jól van.

Bólintottam, azonnal Izzy után nyúltam, felállítom és elindulunk a kijárat felé. Mielőtt elmentem, visszanéztem. Mr. Black megcsípte az orrnyergét, keményen próbált harcolni a könnyek ellen. Csakhogy nem sikerült. És bár Izzy-vel akartam lenni, mellette is ott akartam lenni.

Beleszakadt, vad érzések öntötték el, ahogy az egyik székben ült, a teste remegett. Könnyek fenyegettek, de visszatartottam őket, Izzy-nek duruzsoltam az autó felé menet. Miközben az utasülésen zokogott én még néhány pillanatig a kormányt szorítva ültem.

Kíváncsi voltam, milyen, amikor valaki elveszti az egyik szülőjét. Én is ilyen keményen sírnék? Engem is ennyire megviselne? Ők alig voltak jelen, még a nyugdíjazás ellenére is, mégis a halálig szerettem őket. Ijesztő volt elképzelni őket, hogy többé már nincsenek ezen a földön.

Izzy-re néztem, figyeltem, ahogy letörli a véget nem érő könnyáradatot. A kardigánja ujjába temeti az arcát, a zokogása, ami az örökkévalóságnak tűnt, abbamaradt. A teste teljesen megdermedt, a szemem kitágult, mert onnan, ahol ültem, úgy tűnt, elájult. A szemei csukva voltak. A teste mozdulatlan. Még a lélegzetét sem hallottam.

De egy pillanattal később a leghangosabb zokogása szabadult el a kis helyen az autómban, amit eddig hallottam tőle, megriadtam a helyemen, visszanyeltem a nagy érzelempirulát.

–  Istenem, anya! – jajgatta, aztán előreesett, arcát a kezébe temette. Dörzsöltem a hátát, csend borított engem. Semmit sem tudnék mondani, ami enyhítené a bánatát.

Izzy-nek ez túl sok volt megbirkózni. Többé nincs anya. Többé nem tudja megosztani az életét vagy a jövőjét azzal a nővel, aki életet adott neki, aki olyan sok mindent feláldozott érte.

El sem tudom képzelni…

– Vigyünk haza téged, – suttogtam, elindítva az autót, lassan vezettem, az egész út üres volt visszamenet Primrose Way-be.

Mr. Black két órával később ért haza utánunk. A függönyt félrehúzva figyeltem, ahogy leparkolta a motorját és bőrbakancsa oldalával kirúgta a támasztékot. Vártam, hogy leszálljon – vártam, hogy megmozduljon – de nem tette.

A nap csak emelkedett, néhány sugár leragyogott a férfit körbevevő toronymagas pálmafák levelein keresztül. Bár egy sugár sem érte el őt. Úgy tűnt, egy felső erő tudta, hogy megtört, hogy a lelkét sötétség és kín takarta, s ezért hagyott neki egy kis teret.

Pár percig a motorján ült, és aztán végül megmozdult. Leugrott a bőrülésről, kinyitotta a garázsajtót és amint bent volt felkapott pár személyes tárgyat, kidobálta azokat. Szerszámosláda-szerszámosláda után érkezett repülve, a fém zörgött és csilingelt, ahogy a betonon csattantak.

Éles zihálás tört ki belőlem, visszamentem a kabátomért, leszaladtam a lépcsőn, kikapcsoltam a riasztót és csendesen kisiklottam a teraszajtón, így a szüleim nem hallhattak meg. A ház oldalát megkerülve átrohantam az utcán és felmentem Blackék kocsifelhajtóján.

–  Mr. Black! – Szólítottam meg, amikor a feje fölé emelt egy kalapácsot. Épp a saját öreg Harley 2000-je felett állt. Klasszikus volt, még mindig jó állapotban. Csupán egyszer láttam őt ezt vezetni. Meg akarta őrizni a mérföldek számát…. legalábbis ezt mondta.

A feje oldalra lendült, rám nézett, szemei véreresek, az arca még mindig sápadt. Az orrlyukai kitágultak, a harag egyértelmű. A fájdalom világos. A bánata mélyre vágott.

Levegőbe emelt kézzel és vörös szemekkel óvatosan léptem be a garázsba. A torkom kiszáradt, az ajkaim szétváltak, ahogy próbáltam megformálni a szavakat. De mit mondhatnék? Eltekintve attól, hogy sajnálom a veszteségét, semmi sem tűnt helyes dolognak.

–  Theo, – suttogtam, és a háta megfeszült, karjai lassan lehulltak. – Tudom, hogy szomorú vagy, – mondtam. – Tudom, hogy nem ezt akartad. Mrs. Blacknek nem kellett volna elmennie… nem érdemelte meg, ami vele történt….

–  Tudom, hogy nem érdemelte meg. – A hangja mogorva volt, ahogy félbeszakította a mondatom. Ezt korábban még nem hallottam. Száraz és felületes és mély. Ez az első alkalom, amikor nem szívesen látottnak éreztem magam.

-–  Nem fogod jobban érezni magad, ha megsemmisíted az otthont, amit ti ketten építettetek fel. – A ház felé intek, teszek előre néhány lépést. – Izzy-nek szüksége van egy biztonságos helyre, ahová hazajön…

Meg sem szólalt. Csak bámult rám, mozdulatlanul. Azután, mielőtt tudtam volna, a kalapács többé nem volt a levegőben. A karjai leestek és kicsúszott a kezéből, szívszaggató dörömböléssel zuhant a betonra.

Nem éreztem annyira biztonságosan vele leni a garázsba, hanem mint aki próbál megszelídíteni egy vad szörnyeteget, tovább haladtam. Nem tudtam mire volt képes Mr. Black. Nem tudtam, megbízhatok-e benne, míg ennyire dühös. Nem ismertem azt a Theodore Blacket, aki még a létezésem előtt élt. Nem ismertem a háttértörténetét, de feltételeztem, hogy volt egy erkölcstelen oldala.

Megértettem, hogy jó ember volt, aki sosem ártott volna azoknak az embereknek, akiket szeretett, de abban nem voltam biztos, én abba a csoportba tartozok-e. Akivel törődött… akit szeretett.

Hét évet eltöltve ekörül a férfi körül, sosem lehetett betenni abba az „apás” kategóriába. Inkább barátként viselkedett velem, mint példaképként. Mintha ismét az én koromban szeretett volna lenni, szabad és meggondolatlan életet élni.

Lomhán, Mr. Black a házba vezető ajtó felé lépett, az arca feszült.

– Várnom kellett volna, – mondta megtört hangon. – Ahelyett, hogy korán hazajöttem, ott kellett volna lennem és hazáig követni. – Leguggolt, könyökét a combjára támasztotta, ujjait összeszorította a szája előtt. – Panaszkodtam az átkozott fejfájásra és ő elég jó volt, hogy megértse. Csak meg kellett volna emberelnem magam. Ott kellett volna maradnom. Ha megteszem, akkor ez kibaszottul nem történt volna meg.

–  Nem, nem, nem, – motyogtam. Előre menetelve leguggoltam hozzá, megkapaszkodva az alkarjába. – Nem, nem mondd ezt. Nem tudtad, hogy ez történhet. Mrs. Black minden este ugyanazt az útvonalat használta hazafelé. Olyan dolgok történnek, amik nincsenek az irányításunk alatt.

–  Rohadtul vele kellett volna mennem L.A.-be. Pont ez az a kurva ok, amiért otthagytuk a várost. A tudatlan, hülye szemetek sosem tartják maguknál a kezüket. Istenre esküszöm, ha megtalálom, kibaszottul megölöm őket. Mindegyiket. Többen voltak.

Visszapislogtam a könnyeimet, figyeltem, ahogy az övéi szabadon előtörnek. Nem törődött vele, hogy letörülje, de még csak elrejteni sem próbálta. Többé nem törődött vele, hogy nézett ki, milyen érzései voltak. Ő… biztonságban érezte velem magát. Legalább beszélt, nem fojtott el mindent.

-–  Kibaszottul elment, Chloe. Ez nem valami szarság? – Gúnyolódott, mosolygott, amiben nyoma sem volt a boldogságnak. – Ő, az összes ember közül… a kibaszott feleségem, kibaszott tizenhárom éve. Halott. – Megrázta és leejtette a fejét. Néhány bitang tincs a homlokára hullott, szempillája az arccsontját érintette. Megérintettem az elszabadult tincseket. Felnézett. A tekintetünk összekapcsolódott és elmélyült néhány rövid pillanatra.

–  Nem tűnik valóságosnak, – mormogtam – olyan, mintha bármelyik pillanatban hazajöhetne. Felhajt és mindenkit üdvözöl.

–  Igen… – A szeme az enyém tartja, a barna mélység sötétebb, ám kedvesebb. Tanulmányozta az arcom, s a kis napfény megadta neki a lehetőséget.

A szemek összefonódtak.

A bőr bizsergett.

Szívverések felgyorsultak…. az én szívverésem.

Szaporán lélegezve lábra állt, engem is magával húzott. Amikor tartotta a kezem attól bizsergett a bőröm, tűz szikrázott a bensőmben. Kontrolláltam a reakcióm, tettem hátra egy lépést, amikor ujjaival végiggereblyézett a haján. Hezitálva nézett rám, mintha ugyanazt a dolgot érezte volna, de képtelen volt erről beszélni – nem mert beszélni róla. A csendet megtörve azt mondta: – Elmegyek zuhanyozni. Megpróbálok kicsit aludni, ha tudok.

–  Oké. – Bólintottam. – Amikor Izzy felkel, megmondom neki, hogy itt vagy.

Az arcán szétterjedt a fájdalom, szinte olyan, mintha nem akart volna szembenézni a saját lányával. Félt, hogy összetörik, amikor meglátja a felesége vonásait az ő kislányában. Mint a zöld szeme és az apró orra. A vad személyisége.

– Rendben, – mondta végül.

Hátralépett, visszanézett rám, mielőtt megfordult és bement a házba. Figyeltem a belépését, az ajtó becsukódott mögötte. Álltam egy pillanatig a garázsban, emésztve mindent, ami csak megtörtént.

A férfi összetört.

Tönkrement.

Nem tudta elhinni, hogy csak ő szenved.

Ő, az összes ember közül.

Elvesztette a feleségét.

Elvesztette félig önmagát.

Elvesztette azt, amiről valószínűleg azt gondolta, hogy a mindene.

Megmondhatom, hogy Mr. Black többé már nem volt ugyanaz. Megmondhatom, hogy alig tűnt fel otthon, és ha mégis, csak lezuhanyozott és átöltözött, talán késő éjszakáig dolgozott a motorján.

Azt is elárulhatom, hogy dühös volt, mintha a világ és az élete teljesen szar lett volna, és sohasem lehetne már a régi. Mindig dolgozott. Mindig elfoglalt, próbálja távol tartani elméjét a valóságtól, azon dolgozik, hogy elpusztítsa azt a törött életet, aminek még a létezését is gyűlölte.

De Izzy-ért, megtette a legjobbat. Túlélt. Részt vett az érettségin és még az egyetemen is látta. Másfél héttel hamarabb elment, mint én, és azalatt a hét alatt, az utca túloldaláról figyeltem a férfit, a hálószobám ablakán át kukkoltam. Figyeltem, ahogy sok különböző motoron dolgozott, bömböltette a rock zenét, amit korábban sosem hallgatott, és annyit ivott a garázsban, amíg kidőlt. Az olyan zene, mint metal-rock, a legtöbb embert dühössé és ellenségessé tette.

Biztos voltam benne, mi volt a célja – dühösnek lenni mindenre és mindenkire. Volt egy kifogása és valami, ami visszahozza, ha a dolgok kifordulnak önmagukból. Éretlen volt és a legrosszabb módon vette elő a bánat.

Amikor kidőlt átsétáltam az utcán segíteni neki. Felcipeltem a súlyát a második emeletre, szinte behúztam a hálószobájába és lefektettem az ágyára. Ez történt már sorban a harmadik éjszaka egyetlen kérdés nélkül.

Még Izzy sem viselte ennyire neheze. Igen, a fájdalom még mindig mélyre vágott, de gyógyul a veszteségéből, készen állt újrakezdeni máshol. Gondolom, ez más volt Mr. Blacknek, mert egy teljesen más módon szerette Mrs. Blacket. Egy otthonban él, amin ők osztoztak és egy ágyban, ami biztos vagyok benne, a nőre emlékezteti minden egyes nap és éjszaka.

Egy este – a negyedik éjszaka, amikor segítettem neki – teljes egészében megváltozott a kapcsolatunk.

Éjfél körül megint kiütötte magát.

Sóhajtozva átmentem az utcán és felsegítettem, végigmentünk ugyanazon a rutinon, az enyémhez szorítottam nagy testét. Izzadságtól nedves volt és olajfoltok piszkolták be az ingét. Az ágyba toltam, kuncogott, majd felsóhajtott.

Most bűzlött a gintől. Megráztam a fejem. Tudva, hogy utálná magát, ha mocskos csizmájával tönkretenné a lepedőjét, lehajolva kioldottam a fűzőket és levettem az egyiket.

Mr. Black rúgott a másik lábával, mintha próbált volna megszabadulni tőlem, mintha fogalma sem lett volna, hogy segítek.

– Mr. Black, – mondtam, harcoltam, hogy elkapjam a lábát. – Kérem, maradjon nyugton. Próbálom levenni a cipőjét.

–  Mr. Black? – ismételte, a hangja lomha. Beletelt neki egy kis időbe mire egyenesen felült, hogy a sötétben találjon engem. A fürdőszobában égett a villany, de az ajtó repedt volt. Csak egy ezüstös fény látszott, felfedve egy részt az arcából. Üveges szemei elkapták az enyémet, rugalmas ajkai szétváltak, miközben beszélt: – Jobban tetszik, amikor Theónak hívsz.

–  Nos, Theo, kérlek, maradj nyugton, így le tudom venni a másik cipőd. Nem akarod tönkretenni a lepedődet, ugye?

 – Igen, hölgyem. – vigyorgott, a foga fehér és csillogó. Figyelmen kívül hagytam dübörgő szívemet, levettem a másik csizmát, aztán felállva oldalra tettem.

– Teszek egy kis vizet és aszpirint az ágyad mellé. Be kellene venned reggel. – Furcsa volt vele így beszélni. Normál esetben kidőlt, amint az ágyra hullik, de most nem.

Nem, ezúttal úgy bámult rám, mintha akart volna valamit – valamit, amiről tudta, nem kellene. A szemei a testemen kószáltak, fel és le, súlyosan lélegzett. A szavak könyörögtek, hogy kimondják őket, de ehelyett csendben maradt, hagyta, hogy a tettek beszéljenek.

Kiszállt az ágyból, kényelmesen hozzám sétált, de én megbotlottam és a hátam a falnak ütközött, megakadályozva a menekülést. Mindenesetre nem féltem tőle. Nem, tény, ahogy parázsló barna szemét az enyémbe fúrta és csak egy szürke izompólóban állt előttem, nem tudtam rajta segíteni, megbotlottam.

Annyira gyönyörűen sérült férfi volt. Annyi fájdalom és káosz és sérülés volt a szemeiben, de ez nem változtatott a jó megjelenésén. Azt akartam, hogy jobban legyen azon az egy módon, amit ismertem.

Szeretet.

Ölelések.

És édes, puha csókok.

De megölelni és megcsókolni Mr. Blacket helytelen lenne… ugye?

–  Én nem akarom, hogy elmenj, – ismerte el. – Gondoskodtál rólam és Izzy-ről… –Találkozott velem és megfogta az arcom. Azt vártam, hogy egy durva kéz érinti a sima bőrt, de gyengéd volt, a keze nem volt kérges és hólyagos a kesztyű jóvoltából, amit munka közben gyakran viselt. – Annyira hálás vagyok neked mindezért. A gondoskodásért. Mert figyeltél engem. Tudom, hogy megőrültem – csináltam néhány valóban gyerekes baromságot. – Megcirógatott a fülem mögött, végighúzta nyelvét az alsó ajkán. – Istenem, fogalmad sincs, milyen gyönyörű vagy, igaz? – A szívem vágtázott.

Nem tudtam megszólalni. Nem volt rá szükségem.

–  Tudom, hogy kedvelsz engem, Chloe.

–  Mr. Black, én…

–  Theo… kérlek, – könyörgött, rövid ideig lehunyta a szemét, mielőtt újra kinyitotta, – Csak hívj Theónak. Tegezz. Olyan jól hangzik, amikor a szádon kiejted. – A hüvelykujja párnácskáját végigfuttatta az alsó ajkamon, pihekönnyűn. A magom lángolt, melegség áradt el a titkos részemen.

–  Theo, – suttogtam egyik kezem a mellkasához préselve.

–  Igen? – Beleborzongott, ahogy kiejtettem a nevét. Láttam a szemeiben, ahogy felvillant és szikrázott, mint egy meteoreső.

Próbáltam szavakat alkotni – szöveget, amit begyakoroltam – de a mód, ahogy rámnézett és amennyire közel volt hozzám, sosem éreztem ezt korábban. Egyik férfival sem. Egy férfi sem keltett még ilyen érzéseket bennem – kész voltam rávetni magam, lecsapni az ajkára és egészében felfalni őt. Csak Theót.

–  M…mit fogsz velem csinálni? – Csábítottam, remegő hangom alig hallatszott. Rossz voltam. Komisz. Tudtam.

Theo arca olyan keménnyé vált, mint az acél, amivel dolgozott, a fény kihangsúlyozta faragott arcvonásait. Az enyémbe fúrta szemeit, megragadta a derekam, magához rántott, és mélyen beszívta a levegőt, amikor az orrát végig vezette ez enyémen.

Mielőtt reagálhattam volna, lerántotta a spandex sortomat, az ajka az enyém fölé hajolt. Egy örökkévalóságnak tűnő időre megállt, incselkedett velem. Csábított. Játszott az elmémmel és a testemmel.

De, azonnal tönkretett engem, ahogy a szája lecsapott az enyémre, nyelve az ajkaim közé nyomult. Felnyögött, s én védtelenül az érintésébe zuhantam, kezei a derekamon, egyik lábam felemelte, ahogy az ágyhoz fordult.

A hátam a lágy matracra zuhant, a bal lábam az oldalához nyomódott, ahogy rám ereszkedett. Theo felemelkedett és kihúzta az övét, majd kigombolta a nadrágját, megragadta a csípőm, majdnem zúzódásokat okozott a csípőmön, ahogy közelebb húzott. A karja kinyúlt az éjjeliszekrény felé, a fiókba dugta és kihúzott egy kicsi, arany négyzet alakú csomagot. Egy kondom. Ahogy fogaival feltépte és amikor eljött az ideje kicsúsztatni, én kigurulhattam volna alóla… de nem tettem. Csak feküdtem, várakoztam.

Vágytam rá.

Abban a pillanatban az övé voltam. Az alsó felem széttárult, a csípőm a kívánt szögbe emelkedett. Megállhatott volna – megmondhatom, hogy megvitatta, vajon folytassa tovább vagy álljon le – de folytatta, a tanakodás a tekintetében azonnal leülepedett. Annyira örültem, hogy nem adta fel.

A farka mélyen süllyedt el bennem, minden lassú szakasszal felemésztett a perzselő, üdvözlő roham. Megdermedt, szorosan lehunyta a szemét és felhördült, a vénák kidudorodtak a tetkók alatt a karján és a nyakán. Istenem, olyan kemény és hosszú volt, minden, amit valaha elképzeltem. Még jóval több is.

Hozzászoktam a méretéhez, nyöszörögtem a simogatásért, hogy mozogjon – csináljon valamit.

– Bassza meg, – morogta a bajsza alatt, amikor végül elkezdte. – Olyan rohadt szűk vagy. – Lenézett rám, és arra gondoltam, hogy leáll, ha pontosan tudatosulna benne, mi történt épp, de nem tette. Lassan mozgott, a farka megtöltött, a csúcs felé vitt. Magasabbra sodort. – Fenébe, Chloe. Kibaszottul nedves vagy miattam.

A szája megint az enyémhez érkezett, nyelvünk egymásnak ütközött, meleg testek egymáson hullámoztak. Már egy ideje akartuk, hogy megtörténjen. Mindketten. Attól a pillanattól, amikor Mr. Black felfigyelt a testemen végbement változásokra, biztos voltam benne, hogy gondolt rólam néhány mocskos dolgot – dolgokat, amiket soha nem osztott meg senki mással. De egyébként is, házas ember, én pedig kiskorú voltam.

Rossz volt.

Helytelen.

Piszkos.

De most tizenkilenc voltam, úton a főiskolára, hogy elkezdjem a saját életem. Ő pedig özvegy, gyönyörű férfi volt szükségletekkel, amiket ki kellett elégíteni és a sötét, zsúfolt elmével, aminek tisztaságra volt szüksége.

Ahogy az ágyon feküdtem, figyelve ezt a mesés férfit, ahogy a magáévá tett, keményen és mélyre hatolt, az oldalához tartotta a lábam és elég mélyre hatolt, hogy elérje a g-pontom, képtelen voltam rávenni magam, hogy bármi mással törődjek rajta kívül. Még azzal a ténnyel sem, hogy elvesztettem vele az ártatlanságom.

Fájt, és még az a furcsa feszítő érzés, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni, de amikor az elmúlt, ez volt a legnagyszerűbb érzés, amiben valaha részem volt. Az igazi öröm eluralta a testem, olyan hangokat csalva ki belőlem, amiknek a létezéséről sem tudtam. Ám biztos voltam benne, annyira részeg volt, hogy észre sem vette, vagy túl részeg volt, hogy érdekelje. Nem őriztem meg magam senkinek. Csak eddig egyik srácot sem éreztem elég érdemesnek rá. De Theoért, megdöbbentő volt, mit megtennék érte – amit odaadtam, hogy közel legyek hozzá. Fenébe. Nem tudtam, hogy ez émelyítő vagy megdöbbentő volt.

Szükségem volt rá, hogy kiszabaduljak a rendszeremből, és ő megtette. Szükségünk volt kiszabadulni, elfeledni mindazokat az érzéseket, amiket elfojtottunk, mert nyilvánvaló volt, hogy sosem tudnánk együtt lenni, még ha Izzy nem is volna a legjobb barátnőm és a felesége régen elment volna.

A korunk hatalmas, ijesztő szerepet játszott.

Furcsa volna elfogadni ebben a világban.

Theo teste megállt, keze a fejem két oldalán, szemei az enyémbe fúródtak. Csak a csípője körzött, az izmai egyértelműen feltárultak. 

– Annyira szűk és nedves miattam a puncid, Chloe. Én kicsi lovagom.

Előredőlt, ajkai a fülkagylómhoz értek. – Annyiszor megmentettél. – Becsapódott és felnyögtem, ujjhegyeim izmos háta sima húsába vájtak. – Sokkal tartozom neked. Tartozom neked, hogy jól érezd maga – most téged vigasztaljalak. Megmutatom neked, mit tud csinálni egy igazi férfi. Tudom, hogy akarod, – zihálta. – Bízz bennem. Tudom. Minden egyes kibaszott nap látom a szemeidben a vágyat és ez megöl engem.

És aztán megtörtént. Mélyen, orgazmikus volt. Hatalmas, feszes teste az enyém felett. A forróság megvastagította a levegőt, keze bölcsőbe zárta hátul a nyakam, a birtokló tartása és ahogy folyamatosan elérte a G-pontomat, ami még sosem indult be… istenkém, elélveztem. Keményen mentem el. Annyira kibaszott erősen.

A testem erőszakosan remegett, kontrollálatlanul. Még soha az életben nem éreztem ilyen dolgot. Mágikus volt és heves és kibaszottul elképesztő. Nyögtem, sóhajtoztam, majd az ő nevét nyöszörögtem.

–  Ez az. – zihálta, még mindig engem döngetett. – Élvezz el! Élvezz el teljesen a kicseszett farkamon, Chloe. Te akartad. Kibaszottul kívántad.

Reszkettem, és ő felnyögött, nyakam hajlatába fúrta az arcát. – Az istenit! – a hangja terhes és mogorva volt, ahogy elment, még háromszor belém vágódott, mielőtt összecsuklott és vadul zihált.

Még mindig belém temetkezett, ahogy ott feküdtem a plafont bámulva. Csodálatosan éreztem magam egy töredék másodpercig. Teljesen elképesztő. Hallgattam, ahogy a szívem olyan gyorsan vert, mint egy kolibri szárnya. Elnyeltem a meleg lélegzetét, mely a nedves bőrömön söpört végig. Megrészegültem az izzadságunk összekeveredésétől, emelkedő mellkasától. Csekély pillanatig olyan érzésem volt, mintha ide tartoznék… de tudtam, hogy ez nem igaz.

Az arcom megfeszült, és hirtelen visszatértem a szomorú valóságba. Ó, édes Istenem! Képtelen voltam elhinni. Épp dugtam Mr. Blackkel, a férfival az utca túloldaláról. A szomszédommal és a legjobb barátom apjával. A férfival, aki húsz évvel idősebb volt tőlem…

És nem tudtam visszacsinálni.

Felemelkedtem, ő pedig a hátára gördült, felsóhajtott, amikor lehunyta a szemét. Figyeltem a nyugodt pozícióját, amint ismét sóhajtott, mintha évek óva várta volna, hogy megtörténjen. Valami rossz telepedett a gyomromba, kibelezett. Annyira sírni akartam.

Kiugorva az ágyból, előre mentem, felkaptam a rövidnadrágom, felhúztam, majd a fülem mögé tűrtem a hajam. Theo megérintette a farkát, és amikor valami nedvességet érzett, szemöldöke megrándult, keze az arca elé emelkedett.

Felugrott, az ujjain lévő vörösségről rám fordította a figyelmét. – Chloe… ó, a szarba! – Az irányomba hunyorgott, sokkos volt. – Chloe, miért nem mondtad el? – suttogta. A beszéde még mindig kásás volt. Rájöttem, hogy a legjobb nem belemenni. Nem számított. Megtörtént. Nem volt esély visszaforgatni vagy azt mondani, hogy visszavehető.

–  Én… nekem mennem kellene, Mr. Black.

Volt egy érzésem, hogy még nem fogta fel eléggé, mi történt – a szituáció valódi mélységét. Néhány órára szüksége lesz, hogy magához térve és kijózanodva rájöjjön a tettünk bűnére. 

– Várj… Chloe… várj. Én épp… én elvettem – Képtelen volt kiejteni, még kábult. Még részeg. Még elvesztette a szavakat és a kiesés szélén állt.

Kinyitottam az ajtót. – Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy segítettem, Mr. Black.

– Chloe? –még mindig zavarodott volt, küzdenie kellett a talpon maradásért.

– Kérlek, legyél óvatos, Theo. Jó éjt! – Becsuktam az ajtót és haza siettem, úgy érezte, mintha az egész szomszédság hallott volna – vagy legalább egy röntgenszemüvegen keresztül néztek, vagy valami szarság. Ezen nem segített, hogy Ms. Rhodes buta kutyája ugatott, figyelmet követelve az éjszakában. Csendesen beléptem az otthonomba, lábujjhegyen felosontam a hálószobámba, vettem egy halk zuhanyt, majd ágyba feküdtem.

A fejem balra lendült, a telefonom az éjjeliszekrényen. Felvettem. Az egyetlen személy, akiért aggódtam, az Izzy volt. El akartam árulni neki, hogy hibáztam – hogy hibáztunk.

De tudtam, ha megteszem, sosem fogja megbocsátani vagy ugyanúgy nézni rám, nem számít, hogy min ment keresztül a férfi. Engem hibáztatna, mert közel kerültem hozzá a szükség órájában. Mindenért engem hibáztatna és az apjával szimpatizálna. Ő volt az egyetlen igazi barátom. Sosem tartottam titokban semmit Izzy előtt, de most, ezt a sírba viszem.

Így letettem a telefonom, az ablak felé néztem, és rájöttem, hogy az a legjobb, ha sosem árulom el neki. Mocorogtam és forgolódtam egész éjjel, felidéztem, hogy tett a magáévá, mennyire kívánt. A szájára az enyémen, a nyelve kétségbeesett és vágyakozó. Izmos teste közel, az abszolút eufória felé visz. Sosem gondoltam, hogy ennyi sokat fogok érezni első alkalommal.

Felsóhajtottam, mert még sosem éreztem egyszerre ennyire elképesztőt és ennyire szörnyűt. Ez talán megváltoztatja, Theo hogyan néz rám, különösen az egész felbukkanó ártatlan dolog, így felkészítettem magam a legrosszabbra. Felkészültem, hogy elnéz majd mellettem, sosem tud ugyanúgy, ártatlanul rám nézni.

Mondtam az érzéseimnek, hogy ne bonyolódjanak bele, mert mindent összevetve, ez csak szex volt. Egy kicsit jobban érezte magát miattam és én ezt akartam. Hogy egy rövid időre elfeledkezzen a fájdalmáról. Megint normálisnak érezze magát… legalább egy kicsit boldogabb srácnak, még ha ez a nevembe is került.

De csak becsaptam magam.

Sokkal több volt nekem. Csak szex. Nem számított, milyen keményen próbálkoztam, az érzéseim Theo iránt csak erősebbekké váltak. Gyenge és sebezhető voltam miatta. Ki nem állhattam. Ki nem állhattam magam, mert bejutott. A képzelgéseim áldozatává estem. A vágyaim. Jobban tudtam. Mi, felnőttként, jobban tudtuk.

Theót nem érdekelte a helyes és helytelen a felesége elvesztése óta.

A jóléte beszennyezett lett az érdektelenségtől. Erkölcstelen a hosszantartó szorongástól.

A lelkét feketeség szennyezte be és nem volt visszaút.

Bassza meg, – gondoltam. Hová jutunk innen?