Caris Roane: Born of Ashes - XXV. fejezet

 

„A rituálék célja a lélek edzése,

és a lélek szenvedésének enyhítése.”

–     A Teremtő kézikönyve, Quena nővér

 

25. fejezet

 

Jean-Pierre belelátott Gideonba. Látta, hogy a Harcos hol fogta vissza magát, és hogy miben kell túllépnie jelenlegi képességein. Endelle ezt a képességet egy újonnan felbukkanó segítő erőnek, a breh-hedden ajándékának nevezte. Az előző hónapokban, sőt években is látott már villanásokat belőle, de amint Fionához kötődött, az adottság egyre erősebbé és erősebbé vált.

Két hét telt el azóta, hogy Fionával befejezte a breh-hedden-t, és annyi minden megváltozott számára és benne. Érezte Fionát, ahogy a többi vámpír is érezte a breh-jét. A rehabilitációs központban volt, enyhe fájdalmat érzett a jobb csípőjében, mert túl sokáig ült. Olyan furcsa volt tudni, hogy mit él át mindig.

Gideon egy másik erős Milícia Harcossal verekedett, miközben mindketten azon dolgoztak, hogy fejlesszék a harci képességeiket. Látta, hogy Gideon, aki olyan közel állt a Vér Harcosa státuszhoz, még mindig küzdött a természetfeletti sebesség és eltűnés kombinálásával. Ez a képesség kritikus volt az egyszerre több halál vámpírjával való harcban. De Jean-Pierre mintha látta volna a gondolkodásában azt az űrt, amelyet ki kellett volna tölteni.

Amikor a férfiak leeresztették a kardjaikat és szétváltak, hogy levegőhöz jussanak, így szólt: – Gideon. Beszélni akarok veled.

Gideon leengedte az állát, rosszallóan nézett. – Nem érek rá.

Jean-Pierre elmosolyodott. Nem tehetett mást. Lélekben Gideon már a Vér Harcosa volt. Területi és védekező természetű volt. Egyedül a büszkeségéért is életre-halálra harcolna Jean-Pierre ellen.

Ahogy Jean-Pierre találkozott a tekintetével, a kialakuló empatikus képességét végigsöpörte a Harcoson, és megtalálta, amire szüksége volt ahhoz, hogy elérje a férfit. – Arra gondoltam, hogy rendezhetnénk egy versenyt, te és én. Egy összehasonlítás, ami talán véget vet a feszültségnek.

–     Mi a faszról beszélsz?

–     Hogy kiderüljön, kinek a farka nagyobb, természetesen. Mit szólsz hozzá?

Gideon megrázta a fejét, aztán felnevetett. – Bassza meg – motyogta. Végül azt mondta. – Mit akarsz, Harcos?

– Ha megengeded, azt hiszem, megtaníthatok egy trükköt a sebesség és eltűnés kombinálására, de csak akkor, ha te is akarod. Neked kell választanod.

Igen, Gideonnak döntenie kell, ahogy Jean-Pierre-nek és mindenki másnak is. Jean-Pierre azt választotta, hogy szeretni fog ott, ahol megígérte, hogy soha többé nem fog szeretni, hogy megnyílik és növekszik. De a választást fel kell ajánlani, el kell fogadni vagy vissza kell utasítani.

Gideon tekintete elfordult. Az állkapcsa összeszorult, miközben a semmibe bámult. Egy hosszú, feszült pillanat után Gideon átkelt az edzőterem fekete szőnyegén. Halkan válaszolt. – Nem akarom elhagyni a Milícia Harcosokat. – Öklét a mellkasára szorította. – Nem számít, mi történik itt ma, az elkötelezettségem, a hűségem a Mennydörgés Isten Harcosai mellett áll.

Jean-Pierre úgy látta a Harcost, mintha egy rácsot fektettek volna le előtte, hibák és erősségek, rejtett vágyak és nyílt szándékok. Érezte, ahogy Gideon minden egyes szava egyensúlyban van a szemöldökének felhúzásával, az állkapcsának megfeszülésével, a szemének sötét, aggódó fényével. Ekkor értette meg, amitől Gideon félt: hogy a Milícia Harcosok tekintetében túllépi azt a határt, amit maga elé tűzött.

Jean-Pierre bólintott. – Már nagyon régóta úgy érzem, hogy a Második Föld jövője nem a Vér Harcosai kezében lesz, hanem a Milícia Harcosokéban és abban, hogy azokat, akik képesek rá, felhozzuk ugyanarra a szintre, amivel mi rendelkezünk. Természetesen harcba kell szállnod Seriffe Ezredessel és Endelle-lel. Ezen nem tudok változtatni.

– Azt azonban megígérhetem neked, hogy melletted állok, támogatni foglak abban, hogy az embereiddel maradhass. – Hirtelen előérzet kavargott benne, egy kis tisztánlátás. Látta magát Gideon háta mögött, amint a Harcos vitatkozik Seriffe-fel a Milícia Harcosok jövőjéről. Gideon győzedelmeskedett. Gideon győzött. Ez jó volt.

Gideon egy hosszú pillanatig bámult rá. – Érzem, hogy harcosként felbukkan az erőm, és tudom, hogy minden fogadalmamhoz híven kötelességem az utasításaidat követni, de hogy megértetted a legnagyobb gondomat, az elkötelezettségemet, reményt ad nekem.

Jean-Pierre bólintott. – Harcolni fogok azért, hogy itt maradj. Ezt a fogadalmat teszem neked.

Látta, ahogy Gideon arcán megkönnyebbülés árad, mintha már nagyon régóta élne ezzel a dilemmával.

–     Köszönöm, és igen, együtt fogok dolgozni veled. Meg kell oldanom ezt a kibaszott dolgot.

Oui, nagyon is a Vér Harcosok formájába illett.

Jean-Pierre a következő két órát azzal töltötte, hogy megmutatta Gideonnak a gyorsaság és az eltűnés technikáit; egy ponton valóban letöltött egy emléket, valami olyasmit, ami természeténél fogva Gideonnak érzékszervi tapasztalatot adhatott a képességről.

Ezt követően a fejlődés gyors volt, így mire elváltak, Gideon új lendülettel és mosollyal távozhatott.

Jean-Pierre a másik irányba fordult, a leszállóplatformot szemelte ki. Fiona épp akkor mászott be a zuhany alá a sedonai otthonukban. Szeretnél társaságot? küldte. Érezte a meleg víz érzését a nő bőrén.

Érezte, ahogy a szappanos rudat a keze között dörzsöli, a lágy hab az ujjai körül habzani kezd.

Ó, nem is tudom, viszonozta Fiona sejtelmesen húzódozva.

Aztán, igazi kötődéses módon, érezte a szappant a mellén, és az ujjai nyomását, ahogy mosakszik. Érezte a kis csípést, amit a nő a mellbimbóitól kapott.

Micsoda kötekedő lettél, küldte.

Fogalmam sincs, miről beszélsz.

De amikor érezte, hogy Fiona szappanos keze végigsiklik a hasán, és a lábai közé csúszik, sprintelni kezdett a leszállóhely irányába. Mire odaért, már káromkodott, mert a lány nevetése a fejébe szállt, és nehezen tudott uralkodni az izgalmán.

De végre odaért, és egyenesen a fürdőszobában jelent meg.

Pontosan ott tartotta a kezét, ahol a férfi látni akarta. – Ó, te vagy az – mondta, de közben mosolygott. – Szükséged van valamire?

Eltüntette magáról a ruháit, és a maga gyorsaságával és villanásával a nő mögött volt, a farkát a lábai közé szorította, a kezét a melleire tette.

–     Hé – kiáltotta Fiona. – Figyelmeztess egy nőt.

De ahogy a férfi simogatta, hátrahajtotta a fejét. – Sajnálom, chérie, de az egyik Milícia Harcossal gyakoroltam ezt a képességet.

Csípője fel és le mozgott, erotikus invitálásként.

–  Biztosan nem ezt a készséget ‒ mondta, miközben előrehajolt, és megdöntötte a medencéjét, hogy jobban lássa a férfi.

Jean-Pierre felnyögött, ahogy belé hatolt. A nő a zuhanyrózsa alatti csempére helyezte a kezét. A férfi az elméjével elzárta a vizet, fölé hajolt, és megszívta az egyik szárnynyílását.

A nő nyögése hosszú és hangos volt.

Fiona, az érzések, a tiéd és az enyém... ez mind túl sok. Érzem, hogy... ó, Istenem, mindjárt elélvezel.

–     Igen – kiáltotta. – És te is.

A férfi ki-be lökött, olyan gyorsan mozogva, ami sikoltozásra késztette, miközben kiélte magát benne.

–   Azt hiszem, ez rekord lesz – mondta, kihúzódott belőle, de a karjába fordította, és szorosan magához ölelte.

–  Tudom. Tudom. Mindkettőt egyszerre átélni. Gondolod, hogy valaha is képesek leszünk lelassítani? – A lány tágra nyílt szemmel nézett.

A férfi felnevetett. – Legalábbis néhány évig még nem.

–     Talán egy-két évszázadig.

–     Egy évezredig.

Fiona a férfi vállának támasztotta a fejét. – Casimir ezredéves kiigazításnak nevezte.

–     Ne mondd ki annak a szörnyetegnek a nevét, amikor a karomban tartalak.

–     Rendben. – Fiona átkarolta a férfit, szorosan átölelte.

–     Visszavonulhatunk a hálószobába, ma chérie?

–   Ó, igen. Egy pillanatig sem gondolhatod, hogy ilyen könnyen elengedlek, legalábbis nem olyasmivel, ami körülbelül harminc másodpercig tartott.

A férfi kuncogott. – Ez a te hibád. Neked van a legcsábítóbb... segged.

– Te mondod a legédesebb dolgokat. – Aztán felnevetett.

 

* * *

 

Néhány nappal később Fiona bekopogtatott a központi platánszoba ajtaján, így nevezte el azt a kerek, fedett-külső teret, ahol Jean-Pierre-rel befejezték a breh-hedden-t. – Mikor mutatod meg, hogy mit építesz ott bent? Megöl a várakozás.

A breh-je egy szigorúan titkos projekten dolgozott, valamin, amihez sok nagy kő kellett ‒ nem sziklák, annál kisebbek, de elég nagyok. Végignézte, ahogy a férfi behordja őket a szobába és mindvégig megtagadta, hogy a legapróbb utalást is adjon arról, amit készít.

Csak annyit tudott, hogy a munkához habarcsra és valamilyen nagy fémmedencére volt szükség. Talán egy madárfürdő?

–     Mindjárt kész vagyok – jött vissza neki tompán az ajtón keresztül.

A fejét a fának támasztotta, és mély levegőt vett. Az elmúlt két és fél hét csodálatos volt Jean-Pierre-rel és a breh-hedden-nel. A szerelem ennyi év után újra rátalált.

A távolból hallotta a bejárati csengőt, de nem várt senkit. – Jean-Pierre, valaki van a bejárati ajtónál.

–     Ez valószínűleg Carolyn és Seriffe. Megkértem őket, hogy jöjjenek át.

–   Miért? – Nem bánta, egyáltalán nem, de most hallott róla először. Mi volt ez a titkolózás?

Az ajtóhoz lépett, és kisurrant az előszobába, becsukta maga mögött az ajtót. Így még mindig nem láthatta, mi van odabent.

–     Sajnálom, chérie, szólnom kellett volna.

Fiona felnézett a férfira. – Öltöny van rajtad. Oké, mi a fene folyik itt?

A férfi lassan mosolygott. – Talán át akarsz öltözni egy ruhába, abba a nagyon csinos Halstonba. Amit Havily folyton szirmos ruhának hív.

–     De...

–     Bízz bennem. Vedd fel, chérie. Majd én gondoskodom a vendégeinkről.

–     Rendben.

Döbbenten felemelte a karját, és a fő hálószobába villant. Most már itt lakott, az ő házában. Nem, az ő házukban. Folyton kijavította őt. Ez az ő házuk volt.

A szíve túl gyorsan vert a mellkasában. Jean-Pierre valami komoly dolgot tervezett, és úgy tűnt, nagyon elégedett magával, de el sem tudta képzelni, hogy mik a szándékai. Az egész dolog idegessé tette.

Magas sarkúba, harisnyába és a krémszínű szirmos ruhába öltözött. Megfésülte hosszú haját, rendbe tette a sminkjét, és próbált megnyugodni, de valami a látogatás titkosságában és a platánfa szobába vezető zárt ajtóban azt súgta neki, hogy ami történni fog, az... jelentős.

Amikor végre felöltözött, végigsétált a nyúlfarknyi ház több kisebb szobáján keresztül a nappaliba, és próbálta megnyugtatni az idegeit.

Jean-Pierre pezsgőt szolgált fel komoly arckifejezéssel. Legtöbbször jókedvű ember volt, olyan könnyedséggel, amit a lány imádott. De máskor, mint most is, képes volt elárasztani őt a lelke mélységével és azzal a vágyával, hogy megértse, mit értékel az életben.

Carolyn levendulaszínű selyemruhát és magas sarkút viselt. Seriffe pedig szintén öltönyt. Mindketten ünnepélyesnek tűntek.

–     Fogalmam sincs, mi folyik itt – mondta Carolynnak halkan.

Carolyn megcsókolta az arcát, és megszorította a kezét. A nő többször bólintott. – Tetszeni fog neked, anya. De nem hibáztathatod Jean-Pierre-t, nem teljesen. Kikérte a véleményemet, és én pontosan megmondtam neki, hogyan kell ezt csinálni.

–     Hogy mit hogyan csináljon?

Carolyn egy hosszú, keskeny, fehér dobozra mutatott az asztalon, a pezsgő mellett. – Ez a tiéd. Néhány perc múlva átmegyünk a platán szobába, és kinyithatod. Akkor mindent meg fogsz érteni. – Carolyn ismét megszorította a kezét. – Ne izgulj. Bízz bennem és bízz a breh-dben.

–     Rendben – motyogta Fiona. De nem örült ennek. Arra gondolt, hogy később talán el kell beszélgetnie Jean-Pierre-rel arról, mennyire nem élvezte soha a meglepetéseket.

Jean-Pierre átnyújtott neki egy pohár pezsgőt. Tartotta a tekintetét. – Az utóbbi időben a kis Helena keresztelőjére gondoltam, és az olaj és a hamu szertartására. Emlékszem, Quena nővér azt mondta, hogy hamuból születünk, hogy a Második Földet szolgáljuk. Azt hiszem, ez nagyon is igaz, talán még tágabb értelemben is, hogy nagyon gyakran az életünknek a semmivé kell égnie, mielőtt a szolgálat és a szeretet nagyobb tetteire születhetünk. Ez tehát neked szól, szeretett Fionám: Ezt az estét annak szentelem, hogy kifejezzem mélységes hálámat azért, hogy életem hamvaiból újjászülettem, hogy a te breh-d legyek, és hogy szolgáljalak, most és mindörökké.

Fiona felpislogott rá. A szavai gyönyörűek voltak, sőt mélyenszántók. Oké, talán mégsem kell azt a beszélgetést lefolytatnia vele.

A férfi felemelte a poharát. – Ma chérie-re – mondta.

Seriffe és Carolyn is megemelte a poharát. – Fionára – mondták egyszerre.

Mindegyikük ivott a tiszteletére, ő pedig a saját poharát az ajkához emelte, és szintén meghatódva kortyolt. Fájt a szíve ennyi szeretet, ennyi kifejezett tisztelet láttán. Még mindig nem tudta, miről szól ez az este, vagy mi a célja. És a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá a platánfa szobában, de valahogy ez már nem számított. Elég volt Jean-Pierre-rel, a lányával és Seriffe-fel lenni.

–     Gyere – mondta a férfi. Letette a poharát az asztalra, elvette az övét is, a sajátja mellé helyezve. – Gyere.

Carolyn felvette a hosszú dobozt és bátorítóan elmosolyodott.

Fiona nem kérdezett többet. Jean-Pierre-be karolt, miközben a férfi kis menetüket a platánfa szobába vezette.

Amikor kinyitotta az ajtót és beléptek rajta, először nem értette, mit lát. Jobbra távolabb, egy széles, habarcsozott kőoszlop tetején valamiféle rézmedence ült. A medence mellett egyetlen magas fehér gyertya égett, enyhén pislákolt, ahogy a légáramlatok átlibegtek a szabadtéren.

A férfi a nő derekát enyhén megszorítva odavezette a különös építményhez. – Mi ez? – kérdezte Fiona.

–     Gondolom, máglyának is nevezhetnénk.

A nő tekintete találkozott a férfiéval. – Hogy elégessünk dolgokat? Ezt dolgok elhamvasztására készítetted?

A férfi bólintott.

–     Akkor mit fogunk itt elégetni? – A lány elveszett volt, teljesen tanácstalan.

Carolyn felemelte a dobozt. – Ezt neked csináltam – mondta. – Egészen biztos vagyok benne, hogy minden nevet jól írtam. Bev a Milícia Főhadiszállásán segített nekem. A leszállóplatform biztonsági kamerái felvették azt a pillanatot, amikor Rith megjelent abban a ketrecben. Remélem... ‒ Carolyn hangja hirtelen elakadt, és Fiona legnagyobb megdöbbenésére a lánya szeme megtelt könnyel.

–     Carolyn – kezdte Fiona.

De a lánya felemelte a kezét. – Meg tudom csinálni. – Megköszörülte a torkát, és újra belekezdett. – Anya, remélem, ez megnyugtat majd. Amikor Jean-Pierre elmondta, mit akar tenni, a szívem mélyén éreztem, hogy pontosan ez a helyes dolog. De mindketten egyetértettünk abban, hogy ha nem az, ha nem akarod ezt megtenni, akkor megértjük. Teljesen. Egyikünk sem szeretné, ha nyomást éreznél magadon.

Seriffe átkarolta Carolyn derekát, gyengéd, szeretetteljes támaszként.

Miközben Carolyn a karjában tartotta a dobozt, Fiona felemelte a fedelet.

Belül, egy köteg apró papírdarab volt, egyik sem volt nagyobb két-három centinél. Az első darabon egy női név állt. Fiona felismerte a nevet: az első nő, aki Burmában halt meg.

Összeszorult a torka.

Amikor a kirakós játék összeállt az elméjében, amikor végre megértette a breh-je és a lánya szándékát, a mellette lévő máglyát és Jean-Pierre korábbi beszédét, szavak nélkül meghatódott.

–     Ehhez idő kell – mondta, a hangja alig volt több, mint suttogás.

–    Kérlek, chérie, szánj rá annyi időt, amennyire csak szükséged van. Mi csak érted vagyunk itt ebben a pillanatban.

Óvatosan kioldotta a masnit, amely a papírokat összetartotta. Az elsőt kiemelte, kimondta a nevet, majd a sarkát a gyertya lángjába mártotta. A papír meggyulladt. Beledobta a rézmedencébe.

Előhúzta a következő papírt, és felolvasta a második nevet. Megismételte a folyamatot, így a papírok együtt égtek.

Néhány percen belül egy kis máglya lángolt a réztálban, és minden egyes adománnyal erősebb lett a hangja. Ezután megkérte mindannyiukat, hogy vegyenek részt, húzzanak egy papírt, olvassanak fel egy nevet, és ajánlják fel a kis fáklyákat az elhunytak tiszteletére.

Sírt, nevetett, és néha kiabálta a dühét, amiért oly sokan meghaltak. De minden egyes lángcsóvával, ahogy a tűz nőtt, ahogy a szellő néha szikrákat szórt a levegőbe, a szíve könnyebbé és szabadabbá vált. Mire az utolsó papírok is hamuvá égtek, miközben Jean-Pierre hátulról meleg ölelésbe zárta, elmosolyodott.

Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elvégezte ezt a rituálét, ebben biztos volt. Gyanította, hogy lesznek napok, amikor a háború számtalan módon szedi szörnyű áldozatait, amikor újra és újra el kell majd jönnie ehhez a máglyához, a neveket ismét egy újabb papírhalmazra írva, hogy újabb kis máglyákat rakjon, hogy megszabaduljon a múlt szörnyű terheitől.

De most, hogy Jean-Pierre karja szorosan átölelte, hogy a lánya kezét a férfi karjára kulcsolta, hogy a lánya és Seriffe hasonlóan álltak, hogy az utolsó lángok is parázzsá csillapultak, és a papírok hamuvá égtek ‒ a szíve megnyugodott. És ismerte az örömöt. Hatalmas, csodálatos, korlátlan örömöt.

Vége

Lexy