Drága Mr. Black 8. fejezet

 Theo

Ő volt az utolsó személy, akiről azt gondoltam, hogy látom.

Chloe. A kis Chloe Knight. Az a lány. Aki miatt elmondhatatlan dolgokat tettem. Aki, valahogy, feltüzelte a lelkem. A lány, aki jó és tiszta és biztonságos, de ugyanakkor rossz, piszkos és helytelen. De volt benne valami.

A korkülönbség és a tény ellenére, hogy kihasználtam az ártatlanságát, igazi érzéseket keltett bennem, amiket nem gondoltam lehetségesnek. Micsoda őrültség, hogy olyan érzéseket ébresztett bennem, amiket sosem éreztem Janettel, és vele mégis éreztem mindent.

Még mindig ugyanúgy nézett ki – nem, tulajdonképpen még jobban. Vad tincseitől szándékosan megzabolázhatatlannak tűnt. A nap ragyogóvá tette olajbarna bőrét. Volt egyfajta városi/hippis beütése az öltözékének. Rövid kék farmer, szakadt szegéllyel. Az inge gallérjába egy kerek napszemüveget akasztott, tollszerű fülbevalók és egy rakás karperec volt a csuklóján. Illett hozzá. A fiatal Norah Jonesra emlékeztetett. Egy lányra, édes melódiákkal. Egy szépség, fájdalom és boldogság.

Nem tudom, hogy sikerült elvesztenem a lélegzetem körülötte. Olyan gyönyörű és még mindig körül lengi egy csipetnyi ártatlanság. Nem változott sokat. Érett lett, jó dolog jeleként.

Hosszú ideje ígéretet tettem magamnak, hogy leszidnám, durván megragadnám és a vállainál fogva megráznám, választ követelve, miért nem búcsúzott el tőlem. Én, az összes ember közül az életében, megérdemeltem a búcsút. Igen, beismerem, három éve mélyre süllyedtem. Elvesztem a szarságaimban, elvesztettem a kibaszott utam, de még mindig megérdemeltem a tiszteletet.

Gondolom, egyik sem számít. Minden, amit mondtam, mit csinálnék, ha ismét látnám, nem történt meg. Csak egy apró pillantására a szívem cigánykereket vetett, a farkam pedig lüktetett.

A teste is felnőtt. A legjobb módokon volt megáldva. A nevetésének csilingelése gyönyörű volt, egyenesen a férfiasságomig hatolt. Még mindig ugyanúgy nevetett. Emlékeztem rá, és arra is, ahogyan nyöszörgött. Hogy sikított és hogyan suttogta a nevem. Minden eszembe jutott, amikor megakadt rajta a szemem az élelmiszerboltban.

De úgy tett, mintha semmi lennék – mintha többé nem számítana mit tettünk. Attól tartottam, hogy talán túljutott rajtam, vagy rosszabb – hogy elárul. Muszáj volt tudnom, megváltozott-e, így a vacsora volt az indíték.

Visszautasított.

Eldöntöttem, nem fogadok el nemet válaszként, ezért a parkolóban várakoztam, miközben a nap lesütött rám. Próbált elrejtőzni, láttam, hogy a sorok közt kacsázott. Kacagtam, amikor kijött, sokkot kapott, amikor meglátta, hogy pont ott állok, alig néhány jardnyira az autójától.

Okos lány volt, de tudta, milyen vagyok. Kitartó voltam. Nem adtam fel, és amikor végre beleegyezett a vacsorába, sosem éreztem ekkora megkönnyebbülést. Abban a pillanatban tudtam, hogy magában tartotta a titkot.

Gyerünk. Krisztus szerelmére, ő Chloe volt. Minden titkomat megtartotta, és én is az övéit. Senkinek nem árultam el mi történt kettőnk között. Azokról a pillanatokról, csak mi beszélhettünk, pillanatok, amik sokat jelentettek.

 Szörnyen éreztem magam, mert bántottam, de itt volt az ideje helyrehozni.

Azt gondoltam, túljutottam rajta, de rohadtul tévedtem.

Őt látni visszavitt oda, ahol elkezdtük, el akartam kapni. Érezze magát jobban, mert a fájdalom, sérelem és sajnálat egyértelmű volt. Ki kellett javítanom a hibáimat.

Azt akartam, hogy ismét úgy érezze magát, mint egy szűz – csak ez alkalommal. Annál jobban tudtam. Most rászánnám az időt, helyesen kezelném, mint ahogy egy szűzzel kellene. Kedvesség. Gyengédség. Gondoskodás.

Szeretném, ha elégedett lenne, mert én voltam az, aki megkapta az édes, csodás ártatlanságát, és lefogadom, soha nem menne el ismét köszönés nélkül.