2022. szeptember 16., péntek

Drága Mr. Black 12. fejezet


Chloe

Nem üzent.

És nem válaszolt az enyémre. Még csak nem is hívott. Először aggódtam, arra gondoltam, hogy balesetet szenvedett vagy feltartották, de mikor következő éjszaka véletlenül megláttam, ahogy egy doboz szerszámmal belépett a házába − már tudtam, hogy kerül.

Próbáltam végiggondolni, mi történhetett azóta, hogy elhagytam őt. Azon kívül, hogy Mariah arról fecsegett, mennyire hasonlít Izzyre, nem sok minden jutott eszembe. Talán a lánya nevének említése ráébresztette, hogy letért a helyes útról – hogy nem térhet vissza oda, ahol abbahagytuk.

Nem kellett így lennie. Nem ártott neki, de nekem sem. A távolság érthető, de csak annyi kellett volna, hogy elmondja nekem. Mi volt az a sok beszéd arról, hogy csak egy nyarat osztozunk meg? Akkor nem gondolt rá? Vagy már túlságosan elmerült a gondolataiban és a farka vezérelte az agyát? 

Felkorbácsolta az érzelmeimet, de az ő helyzetébe is bele kellett képzelnem magam. Belefáradtam már a köntörfalazásba, hogy elepedek az érintéséért, érezzen engem – tegyen bármit, amitől én is éreznék valamit. Egyszerűen vissza akartam menni a suliba, megfeledkezni arról, hogy itt jártam és láttam őt. 

Ah! Férfiak!

Ha már szóba kerültek, az apám bezárkózott a hálószobájába, megint elutasította a gyógyszereket, amitől éppenséggel mindegyikünknek nehéz napja volt. Idegeneknek hívott minket (mint mindig), még az egyik trófeáját is hozzánk vágta, mikor felvittük az ebédjét. 

A mai napom stresszes. Margie-nek sokkal több türelme van, mint amennyit én valaha fel tudnék mutatni. Nem voltam biztos benne, hogy mennyit bírok még elviselni ebből − a Theo okozta zűrzavart és a stresszt, amit elszenvedtem, miközben elviseltem az apámat. Erős lány voltam, de hirtelen annyi mindennel kellett törődnöm.

Néhány pillanattal később felültem az ágyban, miután láttam Theót bemenni a házába; a mellkasomhoz húztam a térdem, hullottak a könnyeim. Pillanatok múlva kopogás hallatszott az ajtómon, Margie sétált be egy kosár összehajtogatott ruhával. Komolyan, túl sok volt a nő. Átkozottul csodálatos. Amikor meglátta a könnyeket az arcomon, gyorsan bocsánatot kért és sietve távozott, de kértem, hogy jöjjön vissza. 

 – Minden oké – suttogtam. 

–Biztos, édesem? Nem akarok zavarni. 

–Nem zavarsz. – Megtöröltem az arcom, a szemem, miközben letette a kosarat a szekrény elé. – Mi az? 

–A legtöbb ruhád kimostam. Gondoltam, jól jönne egy kis segítség. – A mosolya önelégült volt. – Szerettem volna, ha tudod, apád végre elaludt. Evett egy kis joghurtot és banánt, ami remélhetőleg kitart nála éjszakára. 

– Ó, oké! – bólintottam. – Nagyon szépen köszönöm, Margie!

– Természetesen, kedves! – Kezdett elfordulni, de meggondolta magát és ismét rám nézett. – Én… hát, csak szerettelek volna megkérdezni valamiről. 

– Igen? 

Előrelépett, ujjait összekulcsolta maga előtt, néhány pillanatig hezitált. – Nem az én dolgom és neked sem kell válaszolnod, de …. múlt éjjel láttam, hogy a szomszédtól jöttél vissza. Az a férfi megcsókolt az arcodon? – Pislogott, szemeiben egy csipetnyi aggodalommal. – Miatta vagy szomorú? 

– Ó, istenkém, nem! – Az ágy szélére csúsztam, ő pedig egyik kezét megkönnyebbülten a mellkasához szorította. – Nem. A szomszéd férfi valójában jó ember. Meghívott vacsorázni. Tizenkét éves korom óta ismerem. 

– Ó. Milyen kedves! Van gyereke?

Félrenéztem. – Csak egy! Egy lány. 

– Ó. – Margie szeme az éjjeliszekrényemen lévő fotóra siklott. A fekete fehér fotó Izzyről és rólam pont a szomszéd házzal szemben állt. – Vad találgatásokba bocsátkozom, ha azt feltételezem ő az? 

Felnéztem. Margie megdöntötte a fejét. Amikor nem mondtam semmit, hozzám sétált és mellém ült. – Édesem, nem kell beszélned róla, de szeretném, ha tudnád, ha bármire szükséged van, én itt leszek. Tudom, anyád nincs a közelben, édesapád sincs az legjobb elmeállapotban ahhoz, hogy a te problémáiddal foglalkozzon, de ha kell egy fül, én mindig itt leszek. – Pufók arca ellágyult, szürke írisze tele van kedvességgel. 

– Köszönöm, Margie! Nagyra értékelem! – Bólintott, de ülve maradt, mintha tudta volna, hogy többről van szó. Meglepetésemre, folytattam a csevegésünk. –Úgy értem, ne tegyél szemrehányást, de Theóra gondoltam…

– Így hívják? – mutatott az ablakom felé. 

– Igen… 

– Ah. A keresztnevén hívod. Látom, a szemem nem csapott be. Többről van szó egy arcra adott puszinál, ugye? 

Fújtattam a nevetéstől. – Sokkal. Honnan tudod? 

– Elég annyit mondanom, én is kerültem már hasonló szituációba, mint most te. Jó isten, olyan régen történt, de mégis mindenre emlékszem. – Csend ereszkedett közénk. Gondolom arra a férfira emlékezett, felidézett minden egyes részletet, mint én is minden egyes kicseszett nap. 

– Bár nem miatta vagyok szomorú – motyogtam. 

– Nem?

– Nem. Apa miatt. Annyira szörnyen érzem magam miatta. Anyám itt sincs, teljesen egyedül van. Ez valahogy szívás, tudod? 

– Ó, édesem, apáddal minden rendben lesz. Bízz bennem, erős férfi. Csak nagyon konok az olyan napokon, amikor semmire sem emlékszik. 

– És ennek így kell lennie? 

Vállat vont és felsóhajtott. – Rosszabb is lehetne. 

– Felteszem, utálod a munkád, hm? – nevettem könnyek közt. 

– Tudod… tulajdonképpen annyira nem rossz. Mr. Knight jó srác a jobb napjain, és elég szerencsés vagyok, hogy találkoztam a kedves lányával. Esküszöm, azt hittem két makacs embert kell majd kezelnem, mikor meghallottam, hogy hazajössz. Megijedtem. 

Kuncogtam. – Nah... Úgy hallottam, én is elég laza tudok lenni, mint ő.

– Csomó jellemvonása megvan benned, de amikor a szerelemről van szó… – A tekintete ellágyult. – Azt hiszem, azt az anyukádtól örökölted. A határok feszegetése, olyanra vágyni, amire tudod, hogy nem kellene. Amire nincs szükséged. Higgy nekem!

Szerettem volna a homlokomat ráncolni, de túlságosan megragadott, hogy mennyire telibe találta a szavakat. Annyi mindent tudott rólunk. Furcsa. Úgy éreztem, találkoztunk már korábban, nagyon, nagyon régen. Még mielőtt az emlékeim kialakultak volna. 

– Ismerted… személyesen is ismerted anyukámat? – sandítottam felé. 

Margie felállt, ajkain halvány grimasszal nézett le rám. 

– Édesanyáddal szobatársak voltunk a főiskolán. Sok időt töltöttünk együtt, miután megszülettél, de… bizonyos dolgok elválasztottak egymástól. – Felsóhajtott. – Azért választott engem, hogy gondoskodjak az apádról, mert megbízott bennem – tudta, hogy gondozó és ápoló akartam lenni. 

–  Wów… ez úgy hangzik, mintha az egészet kitervelte volna. 

– Nos, nem akarom anyádat megsérteni vagy ilyesmi, de amikor az életről van szó, ő éli azt, és semmi sem tarthatja vissza. Biztos vagyok benne, amikor hallott édesapád Alzheimer kórjáról, rögtön elkezdte tervezgetni, hogyan szabadulhatna ki ebből a helyzetből, és tarthatná meg a pénzét. Mit gondolsz, miért csak egy gyereke lett? Nem volt szüksége több dologra, ami hátráltatná, de ezt a tapasztalatot is szerette volna begyűjteni, hogy legyen miről csevegni majd a többi anyukával. Szerinted miért álltok annyira távol egymástól? Miért szánt rád csak egy órát a napjából, amikor kicsi voltál? Miért nincs most itt?

–  Többet adott nekem, mint apa. Ő alig volt velünk. 

–  Apád keményen dolgozott, hogy biztosítson neked mindent, Chloe. Ő… – megdermedt. Tuti, hogy mondani akart még valamit, de gyorsan véget vetett a szóáradatnak, keményen lenyelte és visszatartotta. – Akárhogy is, emlékezz mit mondtam. Bármikor szeretnél beszélgetni, itt vagyok. – Margie elindult az ajtó felé, de kiugrottam az ágyból. 

– Várj… Margie!

Visszanézett, miközben én a hálószobám közepén álltam. – Anya nem volt olyan rossz, tudod? 

– Tudom, édesem. 

– És Theo… hát, most kicsit összezavarodtam, ennyi. Tudom, hogy hamarosan mindent megoldok. 

Őszintén mosolygott, megmarkolta a kilincset. – Abban is biztos vagyok, kedvesem! De az is biztos, hogy nem a közeljövőben fogsz rájönni. 

Rábámultam, bizonytalan voltam a szavait illetően. Ettől többet még senki idősebbel nem beszéltem fiúkról. Margie bölcsnek és megértőnek tűnt. Kedves asszony, ezt tudnám használni az életemben. 

Őszintén, valahogy megrémisztett a tudat, hogy megnyíljak egy nő előtt, akit alig ismertem, de izgalommal is töltött el, hogy hazamehetek valakihez, aki meghallgat és megért. Valakihez, aki nem ítélkezik felettem, vagy hitte azt, hogy a cselekedeteim miatt őrült és önző vagyok. Valakihez, aki teljes mértékben megértette, min mentem keresztül épp. 

Egymásra mosolyogtunk. – Jó éjt, Margie!

– Jó éjszakát, bella!

Amikor bezárult mögötte az ajtó, kifújtam a levegőt, majd leültem a számítógépem előtti székbe. Fényszórók vetültek az ablakomra, amitől hirtelen ráncba szaladt a homlokom. A székből felugorva az ablakhoz rohantam, végignéztem, amint Theo Chargere a felhajtóra hajtott. Kiszállt, majd az utasoldalon megjelent a szőke hajú nő. 

Keményen pislogtam, visszatartva a forró könnyeket. Az ajtó felé tartottak, a nő ment elől. Amikor bementek nem figyeltem többet. Tudtam, mi történik. Izzy nem hiába hívta a férfi játékszerének. Csak akkor jött, amikor a férfinak szüksége volt rá… amikor kétségbeesetten könnyebülésre vágyott. 

Erősen csóváltam a fejem, de szerencsétlenségemre feltörtek a könnyek. Ha azt hitte, nem okoz fájdalmat, akkor téved. Megölt engem, itt lenni Primerose-ben újra és újra kiakasztott, elvesztettem önmagam. 

Pont úgy éreztem magam, mint közvetlenül az elutazásom előtt.

Mint egy darab rágógumi valaki cipőjének alján.

Értéktelennek. Értelmetlen. Útban voltam.

Lekapcsolva a lámpát besiklottam a takaró alá. Álomba merültem, szerencsére, nem emlékeztem az álmaimra. Csak aludtam, de mikor felébredtem, a fejem hasogatott. Az ébresztőórámra néztem: 12:18. 

–  Uhggh – nyögve ültem fel. A fejem még jobban lüktetett. Kicsit sokáig aludtam. Az ágyból kiszállva a fürdőbe mentem felfrissülni, sortot és pólót kaptam magamra. 

Miután szóltam Margie-nek, hogy futni megyek, már kint is voltam az ajtón, fülemben fülhallgató. Kétszer körbefutottam Primerose-on, majd beléptem a parkba, a parkba, ami annyi emléket őrzött. 

Ahogy a szökőkút közelébe értem, akaratlanul jobbra néztem, felismertem a fák vonalát, amin Theo átvitt egyszer. Tudom, hogy a fűnyom még mindig ott van. 

Felgyorsítottam a tempót, sebesebben futottam, áthaladtam a parkon és a futópályán. Ötször futottam le, mielőtt teljesen elfáradtam és kifogytam a szuszból. Előredőlve, tenyérrel a combomra támaszkodtam, muszáj volt több oxigénhez jutnom, kétségbeesetten próbálkoztam megszabadulni minden emlékemtől róla. Lehetetlen volt. Mindegyik az agyamba égett. Megmaradt. Nem tudtam szabadulni a férfitól. 

A nap rám sütött, melegítette a bőrömet, izzadság folyt le az arcomon. Néhány pillanattal később léptek hangzott fel a hátam mögött. Hátranézve a vállam felett, megláttam őt felém futni. Biztos, hogy nem látott engem. A kerítés mellett álltam, távol a látószögétől. 

Talán lehajolva maradhatnék, akkor esetleg nem venne észre, de egyenesen felálltam, közelről figyeltem, tekintete jobbra mozdult, arca merev lett. El se hittem, hogy minden nap ezen az útvonalon fut. Azt hittem már régen megszabadult ettől a szokásától, de ez megmagyarázza, miért volt olyan jó formában. 

Izzadság csillogott a homlokán, a cseppecskék végigsiklottak kidolgozott mellkasán, a nyolc kockáján. Lassított a sebességén, tekintetünk találkozott. Egymást bámultuk: én zavarodottan, ő bűnbánóan. Ajkai szétváltak, beszélni kezdett – magyarázkodni – de gyorsan elfordultam, rohantam, visszanyertem minden energiám, amit korábban elvesztettem. 

–  Chloe! – ordított utánam.

Nem törődtem vele, folytattam a futást a kerítésen tátongó rés felé. Amikor átjutottam rajta, folytattam az utam és elfutottam anélkül, hogy visszanéztem volna. Súlyos léptek csapódtak a kavicsokon a hátam mögött, ziháltam, végül hátralestem a vállam felett, felmértem, hogy Theo egyre közelebb ért. 

Gyorsabban haladtam, de nem számítottam rá, a férfira, aki futballozott a középiskolában. Az ilyen férfiakat kemény fából faragták. Ezt a férfit, határozottan. Keze a derekamra fonódott, amikor mellém ért, maga felé rántott. 

Azonnal védekeztem, küzdöttem, hogy elszakadjak tőle. 

–  Theo! Végeztem! Miért nem tudsz békén hagyni? 

Tekintete csillogott, tele megmagyarázhatatlan fájdalommal. Orrcimpái kitágultak, egyre csak figyelte, ahogy a karját rángattam és karmoltam, a könnyek azzal fenyegettek, hogy kicsordulnak – Nem érzed rosszul magad emiatt? – kérdezte szemöldökét dühösen összevonta. 

– Micsodát? 

– Ezt! Ezt, Chloe!

A küzdelmem csillapult, a düh helyét zavarodottság vette át. Aztán ráébredtem mire gondolt. Ahogy előrelépett, kezét a derekamon tartotta és magához rántott, mindenre rájöttem. Ez, mindennek az alapja, amiben éltünk. Az ok, amiért először találkoztunk.

A bűntudat.

A szégyen.

A helytelen. 

A jót, ami annyira rossznak tűnt. 

Intenzív barna szemekkel figyelt. Alsó ajkam megremegett, amikor észrevette, előrenyúlva mutatóujját az ajkam közepéhez nyomta, hogy megállítsa. Aztán, mielőtt felfoghattam volna, előrehajolt, ajka rálelt az enyémre. Torka mélyéről nyögés tört fel, mikor ajkunk összekapcsolódott. 

A testem határozottan másképp reagált, mint kellett volna. Küzdelem helyett − ahelyett, hogy tiltakoztam volna, és ellököm magamtól − a karjaiba olvadtam, és ő felemelt. Lábam a dereka köré kulcsoltam és kezem az arcát fogta. Borotválatlan bőre dörzsölte tenyerem simaságát, nedves ajkával felfalt. Az árnyék felé botladozott. Hátam egy fának ütközött, ám ajka még csak el sem mozdult az enyémről. 

Farkával a lábam között dörzsölt, a vágyától újra sóvárogni kezdtem minden egyes szilárd centimétere után. Felnyögtem, az agyam azért könyörgött, hogy állítsam meg a férfit, de a testem megtagadta, még mélyebbre süllyedt a kéjben. Megkaparintott. 

Abban a pillanatba, ahogy megéreztem, nem fogjuk tudni abbahagyni, mintha az évek óta tartó tagadás és figyelmen kívül hagyás utolért volna bennünket – mintha az élet azt akarná a tudtunkra adni, hogy soha nem felejthetjük el egymást. Ám akkor, ugyanabban a pillanatban, eszembe jutott a múlt éjszaka és a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor láttam besétálni a házba azzal a lánnyal. 

–  Elég, Theo! – toltam el az arcát. 

Feje lefelé kalandozott, ajkát a nyakhajlatomra préselte. – Nem tudom, mi van ezzel a kibaszott parkkal – hördült fel. – Talán azért, ahogy a napsugarak beragyogják a bőröd, ahogy a pályán futsz. – Felemelve a fejét pillantása találkozott az enyémmel. – Vagy talán azért, mert amikor ezen a helyen vagyunk, nem fogjuk vissza magunkat. Senki nem láthat. Senkit nem érdekel. Ez a mi helyünk… – Ujjai elérték az állam és felemelte. Ajka az arcomon landolt, erősen megcsókolt, lassan pislogott, mielőtt lehunyta a szemét. Aztán lábra állított, végigfuttatta ujjait éjfekete haján. 

Úgy éreztem, távolodok tőle. Én akartam, hogy megálljon, figyeljen, de nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Előreléptem, kezem a mellkasára fektettem. – Miért nem írtál nekem sms-t? – suttogtam. Küzdött a szavakkal, tekintetem pedig elkerülte. Kezem közé fogtam az arcát, kényszerítettem, hogy nézzen rám. – Miért?

– Tudod miért, Chloe! 

–  Izzyre gondolsz?

– Rád gondolok. 

A homlokomat ráncoltam. – Nem. Nem rám gondoltál. 

Zavar ütközött ki az arcán. 

– Ha rám gondoltál volna, akkor most nem lennénk itt. Tudnod kellett volna, hogy vártam arra az üzenetre – egy helyszínre. Ahol találkozhatunk. 

Kibaszottul nem okozhatok neked fájdalmat, Chloe. Nem érted meg, hogy ebből csak egyetlen dolog sülhet ki, mégpedig a fájdalom? Valaki a végén megsérül…

– Szerinted én nem tudom? Igen, kockázatos… 

– Rizikós, amit meg sem kellene próbálnunk vállalni. 

Felsóhajtottam, enyhén izgatottan. – Ha nem próbáljuk meg, akkor ennek itt most véget vethetünk – ebben a francos parkban, ahol keményen harcolunk azért, hogy ne érintsük meg egymást. – A férfi összeszorította az ajkait, de én folytattam. – Ha nem kezdünk vele semmit, ahányszor találkozunk, ilyen szituációkba fogunk keveredni. 

Lepillantott. – Megdugni a parkban…

– Megérintettél – tettem hozzá. 

– Képtelen vagyok harcolni az érzéseimmel…

– Minden egyes porcikád után sóvárgok… nem felejtettem el, amit csináltunk.

Theo előrelépett, lenézett rám, állkapcsát összeszorította. Parázsló barna pillantása az enyémbe fúródott. Lassú, kiszámított mozdulatokkal felemelte a karját, az arcomhoz közelített a kezével. A kezébe zárta, felemelte a fejét, miközben az arcom tanulmányozta, lélegzetét visszafojtotta. 

Az én lélegzetem is akadozott, áthatolhatatlan a köztünk lévő levegő. A minket körülvevő levegő vastag és forró, nyomasztott minket. Megfogott ebben a pillanatban. Hüvelykujját használva cirógatta az arcom, hozzám döntötte a homlokát. 

– Nem tudok távol maradni tőled – mondta mély hangon. A bensőm elismerően remegett ettől a mély és rekedt hangtól, felgyorsult tőle a pulzusom, elérte a szívemet. – Olyan erősen próbáltam küzdeni, de most már egyértelmű. – Erősebben tartotta az arcom. – Olyan kicseszett egyértelmű, Chloe. Lehetetlen figyelmen kívül hagynom téged.

– Akkor... mit fogunk tenni? – Alig hallható a hangom. 

Végignézett rajtam, és abban a pillanatban mintha minden lehetséges dologra gondolt volna, ami rosszul sülhet el − minden katasztrófára, ami megtörténhet. De amikor mindent átpörgetett, úgy tűnt ő is arra jutott, amire én. 

– Reméljük, hogy ez csak egy időszak és próbáljunk meg együtt átjutni rajta. 

– Csak ezen a nyáron? 

Tekintete ellágyult. – Csak egy nyár. – Miután ezt mondta lehajtotta a fejét, ajkai elérték az ajkam, alig várta, hogy megkóstoljon. Ez alkalommal nem hadakoztam. Nem küzdöttem, nem toltam el. Mélyre süllyedtem Theo fekete tengerébe, hiszen olyan régóta éreztem már így. Nem ijesztő, sem kínos vagy sötét. Én… tetszett. A bennem keltett sötét, összecsapó hullámok, a sodródó, lebegő érzés.

Évek óta vártam, hogy megtörténjen. Theo Black előttem, rajtam, elvesz. A magáévá tesz. Birtokol, mint azon a legelső éjszakán, amikor elkezdtük ezt az őrült, elbaszott kapcsolatot. 

Egy pillanat alatt nyugtalanok lettünk. Kezek mindenhol, őrlő testek, zakatoló szívek. A keze kapzsi lett, lesodorta a sortom, majd lerántotta a pólóm a fejemen át. Leszaggattam a sortját, amikor szabadon előugrott a farka, a kezembe fogtam és a csókunkba vigyorogtam. 

A nyögése kegyetlen, testének még többre volt szüksége. Éhesen csókolt, ahogy a csípője köré fontam a lábam, és végül belém siklott. Éles zihálás égette elvált ajkainkat; elmém nem volt többé túlzsúfolt, hanem erre a magányos pillanatra koncentrált. A lökései lassúak és szilárdak voltak, lélegzetünk akadozott. Homlokunk egymáshoz ért, kezem a nyaka köré fontam, ajkaink egy lélegzetnyire voltak egymástól. 

Arca kőkeménnyé vált, miközben engem figyelt, mintha évek óta erre vágyott volna és most, hogy elérte amit akart, kibaszottul képtelen felfogni. Lassan akarta csinálni, de elmondhatom, hogy legszívesebben addig dugott volna, amíg már nem tudok többet elviselni. 

– Beszélj hozzám, kicsim – zihált a fülembe. – Mondd el, milyen régóta vártál már erre!

– Túlságosan régóta – ziháltam, közelebb húztam magamhoz. 

– Nem jöttél haza… – Gyorsabban lökött, erősen zihált. – Három évig nem vettél rólam tudomást, Kicsi Lovag! Mint egy rossz kislány, hagytál engem így szenvedni.

– Én… nem tudtam, hogy álljak eléd… mit mondjak. 

Felnyúlva a kezébe fogta az arcom, kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nézz szembe velem így – felnyögött, orrcimpái remegtek. – A farkammal mélyen benned, a szemed pedig épp rajtam. Pont így, Chloe – nyögött, belém csapódott. – Mint ahogy mindig is akartad. 

Az állam leesett, hangos nyögést küldtem át fákon. Ez alkalommal nem törődött vele, hogy befogja a számat. Hallani akart, fütyült rá, hogy ki hallhatja. 

Theo eleresztette az arcom, kezét a vastag fatörzsre tette. Könyörtelenül dolgozott bennem, hörgött és nyögött, teste megmerevedett, ahogy fogam az alsó ajkába süllyesztettem. Megmarkolta a seggem, elsétált a fától, majd hátam leengedte a fűbe, erősebben döfködött, gyorsabban, olyan keményen vágott be, hogy a csattanó hangtól visszhangzott a kis erdő. 

– Olyan kibaszott jó, kicsim. Még mindig annyira nedves vagy miattam. – Barna szeme végigjárta a testem. Vonaglani kezdtem, megragadtam a karjait, amiket a fejem mellett két oldalt a földön nyugtatott. A szemem fennakadt, többször megfeszültem, megfejtem kemény férfiasságának hosszát. 

Nem hagyta abba. 

Sőt, gyorsított a tempón, neve tiltott kiáltással siklott ki ajkaim közül. Olyan élesen sikítottam, hogy a madarak szétrebbentek. Leellenőrizte a területet, amikor látta, hogy a környezetünk tiszta, lehajtott fejjel ajkait közelítette hozzám. 

Egyik kezével az arcom tartotta, a másikkal megmarkolta a combom, ugyanúgy hatolt be, mélyen, könyörtelen csapással, amíg hangos nyögés szökött ki belőle és elment, szemei elhomályosultak, teste megrázkódott. 

– Ó, bassza meg, Chloe! – Hangja tele volt hitetlenkedéssel, mint aki nem számított rá, hogy ennyire keményen fog elélvezni. Megdermedt a felettem lévő testhelyzetében, feje lebillent, tekintete rajtam állapodott meg. 

Kapkodta a levegőt. 

Mindketten ziháltunk, mindketten a másik szemébe bámultunk. Előredőlve ajkai az arcomat súrolták, mielőtt az ajkam felé indult volna. 

– A puncid tökéletes, tudtad? – Alsó ajka felívelt, előbukkant gyöngy-fehér fogsora. 

– Fejezd be – motyogtam a mosollyal küzdve. Oldalra húzódott, hogy felülhessek. Néhány pillanatig csak figyelt, majd előrehajolt és kivett valamit a hajamból. 

– Nagyon kedvelem ezt a parkot, de nem hagyhatjuk, hogy szarságok történjenek itt. – Nevetett, elpöckölte a kis darabka füvet. 

Kuncogtam. – Csak… megtörtént, azt hiszem. 

– Azt hiszem… de te jobbat érdemelsz. Egy szobát. Egy szép helyet. – Pillantása ellágyult. – Velem. 

Minél tovább nézett rám, annál inkább összeomlott a mosolyom. Minden rossz gondolatom vészjelző fényként öntötte el az agyam, együtt egy nagyon nyomós okkal, amiért szomorú voltam a jelenlétében. – Múlt este – mondtam elhaló hangon. – Láttalak. 

Megdöntötte a fejét. – Mit láttál?

Fejem lehajtva kiesett belőle egy darab fű. 

–  Trixie-vel? – kérdezte.

– Így hívják? – próbáltam nem nevetni, de a mosolyt nem tudtam visszafogni. 

– Sztriptíztáncosnőnek hangzik, igaz? 

– Hm, ja!

– Csak azért ugrott be, hogy összeszedje a ruháit. Semmi nem történt. Szavamat adom! 

– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Végül is ő a játékszered. 

– Valójában többé nem teszünk együtt dolgokat…

Összevontam a szemöldököm. – Miért nem? 

– Las Vegasba költözik. Már itt sem bíztam benne. Átkozottul biztos, hogy ott sem bíznék benne. 

– Ó, édes istenem – kacagtam. – Sztriptíztáncos? 

– Nem… de a Dane-ben dolgozik. Majdnem ugyanaz a helyzet. 

– Ott találkoztatok? 

Felállt és a csípőjére rántotta a sortját, majd az én sortomat és pólómat is összeszedte a földről. Miután felsegített és átnyújtotta a ruháimat, megszólalt. 

– Ja. Valahogy… megtörtént. 

– Hmm. Ahogy nálunk?

– – Határozottan nem úgy − horkant fel. 

– Szeretted? – Kerültem a szemét miután feltettem a kérdést, féltem a válaszától. A bugyim és a sortom felvételére koncentráltam, a földet fixíroztam, de megemelte az állam, a fejét csóválta, ahogy összeakadt a tekintetünk. 

– Nem voltam belé szerelmes, Chloe. Csak valaki volt, aki… elvonta a figyelmem, miután elmentél, segített elfelejteni bizonyos dolgokat. – Szünetet tartott, tekintete végigvándorolt százhetven centis külsőmön, majd ismét a szemembe nézett. – De most, hogy visszajöttél, nos – vállat vont – gondolom rájöttem, hogy ő nem épp az a típusú nő, akivel el szeretném tölteni az életem. 

– Nem? Akkor milyen nőt keresel? 

Előrement, kisfiús mosoly jelent meg rajta. Megcirógatta az arcom, csendesen válaszolt. 

– Okos nőt akarok, de olyat, aki tudja, hogy kell szórakozni. Akinek álmai vannak. Céljai. Egy nőt, aki tudja mit akar, még ha tudja is, hogy ez rossz neki. Egy olyan nőt, aki nem fél kockázatot vállalni a boldogságának eléréséért. 

Levegő után kapkodtam és félrenéztem. Mindegyik vonatkozhat rám, de rengeteg más nő van még a világon, akikre szintén illik – nőkre, akiknek semmiféle kapcsolta nincs a lányával. 

– Hm. 

Amikor teljesen felöltöztem, egyik kezével átkarolta a vállamat és visszavezetett az ösvényre. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte. 

– Nem tudom. Miért? – Felnéztem, elkaptam a barna íriszt, ami már engem figyelt. 

– Gyere velem a hajómra. 

– A hajódra? – Elkerekedett a szemem, szemöldököm megemelkedett. – Nem is tudtam, hogy van egy hajód. 

– Néhány hónapja vettem. Nem hatalmas, hanem olyasmi, ami elvisz A pontból a B pontra. Ide akartalak vinni a Dane után. – Megállt, maga felé fordított, kezét az alkaromra zárta. – Bocsáss meg, amiért nem jelentkeztem aznap este – könyörgött a férfi, tekintete tele volt bűntudattal. – Én csak… nagyon el vagyok baszva. Nem tudom mi ütött belém. Beszélgettem kicsit Marcellel, ami alaposan hazavágott. 

– Ó – álltam meg. – Van egy kérdésem… 

Eltávolodott, különösen nézett rám, mintha már előre tudná, mit fogok kérdezni. – Mi lenne az? 

Az ujjaimmal babráltam, a földre fókuszáltam. – Tényleg úgy gondolod, hogy csupán mindössze ez a nyár lesz? 

Elöntötte a megkönnyebbülés, hatalmas levegőt vett és bólintott.

 – Most egyezzünk meg ebben. A nyár, nem gondolunk a múltra. Nem gondolunk az életünkre, vagy arra, hogy ki köt minket. – Az arckifejezése megváltozott, mikor ezt az utolsó kijelentést tette. Ő is utálta az árulást. A gondolat, hogy a kislánya rájön a viszonyunkra, az tönkre tenné őt, valószínűleg megrontaná a kapcsolatukat. A mi kapcsolatunkat. – Ígérd meg, hogy úgy teszünk majd, mint az idegenek. Mintha soha nem találkoztunk volna korábban és csak a kellemes időtöltést keressük. Csináld így. Én is így csinálom. 

– De… mi lesz, ha több is kialakul?

Az arca megváltozott, a hozzáállása nem volt többé gondoskodó. – Egyetértünk, hogy ebből nem lesz több. – Az arca zord lett, tekintete határozott. A vállamat megmarkolva mondta: – Ígérd meg, Chloe! Ettől tovább nem megyünk, mint most… oké? 

Keményen nyeltem. – Oké. – A hangom legyőzött volt. Ő pedig észrevette. 

– Picsába…

– Mi van? – kérdeztem, mikor ujjaival durván végiggereblyézett a haján. 

Talán nem kellene megtennünk… nem kellene ezt csinálnom veled – hogy azt gondold, számomra annyi az egész, hogy benedvesítem a farkam. – Magához rántott, gyengéd figyelemmel figyelt. – Nem szeretném, hogy azt gondold, nem törődök veled. Rengeteget figyelek rád. Jó lány vagy, legalább annyira ismersz engem, mint én téged. Csak... nos, ha továbbra is részesei akarunk maradni egymás életének, ahogy Izzyének is, akkor meg kell állapodnunk néhány feltételben, és néhány dolgot el kell kerülnünk. 

– Mint a szerelem? – suttogtam. 

Torka keményen dolgozva nyelte le a csomót, ami mélyen belül nyújtózott. 

– Szerelem… akadályozni fog. A védelmünk érdekében – Izzy védelmében – egyezzünk ki ebben. Bízz bennem, jól fogjuk érezni magunkat. Ezt tesszük életünk egyik legjobb nyarává. És amikor véget ér, továbbra is megértők leszünk. – Fejét megdöntve elkapta a pillantásom. Aztán megkérdezte: – Így rendben van neked? Nem kell megtennünk. Megértem, ha nem akarod. Kockázattal jár – egyszerűen tudnom kell, vállalod-e velem a kockázatot. Hogy megérem neked. Belebetegedtem úgy tenni, mintha nem akarnálak. 

Küzdöttem a mosollyal, de ahogy rám nézett, mint egy kisgyerek, a jóképű arca, szeme tele vággyal, szükséggel, és ugyanazzal az éhséggel, amihez évek óta ragaszkodtam, tudom, hogy nem mondhatok nemet, nem számít, milyen érzelmek alakulnak ki ebből a megegyezésből. 

– Csak a nyár – mondtam neki mosolyogva. – Szerintem megéred a kockázatot, Theo. – Aztán megpusziltam az arcát, önelégült mosollyal bólintott, követett kifelé a szomszédos parkból. 

Kéz a kézben mentünk, míg elértük a kijáratot, aztán elindultunk a magunk külön útján, sosem vesztettük el egymást szem elől, még ha az utca ellentétes oldalán is sétáltunk. Még a mellettünk gyorsan elhaladó autóktól elmosódottá vált kilátás sem zavart. 

Amikor elértünk a saját házunkhoz, beléptünk a bejárati ajtón, még vetettünk egymásra egy utolsó pillantást, majd eltűntünk. Még miközben el is ment, tudtam, hogy rám gondol. Valószínűleg ugyanúgy, mint én őrá. 

Ezt tudva minden egyes porcikám beleremegett. 

Később aznap délután, miután lezuhanyoztam és segítettem Margie-nak kitakarítani a konyhát, a Bristel Wave-i mólónál vacsoráztam Theóval. Mint a földön a férfiak többsége, dupla sajtburgert rendelt extra baconnel, sajttal és egy adag sült krumplit. Én megengedtem magamnak egy kis mézes mártásos lazacot egy adag brokkolival és édesburgonyával. 

– Úgy eszel, mint egy lány – csipkelődött, fel nem használt villájával megböködte a halamat. 

Ördögi pillantást vetettem rá, gondosan megrágtam a szavaimat, mielőtt megszólaltam. – Sajnálom, hogy nem vagyok olyan brutális, mint te, hogy dupla húst és sajtot rendeljek. 

– Ja… meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a mosdóban fogok kikötni ma este. 

– Te jó ég! – ziháltam. – Én enni próbálnék itt!

Kacagásban tört ki. – Látom! Mint egy igazi jó kislány! 

– Mindegy. – Belekortyoltam az édes teámba. Amikor visszatettem a poharamat az asztalra egy szempárt éreztem magamon. Mióta beléptünk az étkezőbe magamon érzem a súlyos pillantást. Kezdett igazán idegesíteni. Nem tudtam nem odanézni. 

Elfordítottam a fejem, felfedeztem egy sarokban ülő nőt, kezében magazin, az előtte lévő tányéron egy szelet félig megevett pite. Észrevette, hogy nézem, ahogy Theót bámulja. Egy rövidke pillanatra a szemembe nézett, mielőtt gyorsan elkapta a pillantását, ismét a magazinjára koncentrált. 

– Ismered a nőt? – kérdeztem a bal oldalam felé intve, Theo arra nézett. 

– Egyáltalán nem.

– Azóta bámul minket, mióta beléptünk az ajtón. 

– Valószínűleg kíváncsi…

Összevont szemmel néztem a férfira. –  Mire? 

– Ránk. 

–  Ezt hogy érted? − ráncoltam a homlokomat. 

Theo elszakította rólam a szememét és a nő felé nézett. A nő úgy tett, mintha nem is léteznénk, gyorsan falta az újságot. 

– Nos, nézz ránk, Chloe! Nem épp úgy nézünk ki, mint akik egymáshoz tartoznak. Én sokkal idősebb vagyok nálad, nem feltételezi, hogy rokonok vagyunk, ha azt nézi mennyit fogdoslak. – Mosolyt villantott. – Lefogadom, kíváncsi, hogy dörgöljük össze a lábunkat már harminc perce. – Felvont szemöldökkel Theo lába az enyémhez simult, libabőr kúszott végig a bőrömön. Átnyúlva az asztalon Theo megfogta a szabad kezem, összekulcsolta, majd az ajkához emelte. 

Forró áradat siklott le a torkomon, mélyre süllyedt és elárasztotta a bugyim. Nevetségesen elpirultam, amikor minden egyes ujjpercemet megcsókolta, miközben szeme abba az irányba siklott, ahol a nő már megint minket figyelt. 

Mintha sokkot kapott volna, elővett a pénztárcájából néhány bankjegyet és az asztalra ejtette, majd kisietett az étteremből, vetett ránk még egy utolsó pillantást mielőtt távozott. 

Theóval hangosan nevettünk, amivel felkeltettük néhány vendég figyelmét az étteremben. Szerencsére figyelmen kívül hagyták az ostobaságunkat, visszatértek a vacsorájukhoz és a társalgáshoz. 

– Egyébként el akartam mondani neked valamit. – egyenesedett ki Theo a helyén, komollyá vált arccal. 

– Micsodát? – Én is kihúztam a hátam. 

Leengedte az egyik öklét, könyökét az asztalra támasztotta és kezét az állára tette. – Azon gondolkodom, hogy eladásra kínálom a házat. 

A szemem sokkosan elkerekedett, elejtettem a villám. – Eladni? Azt a… biztos vagy benne? 

– Azt hiszem itt az ideje. Mármint, alig vagyok otthon, de más ok is áll mögötte. 

– És mi lenne az? 

Összevonta a szemöldökét, ajkait összeszorította. – Ez… túlságosan Janetre emlékeztet – robbant ki a mondat belőle. A hangja feszült lett, tekintete többé nem az enyémet kereste, miközben megvakarta a fejét. 

– Ó. – A fa asztallapra koncentráltam. 

– Nem azért mert el akarom őt felejteni vagy ilyesmi, csak amikor odamegyek mindig azzal fejezem be, hogy rá gondolok. Ülök vagy állok egy bizonyos helyen, és látom ahogy a fürdő tükrében sminkel, vagy az undorító ravioliját készíti a konyhában. – Úgy tűnt, a nevetés fájdalmat okozott számára. – Arra gondoltam felfrissítem, felújítom a konyhát, átrendezem a fürdőszobát, vagy esetleg segít, ha megváltoztatom a házban a színeket, de nem. Még mind érzem őt. Még mindig gondolok rá. Tudom, hogy te nem akarsz erről hallani, de… 

– Nem. Elég. Rendben van – biztosítottam őt. – Beszélhetsz velem róla. Én is törődtem Mrs. Black-kel. 

Megkönnyebbült. Ez látszott az egész arcán, a tekintete szikrázott. 

– Érdekel az őszinte véleményem? – kérdeztem. 

– Tessék!

– Nem hiszem, hogy valaha képes leszel nem gondolni rá, nem számít hol élsz vagy milyen keményen próbálsz továbblépni az életben. Ez természetes. Úgy értem, én még mindig gondolok néha Joan nagyira. Vicces nagymama volt. 

– Ez igaz, de legalább tudni fogom, hogy azt a helyet, ahová költözök, nem osztottam meg vele. Egyfajta friss kezdet. – Egy pillanatig hezitált, leengedte a kezét, végigfuttatta tenyerét a farmerjén. – Tudom, hogy nem akarod hallani, de sok jó pillanatot megosztottunk egymással abban a házban, és utálom, hogy hagytam benne Trixie-t ide-oda sétálgatni. Bűnösnek érezem magam – mintha nem élhetnék ott szabadon. Mintha még mindig tartoznék valakinek, aki már nem is él – Felsóhajtott. – Láttam, ahogy a nappaliban lévő vörös fekvőfotelben olvasott, és nem tudok megválni tőle. Isabelle-nek nem kell, én pedig nem vagyok hajlandó csak úgy kidobni. Janet imádta azt a fotelt. Forogna a sírjában, ha azt látná, hogy valahol a kukában kötött ki.

– Megértem – motyogtam. Az óceán felé néztem, egy ötlet kezdett gyökeret ereszteni. – Hm… talán megszabadíthatlak tőle. Hasznát tudnám venni egy fotelnek a kollégiumban. 

A szeme felderült. – Megtennéd? 

– Persze – legyintettem a kezemmel. – Miért ne? 

Köszönetképpen megfogta a kezem. – Tudod, nem kell csak azért megtenned, hogy nekem örömet szerezz. Nem kell mindig ilyen nagylelkűnek lenned. 

– Én nem bánom, Theo! Esküszöm!

Megcsóválta a fejét, nem tagadóan, hanem inkább a-lány-túl-jó-nekem fejrázással. – Köszönöm, Kicsi Lovag! – Mosolygott. Én is viszonoztam. – Akkor… te is azt gondolod, hogy el kellene költöznöm? 

– Azt hiszem, ha te azt gondolod, hogy ez boldoggá tehet, akkor vágj bele. – Megszorítottam a kezét. – De hiányozni fog, ha nem láthatlak majd az utca túloldalán, amikor Primrose-ban leszek. 

A mosolya édes és ártatlan volt. – Mindig eljöhetsz meglátogatni. 

– Ja… – ajkaim összeszorultak. – Mindez attól függ, mikor akarsz költözni. 

– Nos, nézd, az a helyzet... – vigyorgott. – Már találtam egy helyet. Két héten belül költözni tudok. 

– Két hét?!

Az arca egyik oldala megrándult, ahogy az ártatlant játszotta. – Igen… őrület, mi? 

– Akkor miért kérted ki a véleményem, ha te már meghoztad a döntésedet? – kacagtam. 

– Csak látni akartam, te mit gondolsz. Muszáj volt valakivel beszélnem róla… aki meghallgat és talán fedez is, ha Izzy rájön, hogy egy kisebb helyre költözöm. 

– Várj… még nem mondtad el neki? 

– Nem. Te vagy az első ember, akinek elárultam. 

– Tényleg? – Belül ragyogok, vigyorgok mint egy szeleburdi idióta. 

– Igen. Majd elmondom neki, ha már teljesen beköltöztem. 

– Hol van a lakás? 

Valamerre mögém mutatott. Kinéztem az ablakon, egy kis tornyot láttam a sarkában. – A társasház arra van. Pont a tengerpart elé építették. Ami kényelmes. Közelebb van a munkahelyemhez. Az utca jobb oldalán a piac…. és csak egy rövid sétára van a hajóm… ha már szóba került… – vigyorgott. 

– – Mi az? − kacagtam.

– Még mindig nem válaszoltál nekem a hajó dologra.

– Pontosan mit is fogunk csinálni azon a hajón? 

Tekintete az enyémre fókuszált. – Tényleg érdekel a válasz a kérdésedre? – A lába a lábikrámat súrolta, ám valami más is volt ott – a keze. Felsiklott a combomra, közel a hőségemhez. Megremegtem, amikor közelebb került, de szándékosan középen tartotta a kezét, érezve a nedvességet, amikor akaratlanul hagytam kitárulni a lábaimat. 

– Nem – ziháltam. – Csak kíváncsi vagyok. 

– Milyen sok kérdés, hm? 

– Tonnányi….

– Akkor engedd, hogy megválaszoljam mindegyiket – a víz felé intett. – Kint a tengeren, ahol senki nem figyel minket. Senki nem hallhat meg. Kint senki nem fog zavarni. – Figyelem, ahogy nyelvét végigfuttatta az ajkain, keze magasabbra vándorolt. 

Jó helyen járt, provokált, várta a választ. – Úgy gondolod most rögtön bele kellene vetni magunkat? − kérdeztem. 

Megvonta a vállát. − Már mondtam neked, Chloe. Ne gondolkozz. Ne töprengj túl sokat. Csak hagyd, hogy így legyen.

Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt, az asztal alá nyúlva megfogtam a kezét. Barna írisze szikrázott a napsütésben, ragyogott, ahogy engem nézett. A naptól borostyán színűnek tűnt, olyan tiszta, mint a whiskey. 

Úgy nézett rám, mintha ott az asztalon a magáévá akarna tenni. De ennél jobban tudta. Bölcs férfi volt hatalmas önkontrollal. Ami kapóra is jön, ha az én vágyamról van szó. 

– Oké – válaszoltam végül. – Rendben. Nem gondolkodom. Nem csodálkozok. – Előredőltem az asztalon, ő is így tett. Ajkain összeértek, de a csók helyett, az alsó ajkába süllyesztettem a fogam és beszívtam. 

– Bassza meg – nyögött fel, tekintete elhomályosult, az ajkamra fókuszált, miközben elhúzódtam tőle. 

– Csak hagyom megtörténni. – A hangom ziháló, tele csábítással. 

– Átkozottul igaz – hördült fel. Néhány bankjegyet dobott az asztalra, aztán megmarkolta a karom. Másodperceken belül kiértünk az étteremből, én a vágtató szívemmel, és ő, egy kemény farokkal, amit olyan nagyon próbált elrejteni. El sem tudtam hinni, hogy ezt a hatást váltom ki belőle. Mármint ez Mr. Black. Jól ismertük egymást, de ki gondolta volna egyszer, hogy oda jutunk, ahol most vagyunk? 

Csókolózva. 

Őrlődve.

Megtartva. 

Ölelve.

Érintve. 

Szeretőkként viselkedve, mielőtt úgy dugunk majd, mint a vadállatok. 

Istenem, ez a férfi olyan sok mindent tesz velem. A testemmel, az elmémmel és a lelkemmel is. De ez nem rossz. Jó volt. Theo megkövetelte tőlem, hogy felejtsem el a valóságot, amire ezen a nyáron szükségem volt. 

Felejtenem kellett. 

Elengedni magam. 

Hogy megkapjam azt, amire évek óta vágyakozom. 

Őt, újra és újra. 

2 megjegyzés: