7. fejezet
Farah
Mindent megtettem, hogy ne vegyek tudomást
Bev tudálékos vigyoráról és oldalpillantásairól, miközben az irodában lógtunk,
és vártuk a híreket az autómról. Mintha minden gondolatomban olvasott volna, és
tudta, mennyire zavarba hoz a fia.
A probléma az, hogy nem volt semmi, ami
elterelhetné a figyelmemet. A telefonom most egy értéktelen műanyag- és
üvegtömb, Crash pedig - akit Bev kocsijából hoztam ki - még mindig aludt. A
lusta disznó.
–Szóval, - kezdte Bev, megtörve a csendet, amely a percek múlásával borított be minket. – Van barátod, Farah?
–Ööö...
nincs. Nincs.
A szemei felcsillantak, miközben a vigyora
egyre szélesebb lett. – Ez meglepő. Egy ilyen gyönyörű lánynál, mint te. Azt
hittem volna, hogy valami szerencsés férfi már lecsapott rád.
Nem említettem Lance-t, mert tudtam, hogy
az csak újabb kérdésekhez vezetne, amelyekre nem volt kedvem válaszolni, így
válaszul csak vállat vontam.
Az arckifejezése jelezte, hogy mélyebbre
akart ásni, de mielőtt erre lehetősége lett volna, kinyílt az iroda ajtaja, és
Cannon lépett be, ezúttal a kezeslábas nélkül.
–Szia,
drágám - mondta Bev vidáman. – Szóval, mekkora a kár?
A férfi csípőre tette a kezét, és így
válaszolt: – Nos, a jó hír az, hogy csak néhány apró karcolás van az első
sárvédőn, semmi olyan, amit ne lehetne kicsiszolni. És az első tengelyt sem
rongáltad meg.
Kiszabadítottam az alsó ajkamat a fogaim
közül, és megkérdeztem. – És a rossz hír?
–A
felnid szarrá görbült, úgyhogy nem lesz olyan egyszerű, mint a kerék cseréje.
–Oké,
- préseltem ki magamból a szót. Fogalmam sem volt az autójavításról, de ha
tippelnem kellett volna, egy elgörbült felni nem volt jó dolog. – És ez mit
jelent? Meg tudod javítani?
–Egy
elhajlott felnit nem lehet megjavítani, Kolibri. Újra kell majd cserélni. És
mivel nem sok Merci jár errefelé, nincs egy sem kéznél. Rendelnem kell egyet. –
Figyelme a szunyókáló Crashre terelődött, és amikor visszatértek hozzám,
tisztán és hangosan láttam a dorgálást a tekintetén. – Ez az a macska, aki
miatt kitértél?
–Igen.
- Gyorsan felemeltem a kezem, hogy elvágjam a szavát, mert pontosan tudtam, mi
következik. – És mielőtt kimondanád, már hallottam Bevtől, Banks-től és
Frankytől, úgyhogy nincs szükségem arra, hogy te is kioktass.
Bev nevetése hallatszott a hátam mögül,
miközben Cannon elvigyorodott. És a fenébe is, ez egy jó vigyor volt. – Nos,
mivel megtanultad a leckét, elnézem a dolgot, Kolibri.
Figyelmen kívül hagyva a forróságot, amit
ez a kedveskedés okozott, és szétterjedt a végtagjaimban, lapos maradt az
arckifejezésem, amikor megkérdeztem: – Szóval, mit gondolsz, mennyi időbe telik,
amíg egy új felni érkezik?
Felemelte egyik tetovált karját, és
megvakarta az állát, amitől vastag bicepsze megnyúlt az inge alatt. – Nehéz
megmondani biztosan, de siettetni fogom, megpróbálom két-három napon belül
idehozni.
Nem ez volt a legideálisabb helyzet.
Szerencsére a fogadó közel volt a Bad Alibihez, így könnyen el tudtam sétálni a
munkahelyemre és vissza.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban,
Cannon ismét megszólalt, kizökkentve ezzel az elmélkedésemből. – Ma este a
bárban leszel?
Megráztam a fejem. – Holnapig nincs
műszakom.
–Rendben.
Csak adj pár percet, és visszaviszlek a fogadóba.
A gyomrom összeszorult, amikor elkezdett
elfordulni. Már így is eléggé nehezemre esett, hogy ez a férfi egy épületben
tartózkodott velem, semmiképp sem bírtam volna elviselni, hogy egy kocsiban
utazzak vele. – Nem kell ezt tenned. – Gyorsan megszólaltam, megállásra
késztetve őt. – Úgy értem, értékelem az ajánlatot, de már így is eleget
raboltam az idődből.
–Ne
légy nevetséges, - vágott közbe Bev. – Örömmel segít. Ugye, édesem?
–Tényleg,
- folytattam az érvelést. – Majd sétálok. Biztos vagyok benne, hogy a fogadó
közel van.
–Egész
úton cipeled azt a macskát? - Bev horkantott egyet. – Szó sem lehet róla.
Pánik kezdett dagadni a mellkasomban,
azonban ez nem az a legyengítő fajta volt, amivel mostanában küszködtem. – Hívhatok
egy taxit. Nem akarok senki terhére lenni.
Bev ismét ott volt, hogy lelőjön. – Nem
azt mondtad, hogy elromlott a telefonod? - Épp időben néztem az irányába, hogy
lássam, ahogy a diadal szétterül az arcán. – El van intézve, - mondta, és a karjára
akasztotta a táskáját. – Cannon majd visszavisz téged. – Mielőtt tovább
tiltakozhattam volna, odalépett Cannonhoz, felemelkedett, és újabb csókot
nyomott borostás arcára. – Most pedig én megyek. Van néhány elintéznivalóm.
Örülök, hogy megismerhettelek, Farah. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra
találkozunk.
Azzal kisétált az irodából.
–Befejezted
a kerülgetést?
Cannon kérdésére elfordítottam a
tekintetemet az ajtóról, amelyen Bev az imént tűnt el. Beljebb lépett, és alig
egy méterre tőlem megállt. Nem volt elég közel ahhoz, hogy teljesen behatoljon
a személyes terembe, de ahhoz elég volt, hogy érezzem a ropogós, tiszta pamut
illatát, amely keveredett egy leheletnyi motorolajjal. Nem kellett volna
kellemes kombinációnak lennie, de rajta tényleg az volt.
–Én...
én nem...
–De
igen. – A szavai röviden a telt ajkakra terelték a figyelmemet. – Nem vagyok
vak. Az első este óta, amikor először megláttál a bárban, azon fáradozol, hogy
elkerülj engem.
A mellkasom nehezen emelkedett fel, ahogy
felbámultam azokba az aranyszínű szemekbe. – Ez... ez nem... Úgy értem... Én
nem...
–Vagy
idegesítelek, vagy valami bajod van velem. Szóval mi az, Kolibri? Ideges vagy?
– A feje lejjebb ereszkedett, ugyanakkor felnyúlt, hogy a fülem mögé tűrje a
fejem tetején lévő csomóból kihullott egyik hajtincset. – Vagy a hercegnő, aki
egy majdnem százezer dollárt érő autót vezet, azt hiszi, túl jó ahhoz, hogy egy
szerelővel beszélgessen?
–Persze,
hogy nem! - A hátam kiegyenesedett, a hideg futkosott a testemen a célzástól,
hogy ugyanolyan sekélyes és ítélkező vagyok, mint a szüleim. – Soha nem gondolnék
ilyesmit, - csattantam fel, a sértettség tisztán hallatszott a hangomban. – Nemrég
még azt sem tudtam, hogy szerelő vagy, egészen mostanáig. Nem mintha számított
volna, mert szerintem ez egy teljesen tiszteletreméltó szakma. Szerelők nélkül
a hozzám hasonló idióták, akik fékeznek és kanyarodnak a macskák miatt,
cseszhetnék! És az a kocsi ajándék volt. Nem tudtam, hogy mennyibe került, amíg
nem mutattál rá, de most, hogy már tudom, még én is elismerem, hogy ez
nevetséges összeg, amit valaki egy járműre költ. Soha nem ítélnék el senkit az
alapján, hogy hogyan akarja élni az életét. Az isten szerelmére, lehet, hogy
Mercedes-t vezetek, igen, de pincérnő vagyok egy bárban! Miféle ember lennék
én, ha lenéznék valakit a választott foglalkozása miatt? – Nem adtam neki
esélyt a válaszra. – Megmondom én neked. Szörnyű emberré tenne. És én nem
vagyok szörnyű ember. Nem akarok a saját szarvammal dicsekedni, vagy ilyesmi,
de szeretném azt hinni, hogy elég rendes vagyok. Vagy legalábbis próbálok az
lenni. Szóval sosem gondolnám, hogy túl jó vagyok ahhoz, hogy veled társuljak.
Ez teljesen nevetséges!
Mire befejeztem a szónoklatomat, a
mellkasom minden egyes nehéz lélegzetvételnél felemelkedett.
–Szóval
idegesítelek, - mondta mély, hipnotikus hangon, miközben még közelebb lépett. –Mondd
csak, Kolibri. Mit gondolsz, miért van ez?
Ó, édes, irgalmas pokol. Ezúttal tényleg
beleléptem. Akárcsak a Darlával való első találkozásom során, most is
elkalandoztam, és többet árultam el magamról, mint kellett volna. Egyszerűen
nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ilyen keveset gondol rólam, és
eltévedtem abban az igyekezetben, hogy kifejezzem a véleményemet.
–Én...
ez nem... – Elakadtam, képtelen voltam szavakat formálni, miközben olyan
átkozottul közel állt hozzám.
Az ajkai vigyorba húzódtak, és a figyelmemet
ismét rájuk terelte. – Adok egy kis időt, hogy átgondold, - mondta durva
kuncogással. Aztán felállt, megragadta a kezem, és elkezdett kivezetni az
irodából.
–Várj!
- Kiáltottam fel és megállásra késztettem, lehajolva felkaptam a még mindig
szuszogó macskát. Amint a karom ölelésében pihent, egy pillantást vetettem Cannon
irányába, és bólintottam. – Most már készen állok.
A szeme szórakozottan csillogott, ahogy a
macskáról rám nézett, de nem szólt egy szót sem, miközben ismét megfogta a
kezem és kivontatott az irodából, le a lépcsőn a parkolóba. Megállt egy matt fekete
motorkerékpár mellett, megállt, mintha elgondolkodna rajta, mielőtt
visszafordult hozzám, és lenézett a karomban lévő macskára, majd a nyitott ajtó
felé pördült, és bekiáltott.
–Hé, Picur! Dobd ide a Ford kulcsait!
Néhány másodperccel később egy
határozottan alacsony férfi bukkant elő az öbölből, és egy kulcscsomót dobott
Cannon irányába. Az egyik kezével könnyedén elkapta őket a levegőben, elkezdett
húzni tovább a garázs mentén.
–Ez
volt a motorod? - Amikor megállított egy öreg, piros pickup mellett, kíváncsian
hátrapillantottam a vállam fölött, és rágni kezdtem az ajkamat.
–Ültél
már valaha motoron, Kolibri? - kérdezte, ismét magára irányítva a figyelmemet. Amikor
válaszul megráztam a fejem, újabb mosoly játszott a jóképű arcán. – Majd máskor
elviszlek. Nem engedhetem, hogy megpróbálj belém kapaszkodni, miközben az a
macska az öledben van.
–Nem
is tudom... - Tétováztam. A gondolat, hogy motoron üljek, egyszerre volt
izgalmas és félelmetes, ahogy visszanéztem Cannonéra, nem tudtam eldönteni,
melyik érzés az erősebb.
A keze felemelkedett, a hüvelyk- és
mutatóujja közé fogta az állam, úgy fordította a fejem, hogy találkozzam a
tekintetével. – Imádni fogod, kicsim, ígérem. Egyetlen egy menet velem, és
máris függő leszel.
Ezt valahogy elhittem, de nem voltam benne
biztos, hogy okos dolog lenne. Már így is elég nagy voltam ahhoz, hogy arra
gondoljak, hogy mellette ülök egy teherautóban. A motoron a hátához szorítva még
szívrohamot is kaphatnék.
Újabb szó nélkül kinyitotta az utasoldali
ajtót, segített beszállni. Nem kis lenyűgözöttséggel figyeltem, ahogy nagy,
erős teste megkerülte a motorháztetőt, és bemászott mellém. Abban a
pillanatban, amint leült, Crash leugrott az ölemből, átment az oldalára, Cannon
combjának támaszkodva, miközben felemelte az egyik első mancsát, és fürdetni
kezdte.
–Aranyos
macska, - motyogta, hosszú mutatóujjával megvakarta a fejét. Abban a
pillanatban, ahogy ezt megtette, az átkozott őrült dorombolásba kezdett. – Mi a
neve?
–Crash.
A válaszomra Cannon felkapta a fejét, a
szemében szórakozottság táncolt. – Crashnek nevezted el a macskádat?
Éreztem, hogy a saját szám vigyorra
húzódik, miközben vállat vontam. – Tekintettel arra, hogy hogyan került hozzám,
egyszerűen helyesnek éreztem.
Ezen nem csak kuncogott. Ó, nem, ezúttal a
fejét hátra hajtva kacagott, ami olyan jól hangzott, hogy nem tudtam abba
hagyni a bámulást. A torkának vastag oszlopa úgy dolgozott, hogy a legvonzóbb
hang, amit valaha hallottam, átjárta a testemet, és nem tudtam nem eltűnődni
azon, hogy mennyivel erősebb lenne az a tiszta pamut és motorolaj illata, ha a
nyakához nyomnám az orromat.
Miután összeszedte magát, felém fordult,
és azt mondta: – Ez egy jó név, bébi, – mire a vigyorom még szélesebbre
húzódott.
Bármilyen nevetséges is volt, valamiért az
ő jóváhagyása egy olyan hülyeséggel kapcsolatban, mint egy macskanév,
megtelepedett a mellkasomban, és ... nos, nagyon jól esett. – Köszi.
Megnyugodtam, ahogy beindította a
teherautót, és kihajtott az előkertből, kicsit nyugodtabbnak éreztem magam,
ahogy a motor dübörgése végig rezgett rajtam, kényelembe ringatva.
Az ablakon keresztül nézve az elhaladó
tájat, nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen gyönyörű az új városom.
Redemption egy motoros város volt, semmi kétség. Számos bolt volt, amely erősen
a motorosok kedvében járt, és még az aranyos kis butikokban is árultak olyan
ruhákat, amelyekről úgy képzeltem, hogy kényelmesek lehetnek egy nőnek, aki a
férfival motorozik. A főutca mentén álló épületek nagy része olyan régi, retro
szalon hangulatot árasztott. A belváros egyfajta modern Tombstone-ra
emlékeztetett, amely a Smoky-hegység lábánál fekszik.
Még a rossz emlékek ellenére is, amelyek a
neveltetésem miatt gyötörtek, nem tagadhattam, hogy Connecticutban is rengeteg
szépség rejlik, de az semmi sem volt a Tennessee állambeli Redemptionhöz
képest.
Már hetek óta tudtam, milyen csodálatos ez
a hely, de mindig én ültem a volán mögött, amikor erre jártam, így egészen
mostanáig nem tudtam teljes mértékben átélni a látványt.
Olyannyira belefeledkeztem mindenbe, hogy
észre sem vettem, nem a fogadóban vagyunk, amíg Cannon le nem állította a
motort, és én ki nem néztem a szélvédőn, de egy állatkereskedés előtt
parkoltunk le.
–Mit
keresünk itt?
Kihúzta a kulcsot a gyújtásból, lecsúszva
a farmerja zsebébe dugta, mielőtt lefelé billentette az állát Crash felé. – Azt
tervezed, hogy megtartod?
–Remélem.
Ha Poppy megengedi. – Átnyúltam az ülésen, megvakartam az új macskámat a füle
mögött. – Még sosem volt saját háziállatom.
–Poppy
jó ember. Megengedi majd, Kolibri.
Remény dagadt a mellkasomban, ami hangomba
is átszűrődött, amikor megkérdeztem: – Tényleg így gondolod?
–Tudom,
drágám. És ha már így áll a dolog, szükséged lesz némi ellátmányra ennek a kis fickónak,
ugye?
–Én,
– Minden más szó, ami eszembe jutott volna, elhalt a nyelvemen, miközben a
teherautó másik oldalára bámultam, és a szemeim hirtelen a közelgő könnyektől
csíptek. Évek óta együtt voltam Lance-szel, és még egyszer sem tett olyasmit,
ami annyira figyelmes volt, hogy a sírás szélére sodort. Úgy nőttem fel, hogy
nem tudtam, hogy egy nőnek többet kellene várnia a férfitól. Az apám legjobb
esetben is hideg közönyösséggel bánt az anyámmal, így amikor Lance ugyanezeket
a tulajdonságokat kezdte mutatni, még mielőtt a gyűrűje az ujjamra került
volna, nem gondoltam semmire.
De az új városban töltött hetek után
tanúja voltam, hogy Buck mindent megtesz Darlaért. Láttam, hogy a férfi
vásárlók kihúzták a feleségük székét. Láttam, ahogy szerelmespárok lassú táncot
járnak a bár zenegépén futó country balladákra.
És most ez.
Néhány másodpercbe telt, mire összeszedtem
magam, és miközben küzdöttem a könnyeim visszatartásával, Cannon csendben ült,
türelmesen várva, hogy kövesse a példámat.
–Nem
kellett volna ezt tenned.
–Egy
dolgot meg kell tanulnod rólam, bébi; soha nem teszek olyat, amit nem akarok.
Most pedig mondd, hogy 'köszönöm', és csináljuk meg ezt a szart, jó?
A nyelvem kikukucskált, hogy megnedvesítse
az alsó ajkamat, mielőtt a szám mosolyra húzódott volna. Nem voltam benne
biztos, hogy miért, de szórakoztatónak találtam a főnökösködését.
–Köszönöm,
Cannon.
–Bármikor,
Kolibri. – Ezzel rám kacsintott, miközben kinyitotta a vezetőoldali ajtót.
És bármennyire is veszélyes volt, talán
egy kicsit el is ájultam.
Lexy
Köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm :)
VálaszTörlés