Jessica Prince: Bad Alibi - Tizenharmadik fejezet

 

13. fejezet

Farah

–     Cinosz, Fawah! Cinosz.

Brantley felém vetette magát, én pedig könnyedén elkaptam. A hátamra pottyantam, kinyújtottam a karomat, és felemeltem a levegőbe, miközben nevetve láttam, ahogy betegre vihogta magát.

–     Te is elég jóképű vagy, kölyök.

–  Óvatosan csináld, - figyelmeztette Shane, miközben megkerülte a kanapét és lehuppant. – Nem egyszer játszottam már repülőgépet azzal a kölyökkel, és a fáradozásomért lehánytak.

Riadt pillantást vetettem rá, gyorsan leemeltem, a mellkasomhoz szorítva a féktelen kisgyereket.

–     Kösz a figyelmeztetést.

–  Bármikor. – Shane kuncogott, és visszatért a lábánál lévő kosárban sorakozó hatalmas kupac szennyes hajtogatásához.

Amikor előző este megismételtem az ajánlatomat, hogy bébiszitterkedjek, ő elfogadta. Ma reggel két kávéval a kezemben jelentem meg, a napom nagy részét azzal töltöttem, hogy szórakoztassam a kis Brantley-t, miközben Shane elvégezte a nagyon szükséges házimunkát.

Az egyik előnye az volt, hogy a Bad Alibin kívül is lóghattam vele, az elmúlt néhány óra alatt sokkal jobban megismertük egymást.

– Még egyszer köszönöm, hogy megteszed ezt. El sem tudom mondani, mennyit segített, hogy itt vagy. Két hete nem volt alkalmam mosni. Veszélyesen fogytán volt az alsóneműm. Még egy-két nap, és elkezdtem volna kifordítani őket.

Nevettem. – Hát, örülök, hogy tudtam segíteni, így nem kellett elkezdened újrahasznosítani.

– Mindkettőnknek. – Egy összehajtogatott pólót tett a dohányzóasztalon növekvő kupachoz, miközben témát váltott. – Szóval, meg akartam kérdezni, mi van közted és Cannon között?

A jó kedvem azonnal elszállt. Már egy hét telt el azóta az éjszaka óta a raktárban, és bár Cannon nem feltétlenül került engem, valami mégis más volt.

Néhányszor járt a bárban, mindig udvarias volt, de a dolgok mintha... nem stimmeltek volna.

–     Nem tudom, mi van Cannonnal, - vallottam be, elengedtem a vonagló Brantley-t, hogy szabadon szaladgálhasson. Odarohant a játékokkal teli szemeteshez, amit Shane a sarokba rakott, én pedig közelebb húzódtam a kanapéhoz, hogy segíthessek Shane-nek összehajtogatni a ruhákat. – Valami megváltozott, - magyaráztam, és megragadtam Brantley egyik apró pólóját. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de az elmúlt héten másképp viselkedett velem.

–     Hogy érted ezt?

Kifújtam a levegőt, és egy gyerekes farmerért nyúltam, miközben elgondolkodtam a kérdésen. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg anélkül, hogy hülyén hangzana.

–     Nem fog hülyén hangzani, Farah. Barátok vagyunk. Nekem bármit elmondhatsz.

Az, hogy barátként emlegetett, volt az a löket, amire szükségem volt, úgyhogy rögtön belevetettem magam. – Hát, nagyon távolságtartónak tűnik. Korábban Kolibri-nek hívott, és nem is tudom... Azt hiszem, csak nagyon tetszett, hogy volt egy saját beceneve nekem. Most meg csak drágámnak vagy bébinek hív, mint a többi srác. Csak akkor beszélget velem, ha én kezdeményezem a beszélgetést, de még akkor is alig ad valamit, tudod? Olyan érzésem van, mintha csak telefonálgatna, remélve, hogy hamarosan vége lesz. Úgy értem, megesküdtem volna rá, hogy múlt héten meg akart csókolni abban az átkozott raktárban, és most semmi!

A nő felvonta a szemöldökét, és horkantott egyet.

–  Csajszi, láttam az arcát, amikor a polcokhoz szorított. Azt hittem, sokkal többet fog veled csinálni a csókon kívül.

A levegőbe böktem az egyik ujjamat, és felkiáltottam.

– Pontosan! És felajánlotta, hogy elvisz egy körre a motorjával, de azóta nem hallottam semmit. Soha többé nem említette.

Észre sem vettem, hogy fojtogatóan csavargatom a farmert, amíg Shane oda nem nyúlt hozzám, és ki nem húzta a kezemből, miközben együttérző pillantást vetett rám.

–  Tudod, az emberek folyton lebecsülik a női megérzéseket, de én mondom neked, ez egy nagyon is valós dolog. Ha úgy érzed, hogy másképp viselkedik, akkor valószínűleg így is van. Hallgass a megérzéseidre. Én azt mondom, hogy kövesd nyomon a… - vetett egy gyors pillantást Brantley irányába, mielőtt módosította volna - a fenekét, és kérdezd meg egyenesen, hogy mi folyik itt.

A tervnek megvolt az alapja, de nem voltam benne biztos, hogy van merszem ilyesmire. Elfordulva tőle, ruhákra koncentrálva motyogtam. – Nem tudom, talán.

–  Hé! – A kezét az arcom elé dugva csettintett, hogy magára vonja a figyelmemet. – Ne csináld ezt! Ne legyél ideges, és ne kezdj el kételkedni magadban. Fantasztikus vagy. Egy dögös, fantasztikus csaj vagy, aki megérdemli, hogy tudja, mi a fene történik. Le kell vonulnod abba a garázsba, és válaszokat kell szerezned.

–  Értékelem a szolidaritást, drágám, de valahogy zűrössé válok, ha konfrontációra kerül a sor.

Shane ledobta a zoknikat, amiket összepárosított, lehajolt, és a könyökét a térdére támasztotta.

–  Tedd fel magadnak a kérdést: ha szembesülnél vele, rosszabbul éreznéd magad, mint most? Hidd el, húgom, a bizonytalanság belülről felemészt majd. – A mellkasa mélyen belélegezve megemelkedett, miközben Brantleyre fordította a tekintetét. – Minden nap arra ébredek, hogy bárcsak lett volna alkalmam megkérdezni Brant apját, hogy mi a fene változott, mi romlott el annyira, hogy ki kellett lépnie. – Tisztán leolvastam a szomorúságot az arcáról, amikor visszanézett rám. – Nekem nem volt rá lehetőségem, de neked igen. Nincs értelme búslakodni és tűnődni, amikor egyszerűen kiderítheted, nem igaz?

Odanyúltam hozzá, és megfogtam a kezét. – Igazad van. Beszélek vele.

Lerázta magáról a melankóliát, és mosolyt erőltetett az arcára. – Jó.

– De, tudod... – Szünetet tartottam, megkérdőjelezve, hogy elmondjam-e, amit mondani akartam. De ő barátoknak nevezett minket. És a barátok őszinték egymáshoz. – Bármi is történt köztetek, bármi is változott, nem számít. Ez az ő vesztesége. Ezt ugye tudod? – Shane szemében csillogni kezdtek az elfojtott könnyek. – Nem kell felébredned, és azon töprengened, mi romlott el. Csak arra kell emlékezned, hogy te kerültél ki győztesen. Mert te csodálatos vagy, és Brantley a legjobb gyerek az egész világon.

A plafon felé emelte az arcát, és tudtam, próbálja a nedvességet visszapislogni. Amikor visszanézett rám, a szomorúság eltűnt.

–     Te magad is átkozottul csodálatos vagy.

Egy pillanattal később Brantley úgy döntött, hogy végzett a játékaival, és kis négyéves testének minden erejével belém rohant, a hátamra döntött a nappali padlójának közepén. – Cinosz Fawah! Csináljuk megint a jepülőgépet!

Hagyd meg egy kisgyereknek, hogy mindent jobbá tegyen.

***

A gyomromban az idegek összezavarodtak, amikor másnap reggel behajtottam a kocsimmal a Banks műhely előkertjébe. Megfogadtam Shane tanácsát, válaszokat akartam kapni, de úgy döntöttem, hogy kicsit finomabban fogok eljárni.

Egész éjjel fent voltam, és próbáltam kitalálni egy meggyőző ürügyet, hogy megtaláljam Cannont, és valamikor hajnali három körül megvilágosodtam. Így néhány óra alvás után kikászálódtam az ágyból, és elkészültem, több időt szánva a megjelenésemre, mint amennyit a városba költözésem óta bármikor.

A hajam hosszú, sima hullámokban lógott a vállam körül, a szokásos szempillaspirál és szájfény helyett egy teljes, de visszafogott sminket viseltem. Egy új farmert viseltem, amely a hátsó felemet, a csípőmet és a combomat körülölelte, és azt az ékcipőt, amelyet az első este viseltem a Bad Alibiben. Az ujjatlan sifon felső egy leheletnyivel elegánsabb volt, mint az összes többi ruhám, de még mindig működött. A mellkasomtól egészen a csípőmig omlott, kivéve a derekamra húzott, vicces kis zsinórt, és a krémszín remekül mutatott az alatta lévő, piros színű camihez.

Összességében elégedett voltam az egész megjelenésemmel, és reméltem, hogy Cannon is így érez.

Éppen valami hálózsáknak látszó dolgot csatolt a motorja hátuljára, amikor leparkoltam és kimásztam, és amint megláttam, pillangók robbantak életre a gyomromban. Banks mellette állt, de a beszélgetésük hirtelen abbamaradt, amint meglátott engem.

Banks szélesen elmosolyodott, és ölelésbe húzott.

–     Hát szia, szépségem, ez aztán a kellemes meglepetés. Hogy vagy?

–     Jól, köszönöm. Hogy vagytok Bevvel.

–     Jól, drágám. Bev jól van. Sajnálni fogja, hogy lemaradt rólad.

Hátra léptem, és a kezemet a farmerom hátsó zsebébe dugtam.

–     Mondd meg neki, hogy hívjon fel. Elmehetnénk ebédelni vagy ilyesmi.

–     Átadom. Jó volt látni téged, drágám, de jobb, ha visszamegyek.

Még egyszer utoljára megölelt, mielőtt elindult vissza.

Azok az ideges pillangók visszatértek, amikor figyelmemet Cannonra irányítottam, és elmosolyodtam. – Szia. – Béna kezdés, Farah. Jézusom.

A vigyoromat egy sokkal halványabbal viszonozta. – Szia neked is. Mi szél hozott, drágám? Valami baj van a Benzzel?

Épp most adta meg a tökéletes átvezetést a mentségemre, hogy miért vagyok ott. – Ó, dehogy. Semmi ilyesmi. A kocsi rendben van, de egy szívességet akartam kérni tőled.

Hátradőlt a motorjának, keresztbe fonta a karját és a bokáját, és egy hét óta először teljes figyelmét rám fordította.

–     Mondd!

– Hát... – Az alsó ajkamba haraptam, mielőtt végül kimondtam. – Abban reménykedtem, talán rábeszélhetlek, hogy gyere velem autót vásárolni. Úgy értem, egy kicsit nevetséges, hogy itt van egy puccos szedán. Hallottam, hogy van néhány remek hely a hegyekben, de nem vagyok benne biztos, hogy bírná az utakon. Gondoltam, szerzek valami megbízhatóbbat, tudod? Talán egy terepjárót? De nem igazán értek az autókhoz, és gondoltam, mivel te szerelő vagy, te biztosan tudod, mit kellene keresnem.

Amint az utolsó szó elhagyta a számat, Cannon szemében valami megváltozott. Szinte olyan volt, mintha egy redőny borult volna rájuk.

–     Bárcsak segíthetnék, Farah, de a következő pár hétben nem leszek a városban.

A gyomrom úgy süllyedt, mint egy szikla. – A városon kívül leszel?

–     Igen. Én és néhány haverom minden évben elmegyünk egy kéthetes kirándulásra. Amint befejezem a felpakolást, indulok is.

–   Ó, hát... – A motorkerékpárra pillantottam, hogy lássam, hogy nyeregtáskák vannak ráerősítve, amiket eddig nem vettem észre. – Semmi gond. Úgy értem, várhatok, amíg visszaérsz...

Ellökte magát a motortól, felegyenesedett, miközben felemelte egyik tetovált karját, és megvakarta a tarkóját.

–  Talán valamelyik másik srác segíthetne neked. Vagy az apám. De nekem tényleg be kell fejeznem a pakolást és elindulni.

Le voltam ejtve. Igaz, a lehető legkedvesebb módon, de még mindig pokolian fájt.

A bőröm libabőrös lett, a gyomrom felkavarodott, az agyam pedig azt kiabálta, hogy egyszerűen lépjek le. De én nem akartam ezt tenni. Új Farah voltam, a fenébe is. És Új Farah nem volt gyáva.

– Mi folyik itt, Cannon? – Kérdeztem, úgy döntöttem, az a legjobb, ha azonnal belevágok. – Nem tudom, mi változott, de valami megváltozott, és tudni akarom, mi az.

–     Drágám...

–   Látod? – Ordítottam, és az arcába mutattam az ujjammal. – Erről van szó. Pontosan erről beszélek. Mi történt a Kolibrivel? Mi történt azzal, hogy elviszel egy körre?

Nem törődött a mentegetőzéssel vagy a hazudozással. Egyenesen kimondta, és amikor ezt megtette, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

–  Nézd, Farah... – Nem tudtam, mi következik, de rossz érzésem volt, hogy bármi, ami ilyen hangnemben "Nézd, Farah" kezdetű, nem fog melegséggel és bizsergéssel tölteni. – Aranyos lány vagy, de ez nem fog működni.

És meg is van. Igazam volt.

Megrázva a fejemet, próbáltam összerakni a gondolataimat, de nem tudtam értelmezni, mi történik. – Mi az, ami nem fog működni?

Az arckifejezése megkeményedett. A tinta a karján táncolt, ahogy újra keresztbe fonta a karját a mellkasán.

–  Ne csináld ezt. Ne játszadozz. Pontosan tudod, miről beszélek. Vonzódsz hozzám. Ezért vagy olyan átkozottul ideges minden alkalommal, amikor a közeledben vagyok.

Nem akartam tagadással vesződni. Nemcsak azért, mert ő úgyis átlátna rajtam, hanem mert már nem hazudtam magamnak.

–     És te is vonzódsz hozzám.

–  Igen, - erősítette meg, de ahogyan ezt mondta, nem éreztem jól magam. – De ahogy mondtam, ez nem fog működni.

A szemem szúrni kezdett, keményen küzdöttem, hogy ne könnyezzek. Tudtam, hogy miről van szó. Éreztem a változást benne, de ostoba módon azt reméltem, hogy csak képzelődöm.

–   Ez azért van, mert a családom az, aki, ugye? – Kérdeztem, a hangom karcos volt. – A pénz miatt?

–  Két különböző világból származunk, Farah. Kizárt, hogy ez valaha is működött volna.

Bármennyire is össze akartam omlani, nem tettem. Felemelt fejjel és kihúzott vállakkal kijelentettem. – Honnan tudhatnád? Hiszen alig ismersz engem.

Az ugatós nevetése kemény és durva volt. – Ugyan már, bébi. Egy százezer dolláros kocsival gurulsz be a városba. Készpénzt adsz ki a házért, mintha semmiség lenne, aztán még csak a szemed se rebben, hogy mennyibe kerül a felújítása. Egy bárban dolgozol, de minden fillért, amit keresel, másnak adsz. Ez dicséretes, nem tagadom. Amit Shane-ért teszel, az csodálatos, de az, hogy megengedheted magadnak, csak azt mutatja, mennyire mások vagyunk. Dobhatod a csicsás ruháidat és vehetsz újakat, de ez nem változtat semmin. Egyszerűen túlságosan különbözőek vagyunk.

A szívem úgy éreztem, mintha épp most szakadtam volna ketté, miközben szomorúan bólintottam.

–     Értem.

–     Jézusom, én csak egy szerelő vagyok. Mi a fenét tudnék én nyújtani, amit te nem tudsz megteremteni magadnak?

A hangom csak suttogás volt, amikor megszólaltam.

–  És az, hogy ezt most mondtad, bizonyítja, mennyire igazad van. Túlságosan különbözünk, mert engem soha nem érdekelne ilyesmi. Lehetnél koldus, vagy verhetnél pénzért vödröket, mintha dobok lennének, nekem csak az számítana, hogy boldog vagy.

–     Farah...

–     Én pénzben nőttem fel. De ez volt minden, amim valaha is volt. Ha nem lett volna a bátyám és az istenverte családi sofőr, soha nem tudtam volna meg, milyen az, amikor szeretnek. Azt hiszed, nincs mit adnod nekem, mert a bankszámlád kisebb, mint az enyém, de azt nem érted, hogy mindent nekem adtál, csak azzal, hogy kedves voltál hozzám.

–     Kolibri...

Az arckifejezése olyan volt, mintha épp most vágtam volna szét, de nem érdekelt.

–   Soha nem voltak barátaim, amíg ide nem jöttem. Eljegyzett egy férfi, aki csak azért akart engem, mert jól mutattam a karján a fotókon. Nem tudtam, milyen az, hogy tartozom valahová, amíg nem költöztem ebbe a városba. Neked mindez megvolt, attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jöttél. És a legszomorúbb az, hogy nem látod az igazságot. Lehet, hogy nekem volt pénzem, Cannon, de a te életed sokkal gazdagabb volt, mint az enyém valaha is lehetett volna.

–     Farah, kicsim...

Tett egy lépést felém, mire én azonnal hátráltam.

–     Vigyázz magadra az utadon, Cannon. Még találkozunk.

Azzal megfordultam és visszamásztam a kocsimba.

Valahogy sikerült kordában tartanom a könnyeket, amíg be nem csukódott mögöttem a Redbud Inn-ben a szobám ajtaja.

Lexy