Forever Mr. Black - Prológus

Theo

A nap sugárzóan sütött.

A fehér és tiszta függönyöket a Bristle Wave-i szellő lobogtatta. A hangszóróból hangosan szólt a lépcsőn felfelé szálló zene. Egy dal Rihannától. Az egyik kedvence.

Kevésbé éreztem magam fáradtnak. Felfrissültem. Kimásztam az ágyból, és felvettem a mellette lévő futónadrágot, megfeledkezve a pólóról. A fürdőszobába sétálva gyorsan megmostam a fogaimat, megmosakodtam egy kicsit, majd kimentem a hálószobából.

A frissen főzött kávé illata erőteljesen érződött a levegőben. Korgott a gyomrom a gondolatra, hogy az első nagy csésze kávét elfogyasztva, milyen íz fut majd végig az ízlelőbimbóimon, hivatalosan is felébresztve. A lépcső alján találtam magam, majd befordultam a sarkon.

Serpenyők és edények csörömpöltek, és a zene most már hangosabban hallatszott.

Ahogy megláttam a beáramló napfényt, arra a forró kávéra gondoltam, ami majd felébreszt de megéreztem a meleg palacsinta és a juhar szirup illatát, de mindez nem számított, mert ott volt a konyhában, és dúdolt, miközben rázta kerek, telt csípőjét.

Egy darab dinnyét tartott az ujjai között, a másik kezével egy spatula nyelét fogta. Elénekelt egy sort a dalból, még mindig mozgatta azt a csípőt, még mindig énekelt, amíg meg nem köszörültem a torkomat, összefontam a karomat, és a falnak támaszkodtam.

Zihálva, és a spatula nélkül megpördült, az immár üres kezét a szívére téve.

‒ Istenem, Theo!

‒ Megijedtél? ‒ kérdeztem, a szemöldökömet felhúzva.

Felém táncolt, karjai a derekam köré fonódtak, homlokát az ajkamra hajtotta.

Lenéztem rá, és meleg mogyoróbarna szemekkel néztem szembe. ‒ Jó reggelt, Lovagom.

‒ Jó reggelt. Most pedig csókolj meg ‒ könyörgött imádni valóan, de vigyorogva. ‒ Ne húzd az időt.

Felnéztem. ‒ Te főzöl nekem?

‒ Theo.

‒ Úgy értem, imádom a reggelit. A nap legfontosabb étkezése, meg minden, nem igaz?

‒ Theo ‒ kuncogott, és játékosan megütötte a mellkasomat.

Kitört belőlem a nevetés, szorítottam karjaimba erősebben, és lehajtottam a fejem, hogy az ajkaimat az övéhez nyomjam. A csók közben nevettem, ő pedig elvigyorodott, és szorosan átölelt. A teste összeillett az enyémmel, a hátam a falnak nyomódott.

Egy jó ideig így maradtunk. Nem tudom, meddig. Nem számoltam a perceket. Eltelt néhány perc, és az éhség eluralkodott rajta. Láttam, hogy megint engem akar... újra. A teste most forró volt, laza. Nyitott és sebezhető. Átkarolta a nyakamat, lábujjhegyre állt, így könnyedén felemeltem.

Azok a karcsú lábak a derekam köré tekeredtek, erekcióm a hasánál lüktetett. Nyögdécselt, belőlem pedig egy mély morgás csúszott ki, amikor megfordultam, hogy háttal a falnak támasszam. Még mindig azt a rövidnadrágot viselte, azt, amelyet megfenyegettem, hogy elégetem, ha újra nyilvánosan viseli.

Laza pamutból készült, így a hozzáférés könnyű volt... szuper könnyű volt számomra. A nyelve az ajkaim közé csúszott, és a farkam megfeszült, mert már alig vártam, hogy benne legyek.

‒ Bassza meg, Chloe ‒ nyögtem, miközben a kezemmel megragadtam a fenekét. A fogai az alsó ajkamba mélyedtek, elkapva azt. A tekintetemet a szájára vetettem, az orrunk összeért.

‒ Készen állok, ha te is készen állsz ‒ lihegte.

A szájára koncentráltam. Ennek a lánynak születtem. A lelki társam. Az életem. Előrenyomultam, és összepréseltem az ajkait, minden figyelmeztetés nélkül. Előrelendültem, ajkainkat összeérintve, minden figyelmeztetés nélkül. Semmi habozás. Valami égett, az illata erős volt, de mindketten túl messze jutottunk ahhoz, hogy törődjünk vele.

Átöleltem a testét, a sarokban lévő asztalhoz mentem, leraktam rá, és kicsúsztam a nadrágomból. A rövidnadrágját egy pillanat alatt lehúztam róla, farkamat a combjai közé vezettem. Bőrének minden centiméterét a számmal követtem.

Istenem, nem tudtam beszélni, annyira kibaszottul akartam. Nem tudtam gondolkodni; az agyam annyira elhomályosult a róla szóló gondolatoktól.

A kezem végigsiklott selymes bőrén, a tenyerem a csípőjénél megállapodott ‒ kapaszkodott, markolt ‒, miközben a körmei végigkarmolták a hátamat. A könyökére támaszkodott, és én durván azt mondtam: ‒ Figyelj rám, bébi! Rendben?

Bólintott, olyan lelkesen, olyan készen. Megnyalta azokat a puha ajkakat, a szemei az enyémekbe mélyedtek. Már hozzászokott, hogy nézze, hogy tanúja legyen a nyelvem varázslatának.

Óvatosan habzsoltam, masszíroztam a csiklóját, szürcsöltem, nyaltam és szopogattam. Mélyen belemerültem, az íze teljes függőséget okozott; a nyögései szikrát szórtak bennem, amitől úgy lüktettem, mint egy anyaszomorító, miközben simogattam magam.

Minden egyes pillanatát élvezte, a teste dülöngélt, egy kicsit erősebben szorított engem.

‒ Ó, Theo ‒ lihegte. Imádtam, amikor kimondta a nevemet. Olyan jól hangzott a szájából.

Olyan édes.

Olyan ártatlan.

Bár újra és újra megrontottam az ártatlanságát, nem volt visszaút. Imádott rossz lány lenni számomra. Szerette, hogy teljesen a kezembe adta az irányítást. Ismerte az igényemet, hogy uralkodjak rajta, hogy birtokoljam őt. Hónapok óta így ment ez.

Még akkor is, ha elvesztette a lányomat, mint barátját. Még akkor is, ha Sheila férje voltam. Még akkor is, ha Sterling jegyese volt. Egyik sem számított, mert mi mi voltunk. Szerettük egymást, de úgy keféltünk, mintha gyűlölnénk egymást.

Ha ez nem volt tökéletes, akkor nem tudom, mi az.

Magamévá tettem a Lovagomat. Az asztal tetején basztam meg, lökdösve, csapkodva, a bútor lábainak megingását okozva. A feje hátrahanyatlott, a nyaka szabadon volt, én pedig kihasználtam a helyzetet, és a kulcscsontja fölött közvetlenül a zsenge bőrét ízlelgettem, keményebben őrölve a csípőmmel, mélyen az édes puncijába merülve.

Az égő szag most már sűrűn terjengett a levegőben, szinte fojtogató volt. De nem tudtam megállni. Tovább kellett mennem. Túl jó volt. Annyira jó volt. Olyan nedves. Nem akartam befejezni... de ő már abbahagyta.

‒ Theo ‒ zihált. ‒ Theo. Hagyd abba! Tűz! Tűz van.

‒ Tudom ‒ morogtam. ‒ Kibaszottul lángolunk, bébi. Mindig is ilyenek voltunk.

‒ Nem, Theo ‒ mondta, közelebb húzódott hozzám, és szorosan átölelt, mintha félne.

Ráncoltam a homlokom. Kurvára össze voltam zavarodva.

‒ Theo, tűz van. Ez a pokol számunkra. Hát nem érted? ‒ suttogta, és a hangja remegett. ‒ Nem tartozunk ide. Nem csinálhatjuk ezt tovább. Meghalunk, ha átmegyünk a füstön és a lángokon.

A kezembe szorítottam az arcát, gyűlölve a könnyeket, amelyek elrabolták a boldogságát. Elcsókoltam őket, ahogy lecsúsztak az arcán. A maradványokat a hüvelykujjammal simítottam el. Aztán megcsókoltam, olyan mélyen, olyan szenvedélyesen, és ő ugyanezt a vad szenvedélyt viszonozta, karjaival szorosan átölelt.

Elhúzódva azt mondtam: ‒ Ha meg kell halnom, csak hogy veled lehessek, akkor legyen így. Kurvára nem tudok nélküled élni, Chloe. Ezt mondtam, de nem hiszem, hogy meghallotta.

Nem.

Tudom, hogy nem, mert már nem volt előttem. Már nem volt félmeztelen. Én pedig teljesen fel voltam öltözve. Most az ajtó mellett állt. A kijáratnál. Menekült.

Nagyot nyelt, és intett, a szeme tele volt lelkiismeret-furdalással, mint aznap, amikor utoljára szeretkezett velem a Dirty Blacken. Szomorúan és kétségbeesetten kiáltottam a nevét, könyörögve ‒ szó szerint kúsztam hozzá a hőségen, füstön és lángokon keresztül.

‒ Chloe, kérlek ‒ könyörögtem. ‒ Ne tedd ezt velem még egyszer. Kurvára szükségem van rád. Nem engedhetlek el. Kibaszottul nem tudlak. Újra, nem.

Lenézett rám, és könnyek csorogtak az arcán.

‒ Mennem kell, Theo. ‒ Lenyúlt és megsimogatta az arcomat. ‒ De talán egy másik életben...

Hónapok óta mondogattam ezt a mantrát magamban, mintha ez visszaadná a reményt, de egy másik élet soha nem hasonlítható ehhez az élethez. Azzal, amit megosztottunk. A szerelem, amit felépítettünk. Túl sok volt. Túl mély. Annyira tökéletes. Soha nem lehetett felülmúlni.

Kinyitotta az ajtót, és kisétált. Nem tudom, hogyan szabadult ki a szorításomból, a bilincs-szerű szorításomból, de sikerült neki, és én néztem, ahogy elsétál, minden egyes lépése repedést okozott a fekete szívemen.

És hamarosan a sziluettje is eltűnt.

A füst és a lángok eltűntek, de még mindig túl forrónak éreztem magam.

Még mindig volt nálam valami.

Hideg. Kemény. Lapos. Felemeltem a fejem, és egyenesen a saját tükörképemet bámultam. Meglepett a látvány, és kissé megijedtem, zihálva kapkodtam a levegőt. Nem értettem. Utáltam az arcomat ‒ azt az arcot ugyanabban a tükörben, amelyet összetörtem, miután elvettem Chloe szüzességét.

Hogy lehetett ezt megjavítani? Mi a faszért van itt?

Itt volt; mintha az az éjszaka kurvára meg sem történt volna. Megvillant és átváltott a lányom fényképére. Az én Izzy mackóm. Ő és Chloe... együtt. Mosolyogva. Olyan fiatalok és gondtalanok. Olyan boldogok együtt. Senki sem tudta megtörni a testvéri köteléküket... senki, csak én.

Összetörtem őket. Kurvára tönkretettem őket.

A terület, amely körülvett, koromsötét volt, de a tükörre fény vetült, így nem maradt más választásom, mint magamat nézni, amint újra átváltozom. Bámultam magam ‒ a fájdalmat a szememben. A sérülés uralta a közérzetemet. A fájdalom... annyira elviselhetetlen.

A bűntudat teljesen elnyelt, és elsüllyedtem.

Leestem.

Egyenesen egy fekete lyukba zuhantam, és napokig sírtam. Hónapokig a kibaszott végtelenségig.

Még jobban megsérültem, mint valaha, és könyörögtem Chloe-nak, hogy jöjjön vissza hozzám. Hívtam, de csak a hangpostája jelentkezett. E-maileket küldtem, de nem válaszolt. SMS-ek, amikre egyáltalán nem reagált. Semmit sem kaptam cserébe mindenemért. Majdnem olyan volt, mintha soha nem is szeretett volna, és talán ez volt az egésznek a lényege. Soha nem kellett volna szeretnie egy olyan embert, mint én. Soha.

Hívtam, e-maileztem és SMS-t küldtem neki, könyörögve, hogy ez a lány újra örömet szerezzen nekem ‒ hogy újra törődjön velem....

De aztán felébredtem, lihegve, izzadva.

És akkor rájöttem egy dologra.

Az a sok szar... az egész csak egy álom volt.

Látszat.

Évek óta rémálmokkal éltem ‒ halál, csalás és csaták. A Chloe-val töltött időm a saját kis tündérmesém pillanatai ‒ olyan dolgok, amelyek a való életben nem történtek meg, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. A saját kis történetem, tele végtelen boldogsággal, a béke folyójával.

Gyönyörű, darabokra tört zűrzavar volt.

És ebben az ágyban, ahogy előrebámultam és elgondolkodtam mindezen, egy dologra jöttem rá.

Egyedül voltam.

Elfelejtettek.

Én voltam… még mindig vérző szívvel.

És mégis, még mindig őrülten szerelmes Chloe Knightba.