Jessica Prince: Bad Alibi - Tizenhetedik fejezet

 

17. fejezet

Farah

Cannon végig fogta a kezemet, amíg a lépcsőn leértünk a bejárati ajtóig. Amikor bepillantottam a szalonba, Clay és néhány srác integetett, ő már tudálékos vigyorral az arcán nézett felénk.

–     Jó éjszakát, srácok! – Kiáltottam, miközben szökdécselve lépkedtem, hogy lépést tartsak Cannon hosszú lépteivel. – Később találkozunk!

–     Viszlát, édesem, - viszonozta Clay kuncogva.

– Szóval, hová megyünk? – Kérdeztem Cannont, miután elhagytuk a házat és elindultunk a felhajtó felé. – Kövesselek vagy ott találkozzunk?

–     Majd együtt megyünk.

Belevájtam a sarkam a kavicsba, mindkettőnket megállítottam.

–     De ... mi lesz a kocsimmal?

Cannon abba az irányba nézett, amerre mutattam, hirtelen szögletes állkapcsa összeszorult, és tikkelni kezdett.

–     Ez az új járgányod? - kérdezte, tekintete a csinos erdőzöld terepjárómra tapadt.

–     Hm, igen.

Azokban a mogyoróbarna szemekben felvillant valami, amit nem tudtam pontosan meghatározni, ahogy felém fordultak. – Apa vagy valamelyik srác a boltból segített kiválasztani?

Aztán eszembe jutott. Az a tekintet az arcán lelkiismeret-furdalás volt. Én kértem a segítségét, ő pedig elutasított.

–     Nem, - válaszoltam óvatosan. – Sokat kutakodtam a neten, és az összes vélemény szerint szép, megbízható autó. Az eladó azt mondta, hogy jól bírja a téli hónapokat, és jó terepjárónak, ha valaha is fel akarok menni a hegyekbe.

–  Ott kellett volna lennem, - morogta, inkább magának, mint nekem. – Elbasztam. Sajnálom, Farah.

Látva a jóképű arcvonásain kirajzolódó bűnbánatot, a bensőm megfájdult.

– Hé! – Közelebb húzódtam hozzá, szabad kezemmel felnyúltam, és lágyan végighúztam a körmeimet az állát és az arcát borító borostán. – Azt hiszem, a csók után nyugodtan feltételezhetjük, hogy megbocsátást nyertél. Most pedig éhen halok, és ha jól emlékszem, vacsorát ígértél nekem, nem igaz?

A keménység eltűnt az arcáról, az arckifejezése lágy és gyengéd lett. – Így volt.

–  Akkor adj enni. A hálószobám vadonatúj falainak lerombolása tényleg meghozta az étvágyamat.

A mellkasa kuncogva az enyémhez simult, miközben az ajkait az enyémhez nyomta egy újabb, túlságosan is rövid csókra.

–  Akkor jobb, ha megetetem a kékgalléros munkásomat. De a motoromat visszük. Majd később visszahozlak a kocsidért.

Ezzel odahúzott a mattfekete motorkerékpárhoz, - és igen, az elmúlt két hétben valamikor rákerestem a Google-ban a motorkerékpárokra, hogy meg tudjam különböztetni a Triumphot a Harley Davidsontól.

– Gyere ide, bébi. – A parancsára közelebb léptem egy lépést, és amint elért, megragadta a karomat, egyenesen maga elé húzott. Felkapta a sisakot az ülésről, és a fejemre tette, az állam alatt megigazította a pántot, hogy a helyén maradjon. – Tessék, - motyogta, miután biztonságosan megerősítette. – Most már készen állsz.

A szemeim kikerekedtek, ahogy körülnéztem egy második sisak után. – De te mit fogsz felvenni, ha rajtam van a tiéd?

–     Ne aggódj miattam. Jól vagyok.

A pokolba is!

– Ez veszélyes! – Kiáltottam fel. – Nem motorozhatsz sisak nélkül! Mi van, ha balesetet szenvedsz? Talán inkább az én kocsimmal kéne mennünk. Abban vannak oldalsó függönylégzsákok. Ha azzal ütközünk, valószínűleg meg sem éreznénk. És ott van az a plusz, hogy a bukósisak nem kötelező. Persze, a biztonsági övet be kell kötni, de...

A keze felemelkedett, és eltakarta a számat. – Már megint dumálsz, édesem. Nincs miért idegeskedned.

Összeszorítottam az ajkaimat, és hangosan fújtam ki a levegőt.

–  Ezzel határozottan nem értek egyet.

Nevetve hátradőlt a motoron, letámasztotta hosszú lábait, széttárta őket, hogy legyen elég hely, hogy közéjük helyezkedjek, majd a karjaival körbeölelte a csípőmet.

– Ígérem, nincs mitől félned. Évek óta motorozom, és soha nem hagynám, hogy bármi történjen veled. Velem biztonságban vagy.

Nagy levegőt vettem, három számoltam, mielőtt kiengedtem.

– Bízol bennem?

Nem haboztam bólintani. – Igen.

– Rendben. – Hátrébb tolatott, hogy felállhasson, egyik lábát átdobta a biciklin. – Akkor pattanj fel, hogy megetethesselek.

Úgy néztem le a motorkerékpárra, mintha egy algebrai feladat lenne, amit a fejemben próbálok megoldani.

–  Hm, hogyan?

–  Látod ott azt a kapaszkodót? – Egy kifelé nyúló fémszegre mutatott. – Tedd rá a jobb lábadat, nyomd felfelé, majd rúgd át a bal lábadat. Ilyen egyszerű. – Sikerült úgy csinálnom, ahogy utasított, anélkül, hogy arccal a földre estem volna, és amint a fenekem az üléshez ért, Cannon hátranyúlt, megragadott a térdem mögött, olyan közel húzott magához, hogy minden egyes centiméterem az ő hátának nyomódott. – Most pedig tedd a karod a derekam köré.

Az oldalára tettem a kezem, de úgy látszik, ez nem volt elég jó. Megfogta a csuklóimat, és egészen a dereka köré tekerte őket, mielőtt rám parancsolt.

–     Oké, tartsd erősen.

Egy másodperccel később a motor olyan hangosan felbőgött, amitől megijedtem, és halálos szorítással ragadtam meg Cannon pólójának elejét. Azt hiszem, hallottam a nevetését, de nehéz volt megmondani a motor dübörgésétől.

A szemem továbbra is összeszorítottam, olyan szorosan szorítottam Cannont, hogy csoda, hogy tudott lélegezni, de nem jelezte, hogy bajban lenne, így hát a hátához tapadva maradtam, a fejemet lefelé fúrva, mintha megpróbálnám magam összeolvasztani vele.

Elértük az utca végét, és balra fordultunk, amikor egy kopogást éreztem a kezemen. Felemeltem a fejem, és közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam a motorhangon át, ahogy odaszólt: – Lazulj el, különben nem fogod élvezni.

Mélyen belélegeztem, és azt akartam, hogy a testem egy-egy izmot egyszerre oldjon ki, a lábujjaimtól kezdve egészen a fejemig - egy másik technika a pánik elűzésére -, és mire a nyakamhoz értem, a halálos szorításom feloldódott, és a tenyerem laposan pihent Cannon hasizmainak hullámzásán.

Az első dolog, amit észrevettem, hogy Cannon kigyúrt. Lance vallásosan járt edzőterembe, mindig is annyira törődött a külső megjelenésével. De ilyen izmai még sosem voltak. Túl sovány volt. Soha nem tudta volna elérni azt a tömeget és határozottságot, ami Cannonnak megvolt.

A második dolog, amit észrevettem, miután ellazultam, az volt, hogy a szelet hihetetlenül éreztem az arcomon. Cannon teljesen ura volt a helyzetnek. Pontosan tudta, mit csinál. A hajam körbe-körbe csapkodott, miközben a táj homályosan suhant el mellettem, és ez volt a legfelemelőbb érzés. Majdnem olyan volt, mintha repülnék.

Kicsit meglazítottam a karjaimat, hátra dőltem, az ég felé fordítottam az arcomat, és lehunytam a szemem, hogy belélegezzem az egészet.

Mire Cannon befordult egy felhajtóra, a bennem áramló adrenalintól, teljesen betépve éreztem magam.

–     Na, mit gondolsz? - kérdezte, miután leállítva a motort kitámasztotta az állványt.

A lábaim kissé remegtek, amikor lemásztam, de úgy mozdultam, hogy lássam az arcát.

–     Elképesztő volt, - kiáltottam fel tágra nyílt szemekkel. – Te jó ég! Mehetünk még egy kört?

Teste remegett a néma nevetéstől, miközben felém nyúlt, hogy levegye a sisakomat, a vigyorától valami a gyomrom mélyén csapott.

–     Amikor csak akarod, Kolibri, de most meg kell etesselek.

Végignéztem az apró, postabélyeg méretű udvaron, ami egy kis kétszintes városi háznak tűnt. Az utca két oldalán, ameddig csak láttam, pontosan olyan épületek sorakoztak, mint amelyik előtt Cannon leparkolt.

Addig ficánkoltam, amíg újra szembe nem kerültem vele.

–     Ez a lakásod?

–     Igen.

Az épület elég szép volt: frissen festett burkolatok minden sorházon, tiszta, gondozott udvar, még csak a közelében sem volt annak, amire számítottam, hogy Cannon itt lakik.

–     Azt hittem, vacsorázni megyünk.

– Úgy is van, - válaszolta lazán, leszállt, és megfogta a kezem. Végighúzott az udvaron a bejárati ajtóig. – Főzni fogok neked.

Nyilvánvalóan zavartan néztem rá. – Te főzöl?

– Igen, és mielőtt megkérdeznéd, igen, jó vagyok benne, szóval nem fenyeget az a veszély, hogy éhen halsz vagy ételmérgezést kapsz.

Kinyitotta az ajtót, és bevezetett, felkapcsolta a villanyt, miközben végigmentünk a helyiségen. Annyit szívtam magamba, amennyit csak tudtam, észrevettem a szép fapadlót, a fehér falakat és a díszléceket, az íves boltíveket, amelyek szobáról szobára vezettek. Amikor a konyhába értünk, láttam a cseresznyefa színűre festett szekrényeket és a gránit munkalapokat. A bárpult túloldalán egy nyitott koncepciójú nappali volt, nagy barna szarvasbőr ülőgarnitúrával és hozzá illő ottománnal. Előtte a falon egy konzol állt, amelyen egy hatalmas síkképernyős tévé volt.

És ennyi volt.

Nem volt semmi csecsebecse, se művészeti alkotás, se kép. A falak teljesen csupaszok voltak, és egy cseppnyi személyiség sem látszott rajtuk.

A ház szép volt, ne értsenek félre, de hiányzott belőle az a személyiség, aminek egy olyan embert, mint Cannon Banks, körül kellett volna vennie. A személyisége nagy és vad volt, és ez volt az a fajta otthon, amit az ember egy fiataltól elvárna.

Cannon leültetett az egyik bárszékre, a pultjával szemben, és nekilátott a vacsorának, úgy mozogott a konyhában, mintha rengeteg időt töltött volna ott, miközben én azon elmélkedtem, mi lepett meg jobban, Cannon háza, vagy az a tény, hogy tud főzni.

– Kérsz egy sört vagy valamit? Borom nincs, de ha azt iszol, szerzek majd, hogy legyen kéznél.

–     A víz is megteszi. Nem igazán szoktam inni.

Fogott egy poharat, és megtöltötte, mielőtt átadta volna nekem, és a hűtő felé indult.

–  Te eszel tacót? - kérdezte, miközben kihúzott egy csomag darált marhahúst, néhány paradicsomot, egy hagymát és két avokádót.

Mosolyogva felhúzott szemöldökkel válaszoltam.

–     Tacót készítesz?

A szája egyik sarka felhúzódott, ahogy a válla fölött visszapillantott rám.

–     Meglepődnél. Sokféle dolgot készítek.

–  Meg vagyok lepve. Tetovált motoros, Cannon Banks egy csipetnyi háziasságot mutat. - Drámai lélegzetet szedtem be. – De hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, eszem tacót.

–     Okoska. - Megint kuncogott.

Elbűvölten figyeltem, ahogy egy nagy serpenyőben megbarnította a húst, és profi módon aprítani kezdte a zöldségeket.

–     Bev tanított meg főzni?

A kés a kezében megállt, hogy nagyot tudjon ugatni a nevetéstől. – Jézusom, dehogy. Anyámnak sok tehetsége van, de a főzés nem tartozik közéjük. Apámtól tanultam. Ő még tanítani is próbálta, de a leckék nem jöttek be.

A döbbenet végigvonult az arcomon.

–     Banks tud főzni?

–     Igen. A motoros apám átörökítette a motoros gyerekének. - Rám kacsintott. – Ez az egyik dolog, ami miatt az öregemhez vonzódott, és ez tartja vissza attól, hogy megölje, vagy az utcára tegye a seggét, amikor valami olyan hülyeséget csinál, amivel felbosszantja.

Kuncogás tört ki az ajkamon. – Tényleg?

–  Igen. - Rám mosolygott, és folytatta a vagdosást. – Ha anyát hallom, az egyetlen ok, amiért ilyen sokáig itt maradt, hogy ne éhezzen.

Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy Bevnek nincs tele a hócipője. Láttam őket együtt, ahogy viselkedtek és néztek egymásra. Soha nem láttam még ilyen szerelmet két ember között.

– Az én szüleim sosem voltak ilyenek egymással. - A szavaimra Cannon felkapta a fejét, és leeresztette a kést a pultra, osztatlan figyelmet szentelve nekem. – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is szerették egymást. Jól összeillettek. Apának volt pénze, anya pedig jó családból származott. Ennyi volt a köztük lévő románc.

A kezét a pultra támasztotta, és közelebb hajolt.

–     Mesélj többet.

Utáltam beszélni a múltamról, a rideg, szeretet nélküli életemről, de meg akartam ismerni őt, és azt akartam, hogy ő is megismerjen engem, ezért folytattam.

– Jegyben jártam, mielőtt idejöttem. Olyan kapcsolat volt, mint a szüleimé. A második legjobb dolog, amit valaha tettem, hogy elhagytam.

– És mi volt az első? - Arra számítottam, hogy többet kérdez Lance-ről vagy a szüleimről, de nem tette. Nem erőltette vagy kérte, hogy mélyebben belemerüljek abban a fájdalomba.

Elmosolyodtam, és felnéztem a vizespohárból.

–     Az első az volt, hogy idejöttem.

Visszatért a főzéshez, fűszereket szórt a húsba.

– Tudod, azon gondolkodtam, miért ezt a helyet választottad? Miért pont Redemption?

– A sofőrünk, Bennett Montgomery, miatta jöttem ide. Már a születésem előtt a családomnak dolgozott. Mindenki más úgy gondolt rá, mint egy egyszerű alkalmazottra, de a bátyám, Jase és én egész életünkben közelebb álltunk hozzá, mint a saját szüleinkhez. Ő egy családtag számunkra. Idevalósi, és én úgy nőttem fel, hogy mesélt történeteket. Amikor elhagytam Connecticutot, egyenesen ide jöttem. Próbálom rávenni, hogy vonuljon vissza, és jöjjön vissza.

Olyan gyengédséggel nézett rám, hogy a mellkasom megfájdult tőle.

– Örülök, hogy van neked egy olyan embered, mint ő, kicsim. És ha ez az, amit akarsz, remélem, megtörténik.

Befejezte a vacsora főzését, és meglepett azzal, hogy odáig ment, hogy kukoricatortillákat sütött.

A kanapéján ettünk a tévé előtt, miközben valami igazi krimit néztünk, és amikor végeztünk, Cannon magához húzott, átölelt.

Kétségkívül ez volt életem legjobb randija, és alig vártam, hogy lássam, mi következik még.

Lexy