Caris Roane: Obsidian Flame - Kilencedik fejezet

„Hogyan építhetsz egy új világot

egy olyanból, amelyik összetört?

Lassan és nagy gonddal.”

- Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

9. fejezet

 

Thorne látta Diallo otthonának okos tervezését, a könnyű átjárást szobáról szobára. Látta a kolónia tanácsát társasági keretek között, az indulatokat étellel és itallal csillapítva, a kritikus hatásköri és adminisztratív fogalmakat mosolyogva megvitatva ahelyett, hogy egy bömbölő mikrofonon keresztül vagy karddal a kezében beszélgetnének.

A ház U alakban épült, nagy központi udvarral. Az eleje nyugatra nézett, míg a keleti oldal az erdőre. A fő elülső szobák kanyargós hatást keltettek, sok kanapé és nagy, alacsony szék, a paletta lágy zöld és bézs színekben pompázott, néhol bőrrel, néhol puhának tűnő szövetekkel.

Megkapta. Megértette az egész célt.

–     Az emberek letelepednének itt ‒ mondta Marguerite.

Nem lepődött meg, hogy a nő is látta ezt. Talán a természete volt, vagy az, hogy olyan sokáig élt hideg, zord környezetben, de ugyanolyan élesen érezte az elrendezés szándékát, mint ő.

–     Igen, így van.

Thorne-nak volt egy háza Sedonában, amit egyedül csak ő használt; de ahogy a nappalin és a hatalmas üvegablakokon keresztül a völgyet teljes hosszában nézte, érezte, hogy új otthonra van szüksége.

Nem, nem egy otthonra, valami többre. Valami, aminek célja van, valami, aminek Endelle palotájának is lennie kellett volna, de nem volt az: egy találkozóhelynek.

Endelle egy sor hatalmas kupolás rotundát épített, amelyek mind egymáshoz kapcsolódtak, az egész épület a McDowell-hegység nyugatra néző lejtőinek oldalában épült. De a helyet csak alkalmi felemelkedési szertartásokra vagy hivatalos vacsorákra használták. Néhány étkezőasztalt és széket leszámítva nem is volt berendezve.

Endelle sosem értette igazán az állami rendezvények szükségességét, a méltóságok fogadását, a szövetséges területekről érkező nagykövetek összehívását, a nyilvános beszéd, a diplomácia és a jelenlét szükségességét. Ő a Halandók Földjén élt, az első törzsek egyikéből származó nő volt, és alapvetően harcosnak kellett volna lennie, nem pedig adminisztrátornak.

Visszatartott egy nehéz sóhajt. Már évezredekkel ezelőtt fel kellett volna emelkednie, mert a hatalma óriási volt, de a Felső Dimenziók a Másodikon tartották, mivel nem volt senki, aki hasonló hatalommal rendelkezett volna, hogy ellensúlyozza Greavest. A Második Föld már régen elesett volna az ő sötét foltban végzett munkája nélkül, és a biztos fenyegetés nélkül, hogy ha Greaves egyszer is személyesen használná természetfeletti erejét, hogy lecsapjon rá, ő képes lenne felvenni vele a harcot.

A COPASS-t tehát az összes Terület többségi szavazatával hozták létre a Kétszázadik Világkongresszusukon, egy olyan bizottságot, amelynek célja a Második Földre való felemelkedés folyamatának felügyelete és a két frakcióra vonatkozó szabályok meghatározása volt. Az eredeti szándék az volt, hogy a nagy hatalmú felemelkedőket biztonságban tartsa a felemelkedési folyamat során ‒ Greaves szisztematikusan megölte őket, mielőtt felemelkedhettek volna.

Sajnos, attól a pillanattól kezdve, hogy a COPASS megalakult, a Parancsnok finomabb manipulációs képességei teljes szárnyra kaptak, és folyamatosan változtatta a bizottság tagjait. A COPASS viszont lépésről lépésre elkezdte az összes szabályt és szabályozást a maga javára módosítani.

Endelle végül egy sajátos COPASS-törvény miatt ütközött akadályba, amely kimondta, hogy senki sem lépheti át egy Látóerőd küszöbét az adott erőd főadminisztrátorának kifejezett engedélye nélkül. Szóval találd ki, ki működtette a Szuper Erődöt? Owen Stannett.

És Endelle és Greaves között Stannett ezerszer jobban félt Greavestől. Endelle lehet, hogy hatástalan volt, de alapvetően törvénytisztelő. Nem lépett volna fel Stannett ellen, ami azt jelentette, hogy a férfi az elmúlt száz évben elzárta őt azoktól az információktól, amelyekkel a látói szolgálhattak volna neki a jövő folyamaira vonatkozóan.

A kormánya tehát vakrepülésben volt.

És kudarcot vallott.

Míg Greaves, aki azt csinált, amit csak akart, sikeres lett.

Tehát, ahogy Thorne körülnézett, óriási lehetőségeket látott egy ilyen házban.

Diallo a folyosóról szólt ki.

–  Ha velem jönnél, a kertben fogunk vacsorázni. – Elmosolyodott, amikor a tekintete Marguerite-en landolt. – A hőmérséklet szabályozott.

Thorne agya mindenféle új irányba kezdett el szaladgálni. Nem tudta, hogy ez Diallo otthona, vagy a kolónia természete miatt van-e, vagy mi miatt, de a szíve reményteljesen kezdett dobogni a világa jövője miatt, talán hosszú idő óta először.

Marguerite érezte Thorne kezét a hátán, és ez a nyomás tökéletes volt, de a bőre megborzongott. Érezte, hogy valami sugárzik belőle, valami új erő vagy valami ilyesmi, és a szart is kiijesztette belőle, mert a jövőről és a célról szólt.

El kellett tűnnie innen. Ez a kolónia folyton ragacsos, pókszerű szálakat sodort köré, megkötözte, csapdába ejtette.

Leült egy szép tál dinnyéhez: sárgadinnye és mézharmat, néhány eperrel megspékelve. Minden egyes darab, amit lenyelt, megakadt a torkán. Csirke, mint második fogás hamarosan érkezik. A gondolat sem segített. Egyszerűen nem volt túl éhes.

Diallo válaszolt Thorne kérdéseire, amelyeket gyors egymásutánban tett fel attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a kertbe.

Körülnézett. A kert gyönyörű volt. A kertészet határozta meg a Második Földet, és Diallo őrült képességekkel rendelkezett a művészeti formához, és egy szuper nagy udvaron terítette szét őket, amely legalább harminc méter hosszú lehetett. Az ágyások elrendezése buja volt, ami lehetséges, mivel igen, a levegő hőmérsékletét és a páratartalmat is szabályozták. Ahogy felpillantott látta, hogy az egész területet egy különlegesen csillogó pajzs borítja.

Az asztalt a kert közepén, egy nagyon nagy, nyitott téren állították fel, egy járólapokkal borított részen. Az étkezőn túl egy vízesés halk hangját hallotta. Mindenféle méretű, formájú és eredetű növény rengeteg példánya olyan zöldellő környezetet teremtett, mint bármelyik trópusi vidéken, csak éppen bogarak és túlzott hőség nélkül.

A vászonszalvétával megtörölte az ajkát, és hátradőlt a székében. Mindkét férfi abbahagyta a beszélgetést, és ránéztek.

A nő visszapillantott.

–     Nem vettünk tudomást rólad ‒ mondta Diallo.

Tudta, hogy mind ő, mind Thorne udvariasak, és látta, hogy Thorne beszélni akar ezzel a rendkívüli férfival.

–     Nem bánnák, ha visszavonulnék a szobánkba? Szeretnék pihenni egy kicsit.

Miközben beszélt, felállt, ahogy mindkét férfi is. A tekintete Thorne-ra esett.

Jól vagy? küldte.

–     Jól vagyok, tényleg ‒ bólintott. Szükségem van egy kis egyedüllétre és ígérem, nem lépek le.

Erre a férfi összeszűkítette a szemét. Ezt már hallottam korábban is.

De akkor már tudta az igazságot. Tudtad, hogy elmegyek. Most mit gondolsz?

Erre a férfi válla elernyedt. Úgy tudott olvasni benne, mint senki másban. Bólintott. Hangosan azt mondta.

–     Igen, pihenj egy kicsit.

Megköszönte Diallónak az ebédet, bár csak néhány falat dinnyét evett, ami még mindig kényelmetlenül ült a gyomrában. Egyszerűen nem volt önmaga.

Ahogy átment az udvaron a déli fekvésű szobákhoz, rájött, hogy az elmúlt napokban kissé rosszul érezte magát. De aztán annyi felháborító dolgot csinált. Nem volt hozzászokva ennyi szabadsághoz, és persze aztán ott voltak az összeomló látomások, és több Thorne, mint amennyit valaha is kapott. Olyasmi, mintha elment volna a vásártérre, zabálta volna az egészségtelen ételeket, majd hányt volna a hullámvasút után. Igen, nagyjából így jellemezte az elmúlt néhány napot, kivéve, hogy Thorne nem volt éppen szemét kaja. Inkább egy szelet bélszín. Sok-sok bélszín.

Az jutott eszébe, hogy ha így folytatja a férfival, komolyan el kellene kezdeniük gondolkodni a fogamzásgátláson. Bár az a tény, hogy évtizedekig együtt volt vele a zárdában, és még soha nem esett teherbe, eléggé meggyőzte arról, hogy vagy meddő, vagy Thorne vaktölténnyel lövöldözik.

Volt egy nyugtalanító érzése, hogy felelősségteljesebbnek kell lennie, arra az esetre, ha a felemelkedett vámpír teste úgy döntene, hogy begyógyítja a nem működő részeket, és végül gyermeket vállal. Ami igazán szívás lenne. Annyira nem volt az az anya-típus.

A hideg futott át rajta. És a fenébe is, megdugta azt a seggfejet, José-t, teljesen védekezés nélkül.

Oké, felelősségteljesebbnek kell lennie.

A számukra kijelölt szoba a ház déli oldalán furcsán fehér és romantikus volt, majdnem menyasszonyi, csakhogy az anyagok pamutból voltak, nem pedig csupa csipke és szatén.

Az ágy királyi méretű, magas mahagóni oszlopokkal és szúnyoghálós réteggel. A lány a túlméretezett, tányérüveg ablakhoz lépett. Látta az alatta elterülő völgyet. Látta a Milícia Harcosait, amint a kardvívást gyakorolják.

Mindenütt zöldség- és gyümölcsöskertek voltak, mindegyik fölött ott csillogott az a pajzs, akárcsak Diallo udvari kertjénél. A kolónián az élelemmel sosem lesz gond.

Hirtelen csak fáradt lett.

Belefáradt mindenbe: abba, hogy vágyott a távozásra, de kényszert érzett a maradásra, abba, hogy vágyott Thorne-ra, de utálta a gondolatot, hogy más nőkkel van, abba, hogy tudta, hogy ez a kolónia hivatalosan is szarban van Stannett miatt, de mindenekelőtt abba az érzésbe fáradt bele, hogy nem bírná elviselni, ha soha többé nem látná Thorne-t.

Elfordult az ablaktól, és átment az ágyhoz. Visszatolta a felső, friss illatú paplant. Beleszagolt és rájött, hogy a szabad levegő illatát érzi. A zárdai köntösöknek és ágyneműknek is ugyanilyen csodálatos illata volt, mert mindent kint szárítottak, hogy a levegő és a szél megédesítse.

Mélyet sóhajtott, bebújt a takaró alá, és amikor a feje a párnára esett, gyorsabban álomba merült, mint gondolta volna.

 

***

 

Greaves az íróasztala mögött ült a genfi penthouse-ban. Könyökét a széke karfájára támasztotta, kezeit csak az ujjhegyeinél érintette össze, és enyhén kopogott. A karmát nem hozta elő, ennek a két férfinak, nem. A bal keze parancsra karommá tudott átalakulni, ez egy kis DNS-kísérlet volt, amely az évtizedek során sikeresnek és igen hasznosnak bizonyult. Gyakran használta megfélemlítésre, de erős volt az az érzése, hogy ebben a helyzetben egyáltalán nem az erőfitogtatásra van szükség.

Owen Stannett a közmondásos kalapjával a kezében állt, de fenomenális információval érkezett: egy rejtett kolónia, sőt talán több rejtett kolónia formájában a Halandók Földjén, ahol menekült Látók tartózkodnak. Egy listát is hozott a követeléseiről.

Lenyűgöző.

Greaves több okból is megkérte Casimirt, hogy vegyen részt a találkozón. A Negyedik felemelkedő Greaves bal oldalán, a fekete bőrkanapén a szokásos helyén ült, széttárt lábakkal. Szokásos szűk bőrnadrágját viselte, amelyben minden látható volt. Caz elég jól ismerte Stannettet, és Stannett is elég jól ismert mindent, amit Caz mutogatott, mert Stannett néhány évszázaddal ezelőtt pár száz évig Casimir rabszolgája volt.

Greaves majdnem összerezzent. Ez a sok tömeg fájhatott.

Az egész helyzet nagyon is érdekes volt Greaves számára. A sors milyen fordulata hozta össze a férfiakat újra ebben a szobában, Greaves genfi penthouse-ában, a jelenlegi adminisztrációs helyén? Az egész épület az övé volt, és az alagsorban állt a kerekasztal, nagyon Camelot-szerű ‒ persze modernebb módon.

De ahogy találkozott Stannett tekintetével, nem látott ebben a férfiban semmi alázatosat. És nem is volt domináns, ami önmagában is érdekes körülmény. Ez tette őt rejtélyessé a kezelés szempontjából. Ha túl keményen nekiesik Stannettnek, a férfi egyszerűen eltűnik. Ha nem elég keményen, akkor pedig nem enged.

Cazra pillantott, a tekintete csak érintette, majd vissza, egy nagyon finom jelzés.

Caz azonnal Stannett mögé hajolt, és átcsúsztatta a karját Stannett mellkasán, egy nagyon is tulajdonosi alapú mozdulattal.

A gyűlölet hulláma áramlott át Stannett arcán. Stannett tehát nem éppen élvezte Casimir kiszolgálását. De hát mindabból, amit megértett, Caznak erős szadista hajlama volt, még Greavesénál is sokkal erősebb.

–     Miért nem mondod el a Parancsnoknak, hogy mit akarsz, Stanny? Megspórolnád nekünk az éjszaka elpazarlását. – Caz még jobban megszorította Stannettet, és szorosabbra húzta a mellkasa körüli karját.

Stannett tekintete megkeményedett. Még egyszer találkozott Greavesével.

–     Nem játszom ezeket a játékokat. – A biztonság kedvéért egy kis lökéshullámot küldött végig a testén, amely egyenesen lecsapta róla Caz kezét.

Casimir egyszerre tűnt meglepettnek és izgatottnak. Megkerülte Stannettet, hogy megbámulja. Elmosolyodott.

–     Ez tényleg fájt. Megtanultál néhány trükköt.

De Stannett ezt okosan játszotta. Figyelmen kívül hagyta a szexi majmot, és a tekintetét Greavesre szegezve kiterítette a kártyáit az asztalra.

–   Számos Harmadik Föld-i erővel rendelkezem, a legjelentősebb a Látó képességem. Akadályozni tudom a jövőbeli áramlatok tevékenységét. Jelenleg még Marguerite, az obszidián-láng triász második tagja sem követheti az utamat, nem tudja, mit teszek.

–     Ez valóban hatalom. Most pedig mondd el, miért nem tetted meg az ajánlatodat Endelle-nek?

–     Mérges lesz a gyerekek miatt, akiket az erődben nemzettem. Engesztelhetetlen lesz.

Erre Greaves elmosolyodott. Ebben az egy dologban csodálhatta Stannettet: hogy az elmúlt években megpróbált egy szuper látnokfajt létrehozni a Superstition Erődben.

–     Gondolom, nem értékelné a terved hosszú távú elképzeléseit.

Stannett végigsimított a feje mellett a hullámon, és az ajkai valóban mosolyra húzódtak.

–     Nem, nem tenné.

Egy fél másodpercig Greaves helyeselte. Megértette Stannett dilemmájának teljes terjedelmét.

–     Szóval, amit a szolgálataidért cserébe kérsz, és amint a háború eldől, az egy palota, egy vagyon, és állandó felmentés minden kormányzati szervtől. Ezenkívül azt akarod, hogy a Látó Marguerite-et, az erődben zárják el.

–     Igen.

–     És mi lesz velem? – kérdezte Greaves. – Megengedik, hogy meglátogassam?

Stannett meghajolt.

–  Természetesen... mester. – Pontosan a megfelelő hangsúlyt helyezte az utolsó szóra.

És ott volt az az alárendeltség, amire vágyott.

–     És hajlandó leszel részesülni a haldoklók véréből és a hozzá tartozó ellenszerből? Ezt minden szolgámtól megkövetelem.

–  Nem. – Stannett álla megereszkedett. – Nem tudok ebbe belemenni, mivel bizonyos bizonyítékok arra utalnak, hogy a haldoklók vére természeténél fogva befolyásolja a Látó képességét a jövő folyamaiban.

A válasz észszerű volt. Greavesnek mégsem tetszett, hogy a megállapodás megkötése után nem lesz valami külső irányítása a férfi felett.

Még egyszer összeütögette az ujjait.

–     Egy feltétellel beleegyezem a kéréseidbe.

–     Bármit, mester.

Az volt a véleménye Stannettről, hogy a férfi bármit megtesz a túlélésért, beleértve Greaves elárulását is. Ha azonban Stannett valóban teljesíteni tudná a követelését a jövő folyamain belül, akkor kiérdemelné Greaves támogatását.

Visszaintette Casimirt a kanapéjára. Caz egy szempillantás alatt összecsuklott rajta.

Stannettnek azt mondta.

–     Szeretném tesztelni a képességeidet. Van egy kis helyzetünk, amit el kell intézni. Thorne húga, Grace, úgy tűnik, valamiféle megmagyarázhatatlan természetű, kialakuló erővel rendelkezik. Bár én nem lehettem tanúja a megnyilvánulásának Moszkvában, Caz azt mondta, valahogy Leto tábornok mellett jelent meg, mielőtt Casimir elindíthatta volna az előre megbeszélt kézi robbantást, amely eszméletlen állapotba juttatja.

–     Nemrég tudtam meg, hogy Leto felforgató tevékenységet folytat ellenem, és meg kell semmisíteni. Mivel Grace közreműködött a megmentésében, azt akarom, hogy róla is gondoskodjanak. Casimirral együtt fogsz dolgozni a munka elvégzésén. Használd a jövő folyamainak irányítását a stratégiád megszervezéséhez. És azt akarom, hogy ezt még a katonai felülvizsgálat előtt elvégezzék.

Bár Stannett arckifejezése megkeményedett, és még mindig nem volt hajlandó Cazra pillantani, még egyszer meghajolt.

–     Igen, mester.

Greaves elnyomott egy mosolyt. Számos öröme volt a pozíciójában és az életében, de az egyik legkielégítőbb az volt, amikor egy szerencsétlen erőt egy uralkodó erővel párosított egy feladat elvégzése érdekében. Az így keletkező súrlódás mindig kielégítette Greaves lelkének egy sötét zugát.

De ahogy egyikről a másikra pillantott, végül mégis megengedte magának, hogy mosolyogjon ‒ bár nem szórakozottan. Stannett Harmadik Föld-i képességekkel rendelkezett, Casimir pedig Negyedik felemelkedő volt. Együtt annyi erővel rendelkeztek, mint Greaves. Ha okosak voltak, és elvégezték ezt a munkát, nos, a jövője eldőlt.

Különösen, hogy amit Grace elért, az alapján nagy valószínűséggel ő volt az obszidián-láng triász harmadik tagja. Az előtte álló feladatok közül az egyik legsürgetőbb gondja annak biztosítása volt, hogy ezek a tagok ne egyesítsék az erejüket.

 

***

 

–     Ki kell vinniük innen ‒ kiáltotta Quena nővér, éles arccsontja lángba borult. – Ő egy áruló és egy férfi. Minden, ami az itteni jelenlétével kapcsolatos, rendkívül sértő.

Grace leült az ágya melletti zsámolyra és egy hűvös, nedves kendőt nyomott Leto homlokára. Órák teltek el azóta, hogy elhozta a harcost Moszkvából, de ahelyett, hogy javult volna az állapota, a sápadtsága most a ruhához hasonlóan,  szürkésfehér lett. Ömlött róla az izzadság, és tetőtől talpig remegett. Nem tudta, mit tegyen. A haldoklók vére iránti függőség szétszaggatta a testét, és ennek nem szabadott megtörténnie.

Elment a kolostor könyvtárába, és utánanézett a halál vámpírjai szenvedésének ennek a részére ‒ meddig bírja ki a haldoklók vére nélkül, és milyen tünetek kísérik a megvonást. Lényegében Leto elvonási tünetei nem a szokásos módon zajlottak.

Sajnos azt gyanította, hogy a férfi által mutatott aberrációknak köze lehetett a testében végbemenő breh-hedden szörnyű hívásához.

Grace nem tudott tovább úgy tenni, mintha nem lenne Leto Harcos breh-je, vagy mintha nem lenne az övé, bármilyen furcsának is tűnt ez. De az illata sűrűn terjengett az orrlyukaiban, az arcüregében, az agyában; az összes vers, amit az évek során írt, az erotikus, tiltott versek, úgy hatottak rá, amíg olyan hevesen nem fájt, hogy legszívesebben sikoltott volna.

Ugyanakkor annyira aggódott ezért a harcosért, hogy a szíve folyamatosan a fülében dobogott. Egyszerűen nem tudta, mit tegyen. De az ösztöne mindenekelőtt az volt, hogy megvédje őt, amíg ilyen sebezhető állapotban van.

–     Figyelsz te rám? – kiáltott fel Quena nővér. – Azt akarom, hogy távolítsák el. Magam fogok kapcsolatba lépni Endelle asszonnyal, hogy tudassam vele: az áruló valahogy megpróbált menedéket kérni a kolostoromban.

– Elmegyek ‒ mondta Leto, de a szavai alig voltak többek, mint suttogás. Megpróbált felállni, de olyan gyenge volt, mint egy kiscica, és egyszerűen visszaesett a kemény matracra.

Egy újabb lélegzetvétel után újra megpróbálta.

Grace a vállára tette a kezét, és lefogta.

–     Pihenj, Leto. Majd én gondoskodom erről.

–     James ‒ suttogta.

–     Mi az? – A nő közelebb hajolt.

–     Keresd meg Jamest.

–     Ki az a James?

De a szemei lecsukódtak, a légzése könnyű zihálássá erősödött. Ekkor értette meg, hogy a férfi a halál közelében van.

–  Nővér, hívom a hatóságokat, ha nem lép ki ebből a cellából. Hívom Endelle asszonyt, ő majd magával viszi.

De a gondolat, hogy Quena nővér, a kolostor főgondnoka veszélybe sodorja a Harcosát, arra kényszerítette Grace-t, hogy elhagyja a férfi oldalát, felálljon a zsámolyáról, és szembeforduljon azzal, akit Marguerite mindig is „nővérszuká”-nak nevezett.

Grace érezte, ahogy a föld morajlik alatta, ugyanaz az erő, amit korábban is érzett. Felfelé tört, a lábába áramlott, egyre feljebb és feljebb, amíg bizsergett az erőtől.

Szélesre tárta a karját és hagyta, hogy az energia egy része Quena nővér felé áramoljon. Eszébe sem jutott volna bántani őt, vagy akár csak megzavarni a Grace feletti hatalmát, de nem engedhette, hogy Leto elhagyja a celláját.

Amikor beszélni kezdett, a hangja ‒ legnagyobb meglepetésére ‒ hasított-rezonanciaként szólt.

–     Itt fogsz hagyni minket, és elfelejted, hogy ma itt láttad Leto Harcost. Megtiltod, hogy bárki is megközelítse ezt a cellát.

Quena nővér háromszor pislogott, végül meghajolt.

–     Ahogy óhajtod, nővér. – A magas nő, aki halhatatlan vámpír természete ellenére megöregedett, megfordult, és távozott, hogy nagyon lassan végigsétáljon a folyosón.

Grace vett egy mély lélegzetet, és azt akarta, hogy az energia távozzon belőle, ami meg is történt, lecsurgott a testén és a lábán keresztül, talán vissza a földbe. Lenézett a padlóra. Mi volt ez az új erő, ami eljutott hozzá, ami annyira idegennek tűnt tőle, mégis látszólag az övé volt, amit akarata szerint hívhatott?

Ugyanez az erő tette lehetővé, hogy megmentse Letót.

A háta mögött hallatszó apró zihálások hatására megpördült, és ismét elfoglalta a helyét. Amikor leült, Leto homlokára kente a kendőt. A férfi a karja után nyúlt, és kinyílt a szeme.

–     Köszönöm... neked ‒ motyogta.

De a csuklóját fogó kéz kapcsolata volt az, amitől a lány elméje borzongott a megértéstől. Ő rendelkezett azzal, amire a férfinak szüksége volt. A nő felállt, és fölé hajolt, oldalra tolva a férfit, hogy átkarolja a fejét és a bal vállát.

A csuklóját a férfi szája fölé helyezte.

–     Igyál ‒ mondta. – Vedd el, amire szükséged van.

A férfi megpróbálta kinyitni a száját, de nem tudta.

Grace nem értette, honnan ez a merészség, de a másik kezét használva az ujját és a hüvelykujját a szájába csúsztatta, és addig simogatta az ínyét, amíg elő nem bújtak az agyarai. Természetesen az ilyen intim érintkezés hatására a lány összepréselte a lábait. Már a férfi érintése is felszínre hozta az összes vágyat.

Leto felnyögött, és az illata hirtelen elárasztotta a szobát, az a gyönyörű erdőillat. Hirtelen, váratlanul megrándult, előredőlt, és lecsapott.

Grace felsikoltott, a nyaka és a háta meggörbült a meglepetéstől, majd a teljes szexuális gyönyörtől, amely végigsöpört rajta. A vágy mély, mámorító hullámokban árasztotta el. Leto mindkét kezével a szájához szorította a lány csuklóját, miközben szopogatta. Felnézett a lány szemébe.

Szabad kezét a férfi fejére tette és hagyta, hogy ujjai végigsimítsanak a sűrű fekete haján.

A színe kezdett visszatérni: gyönyörű, dús olajzöld tónusúvá mélyülni, mely olyan gyönyörű volt a szeme kristálytiszta kékjéhez képest. Azt akarta, hogy éljen, élnie kellett. A lelke mélyén érezte, hogy szükség van rá a Második Föld jövője szempontjából, és számára, és a gyermekei számára, akiket egy nap majd szülni fog neki.

Mindezt érezte és látta, ahogy a férfi szemébe nézett. De vajon mindez valóságos volt, vagy csak a képzeletbeli érzékenysége? Amit tudott, az az volt, hogy vágyott a férfira, ahogyan más nők, akik a Vér Harcosaihoz kapcsolódtak, egyre jobban vágytak a párjaikra.

 

***

 

Leto sápadt zöld-arany szemekbe és annyi ártatlanságba meredt, hogy úgy érezte, elvakítja Grace szépsége és tisztasága. Hogyan lehetett valaki, aki olyan elveszett, mint ő, olyan elkárhozott a tettei miatt ‒ itt, ilyen jóság mellett?

Csak egy dolgot tudott. Közel volt a halálhoz és nem értette, hogy miért van még életben. A haldoklók vére iránti függőség, ha kielégítetlenül maradt, csakis halálhoz vezethetett, hónapokig tartó gyötrelmes éhezés után.

De ahogy teltek az órák Grace társaságában, miközben a teste lángolt az iránta érzett vágytól, nemcsak a görcsök lettek elviselhetetlen mértékűek, de a szíve és a tüdeje is kezdte cserben hagyni. Az elmúlt órában a szívelégtelenség határán állt.

Honnan tudhatta volna, hogy a lány vére legalább részben enyhíti ezeket a tüneteket, sőt, még a hasi görcsöket is annyira, hogy mély lélegzeteket tudjon venni, és a kínok között összegömbölyödve maradjon ahelyett, hogy kinyújtózkodna.

Ó, Istenem, Grace!

Ha itt marad, veszélybe sodorja őt.

Felült. El kellett tűnnie innen. Kapcsolatba kellett lépnie Jamesszel, talán még Endelle-lel is. Igen, Endelle-lel. El kellett mondania neki az igazságot Greaves seregéről.

De a hirtelen mozdulattól fekete foltok repültek a szeme elé. Visszaesett az ágyra.

Ismét érezte magán Grace kezét, és a nő gazdag, földes, réti illata új hajtásokkal, új vágyakkal árasztotta el a testét.

–     Pihenj ‒ hallotta a nő suttogását.

Beszélni akart hozzá, de a szoba forgott, és csak a légzésére tudott koncentrálni. Tényleg össze kellett szednie magát. De hogyan?

 

***

 

Aznap este Marguerite rendelt egy cosmót, és az asztal közepén álló nagy tál popcornból falatozott. Úgy tűnt, a pattogatott kukoricával nincs baja, de a cosmo bosszantotta a gyomrát. Igen, be kellett ismernie, hogy az idegei eluralkodtak rajta.

Egy magasított asztalnál ült, lábát a bárszék alsó fokára akasztotta. A klub zajos volt a női csevegéstől, de ő jól hallotta új barátait.

Egyszerűen túlságosan feszült volt, és nem egyszer gondolt arra, hogy lelép. Korábban Brynna bemutatta neki Devont, a sztriptíztáncost. Micsoda kigyúrt fickó. Magas volt, de közel sem olyan, mint Thorne, vörösesbarna, bronzos haja hullámokban lógott a válláig, a szeme élénk kék, és az arányaitól ‒ a széles, izmos vállaktól a keskeny csípőig és a karcsú combokig  ‒ elállt a lélegzete.

Még a kezét is megfogta, és megszorította az ujjait. Azt sugallta: a tiéd vagyok. Csak mondd ki a szót. Rögtön az előadásom után, ha hajlandó vagy rá.

Annyira kísértésbe esett. Mióta elhagyta a Második Földet, a hormonjai túlpörögtek.

De mi van Thorne-nal?

A közelben volt, ködbe burkolózva, és a falat támasztott, mint El Pasóban. Jane nem látta őt, de Brynna igen. A lány rosszallóan nézett rá emiatt.

–     Őrültnek tűnik ‒ suttogta, és közel hajolt hozzá. – Biztos vagy benne, hogy nem akarja lerombolni az épületet?

–     Ne aggódj. Megegyeztünk. – Valami ilyesmi.

Brynna megvonta a vállát.

–  A te temetésed ‒ mondta, de mosolygott, ha kicsit hanyagul is. Brynna vodka tonikot fogyasztott, és most két üres pohár volt előtte, egy harmadikat pedig már majdnem kiivott.

Igen, talán ez az ő temetése. Minden bizonnyal az ő kínja volt. Thorne végighallgatta Devon ajánlatát, de nem szólt semmit. Egy-két poénra számított, például arra, hogy olyan alacsony, csak két méter magas, vagy hogy a hajának olyan szaga van, mint valami bugyuta parfümös zselének. Ehelyett ugyanolyan komor volt, mint amikor korábban felkapta a fűről.

Brynna félbeszakította a gondolatait.

–  Szóval, van valami, amit a látó módszereinkről szeretnél kérdezni? – A lány befogta a száját, és alig leplezett egy böfögést.

Marguerite a cosmóját bámulta. Nem bánta, hogy elterelte a figyelmét Thorne komor jelenlétéről.

–     Hát, miért nem hallottam még soha erről a csoportos látnokos dologról?

Brynna felnevetett.

–  Igazából a Második Földön nem csinálják, legalábbis mi nem tudunk róla. Ez valami olyasmi, ami idővel alakult ki. Diallo bátorított minket, hogy próbáljuk ki, és jó néhány évtizedbe telt, mire tökéletesítettük.

–     Szóval, hogyan működik? Olyan, mint a meditáció vagy ilyesmi?

Brynna a haja oldalába csúsztatta az ujjait, és a könyökét az asztalra támasztotta.

–     Olyasmi, mint a meditáció, de inkább olyan, mintha telepatikusan kinyújtanánk a kezünket, amíg mindannyian találkozunk középen.

–  Érdekesen hangzik. – Az igazság? Egy kicsit unatkozott. Nem tervezte, hogy folytatja a látnoki munkáját. Nem is volt rá igazán szüksége a Halandók Földjén. A kocsmázást biztosan el tudta viselni anélkül is, hogy a jövő folyamaiban kellett volna elmerülnie, hogy kitalálja, ki lesz a következő szeretője.

–  Úgy tűnik, nem igazán vagy rendben a látnok éneddel ‒ mondta Jane, de mosolygott.

–     Nem túlságosan. Sosem láttam az egésznek más értelmét, mint a rabszolgaság egy újabb formáját. Úgy értem, mi jót hozott a kolóniának? Meghiúsított valaha támadásokat vagy polgári zavargásokat?

Mindkét nő nevetett, de Jane a színpad irányába pillantott, majd az órájára.

–     Még öt perc. – Kicsit egyenesebben ült fel.

–  Körülbelül két évszázada dolgozom a jövőfolyamokban ‒ mondta Brynna, és megtanultam bizonyos típusú eseményekre és a szomszédos kolóniákra összpontosítani, hogy lássam, felszínre kerülhetnek-e olyan problémák, amelyekkel Diallo és a vének tanácsa elkezdhet foglalkozni, mielőtt rossz dolgok történnének. Például volt egy áradás-sorozatunk az ezerkilencszázas évek elején, amely egy csomó farmot elpusztított. Együtt dolgoztunk, és elég erős látásmódot alakítottunk ki ahhoz, hogy figyelmeztessük a terület lakóit, így nem vesztettünk életeket. Diallo és a tanács jó előre létrehozott egy segélyprogramot az árvízkárosultak számára. Rengeteg gépet, bútort és állatállományt sikerült megmenteni. – Az ajkához emelte a poharát, és befejezte az italát. Intett a pincérnőnek, majd az üres poharára mutatott.

Marguerite meglepődött.

–   Most hallottam először, hogy a jövő patakjait jóra használják. Stannett számára mindig is a hatalomgyarapodásról, a vagyona és a biztonsága biztosításáról szólt, de ennek tulajdonképpen van értelme. Bár azt biztosan tudom, hogy ha Endelle-nek dolgoznék, akkor leginkább Greavesről és a terveiről akarna információkat.

Marguerite Jane-ről Brynnára pillantott.

–     Szóval leginkább a kolónia megsegítéséről van szó.

–     És egymásról ‒ mondta Jane.

A nők egymásra néztek és nevettek. Közös titkok talán.

Az általános jókedv és bajtársiasság, ami a két nő között áradt, a Grace-szel való kapcsolatára emlékeztette. És most először döbbent rá, hogy mennyire hiányzott neki a cellatársa. Még Fiona is hiányzott neki, ami meglepte. Soha nem hitte volna, hogy egyszer tényleg törődni fog a nő ismerősei barátságával ‒ vagy igazából bármilyen barátsággal.

Brynna Thorne irányába pillantott, és megrázta a fejét.

–     Van még ilyen otthon?

–     Még egy csomó ‒ mondta Marguerite mosolyogva.

Kinyitotta a száját, hogy szépen elmesélje, milyen harcosokkal találkozott, de hirtelen a hangszórókból felcsendült a zene, a világítás elhalványult, és a színpadi fények minden elképzelhető színben kezdtek villogni, vadul mozogva az éjkék bársonyfüggönyökön, amelyek erős hátteret adtak az előadóknak.

Jane, aki Marguerite jobbján ült, közel hajolt, és szinte kiáltotta:

–     Ezt imádni fogod.

Devon egy füstvillanásba burkolva jelent meg, a színpad közepén állt, amint a füst felszállt.

Valamiféle csillogó aranyszínű overallt viselt, és a kezében egy hozzá illő űrsisakot tartott, amelynek a tetejéből két nagyon hülyén kinéző antenna állt ki. Talán ragasztószalag tartotta őket a helyükön?

Az első dolog, amit csinált, hogy eleresztette a sisakot, és oldalirányú pörgésbe kezdett a színpad padlójának sima, fekete csempéjén, amitől a nők valamiért megvadultak.

Jane volt az első, aki elhagyta a magas zsámolyát. Olyan gyorsan suhant el Marguerite mellett, hogy egyfajta szelet sodort maga után.

Nem telt bele sok idő, mire Brynna is elhagyta ülőhelyét, és a színpad széle felé vette az irányt, különösen, hogy Devon nem vesztegette az idejét. Már derékig le volt csupaszítva, és az űrruha kabátját lóbálta, miközben a csípőjét észbontóan körbe-körbe forgatta.

Thorne-ra pillantott, kíváncsi volt, hogy vajon nem akarja-e elkezdeni zaklatni, de a férfi tekintete a lába előtt a padlóra szegeződött, még komorabbul, mint korábban.

Thorne? küldte. Most már aggódott.

A férfi a lány irányába fordult, és végül csak egy ferde mosolyra húzta a száját. Jó szórakozást!

Felemelte a karját, és eltűnt.

Marguerite letette a cosmóját; különben biztos volt benne, hogy egyszerűen elejti. Thorne távozása volt az utolsó dolog, amire számított ezen az estén.

Devon irányába pillantott.

Mostanra a látó-társai a színpad szélén üvöltöttek.

Csak egy dolgot tudott, ez nem neki való, nem ma este, nem úgy, hogy a párja ennyi teret ad neki, és olyan átkozottul éretten áll az egészhez.

Telepatikus üzenetet küldött Brynnának: Hé, hazafelé tartok.

Nem tudta, hogy Brynna egyáltalán „hallja-e” őt, tekintve a műsort, amiben most egy G-stringben – egyfajta tangában ‒ lévő dögös férfi pumpálta a csípőjét közvetlenül előtte.

De Brynna megfordult, és rákacsintott.

Marguerite mosolyogva felemelte a karját, koncentrált és eltűnt a klubból. 

Lexy