Jessica Prince: Bad Alibi - Huszonhetedik fejezet

 

27. fejezet

 

Farah

 

A szemeim szúrósnak tűntek, ahogy lassan kinyitottam őket. Az éjjeliszekrényemen lévő lámpa volt az egyetlen égő fény, amely lágy, aranyszínű fényben fürdette a szobát.

Úgy éreztem, mintha napok óta aludtam volna, de a hálószobám ablakán kívüli sötétségből ítélve csak néhány órája aludtam.

Az agyam lassan kapcsolt, de az éjszaka eseményei végül visszatértek a fejembe, és lassan, kimért lélegzetet vettem.

A derekamra egy olyan súly telepedett, amit egészen addig nem is vettem észre, csak akkor, amikor szorosabbra tekeredett. Egy pillanattal később Cannon melege a hátamhoz ért, és a lehellete a fülembe suttogott, miközben megszólalt.

–     Ébren vagy.

Belélegeztem a tiszta pamut illatát egy csipetnyi motorolajjal, hagytam, hogy az illat behatoljon az érzékeimbe, és beburkoljon, mint egy biztonsági takaró.

–     Ébren vagyok.

Keze a hasamra nyomódott, a súlya eltolódott a matracon, helyet csinált, hogy a hátamra tudjon fordítani.

–     Ó, Istenem! – Rémülten kapkodtam a levegőt az állapota láttán. A szemöldökét egy vágás szelte át, amelyet pillangókötés tartott össze, az egyik feldagadt szemét pedig csúnya, foltos lila és kék zúzódások festették. Felnyúltam, és végigsimítottam az ujjaimmal a homlokán, simogatva a bőrét, miközben kerültem a vágást. – Mi történt veled?

–     Megütöttem azt a pöcsöt, aki hozzád ért a bárban. Kiütöttem, de ez láncreakciót indított el egy csomó haverjával.

A szemeim nagyra nőttek, a szám tátva maradt, mielőtt felnyögtem.

–     Belekeveredtél egy kocsmai verekedésbe?

–     Ne aggódj emiatt, Kolibri. Ezek mind szépen meggyógyulnak. Csak azt akarom tudni, te, hogy vagy. Pokoli egy éjszakád volt.

A mellkasom összeszorult, és a testem mélyebbre süllyedt az ágyban.

–     Tudod, ugye?

Az arckifejezés, ami az arcán elterült, olyan volt, amilyet még sosem láttam tőle. Nem volt rossz, gyengéd volt, de volt benne valami más is, valami, amit nem tudtam hova tenni.

–     Tudom, bébi. Jase mindent elmondott.

Nem tudtam haragudni a bátyámra. Nem tett semmi rosszat. Azzal, ami korábban a bárban történt, nem lehetett tovább titkolni. És a Bevvel folytatott beszélgetésem után nem is akartam. Azt akartam, hogy minden kiderüljön. Túl sokáig volt a lábamhoz kötve egy betongolyó, miközben a fejemet a víz fölött próbáltam tartani, és mintha végre elvágták volna, megszabadítva engem a lehetetlen súlyától. Ha valamit, akkor megkönnyebbültem, hogy tudta az igazságot, de nem nekem kellett elmesélnem a történetet. Én is megtettem volna, de a bátyám megkímélt attól, hogy még több rosszat kelljen hozzátennem egy amúgy is szörnyű éjszakához.

–     Mi jár a fejedben? – Kérdeztem, a hangom olyan halk volt, nem voltam biztos benne, hogy meghallotta, amíg nem válaszolt.

A tenyerét a mellkasomra tette, pont a halvány hegek fölé.

–     Arra gondolok, hogy mennyire utálom, hogy ezt el kellett szenvedned. Gyűlölöm, hogy valaha is át kellett élned ezt a fajta fájdalmat. De arra is gondolok, hogy mennyire kurvára hálás vagyok, hogy harcos vagy. Az a férfi majdnem elvitt téged ettől a világtól, és ha sikerül neki, sosem kaptalak volna meg.

–     Cannon. – Az állam remegni kezdett, az arca elmosódott, ahogy a szemem még több könnycseppel telt meg.

–  Nem lett volna lehetőségem a karjaimban tartani téged, vagy hallgatni a fecsegésedet, amikor ideges leszel. Nem cukkolhattalak volna azzal, hogy kis szürke-fehér macskák miatt hajtol le az útról, vagy hogy a biliárdban tolakodsz. És nem lett volna esélyem beléd szeretni. Úgyhogy most éppen arra gondolok, hogy milyen istenverte szerencsés vagyok, hogy túlélted, és hogy mindezt megtehetem.

–     Te . . . szeretsz engem?

A szeme aranyzöldje olyan intenzitással égett, amitől bizseregni kezdett a bőröm, amikor azt mondta.

–     Farah, huszonhat év alatt több szarságon mentél keresztül, mint a legtöbb ember az élete során, és mégis te vagy a leghűségesebb, legszeretőbb ember, akit valaha is volt szerencsém ismerni. A képességed, hogy meg tudod nyitni a szíved, lenyűgöz, bébi. Szóval hadd kérdezzem meg, hogyan ne tudnálak szeretni?

Egy percbe telt, mire visszanyertem a szavak formálásának képességét e szívszorító kijelentés után.

–     Én-én nem tudom. Ahogy hallom, hogy elmondod, eléggé félelmetesnek hangzik.

A testem együtt remegett az övével, ahogy kuncogott, és amikor lesöpörte a hajamat a homlokomról, végigvezetve azokat a durva ujjait a halántékomtól az állkapcsomon át a nyakamig, a legelégedettebb sóhajt adtam ki magamból.

–     Te több vagy, mint egyszerűen fantasztikus, Kolibri. Te vagy minden.

Éreztem ezeket a szavakat a gyomromban, a mellkasomban, minden porcikámban. Mintha olyan erővel töltötték volna fel az izmaimat, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá. De volt egy dolog, amit tudnom kellett. Biztosnak kellett lennem benne, mert ha meg akartam gyógyulni, ha Cannonra akartam támaszkodni, tudnom kellett, mit gondol.

–     Mit látsz, amikor rám nézel?

A kérdés mintha váratlanul érte volna, és egy másodpercbe telt, mire válaszolt, de amikor megtette, a válasz mindent elmondott.

–   A jövőmet látom. Amikor rád nézek, látom, milyen lesz az életem innentől kezdve, és ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam.

Na, ez volt a tökéletes válasz.

–  Tudod, - suttogtam, miközben végigsimítottam az ujjaimmal a feje teteje közelében lévő hosszú, sötét szőke hajzuhatagon - pontosan ezt látom én is, amikor rád nézek.

Lehajtotta a fejét, olyan közel hozta az arcát, hogy csak őt láttam.

–     Ezt jó tudni, Kolibri. De én is nagyon szeretném hallani a szavakat.

Ezt meg tudtam adni neki.

–     Cannon, azt hiszem, az életem abban a pillanatban kezdődött, amikor átnéztem egy zsúfolt báron, és feléd pillantottam. Szeretlek, drágám.

Kifújta a levegőt az orrán keresztül, miközben lehunyta a szemét, és a homlokát az enyémre eresztette.

–     Mindent meg fogok adni neked, Farah. Mindazt, amire mindig is vágytál, de sosem kaptad meg, meg fogom adni neked. Kezdve egy istenverte kiskutyával.

Meglepett nevetésemtől tátva maradt a szája, és amikor felkapta a fejét, a mosolya egyenesen ragyogó volt.

–     De a nevet ezúttal én választom.

A nevetésem kuncogássá szelídült, miközben a nyaka köré fonta a karjaimat, és lehúztam egy csókra.

–     Ezt meghagyom neked. Egy feltétellel.

–     Igen? És mi lenne az?

–     Semmi puccos tenyésztő vagy ilyesmi. Olyan kutyát akarok, akinek biztonságos, szerető otthonra van szüksége.

–     Megegyeztünk.

Nekem nem kellett kutya. Már mindenem megvolt azáltal, hogy a szeretetét élveztem, de ha elhatározta, hogy szerez nekem egy kiskutyát, ki voltam én, hogy ellenkezzek?

Ahogy mondta, rengeteg szeretetet tudtam adni. És szerencsére sok helyem is volt.

 

***

 

 Amikor órákkal később Cannon és én lejöttünk a lépcsőn, Jase már a konyhában volt. A haja kócos, mintha egész éjjel a kezével végigsimította volna rajta, és még mindig az előző esti ruháit viselte, csak most már gyűrött volt. Az arcán lévő nagy lila zúzódás éles kontrasztban állt enyhén napbarnított bőrével, és egyértelmű volt, hogy ugyanannak a kocsmai verekedésnek volt a részese, mint Cannon az előző este.

A reggelizőasztalnál ült, két keze közé szorított kávésbögrével, és amikor az enyémre emelte a tekintetét, láttam, hogy a szemében aggodalom úszik.

Kimozdultam Cannon karja alól, és a bátyám felé vettem az irányt, megálltam a székénél, hogy lehajolhassak hozzá, és megölelhessem. Abban a pillanatban, ahogy a karom átölelte, az egész teste megereszkedett a megkönnyebbüléstől. Viszonozta az ölelést, és olyan szorosan szorított, hogy a bordáim nyikorogtak, de ez nem volt baj. Egy kis kellemetlenség bőven megérte, ha ettől megnyugodott.

Egy perc múlva szétváltunk, én pedig a kávéfőző felé indultam. Készítettem Cannonnak és nekem egy-egy csészét, aztán visszamentünk az asztalhoz, hogy csatlakozzunk Jase-hez.

–     Mikor indul a géped? – Kérdeztem, miután megittam az első erősítő kortyot.

–   Lemondom a járatomat, - mondta durva, kimerült hangon. – Azok után, ami tegnap este történt, kizárt dolog, hogy elmenjek.

A bögrémet az asztalra téve közelebb hajoltam a bátyámhoz, és rákényszerítettem, hogy találkozzon a tekintetemmel, miközben kijelentettem.

–     Ha maradni akarsz, tudod, hogy több mint boldog vagyok, hogy itt vagy. De én jól vagyok, bubi. – Éreztem, ahogy Cannon keze a hátamra ereszkedik, gyengéd támogatását nyújtva. – Jól leszek, - módosítottam gyorsan. – A tegnap este felnyitotta a szemem. Nem vagyok egyedül. Ezt most már tudom. Már nem csak te és Ben vagytok nekem egyedül. Most már vannak barátaim, és... Elkezdek találkozgatni valakivel. Egy terapeutával. Bev adott néhány ajánlást.

Gondosan tanulmányozta az arckifejezésemet, a hangja alig suttogott, amikor bevallotta.

–     Csak meg akarlak védeni, édesem. Mindig is csak azt akartam, hogy biztonságban legyél.

–     Egész életemben te védtél engem, Jase. Ez csak egy a millió ok közül, amiért annyira szeretlek. De innentől átveszem, ígérem. Itt az ideje, hogy elkezdj magadért élni. – A szám egy apró vigyorra húzódott, amikor hozzátettem. – Emellett, ha rajtam múlik, - ami teljes mértékben szándékomban áll -, hamarosan visszajössz. És remélhetőleg legközelebb már végleg.

Az ijedtség leolvadt a vonásairól, először mosolyodott el, mióta besétáltam a konyhába.

–     Tényleg nem fogsz leállni ezzel kapcsolatban, ugye?

–     Nem, - válaszoltam őszintén. – Ennek a helynek megvan a maga módszere arra, hogy az embereket a boldogságukhoz vezesse. És biztosan tudom, hogy a bátyám keresi az övét. Valami azt súgja nekem, hogy ez lehet az a hely, ahol megtalálja.

Hátradőlt a széknek, felemelte a bögréjét, és kortyolt egyet, miközben a perem fölött figyelt engem.

–     Ki tudja, - mondta egy pillanattal később. – Talán igazad van.

Igazam volt. Ezt a csontjaimig tudtam. És ha ez volt az utolsó dolog, amit tettem, meg akartam győzni erről.

Mert az évekig tartó elhanyagoltság és magány után itt volt az ideje, hogy mindkét Hyland-gyerek boldog legyen.

Lexy