27.
fejezet
Farah
A szemeim szúrósnak tűntek, ahogy lassan
kinyitottam őket. Az éjjeliszekrényemen lévő lámpa volt az egyetlen égő fény,
amely lágy, aranyszínű fényben fürdette a szobát.
Úgy éreztem, mintha napok óta aludtam
volna, de a hálószobám ablakán kívüli sötétségből ítélve csak néhány órája
aludtam.
Az agyam lassan kapcsolt, de az éjszaka
eseményei végül visszatértek a fejembe, és lassan, kimért lélegzetet vettem.
A derekamra egy olyan súly telepedett, amit egészen addig nem is vettem észre, csak akkor, amikor szorosabbra tekeredett. Egy pillanattal később Cannon melege a hátamhoz ért, és a lehellete a fülembe suttogott, miközben megszólalt.
–
Ébren
vagy.
Belélegeztem a tiszta pamut illatát egy
csipetnyi motorolajjal, hagytam, hogy az illat behatoljon az érzékeimbe, és
beburkoljon, mint egy biztonsági takaró.
–
Ébren
vagyok.
Keze a hasamra nyomódott, a súlya
eltolódott a matracon, helyet csinált, hogy a hátamra tudjon fordítani.
– Ó, Istenem! –
Rémülten kapkodtam a levegőt az állapota láttán. A szemöldökét egy vágás szelte
át, amelyet pillangókötés tartott össze, az egyik feldagadt szemét pedig
csúnya, foltos lila és kék zúzódások festették. Felnyúltam, és végigsimítottam
az ujjaimmal a homlokán, simogatva a bőrét, miközben kerültem a vágást. – Mi
történt veled?
– Megütöttem azt a
pöcsöt, aki hozzád ért a bárban. Kiütöttem, de ez láncreakciót indított el egy
csomó haverjával.
A szemeim nagyra nőttek, a szám tátva
maradt, mielőtt felnyögtem.
– Belekeveredtél egy
kocsmai verekedésbe?
– Ne aggódj emiatt,
Kolibri. Ezek mind szépen meggyógyulnak. Csak azt akarom tudni, te, hogy vagy.
Pokoli egy éjszakád volt.
A mellkasom összeszorult, és a testem
mélyebbre süllyedt az ágyban.
–
Tudod,
ugye?
Az arckifejezés, ami az arcán elterült,
olyan volt, amilyet még sosem láttam tőle. Nem volt rossz, gyengéd volt, de volt
benne valami más is, valami, amit nem tudtam hova tenni.
–
Tudom,
bébi. Jase mindent elmondott.
Nem tudtam haragudni a bátyámra. Nem tett
semmi rosszat. Azzal, ami korábban a bárban történt, nem lehetett tovább
titkolni. És a Bevvel folytatott beszélgetésem után nem is akartam. Azt
akartam, hogy minden kiderüljön. Túl sokáig volt a lábamhoz kötve egy betongolyó,
miközben a fejemet a víz fölött próbáltam tartani, és mintha végre elvágták
volna, megszabadítva engem a lehetetlen súlyától. Ha valamit, akkor megkönnyebbültem,
hogy tudta az igazságot, de nem nekem kellett elmesélnem a történetet. Én is
megtettem volna, de a bátyám megkímélt attól, hogy még több rosszat kelljen
hozzátennem egy amúgy is szörnyű éjszakához.
–
Mi
jár a fejedben? – Kérdeztem, a hangom olyan halk volt, nem voltam biztos benne,
hogy meghallotta, amíg nem válaszolt.
A tenyerét a mellkasomra tette, pont a
halvány hegek fölé.
– Arra gondolok,
hogy mennyire utálom, hogy ezt el kellett szenvedned. Gyűlölöm, hogy valaha is
át kellett élned ezt a fajta fájdalmat. De arra is gondolok, hogy mennyire
kurvára hálás vagyok, hogy harcos vagy. Az a férfi majdnem elvitt téged ettől a
világtól, és ha sikerül neki, sosem kaptalak volna meg.
– Cannon. – Az állam
remegni kezdett, az arca elmosódott, ahogy a szemem még több könnycseppel telt
meg.
– Nem lett volna
lehetőségem a karjaimban tartani téged, vagy hallgatni a fecsegésedet, amikor
ideges leszel. Nem cukkolhattalak volna azzal, hogy kis szürke-fehér macskák
miatt hajtol le az útról, vagy hogy a biliárdban tolakodsz. És nem lett volna
esélyem beléd szeretni. Úgyhogy most éppen arra gondolok, hogy milyen
istenverte szerencsés vagyok, hogy túlélted, és hogy mindezt megtehetem.
– Te . . . szeretsz
engem?
A szeme aranyzöldje olyan intenzitással
égett, amitől bizseregni kezdett a bőröm, amikor azt mondta.
–
Farah,
huszonhat év alatt több szarságon mentél keresztül, mint a legtöbb ember az
élete során, és mégis te vagy a leghűségesebb, legszeretőbb ember, akit valaha
is volt szerencsém ismerni. A képességed, hogy meg tudod nyitni a szíved,
lenyűgöz, bébi. Szóval hadd kérdezzem meg, hogyan ne tudnálak szeretni?
Egy percbe telt, mire visszanyertem a
szavak formálásának képességét e szívszorító kijelentés után.
–
Én-én
nem tudom. Ahogy hallom, hogy elmondod, eléggé félelmetesnek hangzik.
A testem együtt remegett az övével, ahogy
kuncogott, és amikor lesöpörte a hajamat a homlokomról, végigvezetve azokat a
durva ujjait a halántékomtól az állkapcsomon át a nyakamig, a legelégedettebb
sóhajt adtam ki magamból.
–
Te
több vagy, mint egyszerűen fantasztikus, Kolibri. Te vagy minden.
Éreztem ezeket a szavakat a gyomromban, a
mellkasomban, minden porcikámban. Mintha olyan erővel töltötték volna fel az
izmaimat, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá. De volt egy dolog, amit
tudnom kellett. Biztosnak kellett lennem benne, mert ha meg akartam gyógyulni,
ha Cannonra akartam támaszkodni, tudnom kellett, mit gondol.
–
Mit
látsz, amikor rám nézel?
A kérdés mintha váratlanul érte volna, és
egy másodpercbe telt, mire válaszolt, de amikor megtette, a válasz mindent
elmondott.
– A
jövőmet látom. Amikor rád nézek, látom, milyen lesz az életem innentől kezdve,
és ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam.
Na, ez volt a tökéletes válasz.
– Tudod,
- suttogtam, miközben végigsimítottam az ujjaimmal a feje teteje közelében lévő
hosszú, sötét szőke hajzuhatagon - pontosan ezt látom én is, amikor rád nézek.
Lehajtotta a fejét, olyan közel hozta az
arcát, hogy csak őt láttam.
–
Ezt
jó tudni, Kolibri. De én is nagyon szeretném hallani a szavakat.
Ezt meg tudtam adni neki.
–
Cannon,
azt hiszem, az életem abban a pillanatban kezdődött, amikor átnéztem egy
zsúfolt báron, és feléd pillantottam. Szeretlek, drágám.
Kifújta a levegőt az orrán keresztül,
miközben lehunyta a szemét, és a homlokát az enyémre eresztette.
–
Mindent
meg fogok adni neked, Farah. Mindazt, amire mindig is vágytál, de sosem kaptad
meg, meg fogom adni neked. Kezdve egy istenverte kiskutyával.
Meglepett nevetésemtől tátva maradt a szája,
és amikor felkapta a fejét, a mosolya egyenesen ragyogó volt.
–
De
a nevet ezúttal én választom.
A nevetésem kuncogássá szelídült, miközben
a nyaka köré fonta a karjaimat, és lehúztam egy csókra.
– Ezt meghagyom
neked. Egy feltétellel.
– Igen? És mi lenne
az?
– Semmi puccos
tenyésztő vagy ilyesmi. Olyan kutyát akarok, akinek biztonságos, szerető
otthonra van szüksége.
– Megegyeztünk.
Nekem nem kellett kutya. Már mindenem
megvolt azáltal, hogy a szeretetét élveztem, de ha elhatározta, hogy szerez
nekem egy kiskutyát, ki voltam én, hogy ellenkezzek?
Ahogy mondta, rengeteg szeretetet tudtam
adni. És szerencsére sok helyem is volt.
***
Amikor
órákkal később Cannon és én lejöttünk a lépcsőn, Jase már a konyhában volt. A
haja kócos, mintha egész éjjel a kezével végigsimította volna rajta, és még
mindig az előző esti ruháit viselte, csak most már gyűrött volt. Az arcán lévő
nagy lila zúzódás éles kontrasztban állt enyhén napbarnított bőrével, és
egyértelmű volt, hogy ugyanannak a kocsmai verekedésnek volt a részese, mint
Cannon az előző este.
A reggelizőasztalnál ült, két keze közé
szorított kávésbögrével, és amikor az enyémre emelte a tekintetét, láttam, hogy
a szemében aggodalom úszik.
Kimozdultam Cannon karja alól, és a bátyám
felé vettem az irányt, megálltam a székénél, hogy lehajolhassak hozzá, és
megölelhessem. Abban a pillanatban, ahogy a karom átölelte, az egész teste
megereszkedett a megkönnyebbüléstől. Viszonozta az ölelést, és olyan szorosan
szorított, hogy a bordáim nyikorogtak, de ez nem volt baj. Egy kis kellemetlenség
bőven megérte, ha ettől megnyugodott.
Egy perc múlva szétváltunk, én pedig a
kávéfőző felé indultam. Készítettem Cannonnak és nekem egy-egy csészét, aztán
visszamentünk az asztalhoz, hogy csatlakozzunk Jase-hez.
– Mikor indul a
géped? – Kérdeztem, miután megittam az első erősítő kortyot.
– Lemondom a
járatomat, - mondta durva, kimerült hangon. – Azok után, ami tegnap este
történt, kizárt dolog, hogy elmenjek.
A bögrémet az asztalra téve közelebb
hajoltam a bátyámhoz, és rákényszerítettem, hogy találkozzon a tekintetemmel,
miközben kijelentettem.
–
Ha
maradni akarsz, tudod, hogy több mint boldog vagyok, hogy itt vagy. De én jól
vagyok, bubi. – Éreztem, ahogy Cannon keze a hátamra ereszkedik, gyengéd
támogatását nyújtva. – Jól leszek, - módosítottam gyorsan. – A tegnap este
felnyitotta a szemem. Nem vagyok egyedül. Ezt most már tudom. Már nem csak te
és Ben vagytok nekem egyedül. Most már vannak barátaim, és... Elkezdek
találkozgatni valakivel. Egy terapeutával. Bev adott néhány ajánlást.
Gondosan tanulmányozta az
arckifejezésemet, a hangja alig suttogott, amikor bevallotta.
– Csak meg akarlak
védeni, édesem. Mindig is csak azt akartam, hogy biztonságban legyél.
– Egész életemben te
védtél engem, Jase. Ez csak egy a millió ok közül, amiért annyira szeretlek. De
innentől átveszem, ígérem. Itt az ideje, hogy elkezdj magadért élni. – A szám
egy apró vigyorra húzódott, amikor hozzátettem. – Emellett, ha rajtam múlik, -
ami teljes mértékben szándékomban áll -, hamarosan visszajössz. És remélhetőleg
legközelebb már végleg.
Az ijedtség leolvadt a vonásairól, először
mosolyodott el, mióta besétáltam a konyhába.
– Tényleg nem fogsz
leállni ezzel kapcsolatban, ugye?
– Nem, - válaszoltam
őszintén. – Ennek a helynek megvan a maga módszere arra, hogy az embereket a boldogságukhoz
vezesse. És biztosan tudom, hogy a bátyám keresi az övét. Valami azt súgja
nekem, hogy ez lehet az a hely, ahol megtalálja.
Hátradőlt a széknek, felemelte a bögréjét,
és kortyolt egyet, miközben a perem fölött figyelt engem.
–
Ki
tudja, - mondta egy pillanattal később. – Talán igazad van.
Igazam volt. Ezt a csontjaimig tudtam. És
ha ez volt az utolsó dolog, amit tettem, meg akartam győzni erről.
Mert az évekig tartó elhanyagoltság és
magány után itt volt az ideje, hogy mindkét Hyland-gyerek boldog legyen.
Lexy
Nagyon szépen köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!!
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés