Forever Mr. Black - 9. fejezet

 

Chloe

‒ Szóval tudod, hogy meg kell kérdeznem, Chlo.

Kim megfordult az anyósülésen, hogy rám nézzen. Szorosabban markoltam a kormányt, bekapcsoltam a jelzőt, és elindultam az autópályán. ‒ Ki a fene volt az a gyönyörű férfi? És ráadásul mi a fenéért rohantál el, mintha lángra kapott volna a segged?

Kerültem a tekintetét. Biztos voltam benne, hogy ennél több kérdése van. A tetteim hátterét nem ismerte. Soha nem látott még így elszaladni, vagy olyan pánikba esni, amitől el akartam volna bújni.

Soha nem meséltem Kimnek Theóról. Soha.

Nem azért, mert nem akartam, hanem túl nehéz volt róla beszélni. Elengedni őt. Megszakítani a testvéri kötelékemet Izzyvel ‒ a lányával, a korábbi legjobb barátnőmmel. Nem akartam, hogy ribancnak tűnjek, vagy hogy azt higgye, legközelebb az ő apjára fogok rászállni.

Esküszöm, hogy én nem ilyen vagyok.

Theo egyszerűen... más volt.

‒ Sok mindent meg kell magyaráznom ‒ sóhajtottam végül, amikor éreztem, hogy lyukat éget a fejembe.

‒ Igen? Hát, egész rohadt napunk van rá. Nem megyek sehova. Bökd ki. Keresztbe fonta a karját, én pedig felé pillantottam. Az ajkát összeszorította, és az egyik szemöldökét felhúzta.

Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. ‒ Ő volt a szomszédom. És a lány ‒ a lánya ‒ a legjobb barátnőm volt, mielőtt rájött, hogy szeretők vagyunk, és minden szarrá vált.

Kim karjai lassan leereszkedtek, és egy pillanatig nem szólalt meg. ‒ Várj... várj. Azt akarod mondani, hogy lefeküdtél a legjobb barátnőd apjával?

Bólintottam, alig néztem rá. Ezt hangosan kimondani is elég kínos volt.

‒ A francba ‒ Kim felnevetett. ‒ Most már értem, miért futottál el. Én is ugyanezt tettem volna, de ismerve a pufók seggemet, többször megbotlom, mielőtt tényleg elmenekülök.

Röhögésben törtem ki, és jobbra kanyarodtam a környékünkre. Amikor leparkoltam a garázsban, kicsatoltam a biztonsági övemet, aztán belesüppedtem az ülésbe. A jókedvem elpárolgott, rájöttem, hogy hazaértem. Egyedül. Megint egyedül.

‒ Jól vagy, Chloe?

Intettem a kezemmel. ‒ Jól vagyok. Csak megdöbbentem, azt hiszem. Nem számítottam rá, hogy valaha is viszontlátom. Az alsó ajkamat rágcsálva néztem rá. ‒ Megadtam neki a számomat, hogy szólni tudjon, mielőtt találkozunk.

A szemei kitágultak. ‒ Komolyan? De mi van Sterlinggel?

‒ Bassza meg Sterling ‒ fintorogtam. Már csak a neve miatt is bosszankodva kilőttem a kocsiból, és az ajtóhoz sétáltam, a kulcsot a zárba döfve. ‒ Péntek este lefújta az eljegyzést. A konyhapultra ejtettem a táskámat, amikor belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Folyamatosan bámult rám.

‒ Mit csinált?!

‒ Igen ‒ fújtam ki hosszan a levegőt. ‒ Hetek óta furcsán viselkedett, és végre bevallotta, hogy még nincs túl valakin a múltjából. És a nő történetesen Theo elhunyt felesége és Izzy anyja.

‒ Mi a fasz? Chloe, miféle szarba keveredtél bele?! Ez úgy hangzik, mint valami Jerry Springer szarság! Kim teljesen elképedve nyújtotta fel a kezét. ‒ Azt akarod mondani, hogy Sterling előtted együtt volt Theo első feleségével?

‒ Igen, de akkor még nem tudtuk. Addig nem, amíg ő el nem mondta. Sterling tudta, hogy házas, amikor együtt voltak, de ki gondolta, hogy egy nap valóban találkozik a férjével, ami természetesen rajtam keresztül történt. Kinyitottam a hűtőt, és kivettem egy diétás kólát. ‒ Az egész egy nagy zűrzavar, ezért is döbbentem meg a mai találkozáskor. Oldalra pillantottam. ‒ Azt mondta, hogy soha többé nem jön vissza Bristle Wave-be.

‒ Akkor miért tette?

‒ Állítólag miattam.

‒ Ohhh. Úgy vigyorgott, mint egy gyerek egy halom cukorka előtt. ‒ És adsz neki esélyt, hogy visszatérjen az életedbe?

Megráztam a fejem, és felbontottam az üdítőmet. ‒ Még nős, Kim. A pokolba, dehogyis.

‒ Abból, amit a lányától hallottam, szabadon futhat utánad ‒ mert úgyis elválik ‒, elmélkedett.

Kibaszott Izzy. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta.

Ezt a megjegyzést nagyrészt figyelmen kívül hagytam.

‒ Igen, de biztos vagyok benne, hogy ez nem végleges. Nem akarok belekeveredni abba, ami köztük zajlik.

‒ Olyan szörnyen hazudsz ‒ nevetett, és a könyökét a pultra támasztotta. ‒ Ahogy én látom, mit veszíthetsz? Beszélgettetek már korábban is, rosszabb körülmények között, őszintén szólva. A házassága zátonyra futott. Vissza akar szerezni téged. Miért ne tenné meg újra? Sterling egyenesen seggfej, és ez az ezüst róka téged akar. Mi a fene tart vissza?

‒ Izzy ‒ jelentettem ki, majd félrenéztem, és a barnás márványra koncentráltam. ‒ Nem tehetem ezt vele még egyszer. Úgy értem, még ha technikailag már nem is vagyunk barátok, még mindig tisztelem őt. Nem lenne helyes tőlem. Velük szemben. Újra elszakítaná őt Theótól.

‒ Úgy tűnik, ez a gondolat nem állítja meg. És biztos vagyok benne, hogy jobban törődik a lányával, mint saját magával.

‒ Mint minden más pasi, ő is a farkával gondolkodik, nem az agyával ‒ nevettem. ‒ Theo mindig is erről volt híres.

‒ Hát, talán nem kell tudnia? Kacsintott egyet, és nyilvánvaló pillantást vetett rám.

‒ Nem, Kim, hát nem érted? Korábban is bujkáltunk, és ez többet ártott nekünk, mint használt. Nagyon is fájt neki. Bízott bennem, én pedig elárultam. Nem akarom ezt újra megtenni, és úgy viselkedni, mintha a barátságunk elvesztése nem számítana.

‒ Ez baromság. Felegyenesedett, a kezét a csípőjére téve. ‒ Szeretted őt?

Rápislogtam, képtelen voltam szavakat formálni. Végignézett rajtam, és figyelte, ahogy az arcom vörösen lángol, a szemem pedig könnybe lábad.

‒ Csak ebből a pillantásból ezt igennek veszem. És még mindig szereted?

Nagyot nyeltem, felkaptam az üdítőmet, és belekortyoltam.

‒ Chlo ‒ motyogta, hamarosan találkozol azzal a férfival. Láttam, hogy nézett rád, és rohadtul láttam, hogy te hogyan néztél rá. Az, ahogyan üldözött téged, bizonyította nekem és saját magának is, hogy még mindig érez valamit irántad; és ha ennyire vak erre, akkor le kell ülnie, és túl tennie magát rajta. Ő is boldog akar lenni, bármit is gondoljon. Kim megkerülte a pultot, és megragadta a vállamat. ‒ Tedd magad végre egyszer boldoggá. Ne büntesd magad azért, ami a múltban történt. Megérdemelsz egy kis szórakozást, és biztos vagyok benne, hogy az a szexi ezüst róka meg tudja adni neked. Rám kacsintott, én pedig felhorkantam, és letöröltem az összegyűlt könnyeket. ‒ Én... Nem is tudom. Nem tudom, Kim. Nem tehetem ezt vele újra. Amiatt, amit tettem, majdnem megbuktam a főiskolán. Nem tudtam nem gondolni rá. Képzeld el, milyen lenne most, a diákjaimmal. A karrieremmel!

Zaklatottan fújt egyet, és elhúzódott. ‒ Nem akarom hallani ezt a szart. Egy hét múlva nyári szünet. Most úgysem kapnak igazi házi feladatot. Nézd, ha te nem, akkor majd én ‒ kötekedett.

Megkerültem őt, hogy a nappaliba jussak. Leültem a kanapéra, ő pedig mellém telepedett.

‒ Mi van, ha Sterling visszajön? ‒ kérdeztem. ‒ Mi van, ha újra meg akarja próbálni?

‒ Érdemes lenne egyáltalán visszafogadni? ‒ forgatta a szemét.

‒ Theo megtenné? Zavartnak tűnt, amikor ezt kérdeztem. ‒ Theóval nem csak Izzy van. Ott van a felesége is. A múltunk. És aztán mi. Ő húsz évvel idősebb nálam. Sokkal érettebb. Sokkal többet tud, mint én. Mi van, ha az, ami köztünk történt, csak egy nyári fellángolásnak volt szánva, és semmi többnek?

Kim hátradőlt, hátrahajtotta a fejét, és a plafont bámulta. ‒ Gondolom, egyik kérdésre sem fogod tudni a választ, ha nem próbálod meg, ugye?

Bámultam rá, nem tudtam, mit mondjak.

Igaza volt.

Így van.

De annyira féltem.

Szerettem Theót, igen. Jobban szerettem őt, mint azt szavakkal ki lehetne fejezni. Amikor rá gondoltam, a szívem mindig két ütemet ugrott. Amikor fényképeket láttam róla, éreztem, hogy forróság gyűlik fel a gyomromban, és a szívem fájt, mert tudtam, hogy nem érhetek hozzá.

Amikor a közelében akartam lenni, sírni támadt kedvem. Mert csak őt akartam, még ennyi idő után is. Szükségem volt rá. De annyi minden állt az utamban.

Annyi akadály, hogy nem voltam biztos benne, meg tudjuk-e oldani és legyőzni őket.

Tudtam, hogy Kimnek igaza van. Adni akartam neki még egy esélyt. Egyáltalán nincs vesztenivalóm. Sterling már nem akart engem. Theo válása nem volt végleges, de már külön élt. Izzy és én nem voltunk barátok.

Fennállt a lehetőség, hogy a felesége visszarohan hozzá, és ő pedig seggre ültethet engem miatta.

Lehetséges, hogy Izzy az arcomba köp, ha megint az apja közelében lát.

Theónak igaza volt abban, hogy menekülök a konfliktus elől. Mindig is ezt tettem, de csak azokkal, akiket szerettem.

Gyenge voltam, de tudtam, hogy csak arra van szükségem, hogy beszélhessek vele.

Egy esélyt, hogy újra beleszeressek... újra... mint a múltkor.

***

Kim és én nyugágyakon ültünk a hátsó udvaron, dolgozatokat osztályoztunk, élveztük a napsütést, és áfonyás borfröccsöt kortyolgattunk. Ez sokkal felszabadítóbb érzés volt, mint Theo és Izzy mellett ülni. Ha már a kínosról beszélünk.

‒ Folyton a telefonodat nézegeted ‒ morfondírozott Kim, feltolva a napszemüvegét, hogy rám nézzen, amikor kézbe vettem a mobilt.

Játékosan megforgattam a szememet, és az ölembe ejtettem. ‒ Ó, csitt.

‒ Várod, hogy felhívjon vagy küldjön egy SMS-t, ugye?

‒ Nem várom ‒ hazudtam. Persze reméltem egy SMS-t vagy egy hívást ‒ lehetőleg egy hívást.

Kim kuncogott, és felállt. ‒ Nos, akkor én most elkezdem főzni a vacsorát, amit megígértem. Te csak várj tovább arra a telefonhívásra.

Bólintottam, és ő elsétált. Amikor hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó, felvettem a mobilomat, és egyenesen a Facebookra léptem.

Újra megkerestem Theo fiókját. Hozzáadott egy fotót. Ő és Izzy volt rajta a tengerparton. Egy szelfi, amit nyilvánvalóan Izzy készített, mert hátratett kézzel álltak. Hasonlóan néztek ki, de Janetre sokkal jobban emlékeztetett.

Rájuk mosolyogtam. Boldogok voltak. Aztán arra gondoltam...

Milyen ember lennék, ha újra tönkretenném a köteléküket? Össze voltam zavarodva. Üldözőbe vett engem, és Izzy látta ezt. Nem állította meg az apját. Nagyon röviden beszélt Kimmel a válásról. (És igen, rávettem Kimet, hogy minden részletet eláruljon, de nem sokat magyarázott.)

Azt mondta, hogy megváltozott, de az emberek nem gyakran változtatják meg a természetük lényegét. Abban a levélben megbocsátott nekem, de ez nem jelentette azt, hogy el kell tűrnie engem.

Sóhajtottam, újra az ölembe tettem a telefonomat, és az arcom az ég felé fordítottam. Sietnie kellett, hogy kapcsolatba lépjen velem. Most már kétségbe voltam esve. És türelmetlenül vártam. És az egyetlen vágyam az volt, hogy cserébe elkérjem a számát.

***

Miután Kim befejezte a vacsorafőzést, és megettük a csodálatos garnélarákot, én kitakarítottam az étkezőt és a konyhát, míg ő egy kicsit tovább dolgozott a papírjaival.

‒ Még mindig semmi? ‒ szólt a nappaliból.

Súroltam a serpenyőt, a vállam fölött átpillantva. ‒ Semmi.

‒ Gondolod, hogy tényleg hívni fog?

Jobb is lenne. ‒ Nem tudom ‒ mondtam ehelyett.

‒ Őrült róka.

Este 10 óra körül, amikor Kim éppen pakolta a holmiját és összeszedte a kulcsait, végre megkaptam a hívást, amire egész nap vártam.

Nem ismertem a számot, de San Francisco-i előhívószáma volt. Kim szünetet tartott mindenben, amit csinált, és felegyenesedett, amikor én szó szerint felpattantam a székemből, a kezemben szorongatott telefonnal.

‒ Ő az?

‒ Nem tudom ‒ mondtam rekedten. ‒ Remélem.

‒ Ó, a francba. Hát, engedj ki, de mindenképpen hívj fel, és mondj el mindent!

‒ Úgy lesz!

Az ajtó felé sétált, és összevonta a szemöldökét, mielőtt becsukta volna maga mögött. Hátraléptem, és felsiettem a lépcsőn, belépve a hálószobába.

Tovább csörgött, miközben az ágy szélén ültem, és a számot bámultam. A biztonság kedvéért már megjegyeztem.

A szívem most a bordáimon kalapált. Remegő ujjakkal megnyomtam a válasz gombot, majd a fülemhez emeltem a mobilt.

Lenyeltem a torkomban lévő sűrű érzelmeket, mielőtt megszólaltam.

‒ Theo?

‒ Honnan tudod? ‒ kérdezte, a hangja sima és mély volt, és olyan kibaszott szexi.

‒ A szám alatt az áll, hogy San Francisco. Azt mondtad, mielőtt eljöttél Bristle Wave-ből, hogy odaköltözöl...vele.

‒ Igen, emlékszem ‒ hallgatott el egy pillanatra, majd felnyögött. Én ugyanolyan csendben maradtam. ‒ Megtennél nekem egy szívességet? ‒ kérdezte, miután úgy hangzott, mintha egy autó ajtaja csukódott volna.

‒ Mi lenne az?

‒ Nézz ki az ablakon.

Összevontam a szemöldökömet. ‒ Mi? Most már zavarodottan néztem az ablak felé.

‒ Nézz ki az ablakon ‒ ismételte meg, és én lassan, lábujjhegyen lépkedve felálltam a szőnyegen. Félrelöktem a sima fehér függönyt, és kikukucskáltam. Először nem láttam semmit, de aztán észrevettem a fekete Chryslert, amely az utca túloldalán parkolt.

Soha nem láttam senkit a szomszédban vagy az utca túloldalán azzal a kocsival. És fekete volt. Teljesen fekete. Fekete felnikkel. Fekete festék. Sötétített ablakok.

Itt volt.

A járda felé néztem, ahol a postaládám volt, és ő ott állt a járdaszegély mellett; egyik keze a zsebében, a másikkal a füléhez szorította a telefont.

‒ Istenem, Theo, mit keresel itt? ‒ sziszegtem, mintha valaki meghallhatta volna. De nem volt itt senki. Senki, rajtam kívül.

‒ A Lovagom miatt vagyok itt.

‒ De, Izzy ‒ dadogtam. ‒ Nem vele kéne lenned?

‒ Egy forgatókönyvet próbál. Azt mondta, hogy egész éjjel ott lesz, ezért közöltem, hogy a Dane’s-ben leszek. Azt hiszem, a sors úgy akarta, hogy inkább idejöjjek.

Megköszörültem a torkomat, a szívem percenként egy mérföldet vert.

‒ Be fogsz engedni? ‒ kérdezte, és lehajtotta a fejét. ‒ Vagy a vőlegényed még mindig a környéken időzik?

Elléptem az ablaktól, és az ujjamon lévő gyűrűre bámultam.

‒ Chloe? ‒ szólított.

A hangja kavarodást keltett mélyen a gyomromban. Teljesen összezavarodtam ‒ nem tudtam tisztán gondolkodni. A gyomrom egyetlen nagy csomóba rándult, és tudtam, hogy az egyedüli ember, aki ki tudja bogozni ‒ az ő.

‒ Adj egy percet ‒ motyogtam. Befejeztem a hívást, és a matracra dobtam a telefonomat. A gyűrűmre bámultam, és nem pislogtam. Elgondolkodtam.

Ha ezt leveszem, az azt jelenti, hogy lemondok Sterlingről. Azt jelenti, hogy végeztem azzal, ami köztünk volt, és nem fordulok vissza, bármi történjék is Theo és közöttem.

Segíteni akartam neki.

Ott akartam lenni mellette...

De Kimnek igaza volt.

Abba kellett hagynom saját magam büntetését. Sterling nem volt túl Janeten. És én sem voltam túl Theón. És Theo… nem volt túl rajtam.

Ezért úgy döntöttem, hogy a bölcsebb dolgot választom... Azt hiszem.

Lekaptam a gyűrűt, és az ékszerdoboz felé sétáltam; bedobtam az egyik rekeszbe, ahol a régi ékszereim voltak, majd az ajtó felé fordultam. Lerohantam a lépcsőn, mint egy gyerek karácsony reggelén, a bejárati ajtóhoz siettem, és felrántottam.

Talán vakmerő voltam ‒ sőt, ostoba ‒, de nem érdekelt. Itt volt. Itt volt.

Amikor kinéztem, háttal állt nekem, de ahogy meghallotta az ajtó nyílását, megfordult, kezét a zsebébe dugta.

Lassan kisétáltam, a szívem most már hevesebben vert. Mezítláb voltam, így a beton hűvösségét éreztem a talpamon.

Félúton megálltam.

Csak állt ott, és nézett engem a farmer rövidnadrágomban és a fekete felsőmben. A hajam még mindig göndör volt, de rendetlen kontyba kötöttem, hogy ne lógjon a nyakamba.

A tekintetünk sokáig időzött egymáson.

Olyan csend volt közöttünk, hogy csak a kaotikus szívverésemet hallottam. Nem tudtam, mit csinálok. Nem gondolkodtam tisztán, és ő sem.

Többször végigfuttatta a tekintetét a testemen, mielőtt az arcomra szegezte. Az ajkaimra.

Aztán elindult felém.

Gyorsan lépett, vastag csizmája kopogott a járdán, állkapcsa összezárult, széles mellkasát kihúzta.

Amikor elém ért, megállt, és tanulmányozta az arcomat ‒ minden egyes részletét. Mindent. Mintha az összes arcvonásomat újra és újra meg akarta volna jegyezni, pedig biztos voltam benne, hogy soha nem felejtette el őket.

Szemei az ajkaimra vándoroltak.

Majdnem elállt a lélegzetem, ahogy én is ugyanezt tettem.

És aztán... pontosan azt tette, amit akartam.

Kezét a nyakam köré kulcsolta, és ajkai az enyémre tapadtak. Élesen beszívta a levegőt, mintha a lélegzete elszorult volna ‒ mintha a jelenlétem elrabolta volna a levegőt a tüdejéből. Olyan teljes erővel csókolt meg, hogy elolvadtam az ölelésében. Birtokló szorítása feloldotta a csomót a gyomromban, ahogyan csak ő volt erre képes.

Bársonyos nyelvével végigsimította szétnyílt ajkaimat, majd erős karjaiba vett, és beviharzott a házba.

A házba, amit évek óta Sterlinggel osztottam meg.