Forever Mr. Black - 17. fejezet

 

Theo

Egész éjjel forgolódott.

Kurvára szörnyen éreztem magam. Amikor először gondoltam rá, jó ötletnek tűnt, hogy egy-két napra kihozzam Bristle Wave-ből, és megmutassam neki, mit csináltam.

Tudtam, hogy el akarom őt hozni magammal, ha már egyszer egy cipőben járunk, és azt is tudtam, hogy Sheila nem fog ebben a házban maradni, ezért leszedtem az összes képet, mielőtt elmentem ‒ egy kibaszott kollázs kivételével, amiről elfelejtkeztem, hogy ott van.

Az átkozott ebédlőben. A pokolba is, alig jártam az ebédlőben. Legtöbbször egyedül ettem. A tudat, hogy ezt látta, most megöl.

Ahogy a hátamon feküdtem, és a plafont bámultam, éreztem, hogy mozog. Nyugtalan. Nyögött és sóhajtott.

Végül beadtam a derekam. ‒ Chloe, mi a baj?

A másodperc töredékére megállt. Háttal felém, de aztán megfordult, hogy a szemembe nézzen. ‒ Melyik oldalon aludt?

Lenéztem rá. ‒ Ahol most én fekszem.

Hallottam, hogy nagyot nyelt, mielőtt újra megszólalt. ‒ Ha elmondok neked valamit, megígéred, hogy nem leszel mérges?

‒ Nekem bármit elmondhatsz. Ezt te is tudod.

Olyan sokáig hallgatott, már azt hittem, meggondolta magát, hogy elmondja-e. ‒ Én... érzem az illatát, Theo. Mindenhol. Látszik, hogy élvezte, hogy itt lehet veled. Mindenhol ott van.

Nem is tudtam, mit mondjak erre. Csak bámultam őt.

‒ Ne légy dühös ‒ suttogta, és a kezem után nyúlt. ‒ Kérlek. Én csak... Nem is tudom. Ez nem olyan, mint Janettel volt. Ez más, mert technikailag még mindig hozzá tartozol. Együtt vettétek ezt a házat. Elkezdtetek egy közös életet teremteni, és én úgy érzem, hogy ennek az útjába álltam. Összeszorította a száját, és megrázta a fejét.

Elnéztem az ablak felé, ahol a függönyökön keresztül ezüstös hold ragyogott. Felültem, kilöktem magam az ágyból, és a szekrényhez sétáltam. Levettem egy melegítőnadrágot és egy pólót, felöltöztem, majd visszatértem, és a kezéért nyúltam.

‒ Gyere ‒ mondtam halkan, és felültettem.

‒ Hová megyünk? Aggódva nézett, csillogó szemmel, mintha haza akarnám küldeni. ‒ El innen. Gyere. Megrántottam a kezét, és ő óvatosan kimászott az ágyból. Követett ki a szobából, és hagytam, hogy előttem menjen le a lépcsőn.

Amikor a lépcső aljára ért, felkapta a fejét, hogy rám nézzen. ‒ Mérges vagy? ‒ kérdezte erőtlenül.

‒ Nem, Chloe. Nem rád.

‒ Akkor... akkor mi van?

‒ Mérges vagyok magamra. Nem tudom, mi a faszt gondoltam, hogy idehoztalak. Azt hittem, hogy ez... nos jó lesz... szar. Azt hittem, hogy...Befogtam a számat, a tekintetem végigfutott rajta. ‒ A pokolba is, nem tudom, mit gondoltam. Azt hittem, hogy ez egy menekülés lesz, de valójában olyan, mintha visszatértem volna oda, ahol több mint két évig egyfolytában csapdába estem vele.

‒ Hová megyünk? ‒ kérdezte, közelebb lépve.

‒ Majd keresünk egy szállodát. Holnap visszajövök, hogy összepakoljam a többi cuccot, amire szükségem van.

‒ Theo én…

Elvágtam a következő mondatát, a kezéért nyúltam, és az ajkára nyomtam az egyik ujjamat.

‒ Nem gondolkodtam, Chloe. Jobban kellett volna tudnom. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen hibákat kövessek el. Az ajkai az ujjamat érintették. Megragadta a csuklómat, és elrántotta a kezemet. ‒ Frusztrálttá tesz ez engem? ‒ kérdezte.

Én pedig nevettem. ‒ Nem. Ettől leszel okos. És tudtomra adja, hogy még mindig van önbecsülésed. Látom, nem tett tönkre teljesen.

‒ Egyáltalán nem tett tönkre ‒ vágott vissza.

Megráztam a fejem. ‒ Elbaszott téged azon a napon, amikor megkért, hogy legyél vele.

Bámult rám nagy mogyoróbarna szemeivel, de nem szólt. Nem vártam, hogy válaszoljon. Azt akartam, hogy belém ivódjon a látványa.

Megfordultam, hogy felvegyem a kulcsaimat az asztalról, és átadtam neki. ‒ Menj a kocsihoz, és várj meg. Én hozom a csomagjainkat.

‒ Ugye tudod, hogy mindjárt hajnali kettő van? ‒ nevetett.

‒ Tudom. De minél hamarabb kijutunk innen, annál jobban fogod érezni magad. Megsimogattam a meleg arcát, a tekintetünk összeakadt. ‒ Azt akarom, hogy boldog légy mellettem, Chloe. Nem kevesebbet.

‒ Boldog vagyok ‒ válaszolta. ‒ Mindig melletted vagyok a legboldogabb, Theo.

De tényleg az volt?

Miután eljöttem erre a kibaszott helyre, kezdtem azt hinni, hogy ő pont az ellenkezőjét érzi.

***

Megálltunk az egyik kedvenc szállodám előtt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Golden Gate hídra. Amikor leparkoltam, éreztem, hogy a testéből sugárzik a megkönnyebbülés. Rám nézett, és mosolyra húzta az ajkait.

Egyszerűen nem tudta. Bármit megtennék, hogy boldognak lássam. Az a ház ingyen volt, de mindent odaadnék, ha ezzel mosolyt csalhatok a Kicsi Lovagom arcára.

A csomagjainkat a sarokba dobtam, amint bejutottunk a lakosztályba. Innen remek kilátás nyílt a hídra; szélesebbre húztam a függönyt, hogy láthassuk. Még nem kapcsoltam fel egyik lámpát sem, így a szobában halvány fény derengett.

Chloe előrement, és a híd felé nézett. A fényei villogtak, és a hídon áthaladó autók még nagyobb életet adtak neki. A víz vadul hullámzott alatta.

Sóhajtott, olyan egyszerű hangon, mégis éreztem, hogy melegség járja át a mellkasomat. Mögé léptem, karjaimat a dereka köré fontam, magamhoz húztam, és megcsókoltam a tarkóját. ‒ Imádlak így látni, Chloe. Ezt. Nem stresszelsz vagy forgolódsz, csak élvezed a pillanatot.

A feje hátrahanyatlott a vállamra, én pedig a híd felé néztem. ‒ Sajnálom, hogy miattam kellett mindezen keresztülmenned.

‒ Ne kérj bocsánatot ‒ motyogtam. ‒ Nekem ez nem okozott gondot. Meg kellett tenni. És ezzel a kilátással azt mondanám, hogy megérte, bébi.

Megfordult a karjaimban, kezeit a vállamra tette. Ajkai pehelykönnyűen végigsimítottak az arcomon, mellkasa az enyémre simult. ‒ Megérte.

A száját kissé elhúzta. Csak le kellene engednem a fejemet, és máris csókolóznék vele. Pontosan ezt tettem.

Lehajtottam a fejemet, és megcsókoltam a Lovagomat. Ő egy szuszogó nyögést adott ki, amikor felemeltem, és hátát az üveghez szorítottam. Az ágyékomat a lábai közé ragasztottam, és éreztem, hogy újra kemény leszek tőle.

Ez a nő, baszd meg, nem tudtam, mi volt. Ő még mindig fiatal és hibátlan, én pedig öregedtem. Nem tudtam, mi a fenét lát bennem.

Könnyű volt szeretni olyan valakit, mint ő ‒ valakit, aki olyan romlatlan, egyszerű és gyönyörű ‒, de rohadt nehéz olyat szeretni, mint én. Valakit, aki annyira piszkos, nevetséges és időnként irracionális. ‒ Örökké az enyém leszel, ugye, Lovagom? ‒ rásimítottam az ajkaira.

Megfogta a tarkómat. ‒ Igen ‒ lihegte. ‒ Mindig, Theo. Mindig.

Elmosolyodtam, mielőtt befejeztem volna, amit elkezdtem. Pontosan ezeket a szavakat akartam hallani.