Forever Mr. Black - 26. fejezet

 

Theo

A hálószobából hallottam, hogy kinyílik a lakosztály ajtaja. Izzy olyan lányosan, könnyedén nevetett, amilyet már évek óta nem hallottam tőle. Elmosolyodtam, megragadtam az ajtó szélét, de még nem sétáltam ki.

‒ Holnap is el kellene mennünk ‒ mondta, és a nevetése elhalkult. ‒ Talán megcsináltathatnánk a körmeinket, vagy ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy szükségem van rá. Odapillantottam, és Izzy felemelte a kezét, ellenőrizve a sajátját.

‒ Igen. Rám férne egy jó manikűr-pedikűr ‒ válaszolta Chloe. ‒ A tanév vége utánra kell majd terveznünk, de biztosan meg tudjuk oldani.

‒ Nagyszerű. Izzy oldalra pillantott, én pedig karba tett kézzel léptem ki, miközben mosolyogtam rájuk onnan, ahol álltam. ‒ Nos, lefoglaltam magamnak egy szobát. Tudom, hogy nektek szükségetek van a... magányra. A mosolya kissé nyugtalan volt. Láttam rajta, hogy még mindig kényelmetlenül érezte magát, mert tudta, valójában mit csinálunk a zárt ajtók mögött ‒ de próbálkozott, és amíg ez így volt, csak ez számított.

‒ Ó, Izzy, maradj, ameddig csak akarsz! ‒ Chloe elutasítóan intett a kezével, és oldalra nézett. ‒ Biztos vagyok benne, hogy ma este nem igazán lesz szükségünk magányra. Nekem korán reggel kell kelnem.

‒ Ó, nem, Chlo, nem lehet. Át kell olvasnom néhány forgatókönyvet, és meg kell néznem az e-mailjeimet lefekvés előtt. De holnap itt leszek, amint megérkezel. Esküszöm. Tudod a számom.

Izzy idegesen rám pillantott, én pedig összevontam a szemöldökömet. Miért siet ennyire? Legtöbbször halogatta, hogy elintézze a tennivalóit.

Chloe ajkai legörbültek, miközben Izzy megragadta a kilincset, és ránk mosolygott. ‒ Apa, holnap reggelinél találkozunk?

‒ Igen, édesem ‒ mondtam. ‒ Itt leszek.

Izzy óvatosan mosolygott.

Rendben. Mi a fasz történt?

Izzy kinyitotta az ajtót, és kilépett, majd kemény, komoly pillantást vetett Chloe-ra, mielőtt elindult. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Chloe még csak nem is nézett felém. Ehelyett a sarokban álló táskájához menetelt, és a vállára csatolta.

‒ Haza kellene vinned. Későre jár, és még össze kell szednem néhány feladatot az óra előtt. A hangja feszült volt. Felnézett, amikor nem szóltam semmit, és amikor közelebb léptem, és kinyújtottam a kezem, felemelte a sajátját, ezzel megállásra késztetve.

‒ Theo… kérlek. Haza kell mennem.

‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem, miközben végignéztem rajta.

‒ Semmi, jól vagyok.

Tudtam, hogy hazudik. A karjait szorosan keresztbe fonta a mellkasán, a saját kis pajzsa.

‒ Mi az? ‒ Sterling megint hívott téged? Egy lépést tettem előre, arcom most már komoly volt. ‒ Mondott neked valamit?

Szemei összeszűkültek, ahogy felkapta a fejét. ‒ Micsoda? Nem! Nem, Theo. Ezúttal nem Sterlingről van szó. Hanem rólad!

‒ Mi? Mi van velem?

‒ Ezúttal jól kellene csinálnunk a dolgokat, Theo. Én bízom benned, te pedig bennem. Ez az, amit tennünk kell, emlékszel? Nem titkolózni egymás előtt, főleg nem olyan dolgokról, amelyeket nyilvánvalóan meg kellene beszélni.

‒ Mi… Chloe, mi a fenéről beszélsz?

Izgatottan fújta ki a levegőt. ‒ Semmi. Semmi. Intett a kezével.

Szünetet tartottam. Nem fokozhattam a feszültséget azzal, hogy válaszokért zaklatom. Ezért a könnyebb utat választottam. Minél tovább bírom magamban tartani, annál inkább hajlandó lesz elmondani.

Ezért azt mondtam: ‒ Nos, mivel nem akarsz felnőttként viselkedni, és nem akarod elmondani ‒ lezuhanyozom. Miután végeztem, hazaviszlek. Csak várj meg.

Gúnyosan mosolyogva lehuppant a kanapéra, megforgatta a szemét, és az ablakon keresztül bámult ki az óceánra. Néztem őt, remélve, hogy megtörik, de nem tette.

Szóval beálltam a zuhany alá, ahogy mondtam. Ez volt életem leghosszabb zuhanyzása. Mi a fene történhetett? Izzy biztos mondott neki valamit, amíg együtt voltak ‒ valamit, ami miatt valószínűleg egy kibaszott seggfejnek tűntem Chloe előtt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami nem hiányzott ‒ a pletykájuk. Úgy csiripeltek, mint a madarak, ha valami szaftos témájuk akadt. Amikor kiléptem a zuhany alól, még mindig ugyanott ült.

Sóhajtva sétáltam a hálószobába, és kivettem néhány ruhát a bőröndömből. Lépéseket hallottam, ahogy belebújtam a bokszeralsómba, majd a kosaras rövidnadrágomba.

Éppen az ajtóban állt, amikor hátrapillantottam. Nem volt táska nála. Csak, mint egy őr állt ott, karját összefonva, ünnepélyes arccal.

‒ Mit nem mondtál el nekem Sheiláról? ‒ követelte. Úgy nézett rám, mintha tudna valamit, amit én nem. Vagy egyáltalán nem tud semmit, de tisztában van azzal, hogy néhány dolgot, nem mondtam el neki.

És még valóban nem... okkal.