Favágó - Chapter 03

Vivian

Eltévedtem, kibaszottul eltévedtem, már azt sem tudom, melyik irányból jöttem.

Megálltam, és körbefordultam, de minden pontosan ugyanúgy nézett ki.

Úgy terveztem, hogy az ösvényen maradok, de egy része túlságosan be volt nőve, és mielőtt felfogtam volna, mi is van, más késő volt, annyira messze voltam onnan, ahonnan jöttem, hogy nem találok vissza.

Felemeltem a kezemet, és eltakartam a szemem a napfény elől. A fény alig jött át a fenti ágakon keresztül, és tudtam, ha nem találok menedéket, hamarosan kint maradok éjszakára az erdőben. És a pokolba is, nem ez az, amivel el akartam tölteni az első estémet itt.

Elkezdtem sietni, nem voltam benne biztos, hogy merre megyek, északra vagy délre, a város vagy a faház felé. Már vagy húsz perce mentem, mikor megláttam, ahogy a napfény áthatol a fákon, és füstszagot éreztem. Tempósabban mentem tovább, megigazítottam a hátizsák pántomat és közelebb mentem az épülethez.

Egy faház.

Lassítottam, aztán megálltam. A faház kicsi volt, de fény jött ki az ablakon. Láttam a füstöt a kéményből kijönni, és olyan volt, mintha ott álltam volna a tűz mellett. A semmi közepén voltam, vagy legalábbis azt hittem. De világos volt, hogy itt lakik valaki, aki láthatóan otthon is van. Azon gondolkodtam, hogy kérjek-e segítséget.

Mi van akkor, ha ez egy mániákus, aki becipeli a nőket, és a pincében tárolja őket?

Istenem, a fantáziám mostanában kicsit elszabadult.

De lehet olyan valaki is, aki egyedül akar lenni.

Hallottam, hogy valaki fát vág, körülnéztem, látok-e valakit, aki fejszét használ. Alig láttam meg a kis fészert a másik oldalon, szellemileg és fizikailag is erőt kellett vennem magamon arra, hogy közelebb menjek.

Mi van akkor, ha leláncolt nők vannak a fészerben?

Ó, Istenem. Kezdtem egy horrorfilmről képzelegni, ahol egy pszichopata egy háremben tartja a foglyait. Már sötétedett, és nem akartam kint maradni a pokolian sötét erdőben. Lehet, hogy ijedtebbnek kellett volna lennem, mint voltam, de tovább mentem. Kimerültem, mocskos voltam, és még tűlevelek is voltak a hajamban. Minden részem fájt, és rájöttem, milyen rossz formában vagyok. De órák óta céltalanul jártam az erdőben, azt sem tudtam, mennyire vagyok távol a faházamtól, vagy a várostól.

A favágás hangja hirtelen megállt, úgyhogy én is így tettem. A szívem gyorsan vert, és megigazítottam a hátizsákom a hátamon. Kifogytam a vízből, már csak egy müzli szeletem maradt, és a szúnyogok is gyötörtek. Hogy bejuthatok a házba, piszok jó ötletnek hangzott.

Az ajtó nyitásának és csukódásának a hangja hallatszott, visszhangzott a fákról, és egy kicsit megugrott a pulzusom. Nyilvánvalóan volt egy ajtó a faház hátsó felén, mivel még mindig nem láttam senkit. Aztán láttam egy hatalmas árnyékot sétálni a főablak előtt. Volt egy függöny az ablak előtt, de az elég áttetsző volt, és a sziluett –ami biztosan egy férfihoz tatozott – hatalmasnak látszott.

Mivel nézzek szembe inkább, azzal, ami bent volt a házban, vagy azzal, ami az éjszakai erdőben lakozik?

Lopva magamra néztem, szorosan, szinte fájdalmasan megragadtam a hátizsákom pántjait, aztán kényszerítettem a lábamat és egyenként fellépdeltem a lápcső fokain. Mihelyst az ajtó előtt álltam, nagy levegőt vettem, és a szívem megremegett.

Talán egy család él itt, és nem a semmiért parázok itt?

Hallottam, hogy a gallyak csörömpölnek a távolban, vagy talán ez csak az én túlfejlett képzelőerőm volt? Akárhogy is van, nem maradok tovább itt kint. Anélkül, hogy tovább gondolkodtam volna, felemeltem a kezem az ajtó előtt és imádkoztam, hogy aki beenged, nem pszichopata.

Jake

Megdöbbentett, hogy valaki kopogott az ajtón. Ritkán jöttek látogatók hozzám, és ha mégis, általában munka miatt.

De ez ritka volt.

Felálltam a kanapéról, a könyvemet a kávézóasztalra helyeztem, és az ajtó felé indultam. Levettem a fejszét az ajtó melletti kampóról, és lenyomtam a kilincset. Ha olyan ember lenne, akinek nincs itt semmi dolga, hamarosan megtudja, hogy tudom használni a fejszét. Kinyitottam az ajtót, lenéztem, és egy kócos, maszatos nő állt a másik oldalon. Lehet, hogy egy kibaszott rohadék vagyok, de a farkam azonnal reagált, amikor megláttam.

Gyönyörű volt.

A haja kócos volt, az erdőből származó törmelékek a tűz színű szálakba ragadtak.

A vörös kibaszottul a kedvencem.

Rájöttem, hogy egyikünk se szólalt meg hosszú pillanatokig, és észrevettem, hogy a fejszémet bámulja.

- Um – mondta mély, nagyon nőies hangon.

Ránéztem a lányra, aztán a fejszémre, és félretettem azt.

- Kint élek a semmi közepén. Nincs túl sok társaságom. - mondom, magyarázva, hogy miért volt nálam a fejsze, és hogy ne legyen ilyen rémült. Nem szóltam utána semmit, csak vártam, hogy elmondja, miért áll a küszöbömön, és néz ki úgy, mintha egy dombon gurult volna le.

- Kirándultam, de eltévedtem - mondta végül, és megnyalta az ajkát, miután kimondta a szavakat. Lehet, hogy piszkos és ijedt, mert eltévedt, és egy idegen ajtaja előtt állt, de mindettől eltekintve én kőkemény lettem érte. Egy fattyú vagyok, mert mocskos képekkel volt tele a fejem, de nem tudtam mit tenni, a testem így reagált egy gyönyörű nőre.

Öt kibaszott éve nem voltam nővel.

- Nos, jöjjön be – mondtam, és félre álltam. Tétovázott, és néhány másodpercig eltartott, mire átlépte a küszöböt. Bezártam az ajtót és végigmértem fentről lefelé. A farmer, amit viselt, szorosan simult a fenekére, megdörzsöltem az arcom, és éreztem a borostát a bőrömön.

- Közel vagyok a városhoz? - kérdezte, a hangja puha volt. Arccal felém fordult, én pedig a kék szemeibe bámultam.

- Órákra van a várostól - hallottam, ahogy kifújja a levegőt, és láttam, hogy ideges, frusztrált, és fáradt is.

Épp akkor hallatszott a mennydörgés.

- Persze, hogy mindjárt leszakad az ég! - motyogta az orra alatt.

- Nem sokat jár errefelé, igaz? - kérdeztem. De nem válaszolt, csak megrázta a fejét.

- Itt gyakran van vihar.

- Eltévedtem és most egy fura férfi házában vagyok - rám nézett – Ne vedd sértésnek. És hamarosan vihar is lesz.

- Jake Braxton vagyok.

Megpróbáltam nyugodt hangon beszélni, de a testem nem akart semmi mást, csak ezt félre tenni és itt tartani. Azt akartam hallani, ahogy sikoltozza a nevem, mikor a farkam benne van. Megköszörültem a torkom és kitisztítottam a gondolataimat. Nem akartam úgy tűnni, mint egy seggfej.

- Favágó vagyok, és már öt éve élek itt kint. - mondtam neki a tényállást, és láttam, hogy meglepődött. Pontosan miért is volt meglepve? Azért, mert egy baltával hadonászó férfi vagyok, aki a sztereotípiának megfelelően, minden nap flanel inget visel, és kint élt a semmi közepén?

- Most már nem vagyunk annyira idegenek. - vártam, hátha válaszol, vagy megmondja a nevét, de semmit nem szólt. Feszült volt.

- Te egy favágó vagy? Komolyan?

Bólintottam.

Ő is bólintott.

- Oké. Vivian Clarke vagyok - mondta végül, és újra körbe nézett a házban.

- Kérsz egy italt? - kérdeztem. Nem válaszolt, de a nézése azt mondta, hogy: ez most kibaszottul komoly volt?

Vállat vontam és a konyhába mentem.

- Úgy gondoltam, egy ilyen nap után nyilvánvaló, hogy inni akarsz, vagy mert szomjas vagy, vagy esetleg valami erősebbre van szükséged.

A vállamon át néztem rá, és láttam, hogy gyorsan elfordult.

Nem tudtam segíteni azon, hogy a vágy egy kis szikrája lobban bennem arra a gondolatra, hogy itt kell maradjon nálam éjszakára a vihar miatt. De ezt nem most fogom felhozni, hisz még alighogy beengedtem a házamba, és ideges is.

Annak az esélye, hogy a farkam az édes kis testében nedvesíthessem be, a kicsitől a nulláig terjedt, de a pokolba is, már rég nem voltam ilyen közel nőhöz.

- Van víz, vagy rövidital. Erről van szó.

Néztem kicsit őt, és mikor nem nézett rám, helyre raktam a dolgokat a lenti részen. Igen, a farkam nem látott ilyen édes holmit már nagyon hosszú ideje. Végül visszafordult, és a whiskys üvegre nézett.

- Rövidet kérek.

Igen, én is így gondoltam, hogy egy kicsit keményebbre lesz szüksége az éjszaka után, ami rá várt.