Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

A Szellemeket szeretni kell

(5. részlet az ötödik epizódból)

Néhány másodpercig semmi nem mozdul. Nem biztos, hogy bárki mer másképp lélegezni, mint lassan, csendesen. Meg akarom a kezemmel tapintani azt a helyet, ahol Malcolm állt, bár tudom, hogy az nem használ. Elment. Hagytam, hogy a dolog elvigye. Túl lassú voltam.

És most? Mit csináljak? Hogy magyarázzam el Nigelnek? A hideg rettegés a hasüregemben, a gyomromba költözött.

A csengő harangjátéka mindannyiunkat megugraszt. Rajeev a bejárati ajtóhoz botorkál és felrántja az ajtót.

–  Csokit vagy csalunk!

A beáramló levegő esőtől mentes, de átitatja a késő őszi érzés. Füst és elhulló levelek. Valaki valahol játszik.

– Szelleműző – elég hangos volt, hogy mindnyájan meghalljuk. A gyerekek sikoltoznak. A szülők nevetnek.

Ez a kiindulási pont.

Mögöttem Gregory felugrik. – Mondjátok, hogy videóra vettük.

Tom felé rohan, aki néhány akadozó lépést tesz hátrafelé. Vérnyomok követik Gregory arcvonásait. A jobb szemüveglencséje csillagmintában tört be. Megmarkolja a kamerás srác ingjét, a férfi kétségbeesett.

–  Mondd, kérlek, mondd, hogy filmre vettük. – Gregory körbenéz, őrjöng. – Mondd, hogy sugároztuk. Mondd…

Rajeev beizzít egy laptopot. – Nem adjuk, végül is, – mondja. – Úgy tűnik a felvétel kikapcsolt, amikor az a…. dolog megjelent.

–  Francba. – Gregory megint Tim felé fordul. – Nos?

– Egész idő alatt filmeztem, de nem tudom, mim van.

Mindhármuk a kamerához bújik. A csapat néhány tagja csak áll és bámul. Néhányan egyszerűen kimennek a cukorkás tálakkal. Senki nem zavarkodik Terese ellenőrzésével, még a nővér sem. A nőhöz csúszok. Még mindig egy vakolatfedett csomó a padlón, rág az aggodalom miatta.

Milyen nagy az ára, hogy a dolog benne volt? Mellkasa emelkedik és süllyed, szóval végül is ez is valami.

–  Terese? – kérdezem, nem emelem meg a hangom. – Jól vagy?

Megmozdul, a padlóra támaszkodik, de karjai remegnek. Elkapom a kezét.

Lassan, együtt, ülő helyzetbe hozzuk. Terese engem néz, szeme hatalmas. A haja tiszta fehér. Nem csel, mint korábban gondoltam, hanem valóságos.

–  Téged akart, – mondja a nő. – Nem tudtam megállítani.

– Hogy csinálta… Úgy értem, emlékszel mi történt?

Felméri a nappali területét, pislog, pillantása zavaros. Első alkalommal tiszta, mióta szétnézett. – Néhány éjszakával korábban egy szeánszot tartottam.

Ó, az mindig rossz ötlet.

– Gyakran tartok a műsor előtt, – folytatja Terese. – Kapcsolatba kerülök a másik oldallal, de most…

– Az entitás volt az?

– Igen. A maradék sötét. – Kinyúl, mintha megérintené a bal arcom, de elég okos, hogy visszahúzza kezét, mielőtt végig simíthatna az irizáló kék foltot.

– De nem utána jött. Téged akart.

–Tudnom kellett volna, – mondtam. – Mindkét arcom megpusziltad. Megpróbáltál figyelmeztetni vagy csak becsúszott?

Megrázza a fejét, szemét nedvesség lepi el. Talán nem volt fair a kérdés. Lábra küzdöttem magam és felajánlottam a kezem Teresének.

– Hogy érted, hogy nincs a videón? – ordítja Gregory. – Miénk az évszázad showja, – nem, az évezred műsora – és nincs meg a videón? Hangfelvételen? Legalább valamit felvettünk?

Tim egy billentyűzetet püfölt, hangtalan szavakat formál, és a fejét rázza. Gregory nagy léptekkel rója a szobát és tombol, felváltva szorongatja a haját és a technikuscsapat tagjait. Az arcán lévő vér és végtagjainak mániákus emelgetése közt, rémséges. Kavarog. Gyanítom, én leszek a következő célpontja. Mielőtt kitérhetnék a kérdései elő és elszökhetnék a házból, éles fütty hasít át a zajon.

– Itt a Springside Községi Rendőrség! Mindannyian megsértették a törvényt. Tizenöt percük van a helyiség elhagyására.

Ramsey rendőrfőnök áll a bejárati ajtóban, egyik kezében hangosbeszélő, a másikban gumibot. Míg elhittem, hogy az egyiket boldogan használja, nem tudtam elképzelni, hogy a másikhoz is folyamodna. Millard rendőr Tasert tartva áll mögötte, ezért talán nem hiszem el ezt az új valóságot.

Gregory megfordul. – Engedélyem van a tulajdonosoktól az itt létre. Megtisztítom a helyet a randa szellemektől, így a család talán…

– A Springside Bank birtokolja a házat, – mondja a seriff. – Önök vétkesek, és nem szórakozok. Tizenöt perc, aztán elkezdem letartóztatni az embereket.

Körülöttem a stábtagok felbomlanak. A bársony függönyök a padlóra hullnak. Két stábtag felgöngyölíti a szőnyeget. A kandalló mellett Rajeev megmarkol egy seprűt, tekintete a vérrel pettyezett üvegen van.

Összegyűjtöm a konyhából a felszerelést. A mosogatóba öntöm a kávét és teát. Ami már hideg és állott, az aroma elárasztja a torkom, kiváltva az öklendezési reflexem. Egy pillanatra megmarkolom a márvány konyhapultot. Verejték csorog le a halántékomon. Lehunyom a szemem. Malcolm megnyugtató keze után sóvárgok a vállamon. Ha elég keményen próbálkozok, érzem. Ha elég keményen próbálkozok, vissza fog térni.

Semmi, csak Ramsey rendőrfőnök hangja – a hangosbemondó felhangosítása révén – köszöni az erőfeszítéseimet.

A kávéfőzőt beleteszem a felszerelésbe. Nincs benne hely Malcolm szamovárjának, ezért a mellkasomhoz szorítom, mint egy őrző.

Kifelé menet rám morog a seriff. – Vicces, – mondja. – Nem vagyok meglepve, hogy itt látlak.

Szó nélkül megyek tovább.

– Hol a bűntársad? – kiálltja utánam.

A járdán megfordulok és felnézek rá és a házra mögötte. A zöld és fehér viktoriánus ház kinézete jóindulatú, mint mindig is volt.

– Azt kívánom, bárcsak tudnám, – mondom a seriffnek.

A tiszta éjszakában azzal tudattal sétálok a furgonomhoz, hogy teljesen egyedül vagyok.

***

A furgonom üresbe teszem a házam előtt és a konyhaablakból kiömlő fény figyelem. Amikor kiszállok csipetnyi fűszer és melasz van a levegőben. Ott állva a mellkasomhoz szorítom Malcolm szamovárját, a fém tompán hideg az ujjam alatt, a szívemen, próbálom kifürkészni mi történik az otthonomban.

Sehogy sem jövök rá. Megkerülöm a házat és hátulról megyek be.

Amikor kinyitom az ajtót, a konyha melege és fűszerek ölelnek körül – szerecsendió és szegfűszeg, és gyömbér. Sadie a sütőnél áll. Egy pár egyujjast visel, ami biztos, hogy nem az enyém.

Nigel a tepsiről lecsúsztatja a süteményt a hűtött állványra. Belinda kitölt egy bögre valamit, amit átnyújt nekem.

– Ne beszélj! Ne gondolkodj! Csak ülj le és fújd ki magad kicsit! – A konyhaszékhez vezet és enyhe nyomással a vállamon leültet.

Óvatosan a számhoz emelem a bögrét. Teára vagy kávéra számítotok, nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám bármelyiket is inni. Ehelyett édes almabor árasztja el a szám. Felsóhajtok. Az alma kesernyés, a fahéj sima és megnyugtató.

–  Sadie ötlete, – mondja Nigel.

Sadie int a konyhakesztyűvel, mintha elhessentené a férfi dicséretét.

– Az estéd után, nem hiszen, hogy egy másik csésze kávét szeretnél.

Ebben igaza van. Szemügyre veszem hármukat, meghökkenve. – De az adás leállt, – mondom.

Belinda feléleszti a laptopot. Ghost B Gone YouTube csatornájának kimerevített képén Ramsey rendőrfőnök bilincsben vezeti el Gregoryt.

– Pontosan nem tudjuk mi történt, – mondja Belinda, – de valaki megint elkezdett filmezni.

Visszatekeri a videót. És igen, ott vagyok, négykézláb, az arckifejezésem összetört. Terese a padlón kuporgott. Gregory kiabál, terjenget, vérpettyes. Fejetlenség, egy kaotikus montázs és hangkavalkád.

Bárki készítette is el ezt, az végigkövetette a kamerával, ahogy elhagyom a házat.

Szóval itt vagyok, felnézek Ramsey seriffre, s elmondom az egész világnak, nem tudom, hol van Malcolm.

Nigelre nézek, valami összetörik bennem. Már tudja, és mégis, ez nem teszi könnyebbé. Valójában ő – Belindával és Sadie-vel együtt – próbálnak törődni velem, hogy ne fájjon annyira nekem. Igaz, tovább már nem vagyok teljesen egyedül. A gondolat betölti az űrt, miközben a súly könnyebbé válik a vállamon. Vállat vonok, nem használom ki ezt az új érzést.

– Sajnálom, – mondom végül.

– Mit? – Nigel fogva tartja a pillantásom, a szeme fekete és fényes.

– Malcolmot. Ő…. Nem tudom. Eltűnt. Az a dolog…

–  Malcolm tisztában volt a kockázattal. – Nigel megdörzsöli a kezével a szemeit.

Amik szárazak és vörösek. Bánatosak, nem hiszem, hogy meg mer szólalni. – És egy részem elég kicsinyes ahhoz, hogy azt gondoljam, megkapta, amit megérdemelt.

Eltátom a szám, de Sadie Nigelhez csapja az egyik konyhakesztyűt.

– Ő a testvéred, – mondja a nő, hangja felháborodott. Aztán megenyhül. Rendben van, ha szomorú vagy. Rendben van, ha gyászolsz, még ha a másik ember nem is volt tökéletes.

Nigel megfogja a kezét és az arcához szorítja. – Egyikünk sem tökéletes. – De igen, a testvérem – és a riválisom. Ez így működik a családunkban. Mindketten próbáltuk elkapni azt a dolgot. Talán a legjobb nyer és ezzel minden el van intézve.

– Mi a fenéért akartátok ezt tenni? – Belinda kérdése a sajátomat visszhangozza. Feláll, elveszi a bögrém, és még többet tölt bele.

– Erő. jólét. Egész életen át tartó biztonság. – Nigel megszorítja Sadie kezét, majd elengedi. – Egy elég hatalmas nekromata képes… lefegyverezni az entitást. Ez egy csere, de szabályok mentén. Az elfogadott idő végén, szétválnak. Kétségtelen, hogy kockázatos. De mindketten úgy gondoltuk, megéri a kockázatot.

– Mit adsz neki cserébe? –kérdezi.

– Ez az üzlet része, amit kieszelsz, amikor elfogod. – Nigel vállat von. – Őszintén? Ez nem olyan, mint valamiféle démoni megszállás. És nem is olyan, mintha ezek a dolgok szex őrültek lennének.

Belinda nevet. Sadie arcát mély rózsás pír futja el, de az akár a sütő melegétől és eredhet.

– Gyakran csak ismét érezni akarnak. – Itt, még Nigel fülét is elfutja a piros. – Szóval, igen. Szex, esetleg. De csak a mozgás, sétálás, evés. Amikor tele voltam szellemekkel, az egyik dolog, amit szerettek, az volt, amikor futni mentem. – Most hozzám fordul. – Ezért szeretik a kávéd, Katy. A gőz egy kis anyagot ad nekik, az aromától és íztől… majdhogynem embernek érzik maguk.

– Szóval, mindketten, – mondom. – Az elejétől fogva. Azt a dolgot keresve jöttetek ide?

– És mindketten ismertük a szabályokat. – Előre hajol és megragadja a kezem.

–  Emlékezz rá, Katy. Malcolm abszolút tudta, mit csinál. Mindketten tudtuk, ha nem tudjuk csapdába csalni, a sorsunk nem lesz valami szép.

– Akkor az önkéntes áldozat, nem ugyanaz, mint elfogni azt a dolgot? – mondom.

–  Nem, nem teljesen.

–Akkor mi történik egy önkéntes áldozattal? – Egészen biztos, hogy nem akarom hallani a választ, de már megkérdeztem.

Megcsóválja a fejét. – Még senki nem jött vissza, valójában senki nem tudja.

– Akkor miért tette Malcolm… – kezdem.

– Őszintén, Katy? Nem tudod?

A tekintetem a bögre almaborra süllyed. A felülete teljesen sima, míg egyetlen csepp a szememből beleesik és hullámokat ver a peremhez.

– Nem gondolod, hogy elcserélné. – Inkább a bornak mondom, mintsem Nigelnek.

Szinte remélem, hogy nem hall meg engem.

– Mi? – az arca mogorva grimaszba torzul. – Nem tudom, mire gondolsz, de…

– Semmi, semmi, – mondom. – De kíváncsi vagyok. Az a dolog benned volt. Nem tudod a nevét, ugye?

Nigel hirtelen a székébe rogy. – Ó, nem. Ó, nem megyünk oda. Nézd, még ha tudnám is a nevét, nem hagyná, hogy eláruljam neked. Az emlékem része lenne, amit kitörölt, mikor bennem volt. Ne halássz erre a dologra!

–  Nincs más választásom. – Megérintem a foltot a bal arcomon. – Visszajön értem?

Nigel félrenéz. Ismernie kell az igazságot. Talán még a miértet is tudja – az okot a visszatérése mögött, ami a Malcolm iránti szeretetemhez köthető. A szívem szorítom egyik kezem, valami megduzzad bennem. A szándék kicsi, egy csöppnyi remény küzdi át magát az összes kétségemen. De gyökeret ver. Érzem, növekszik.

Egy ötlet csírája. Alig gondolok rá. De amikor már ágyban vagyok és becsukom a szemem, tudom.

Működnie kell.

***

 Megtöltöm a negyedik termoszt, amikor reggel Belinda bevánszorog a konyhába.

– És azt hittem tegnap jó volt. – Elfogadja a felé nyújtott csészét.

–  Friss babok a kávézóból, – mondom. – Ma reggel végeztek a pörkölésükkel.

A hűtőszekrénynek dől és felsóhajt. – Istenem, ehhez hozzá tudnék szokni. Szeretnéd, hogy kisikáljam a fürdőt vagy valamit? Elvégre ezért fizetsz nekem kávéval.

Majdnem felnevetek. Csak a fejemben kavargó kérdés tart vissza, amit meg kell kérdeznem Belindától, de annyira rettegek.

– Tulajdonképpen, – mondom, – tudnám használni a segítséged.

–  Persze.

Kihúz egy széket, ám mielőtt leülhetne, kibököm a kérdést.

–  Hogy beszélsz a szellemekhez?

Belinda keményen landol, a széklábak csikorognak a padlón. Elképesztő módon, egy csepp kávét sem löttyint ki. Hosszat kortyol, a csészében lévő folyadékra mered.

– Tényleg tudni akarod? – mondja végül.

– Muszáj tudnom.

– Szeretik a rövid beszélgetést. Talán mert nincsenek ott teljesen? – vállat von.

– Amikor fiatalabb voltam, mindig túloztam, tudod, mint néhány kisgyerek teszi. – Ahogy visszatért a rendőrségre, feltartotta a kezét, mintha beszélő báb volna. – Az apám mindig dolgozott. Az anyám mindig partikat rendezett vagy bizottságokat vagy bármit. A szellemek voltak a barátaim.

– Mi történt?

– Mi nem? Középiskola, talán? Valahol útközben, pletykát pletykára szedtem fel. A játékos lelkek helyett kezdtem vonzani a gonosz szellemeket. Ó, Istenem, Katy,annyi szörnyű dolgot mondtak. A dolgok, amiket tudsz, nem igazak, de nem érdemes azon aggodalmaskodni, mik lehetnek.

Bólintok. Emlékszem Belindára középiskolában. Amikor egy különösen átlagos kísértet csatlakozik rá, a haja elveszti ragyogását, bőre pedig hamuszürkévé válik.

– Amikor rájöttem, hogy az ivás befogja a szájukat, arra gondoltam, hogy sikeresen megoldottam a problémám. – Megrázza a fejét. – A többit tudod.

Igen. Tudom.

– Csevegés. – Az összes dolog közül, amivel ma fel kell szerelkeznem, ez tűnt a legfélelmetesebbnek.

A csevegés nem az egyik erősségem. A nagymamám jó volt benne. És itt van Malcolm, aki felvirágoztatta az üzletet a marketinggel és egyszerűen beszélt az emberekkel, miközben én a szellemeket üldöztem egy csésze kávéval és a Tupperware-rel.

Folytatom a termosz megtöltését és beleteszem a felszerelésbe.

– Megkérdezhetem, hová mész?

Belinda biztonsági kancsó kávéját az asztalra teszem. – Semminek sem kellene ma zavarnia, de a biztonság kedvéért.

Feláll és összefonja mellkasa előtt a kezét. – Még egyszer, hová mész?

–  Zarándoklatra, – mondom. – Muszáj beszélnem néhány szellemmel.

Lexy