A viking: VIII. fejezet

8.  fejezet

Ingrid

Hideg áradt rám, mire felnyitottam a szemem. A szőrme lent volt a derekam körül, a mellkasom szabad volt, és a kandallóban égő tűz ellenére is fáztam, ami mindent melegen tartott.

Mert Gunnar nem volt mellettem.

Kinyújtóztam, a testem a legjobb helyeken édesen sajgott, a kezem oda csúsztattam, ahol a férfi aludt. A szőrme hideg volt, de a test hőjének melege, és amin osztoztunk, örökké az emlékezetembe és a testembe vésődött.

Olyan módon követelt a magáénak, ahogy eddig még egyik férfi sem tette.

Kisajátított, ezért csak sóvárogni tudnék utána.

Még most is, csak rágondolok, mit csináltunk, miben osztoztunk a múlt éjjel, mámorossá tesz. Nedves voltam, megint készen álltam.

A kunyhó közelében nyögéseket hallottam, a férfiak harcának hangjait, az egymást legyőzni akaró harcosokat. Felvillant előttem az éjszaka a falumban, a halál, az erőszak. 

Kiszálltam az ágyból és megfogtam egy ruhadarabot. Egy bőr vállkendőt csúsztattam a vállaim köré, egy bőrdarabbal hátra kötöttem a hajam, és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam és körbenéztem, de először semmit sem vettem észre. A kunyhón túlra merészkedtem, a hangot követve a falusiak tömegéhez értem. Körben álltak, a testek közti réseken két erős férfi küzdelmét láttam.

És az egyikük Gunnar volt.

Minél közelebb kerültem a tömeghez, annál több ember bámult engem.

Szétváltak, beengedtek, hagyták, hogy nézzem a harcot. Nem, nem is harc volt, hanem kiképzés.

Csak álltam ott és néztem, ahogy Gunnar és egy másik hatalmas férfi harcolnak. Volt fejszéjük, együtt gyakoroltak. A testükben izmok duzzadtak, erejük megtöltötte a levegőt, körülvett engem, amitől teljesen nőiesnek éreztem magam. Nem tudtam elszakítani tekintetem Gunnarról. Koncentrálva küzdött, uralta az arckifejezését, a mozdulatait stratégiailag helyezte el, precízen. Teljesen elkápráztatott, ahogy figyeltem, amint közelharcot vívnak. Bár meglehetősen egyenlő partnerek voltak – vagy ami kitűnt a súlyukban és magasságukban – láttam Gunnar mozdulataiban a jártasságot.

Az anyanyelvükön mondott valamit a másik embernek.

Instrukciókkal látja el, jöttem rá.

Nem tudtam megmozdulni, lélegezni, miközben Gunnart néztem.

Úgy mozgott, mint egy vad állat, óvatosan, tapasztaltan. Elteltem tőle, a férfi látványától, aki teljesen az enyém volt, a férfitől, aki megvédte azt, ami az övé, még akkor is, ha az gyilkosságot takart.

Úgy tűnt, mintha napok óta állnék ott őt bámulva, a bűvkörükbe esve. De aztán Gunnar megragadta az alkarját, levitte a másik vikinget, megadásra késztette. Gunnar verejtékezett, széles, izmos mellkasa emelkedett-süllyedt a megerőltetéstől. Kinyújtva egyik kezét felsegítette a másik férfit. Megragadták egymás felkarját, harcos érintés.

A másik elhagyta a kör közepét, és amikor visszafordítottam figyelmem Gunnarra, észrevettem, hogy engem figyelt. A szívem megdobbant a félárbocra eresztett pillantásától, a tűztől kettőnk közt, a kémiától, amiről tudtam, hogy ő is érzi, erőteljesen mozgott közöttünk.

– Te jössz, édesem!

Nyeltem egyet, éreztem, hogy mindenki engem nézett, várták, hogy meglássák, mit teszek, hogyan kezelem.

Kinyúlva elvettem a felajánlott fejszét, a súlya szinte oldalra rántott. De megtartottam, feltartottam, nem hagyva, hogy a penge földet érjen.

– Mutasd meg, hogy véded meg magad. – Előttem állt, a fejszéje készen állt, bár tudtam, hogy nem ártana nekem, tudtam, nem hagyná, hogy történjen velem valami. Azt akarta, hogy képes legyek megvédeni magam, ha az kellene, ha eljönne az az idő.

Mellettem valaki átnyújtott egy pajzsot, és azzal együtt tartottam a fejszét, a karom fájt, égető érzés járta át az izmaimat.

– Sosem engedem, hogy bántódásod essen, – mondta gyengéden. – De szükségem van rá, hogy ilyen esetben megvédd magad.

Abban a pillanatban csak azokra a falumba ékező szörnyekre tudtam gondolni, akik megpróbálták elvenni azt, ami nem az övék volt.

És akkor Gunnar előre lépett, a szemei rám koncentráltak.

–  Mindig tartsd a tekinteted a másikon, de az oldaladra is figyelj oda. – Megmutatta, hogy néz egyik oldalról a másikra. – Az ellenség minden irányból fog feléd menni. Mindenre fel kell készülnöd.

Bólintottam. A torkom összeszűkült, a szívem vágtázott. Még közelebb jött, a mozdulatai lassúak. Amikor felemelte fejszéjét én is felemeltem a pajzsot. Amilyen lassú volt, elég könnyű volt blokkolni a csapását. Úgy éreztem, visszatartom a levegőm.

– Most gyere hozzám, fejsze felemelve, kar egyenes. Itt akarsz megütni engem, – mondta és megveregette mellkasát a fejszét tartó kezével. – Meg akarsz bizonyosodni, hogy halálos ütést mérsz, hogy nem tudnak téged kivédeni. – Tett egy lépést felém. – Mert jönni fognak, Ingrid. Utánad fognak menni, ha nem ütöd ki őket az első lépéssel ott, ahol számít.

Megbillentettem a fegyverem, egy bizonyos fokig tudtam, hogy kell használni, de semmi olyan, ahogy ezek a harcosok edzettek.

Kivédte a mozdulatot.

Újra és újra megcsináltuk, harcoltunk egymással, lengető és blokkoló táncot jártunk. Tudtam, hogy könnyen felülkerekedhetne rajtam, de büszke voltam magamra, mert feltartottam, harcolok vele. A magam módján erős nő voltam, nem lehet megtörni. Gunnar látta ezt bennem, látta, hogy egyenlő voltam. Ez volt az egyik ok, amiért beleszerettem.

A felismerés végigcikázott bennem.

Beleszerettem, láttam az életem összefonódni az övével, és nem akartam, hogy véget érjen.

A gondolataim miatt megbotlottam, és Gunnar rajtam volt, hatalmas teste hozzám préselődött. – Legyél éber. Mindig.

Hátra húzódtam, de csapdába estem a saját lábamban. Hátrafelé dőltem, a fejsze és pajzs kiesett a szorításomból. Mielőtt a földre zuhanhatnék, Gunnar elkapott, a testem szorosan az övén volt, az ereje beburkolt, megvédett.

Felidéztem a kevés kiképzésem, és meglendítettem a lábam. Számítania kellett rám, mert kivédte a mozdulatot és hátra húzódott. Az arcán pedig vigyor ült.

– Jó, Ingrid. Nagyon jó, feleségem.

Hozzám jött, bekerített. Elhárítottam és megütöttem. A testével kapcsolatba lépő lábam kissé fájdalmas volt, de élettel telinek éreztem magam.

–  Egy apró kis harcos van a kezeim közt, – mondta vigyorogva. És aztán már azelőtt a karjaiba zárt, hogy megállíthattam volna. Ziháltam, olyan erősen lélegeztem, hogy megszédültem. Izzadság gyöngyözött a szemöldökömön, lesiklott a mellem közti völgyben. Engem figyelt, a szórakozás elhalványult minél tovább bámultuk egymást. Ő is nehezen kezdett lélegezni, vágya a hasamnak nyomódott, az a hatalmas vasrúd farka annyira kitöltött múlt éjszaka.

Felizgultam.

Sokáig egyikünk sem mozdult meg, meg sem szólalunk. Ugyanazon a levegőn osztoztunk, a tekintetünk összekapcsolódott, még az a tény sem zavart, hogy a körülöttünk lévő emberek minket néztek. Nem tudtam, mi jött belém, de azon kaptam magam, hogy előrehajolva megcsókoltam a férfit, szükségem volt a szájára magamon.

Felnyögött, mögém nyúlva az öklébe fogta a hajam. Imádtam a szúró fájdalmat, egy húzással irányított, kisajátított. Éreztem, hogy hátrafelé mozdulunk és hagytam, hogy elcipeljen, a harc feledésbe merült.

Amikor hátrahúzódtam, láttam, hogy már megint a kunyhóban voltunk, a magánélet körülvett minket. Bár az igazat megvallva, nem érdekelt, ha mindenki minket figyelt, ha figyelték, amit a férjem, a vikingem tett velem. A szemébe bámultam, láttam a tüzet a kék mélységben, a szenvedély, a vágy jeges lángolását. Tudtam, mi történik, hogy merre halad mindez. Kellemesen sajogtam a múlt éjszakától, de készen álltam a többire is.

Tudtam, hogy Gunnarral mindig készen fogok állni még sokkal többre is.

Gunnar

Bámultam a feleségem, a krémszínű ruhát, amit viselt, a virágokat a fején, ami körbefonta, amitől úgy nézett ki, mint az istenek ajándéka.

Ő ajándék volt Odintól, ő az én örökké dédelgetett jutalmam.

Feltartottuk a kardunkat, összeérintettük őket, megpecsételtük a szövetségünket. A szavak beszéltek, eggyé kapcsoltak minket, a szövetségünk hivatalos lett, áramlott át rajtam. Ingrid miatt voltam erősebb. Mindenki minket figyelt, a szeretteim, az embereim.

Mostantól az ő emberei.

Amikor a kardceremónia véget ért, feltartottuk a kezeinket, egy darab szőtt szövetet tekertek köré és a karunk köré, összekötött minket. Ingrid egész idő alatt mosolygott, pillantása az enyémbe fonódott, igazi és valódi érzései irántam egyértelműek voltak. Szerettem ezt a nőt, attól a pillanattól, hogy belenéztem kitágult kék szemeibe, az arcát pedig ellenségeink vére borította.

És ezután már az embereim, és isteneink szemében is hozzám tartozott.

Magamhoz húztam, kezembe zártam a fejét és megcsókoltam. Nem kellett volna hatalmas műsort kerekítenem neki, de ezt akartam. Azt akartam, hogy mindenki lássa, ő az enyém,  hogy megmutassam neki, hogy érzek iránta, milyen érzéseket keltett bennem, hogy nem számít hol voltunk. Mikor elhúzódtam az embereink éljenzése hangos volt, körülvett minket, teljessé tett bennünket.

– Feleségem, – suttogtam. Megfogva az arcát újra és újra megcsókoltam, sosem kaphatok eleget. Velem tartott, amikor az ismeretlenbe kapott esélyt. Annyira erős volt. – Lakomát tartunk az isteneknek!

Úgy tűnt, mindenki összhangban üvöltött fel. Ingrid kacagott, a mosolya széles volt, a szeme ragyogott. Az oldalamhoz vontam, együtt megfordultunk és az embereinkre néztünk. Éljeneztek, virágokat szórtak, színes szövetek és zászlók voltak a levegőben.

Ez volt az, ami már hiányzott, amit kerestem, amiért harcoltam. Csak nem ébredtem rá erre addig, míg Ingrid be nem lépett az életembe.

Lexy