Caris Roane: Wings of Fire - XVII. fejezet

„Luchianne-ról, az első vámpírról szóló történetekben mindig kitértek a royle szárnyaira, amiről azt tartották, megmagyarázhatatlan tüzet csinált.”

–     Tanulmány az átlépésről, Philippe Reynard

17. fejezet

Amikor Medichi visszavitte Parisát a villába, a folyosón jelentek meg. Kihúzta farmerzsebéből harci telefonját, majd végighúzta hüvelykujját a sima fekete külsőjén.

–  Itt Carla! Miben segíthetek? – Még nappal volt, így Carla volt szolgálatban. Jeannie szürkületkor tűnik fel, és egy vagy két óráig a beosztásuk fedi egymást.

–    Szia, Carla! Mi a helyzet?

–   Helló, Medichi Harcos! Minden rendben! Vándorlunk a térképen. Két technikus velem van, hogy ellenőrizze, a keresési folyamat olyan gyorsan halad, amennyire csak lehetséges.

–     Még semmi?

–  Sajnálom! A Burmai és Toulouse-i anomáliát is felmértük, szóval tudjuk mit keressünk, de tényleg le kell szűkítenünk a keresést. Kína felett járunk, ahol még nappal van, de eddig tisztának tűnik.

Parisa gyors pillantást vetett rá. Az ég még mindig nagyon kék, bárhol tartja is Rith a nőket.

–  Az jó. Épp átnézünk mindent Pekingtől Sydneyig, ahol még nem ment le a nap.

–     Az rengeteg terület.

–     Ja. Köszönöm, hogy leellenőriztél.

Kinyomta a telefonját, majd visszasüllyesztette a zsebébe.

Parisához fordult. – A kereső valahol Kína felett van.

–     Jó. Közelebb kerültünk.

A férfi bólintott. – Próbálok diszkrét lenni, szóval légy velem türelmes! Tudom, hogy Endelle hajthatatlan az elmekapcsolattal, és szerintem is jó ötlet, talán az egyik leghasznosabb. De mivel kukkoló kapcsolatod van azzal a rohadékkal – ökölbe szorította a kezét, de küzdött, hogy ellazítsa. Vett néhány mély levegőt. – Akárhogy is, ha most nem akarsz elmekapcsolatot kialakítani vele, azzal is rendben vagyok. Őszintén szólva, amin keresztülmentél, ennek a te választásodnak kell lennie.

A nő szeme elkerekedett. – Köszönöm, Antony! Tényleg értékelem. – Egy pillanattal később hozzáfűzte: – Miért nem hanyagoljuk egy kicsit? A fejfájás… – Pislogott, kicsit a száját is eltátotta. – Várj egy percet! Antony, csak most fogom fel, hogy kijátszhatjuk Greaves-t a kukkoló-kapcsolattal.

–     Hogyan?

–   Nos, eddig úgy tűnt, hogy nem kapcsolódott azonnal, szóval lennie kell egy kis késedelemnek felé, amikor megnyitom a kapcsolatot. Ezért csinálhatom ezeket a kikandikálásokat Fionára, hiszen nem érzek fájdalmat. A minta most már nagyon nyilvánvaló. De létrehozni a saját kukkolómintázatomat ártalmatlan dolog, hagyom, hogy ellenőrizzen és figyeljen, majd elunja magát és eltűnik. Talán ez megzavarja annyira, hogy ki tudjuk hozni a szolgákat.

–     Francba, ez még működhet is, – mondta a férfi.

A nő mosolygott. – Most rögtön kipróbálom.

Lehunyta a szemét, a következő néhány másodpercig a férfi csak figyelte. Összerezzent, majd mély levegőt vett, de a férfi tudta, hogy a kukkolást fenntartja. Az egész dolog egy jó percig tartott.

Végül kinyitotta a szemét, megint csak mosolygott. – Egész idő alatt a könyvtáradat pásztáztam végig. Néhány másodperccel a kezdetétől éreztem meg a hirtelen fájdalmat. De aztán a mester szerintem unatkozott. – A nő még nevetett is.

–    Akkor ezt a tudásodat az előnyünkre is felhasználhatjuk.

A nő mosolya kiszélesedett. – Abszolúte.

Medichi mosolygott és valami felmelegedett a mellkasában. Itt volt a nő, a bolygó leghitványabb emberéhez kötötte egy kibaszott kukkoló-kapcsolat, de mégis nevetett. A nő megérdemelte a jutalmat.

Bár figyelembe vette, hogy ágyba viszi, de tudta, van valami más, amit a nő szeretett csinálni, nagyon.

Parisára mosolygott. – Hát, mit szólsz egy repülő leckéhez?

Az arcán megjelenő tiszta örömtől összeszorult a mellkasa. Imádta, hogy a nő szeretett repülni, jóváhagyta a nő kérését, hogy megtanulja használni a Másik Föld fegyvereit, csodálta ahogy az életét Fionához kötötte.

Semmit nem kellett volna ezekből megtennie. Senki nem kívánta tőle, hogy átlépjen, de megtette. Senki nem követelte a segítségét a szolgák kiszabadításában, de az elejétől fogva ragaszkodott hozzá, hogy legelöl és a közepében legyen a bonyodalmakban. A nő beszállt a játékba, breh-hedden vagy nem breh-hedden, Parisa karakterének jó és rossz oldaláról egyaránt árulkodó volt és a pokolba is, tisztelte a nőt.

– Igen, igen, igen, – sikította. – Át kell vennem a repülőruhámat. Rögtön visszajövök.

Elindult a hivatalos nappali felé, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy felsétál a szobájába, de a férfi utána szólt: – Villanj, Parisa!

Megfordult, halványan ráncolta a szemöldökét. Mosolyogva mondta: – Dematerializálódj! Emlékszel? Most már meg tudod csinálni.

–     Ó, – mondta. – Elfelejtettem.

– Mindeneddel dolgozz ezen az erőn. Rith most már tudja az eltűnési képességedet, de ő gyors. Ha csak az ujjad hegyét is kapja el, miközben megpróbálsz villanni, bárhová képes téged magával vinni, ahogy csak szeretné, mi pedig visszatérünk oda, ahonnan elindultunk.

A nő bólintott, lehunyta a szemét és koncentrált. Eltűnt. Majdnem olyan gyorsan vissza is tért. A férfira mosolygott, majd felemelte a kezét és ismét dematerializálódott.

Az a mosoly. A nő mosolya. Annyira elégedett volt magával. Annak is kellene lennie. A fenébe is, képes villanni, de még hány órája is vámpír? Krisztusom, még egy teljes napja sem.

Amikor visszatért Havily régi repülő felszerelése volt rajta. A szoros fekete bőr valószínűleg pont ráillik Havilyre, de Parisának túl kicsi és nem szerette, de perverz rohadéknak érezte magát.

Anélkül, hogy túl sokat gondolkodott volna rajta eltűntette magáról az inget.

–     Mit művelsz? – kiáltotta Parisa.

A nő arcára pillantott, látta, hogy pírba boruló, s nem a zavar miatt. A nő szeme végigsiklott a férfi vállán, a mellkasán, karjain. Nem tudott magán segíteni, befeszítette a bicepszét és a mellizmait, csak egy kicsit. A férfi mosolygott, kétségtelen, hogy önelégülten, amikor szétváltak az ajkai és többször pislogott, mint szükséges lett volna.

A férfi tudta, hogy néz ki: az évek alatt rengeteg nő lelte örömét a testében. Tudta, milyen hatást kelt. De teste válaszolt, amikor a felduzzadt mandarin illatba a nő saját lágy illata vegyült, átvágott a köztük lévő távolságon.

Leengedte az állát és bezárta a rést, egy nanoszekundummal később a nő körül volt a karja. De a nő karja a mellkasán landolt, nem üdvözlésképpen, vagy hogy megérintse, hanem védekezően. – Ne, – suttogta. – Mégis a szemében lévő csillogás egy teljesen más történetet mesélt.

Nem próbálta eltolni magától a nő kezét, legalábbis nem a kezével. Ehelyett a mellkasával feszült a kezéhez. A mozdulat miatt mellizmai megduzzadtak. A férfi mellkasát figyelve megnyalta az ajkait. A könyöke feladta a nyomás alatt, eltűnt a férfi karjai közt, keze kettejük között, ujjait a férfi bőrén, a mellizmain lévő finom szőrszálakon járatta. Úgy tűnt szerette ezt csinálni.

A férfi megcsókolta, lágy incselkedő csók, ami lányos nyögéseket csalt elő. Antony, sodródott a gondolat az elméjébe.

Szerette a fejebén a nő hangját. Kissé ellazította körülötte a karját. Az egyik lábát a nőé mellé tette, csípőjük összeért. A nőhöz dőlt, engedte, had érezze kemény hosszúságát. Annyit hibáztathatta a breh-heddent, amennyire csak akarta, de gyönyörű volt és pokoli szexi. Mire van még egy férfinak szüksége?

A mellkasán lévő egyik kéz elkezdett lefelé haladni a hasán, elengedte annyira a nőt, hogy arra mehessen, amerre csak szeretne. Ujjai megálltak amikor elérte a csúcsát, majd elkezdett mozogni a tetején.

A nő ajkaiba hörgött, szétnyitotta a száját, ő pedig befurakodott… keményen.

Egy nyögés és sikítás közti hang hagyta el a nő száját. Lehet, hogy a nő ragaszkodott a vendégszobába költözéshez, de ez semmit nem változtatott a férfira adott reakciója erején. Akarta őt, a tiltakozása után, hogy nem akarta csapdában érezni magát, a vágya, a szüksége nagyon, nagyon jó volt a férfinak.

Hátrahúzódva lenézett a duzzadt ajakra és a csillogó szemekre. Visszovonta ujjait a csúcsáról, majd mindkét kezét a férfi derekára helyezte, ujjai hűvösnek tűntek a meztelen bőrén.

Elég magas volt, hogy a férfihoz illeszkedjen, még csupasz lábai ellenére sem kell nagyon messzire mennie a csókért. Milyen lehetne a fejében lenni, a fejébe költözni és birtokolni őt?  A férfi tudta, a breh-hedden beteljesedéséhez három dolognak egyszerre kell megtörténnie: behatolás, ugyanakkor vérmegosztás és mély elmekapcsolódás, sokkal mélyebb, mint a legtöbb telepatikus kommunikációnál. És akármennyit is panaszkodik miatta, ezen a módon is Parisával akart lenni, a teljes összekapcsolódással.

Egyszer kihallgatta Marcus és Kerrick beszélgetését. Többnyire mély torokhangokat hallott, amikor a férfiak egyetértettek a tapasztalatokkal. Kerrick azt mondta, Alison elengedte az erejét, a hasán át a férfihoz. Marcus azt mondta, Havily gyakran behúzza magukat a sötét foltba az éjszaka közepén egy második menetre.

Milyen lenne vajon Parisával, egy ennyire erős nővel? Mindig is élvezte a szexet, magáévá tenni a nőt, üvöltő orgazmusig sodorni. De ez végtelenül erősebb volt. Mennyi volt ebből a breh-hedden? Picsába, sohasem tudja. A breh-hedden annyira másnak tűnt az érintettek számára. Mennyire fog náluk különbözni, ha befejezik a dolgot?

–    Mire gondolsz ilyen keményen? – kérdezte a nő.

Pislogott és meglátta a nőt, összevonta ametisztszínű szemét. – Azzal a tudós elméddel egy kicsit sem vagy kíváncsi, milyen lenne?

–     A breh-heddenre gondolsz? – A hangja mélynek tűnt, kissé rekedtesnek.

A férfi bólintott, egyik ujja a nő arcán vándorolt.

Mély, egyenetlen levegőt vett, majd ahhoz az ujjhoz fordult és megnyalta. Ó, Istenem! – Kíváncsi vagy, – mondta. – Még szép!

–     Tudod mit kívánok?

Felnézett a férfira, szeme parázslott. – Micsodát? Mit kívánsz?

–    Azt kívánom, bár következmények nélkül megtehetnénk. – Magához húzta a kezét. – Az elmédbe fúródott elmémmel szeretnélek megdugni, az agyaraimat mélyen a nyakadba süllyeszteni, és olyan mélyen elvesznék benned, hogy egy hét múlva is éreznél.

A nő térde megbicsaklott. A térde megbicsaklott.

A férfi kuncogott, miközben köré font karjaival támogatta. A nő fülébe suttogott: – Az ágyamban akarlak, Parisa. Bassza meg a vendégszoba! A közelemben akarlak, hogy amikor megkeményedek a hátadra dobhassalak és elmerüljek benned.

A nyakán érezte a nő perzselő lélegzetét. Nyelve a torkán cikázott. Az elméjébe küldte, Elképzelem, ahogy meglovagolsz, az agyarad a torkomban, az én agyaram a csuklódban, az elmém az agyadba hatol, majd átveszed, és az enyémbe hatolsz. Elképzelem, milyen lenne.

A nő már nyöszörgött, teste vonaglott a férfin, nyelve a vénáján mozgott, megfeszült.

Tudta, ha akarná, meg van az ereje, hogy kövesse a gondolatait, az ágyba villanhatna a nővel és kiélhetné a fantáziáját. Teste egyértelműen megadná magát.

De ez csak annyi volt, fantázia. Ha most elcsábítaná, annak ellenére, amit nemrégen mondott neki, soha többé nem bocsátana meg a férfinak. Ha megértette, akkor a bre-hedden kötelékét, ha beteljesedett, semmi sem képes elszakítani, kivéve a halált.

Szóval… a picsába.

Reszketett, tényleg reszketett, ahogy elhúzódott a nőtől. Tiltakozásképpen nyöszörgött. Elkapta a kezét, s megcsókolta az ujjhegyeit.

– Mit… mit művelsz? Miért álltál meg? – Arca karmazsinpirosra váltott. – Miattam?

–     Nem, – kiáltotta. – Miért mondod ezt?

–     Mert tudom, hogy bonyolult vagyok, de tényleg akarlak, Antony! Olyan hosszú ideje vágyok rád, az első alkalomtól, amikor szárnyat bontottam és megnyílt a kukkoló ablakom, ott voltál te. Állandóan nézegettelek. A Vér és Harapásban Santiagó mellett álltál. Mosolyogtál, én pedig arra gondoltam, micsoda gyönyörű egy férfi. De nem csak mert jóképű voltál. – Megérintette az arcát, a szemét. – Azt éreztem, hogy képes vagyok a lelkedbe látni. Te… van egy bizonyos fény a szemedben, amiről te valószínűleg nem is tudsz. Én… én mindig hittem benned.

Nem erre számított, miután visszafogta maguk közt a szenvedélyt. Kiabálásra, panaszkodásra, ordibálásra számított – nem pedig arra, hogy az erényeit magasztalja.

Már megint… a picsába már!

Annyira nem akarta ezt, nem volt rá szüksége, de a mellkasában a fal kezdett összeomlani, mint egy agyagfal az erőteljes óceán hullámaiban. Az omladozás szakaszokban kezdődött, de mindegyik fal leesett, amiket tizenhárom évszázada építgetett, azok, amikről azt hitte obszidiánból vannak. Ehelyett a megfelelő nő előtt csupán agyag.

Duplán a picsába!

Közelebb húzta magához, s közben a karját is kitárta, köré fonta. Egy kis zokogást érzett a mellkasán. Annyira rábasztak!

Egyikük sem akarta a történteket. Az élet összezúzta. A nőt is. Nem tudta elmondani neki, hogy teljesen megérti a gyermekkori nehézségeit, az évente többszöri költözést, amitől nem érezte a biztonságot, megalapozottságot, hogy sohasem tudott hosszútávú barátságokat kialakítani, de a férfi azt is tudta, milyen az, amikor az élet pusztító fordulata egyetlen gondolatot hagy hátra: Hogy tudnám megakadályozni, hogy megint megsérüljek?

De azok az elválasztó falak valaha leomolhatnak a férfi jelenlététől az életében, amiket a nő saját maga épített? Szerethetné a férfit?

Tudná szeretni a férfit?

Sokáig tartotta a nőt, nem mozdult meg, kivéve mikor a vállaihoz fészkelte magát. Érezte a lélegzetét a sajátja alatt.

Végül megszólalt: – Hallom a szívverésedet. Szeretem a hangját. Azt hiszem örökre el tudnám hallgatni.

Súlyos sóhaj szakadt fel a testéből. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mi a faszt csináljon. Minden másodperccel csak mélyebbre szívta be azokat az érzéseket, amik nagyon pokolinak tűntek, igen, szerelem volt.

De valami azért van, amit megtehet a nőért, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy valamelyiküknek meg kellene adnia magát a breh-heddennek.

Elhúzódott és megfogta a kezét. – Gyakoroltad a repülést Burmában, igaz?

– Minden nap. Rith minden reggel elsőként a gyakorlatokhoz ragaszkodott, szóval repültem.

Bólintott. – El akarlak vinni egy különleges helyre gyakorolni. Kihívás lesz, de nem fogom hagyni, hogy bármi is történjen veled. Beleegyezel?

Mosolygott. Nem is… sugárzott. – Pokolba, igen, Harcos! Csináljuk?

Megint ott volt. Megint beszállt a játékba, amikor épp most csöppent bele egy háborúba.

–     És Antony…

–     Igen?

–     Sajnálom. Sajnálom, hogy nem…

Megrázta a fejét. – Semmi baj. Én sem!

–     Akkor megszívtuk.

–     Ja, de a pokolba, legalább repülünk.

A nő mosolya kiszélesedett.

Lehunyta a szemét. Rágondolt. A villa és Mogollon Rim között több száz mérföldnyi a távolság. De villanva csak néhány másodperc.

Amikor a férfi földet ért, majd kiengedte a köré fonódó karjaiból, a nő felsóhajtott. Lent kétezer lábnyi szurdok terült el.

– Ez a Mogollon Rim, – mondta a férfi. – Nem tudom, meglátogattad-e már valamikor vagy sem. Azt tudom, hogy Sedonából van lehetőség dzsiptúrára felfelé.

Sedona kis városa lent pihent, lent a szurdok lábánál fészkelt, az Oak Creek osztotta ketté. Ahol álltak onnan nem volt látható a város. A kanyon túl sok kanyarulata, csavara vette őket körül.– Thorne és Jean-Pierre otthona is itt van. Tudtad?

–     Hm-hm, – motyogta. – De nem vagyok meglepve. Ki ne akarna itt élni? Ó, a fenyőillat. Mennyei. És sokkal hűvösebb van, mint Phoenix-ben.

–     Alig hétszáz lábnyira vagyunk. – Lepillantva ismét a nőre nézett, hogy ismét elkapja a szemeiben lévő mohó csillogást. – Készen állsz a repülésre?

–     Ó, Antony, igen! Jobban, mint bármi másra a világon.

***

Parisa beszívta a száraz hegyi levegőt, a gyantás fenyő illatát, és a zsályát, ami ahhoz a férfihoz tartozott, aki még mindig maga előtt tartotta. Kiabálni akart, sírni.

Ez volt az a hely, ahová tartozott. Ide. Ez volt az otthona. – Itt akarok élni, – mondta a nő.

Közel hajolt a nő füléhez. – Akkor meg kellene tenned. Lenne két nagyszerű szomszédod!

– Igen, lehet. Szeretem a harcosokat, Antony! Imádom őket! Ez furcsán hangzott?

–    Ők a testvéreim, szóval én is szeretem, hogy imádod őket. Nem, egyáltalán nem tűnt furcsának.

–     Soha nem felejtem el, amikor láttam őket, mindannyiukat, Burmában. Miattam voltak ott és én is ott akarok lenni, hogy valamiképpen visszafizessem nekik. – A fejét elfordítva felnézett a férfira. Megcsókolta az ajkát.– Köszönöm, – mondta.

–     Micsodát?

–     Hogy nem tartasz vissza. –Maga köré szorította a karját, ami ironikusnak tűnt. Köszönöm, hogy nem tartasz vissza.

A nő nyakához dörgölődzött. – Ez mindkettőnk, Parisa. Soha nem akartam ismét feleséget. Még most sem.

A nő bólintott. Szóval mindketten megközelíthetetlenek. Mosolygott. – Egy dolgot tehetünk.

A férfi mosolygott. Megértette, mintha olvasna a nő elméjében. Ellépett tőle, teret adott a nőnek.

Lehunyta a szemét, s csak egy nagyon kicsit előre dőlt. Mélyen beszívta a levegőt. Érezte, ahogy a hátán lévő nyílások benedvesednek. Hormonok árasztották el az ereit, a hátában lévő izmok és szövetek megduzzadtak. Testéből elegáns erotikus zökkenőmentes suhanással megjelentek a tollak és a hozzá tartozó hálószerű felépítés, mígnem egy erőteljes suhanással kint volt a levegőn. Még mindig nem tudta felfogni, a teste hogyan volt képes létrehozni egy ilyen elképesztő dolgot, de egyébként hogy képes dematerializálódni vagy gondolatokat küldeni másvalaki elméjébe vagy megnyitni a kukkoló ablakot?

Az átlépők élete, az új élete vámpírként misztikum, komplex, időnként érthetetlen, és igen, mint most is, csodálatos.

Mellbimbói megkeményedtek, s a bőrmellényhez préselődtek. Nem tehetett róla, beismerni is utálta, de a vágy mélyen örvénylett benne. A szárnyai leeresztése miért volt ennyire a szexhez hasonló?

Akármennyire is.

Épp csak kinyitotta a szemét, rezgés áradt a háta mögül, elkapta a szárnyait, mielőtt eszébe jut, magához húzni őket.  Figyelmeztetés nélkül a levegőben volt.

Pánikba esett, de Antony ott volt, teljesen szárnyat bontott és repült. Elkapta a nő kezét, adott neki egy pillanatot mérlegelni és helyrehozni. Szárnyai kitárultak, hullámoztak és játszottak a széllel, erőssé vált a levegőben, magabiztossá. Igen, még csak gyakorolt, de már a részévé vált, egy nagyon ösztönös részévé, ahogy egyszerűen csak tudta, mit kell tenni.

Most lerepülünk, küldte a férfi. A kanyon minden kereszteződésénél, vagy a szoros szűkületénél változás van a levegőben. Tudod kezelni?

Parisa megtöltötte a szárnya csúcsát, így egy helyben tudott lebegni, esés nélkül. A férfi megosztotta vele egy évszázadok óta repülő személy nyugalmát. Az a tudás hozzáadódott a bizalmához.

Antony szányai kitárultak a nő felett. Úgy lebegett, ahogy a nő, ami parányi kiigazítást adott minden egyes helytelen levegőáramlásnak. Elkapta a férfi pillantását és bólintott.

Mosolygott. Ó, a nő mennyire szerette azt a mosolyt. Valami a szíve körül ismét kezdett lehullani, mint a tűzzel érintkező papír. Ami kitéve maradt, az nyers volt, mégis reményteljes, valami, amit még… sohasem tapasztalt meg. Lehetne élete ezzel a férfival? Milyen különös feltenni a kérdést, mikor csupán néhány órával ezelőtt száműzte a férfit az életéből.

Hát, egy dolgot tudott – ebben a pillanatban nem fog választ kapni.

Mély levegőt vett és elengedte, hagyta eltűnni a történteket: az elmúlt három hónap fogságát, a küzdelmet az első szárnybontás megértésével, a vámpírok világának felfedezését, a friss átlépését, Rith kétszeres kivédését, és a szörnyű félelmét a breh-heddentől.

Elengedte és megízlelte a pillanatot, ahogy leengedte a szárnyait, ahogy elkezdett csavarni és forogni, a sedonai vörös sziklás kanyon elegáns szépségét. Lemerült és megfordult, a szél minden egyes ütését irányította, minden áramlást, minden örvényt. Néha kitárta a karjait, hogy hasonlítson a szárny mozdulataihoz, néha szorosan maga mellett tartotta.

Jó ideig Antonyról is megfeledkezett. Csak a zöld fenyőket látta, a manzanitát, a régi borókákat, a sima szélű vörös sziklák kiterjedését és a fák nélküli fennsíkot, a patak lefelé csordogáló vizét, a lent szökdelő ijedt szarvast a nő ragadozó szárnyai és Antony árnyéka alatt a tájon.

Beszívta a friss levegőt, meleg és száraz. Nagyon száraz.

Antony hirtelen befurakodott az elméjébe. Gyönyörűek a szárnyaid. A napsütésben váratlan színben táncolnak, szinte, mint a lángok.

A nő válaszolt: Ugyanolyan a szárnyunk. Repülj előttem egy kicsit, engedd meg, hogy szemügyre vegyem.

Nem akarom elhagyni a pozíciót. Nem akarlak szem elől téveszteni, még egy pillanatra sem, amennyiben szükséged lenne rám.

Jól vagyok. Igazán. Kérlek, Antony! Emlékszek a szárnyaidra Burmából. Emlékszek a lángokra. Akkor azt gondoltam, hogy a vihar miatt. Légy szíves!

Oké, küldte a férfi, de nagyon vonakodva. De csak egy pillanatra!

Kilőtt lefelé egy gyors szárnycsapással. Ott voltak a tollak, melyeknek krémes színei tűzként mozogtak. Rendkívüli volt, mintha lángolnának.

Ó, Antony, olyan gyönyörűek. De mitől ilyenek?

A férfi hangosan kacagva küldte, Ötletem sincs!

Hirtelen visszazuhant, hogy mellette repüljön, majd hozzátett, Erre gyere.

A férfira nézett, majd figyelte, ahogy leengedte a jobb szárnyát és egyszerre kezdett jobbra dőlni és ereszkedni.

Követte, úgy döntötte meg a szárnyát, mintha évek óta ezt csinálná. Épp csak elkezdett megfordulni, amikor a szél jobb oldalról ollóba kapva teljesen védelem nélkül hagyta és oldalra taszította. Pörgött, gyakorolta a pörgést a kupola alatt, magasan felfelé. Amikor háta ismét a nap felé volt, kiegyenesítette a szárnyait.

Mosolygott, de majdnem Antonyba csapódott, aki ejtőernyő pozícióba érkezett, hogy elkapja. Lábai úgy lógtak, mintha a levegőben állna, az arckifejezése kába.

–     Mi az? – kérdezte, miközben ő is ejtőernyős helyzetbe állította a szárnyait a férfihoz.

–     Elképesztő vagy, – kiáltotta.

–     Ó!

–     Azt vártam, segítségre lesz szükséged, de ehelyett korrigáltad magad, mintha évtizedek óta repülnél.

A nő nem tudta megállni, mosolygott. Ez volt a legjobb dicséret, amit a férfi adhatott neki.

A férfi megrázta a fejét, kiengedte szárnyait, majd kilőtt a téglavörös sziklaalakzat felé, egyenesen és simán több száz lábnyin keresztül. A nemrégiben esett esőtől a vízmeder elnyelte a sekély bemélyedéseket.

Követte a férfit, könnyen landolt. Testközelbe húzta a szárnyait, így a tollak a testéhez tapadtak, a véletlenszerű szélörvények nem fogják ismét elsöpörni.

Szembefordult az alatta elterülő szurdokkal, de a bal válla felett a lábhoz is ellátott. Néhány száz lábnyit utaztak lefelé.

Felsóhajtott, ahogy Antony mögé húzódva kitárta szárnyait előtte, szinte elnyelte. Nem lehetett volna elégedettebb.

Előre hajolva megcsókolta a nő arcát. Majdnem olyannak tűnt, mint egy randi.

Mosolygott a gondolaton, de aztán hagyta cikázni a tekintetét, fel és le, megfordult, ha bármilyen tárgy megragadta a figyelmét, egy kiszögellés, egy szárnyaló sólyom, a mély kék hegyi ég a sziklák felett. Az élet miért nem lehet mindig ilyen egyszerű, egy megosztott pillanat a természet szépségével, a szoros kényelem egy másik ember társaságában, oké, vámpírral, talán szőhetnének egyszerű terveket, mint hová menjenek el vacsorázni.

Amint a kérdés testet öltött az elméjében, nyugtalanság ereszkedett rá. A gyomrában rosszullét környékezte. Gondolatai Fionára terelődtek. A beleegyezése nélkül tárult fel a kukkoló ablak, s ott volt Fiona. Egy kempingszéknek látszó dolog szélén feküdt, kezei ökölbe szorulva markolták a peremét. Úgy tűnt félt, ajkai összeszorította, szemei kitágultak. Mellkasa gyorsan emelkedett fel s le.

–     Mi az? – kérdezte Antony. – Nagyon befeszültél. Miattam? Túl közel mentem?

–     Nem, – kiáltotta. – Ez Fiona. Az ablakom valahogy kinyílt nála, de nem tudom miért. Csak várj! Megnézem, hátha tudok beszélni vele.

De amikor figyelmét visszaterelte a kukkoló ablakra, egy másik férfi hangja tört felé. Rith beszélt hűvös igényes hangján. – Azt mondtam, vedd fel a kapcsolatot vele. Hívd Parisát, most rögtön.

Fiona megrázta a fejét. – Nem tudom. Nincs ehhez erőm. Nem tudom, miért hiszed az ellenkezőjét.

Parisa zihált. Fiona tévedett. Meg van az ereje, hogy szólítsa, csak nem tudott róla. Közben hangosan elmagyarázta Antonynak mi történik, azzal befejezve, – De Rith is ott van. Mit csináljak?

–     Hagyd, had menjen végig.

Parisa megremegett. Hálás volt Antonynak, hogy a szárnyai közé zárta.

Rith közel ment Fionához. Parisa tudta, mi történhet, figyelmeztetni akarta, de túl késő volt. Összerándult, amikor Rith keményen arcul ütötte Fionát.

–     Nem tudom hívni, – mondta Fiona. – Nem tudom hogyan kell. Miért hiszed, hogy képes vagyok rá? Nem kedvellek. Még csak nem is léptem át teljesen. Nem vagyok vámpír.

Parisa furcsa nyöszörgő hangot hallott. Végig pásztázta a bal oldalt, a hosszú sornyi ágyat. Testek görnyedtek a takarók alatt. Néhány remegett, de többen nyöszörögtek.

Felmérte az ablakot, de még mindig teljesen világos volt. Jó tudni!

Ahogy visszatért Fionához és Rith-hez, hirtelen szúrás tört az elméjébe. Greaves. Fenébe! Olyan gyorsan csukta be az ablakot, ahogy csak tudta. Talán még időben volt. Talán Greaves nem tudja, mit kukkolt.

–     Antony, be kellett csuknom az ablakot. Megéreztem Greavest. De ráláttam az ablakra, és még mindig teljesen világos volt.

–     Oké! Hagy hívjam fel Carlát és adjam át neki a friss híreket.

Antony előhúzta a szárnyait és ellépett tőle. Antony egy csodálatosan sima és folyékony mozdulattal visszahúzta a szárnyait.

Parisa arra gondolt, folytathatnák a repülést, de amikor elkapta a csalódottság, rájött, hogy a meglepett kapcsolat Fionával véget vetett a repülési gyakorlat egyszerű örömének. Egész idő alatt idegeskedne.

Kitárta a nő felé a kezét. – Támogatlak, míg visszahúzod. Gyerünk!

Parisa bólintott, de a folyamat nehéz tapasztalatlansága és a szélörvények miatt. Rith dupla ködkupolája megvédte a viharoktól, széltől és esőtől a mandalay-i otthonában, szóval amikor repült, vagy behúzta a szárnyait, hiányzott a tapasztalata az elemekkel. Egy perccel később, amikor teljesen behúzta a szárnyait, a hátizmai már feszesek voltak.

A férfi előhúzta a zsebéből a telefonját és Carlát hívta. Átadta az információkat, majd kinyomva a telefont visszatette a zsebébe.

– Rith megütötte. Kényszeríteni akarta, hogy lépjen velem kapcsolatba. Azt hiszem, önkéntelenül mégis megtette. Azt hiszem, Fionának felfedezetlen ereje van.

Antony bólintott. – Nos, ha ő Jean-Pierre breh-je, akkor természetesen van.

Körülnézett, még az égen is. Megértette a férfi gondolatait, hirtelen sebezhetőnek érezte magát kint a nyílt terepen.

–    Menjünk vissza a villába. Szerintem már épp eleget voltunk kint.

Mindig kockázatos kint a szabadban lenni. Antony szilárdan tartotta, majd egy mosollyal és bólintással a villába villantak.

Érezte a lába alatt a burkolatot, de az egész területen állomásozó Milícia Harcosok megrémísztették.

–     Tudom, – mondta a férfi érezve a feszültséget. – Én is majdnem előhúztam a kardom. Elfelejtettem, hogy itt lesznek. Endelle azt mondta felhívja Seriffe-t. De ha Rith hívatlanul megint betoppan, egy egész sereggel kell szembenéznie.

***

Rith érezte a fehér pamut nadrágjában rezgő telefonját. Előhúzta a Nokiát, majd rámosolygott a MESTER szóra, ami a telefonáló személyére utalt. Füléhez emelte a telefont. Elégedett volt. – Igen, mester.

–     Mit keresel ott, kedves Rith?

–  Kísérletezek. – A nőnek, Fionának egy ragyogó vörös kézlenyomat volt az arca bal oldalán. Egy kis vér szivárgott az orrából. Ami éppenséggel csinos volt, az a vörös folyam a krémes arcbőrén. Fionának nagyon jó bőre volt, kaukázusi.

–     Éreztem megnyílni Parisa kukkoló ablakát, aztán megpillantottam a nőket az ágyakon egy szűk szobában. Ez valahogy miattad volt?

–  Igen, úgy hiszem, mester! Megkértem a nőt, Fionát, hogy vegye fel a kapcsolatot Parisával. Úgy tűnik működött.

–     Érdekes! Gyanítottad Fiona fejletlen képességeit?

–     Időnként. Hogy lehetett, hogy ilyen sokáig életben maradt, miközben a többiek nem?

–     Azt hiszem igazad lehet. Leolvasom az erejét, mikor legközelebb odamegyek. – Szünetet tartott. Rith jobban tudta, mintsem, hogy megszakítsa a mester töprengését. Egy hosszú pillanat múlva Greaves azt mondta: – Légy készen a donorok újbóli elköltöztetésére. Eközben talán abbahagyhatnád a további kísérletezést, míg nem parancsolunk Parisának. Nem akarnánk, hogy Fiona felfedezze a szárnyas halandóval való kommunikálás képességét.

–     Igen, mester, – Greavesnek igaza volt. Parisa képessége, hogy eléri Fionát, a haldokló vér beszerzési intézményeinek felfedezésével járna. Ki mondhatná meg mi mindenre képes a nő, de ő nem akarta megkockáztatni a felfedezést. Ha megint el kell költöztetnie a szolgákat, megzavarhatja a haldokló vér készleteket, amiket szerte a világba kiküldött.

Ahogy Fiona tekintete találkozott az övével, nagyon nem értékelte a kemény pillantást a nő szemeiben. Felemelte a szemöldökét. Megtolta az erejével a nő mellkasát, azzal a fizikai erővel, amivel a parancsok teljesítését ösztökélte. A nő először ellenállt, de egy pillanat múlva visszaesett az ágyra. A jó intézkedésekért, fenntartotta a nyomást, míg munkálkodott.

A kezébe villantott egy erős hevedert a speciális ládából, amit egyik helyről a másikra cipelt magával. Nem érintette meg a nőt, ha a levegőben is irányíthatta a hevedert, a csuklója köré, az ágyon át. Ugyan így tett a bokájával is.

Ezután már figyelmen kívül hagyta, de a nyomást fenntartotta mellkasán, míg már levegő után kapkodott. Addig nem engedte el, amíg ki nem dőlt. Csak azután hagyta levegőhöz jutni.

Ugyanakkor kiválasztotta a következő donort, a nőt, aki nyöszörgött. Nagyon nem tolerálta az ilyen szánalmas hangokat a szolgái között.

–     Te leszel a következő.

–     De két hete adtam vért. Nem vagyok felkészülve.

A nő szemére tette a kezét, akinek élettelenné vált a tekintete. Ebben az állapotban hagyta. Megvitatta, vajon visszahozza-e vagy sem ezután.

Lexy