Jenika Snow: Dönts meg - Második epilógus

 

Második epilógus

Molly

Hat hónappal az esküvő után…

Szarrá voltam rémülve.

Nem voltam biztos benne, hogy Alastair készen áll-e erre... hogy én készen állok-e erre, hogy anya legyek. Bámultam a tesztpálcikát, a rózsaszín vonalak úgy bámultak vissza rám, mintha ez lenne a figyelmeztetés - vagy talán a jövő ígérete.

Nem akartam negatívan gondolkodni erről, és bár féltem, azt is tudtam, hogy akarom ezt a babát.

Lenéztem a jegygyűrűmre. Még csak hat hónapja voltunk házasok. Túl sok lenne ez Alastairnek, túl korai lenne? Ekkor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

Kiléptem a fürdőszobából, a pálcikával a kezemben, az elmém kábult volt. Megláttam Alastairt, aki egyenesen rám nézett.

–  Kislány?

Hallottam a hangján, hogy tudta, valami nincs rendben, látta az arcomon. Lenézett, és meglátta a terhességi tesztet a kezemben, én pedig éreztem, hogy a levegő megváltozik, elmozdul.

Istenem, ez az!

***

Alastair

LÁTTAM, hogy ideges amiatt a kis pálcika miatt, amit a kezében tartott. A következő pillanatban már előtte álltam.

Könnyes volt a szeme, megsimogattam az arcát, mert semmi mást nem akartam, csak hogy jobban érezze magát. Közelebb húztam magamhoz. A szívem dübörgött, a tenyerem izzadt. – Molly, édes kislány.

–  Úgy érzem, mintha egy a párkányon állnék, és mindjárt lezuhannék.

–  Shhh, minden rendben lesz. – Hátra dőltem, ismét az arcát simogattam, a szemébe bámultam, azt akartam, hogy próbáljon megnyugodni. – Egy baba? – A reakciója alapján már tudtam a választ, próbáltam visszafogni a saját izgatottságomat a helyzet miatt. Először meg kellett győződnöm róla, hogy jól van. Nem akartam, hogy még nagyobb nyomást rátenni, mint amilyen már volt.

Egy másodperc múlva elmosolyodott és bólintott, s ekkor én is elmosolyodtam.

–  Gondolod, hogy ez túl korai? – A hangja lágy volt, távolságtartó. Annyira aggódott. Ettől akár térdre is kényszerülhettem volna.

– Azóta tudom, hogy az enyém vagy, mióta megláttalak. És az, hogy a feleségem lettél, valósággá tette a dolgokat, kislány. Annyira kibaszottul valóságos. – Megcsókoltam a feje búbját.

– Egy baba, Alastair. Szülők leszünk. – Halkan nevetni kezdett, a boldogsága egyértelmű volt, de a mögöttes idegesség még mindig ott volt.

–  Igen, kislány. Egy baba. – Már nem titkoltam a saját izgatottságomat. Vártam, hogy egyáltalán szóba hozzam vele a gyereket, mert azt hittem, túl korai lenne még neki, hogy egyáltalán fontolóra vegye.

A karjaimba vettem, a lába alig érintette a padlót. Megcsókoltam az arcát, és addig nem álltam meg, amíg minden porcikáját meg nem jelöltem. Szavak nélkül tudattam vele, hogy ez nagyon, nagyon jó.

– Istenem, annyira boldoggá teszel, Molly. – Visszatettem a földre, azonnal térdre estem előtte, kezeimmel keretezve lapos hasát. – Soha nem lesz olyan nap, hogy megkérdőjelezed az irántad érzett szerelmemet, kislány. Soha.

Beletúrt a kezével a hajamba, és rám mosolygott. – Soha nem kérdőjeleztem meg, tudom, hogy soha nem is fogom.

– Annyira kurvára szeretlek. Életem végéig megmutatom neked, mennyit jelentesz nekem. – Újra felálltam, magamhoz húztam egy ölelésre.

–   Szeretlek, és hihetetlenül jó szülők leszünk - mondtam.

Nevetni kezdett, én pedig azt éreztem, hogy a tökéletesség soha nem volt még ilyen jó érzés, amíg nem állt előttem ez a nő és a baba, akit hordott.

Lexy