Második epilógus
Molly
Hat hónappal az esküvő után…
Szarrá
voltam rémülve.
Nem
voltam biztos benne, hogy Alastair készen áll-e erre... hogy én készen állok-e
erre, hogy anya legyek. Bámultam a tesztpálcikát, a rózsaszín vonalak úgy
bámultak vissza rám, mintha ez lenne a figyelmeztetés - vagy talán a jövő
ígérete.
Nem
akartam negatívan gondolkodni erről, és bár féltem, azt is tudtam, hogy akarom
ezt a babát.
Lenéztem a jegygyűrűmre. Még csak hat hónapja voltunk házasok. Túl sok lenne ez Alastairnek, túl korai lenne? Ekkor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Kiléptem
a fürdőszobából, a pálcikával a kezemben, az elmém kábult volt. Megláttam
Alastairt, aki egyenesen rám nézett.
– Kislány?
Hallottam
a hangján, hogy tudta, valami nincs rendben, látta az arcomon. Lenézett, és
meglátta a terhességi tesztet a kezemben, én pedig éreztem, hogy a levegő
megváltozik, elmozdul.
Istenem,
ez az!
***
Alastair
LÁTTAM,
hogy ideges amiatt a kis pálcika miatt, amit a kezében tartott. A következő
pillanatban már előtte álltam.
Könnyes
volt a szeme, megsimogattam az arcát, mert semmi mást nem akartam, csak hogy
jobban érezze magát. Közelebb húztam magamhoz. A szívem dübörgött, a tenyerem
izzadt. – Molly, édes kislány.
– Úgy érzem, mintha egy a párkányon állnék,
és mindjárt lezuhannék.
– Shhh, minden rendben lesz. – Hátra dőltem,
ismét az arcát simogattam, a szemébe bámultam, azt akartam, hogy próbáljon
megnyugodni. – Egy baba? – A reakciója alapján már tudtam a választ, próbáltam
visszafogni a saját izgatottságomat a helyzet miatt. Először meg kellett
győződnöm róla, hogy jól van. Nem akartam, hogy még nagyobb nyomást rátenni,
mint amilyen már volt.
Egy
másodperc múlva elmosolyodott és bólintott, s ekkor én is elmosolyodtam.
– Gondolod, hogy ez túl korai? – A hangja
lágy volt, távolságtartó. Annyira aggódott. Ettől akár térdre is
kényszerülhettem volna.
– Azóta tudom, hogy az enyém vagy, mióta
megláttalak. És az, hogy a feleségem lettél, valósággá tette a dolgokat,
kislány. Annyira kibaszottul valóságos. – Megcsókoltam a feje búbját.
– Egy baba, Alastair. Szülők leszünk. –
Halkan nevetni kezdett, a boldogsága egyértelmű volt, de a mögöttes idegesség
még mindig ott volt.
– Igen, kislány. Egy baba. – Már nem
titkoltam a saját izgatottságomat. Vártam, hogy egyáltalán szóba hozzam vele a
gyereket, mert azt hittem, túl korai lenne még neki, hogy egyáltalán fontolóra
vegye.
A
karjaimba vettem, a lába alig érintette a padlót. Megcsókoltam az arcát, és
addig nem álltam meg, amíg minden porcikáját meg nem jelöltem. Szavak nélkül
tudattam vele, hogy ez nagyon, nagyon jó.
– Istenem, annyira boldoggá teszel, Molly. –
Visszatettem a földre, azonnal térdre estem előtte, kezeimmel keretezve lapos
hasát. – Soha nem lesz olyan nap, hogy megkérdőjelezed az irántad érzett
szerelmemet, kislány. Soha.
Beletúrt
a kezével a hajamba, és rám mosolygott. – Soha nem kérdőjeleztem meg, tudom,
hogy soha nem is fogom.
– Annyira kurvára szeretlek. Életem végéig
megmutatom neked, mennyit jelentesz nekem. – Újra felálltam, magamhoz húztam
egy ölelésre.
– Szeretlek, és hihetetlenül jó szülők
leszünk - mondtam.
Nevetni
kezdett, én pedig azt éreztem, hogy a tökéletesség soha nem volt még ilyen jó
érzés, amíg nem állt előttem ez a nő és a baba, akit hordott.
Lexy
Köszönöm szépen
VálaszTörlésKöszi🥰
VálaszTörlés