Caris Roane: Wings of Fire - X. fejezet

 

„Néha az árnyakból érkezik a támadás,

De a tiszta tekintet, félelem nélkül, mindig felismeri az ellenséget.”

–      Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

10. fejezet

 

Jean-Pierre a hondurasi Copánba villant. Páratartalom érződött a levegőben, annyira más, mint a sivatagban, mert zöld volt mindenütt. Kiterjesztette természetfeletti látását.

Kardját a kezébe parancsolta. A távolból nevetést hallott, mély férfi nevetést.

Gideon mellette állt, lehorgasztott állal, tekintetével fürkészve.

Harminckét Milícia Harcos sorakozott mindkettejük mögött.

Gideon ránézett.

– Hagyd, hogy az embereim intézzék el. Szükségünk van a gyakorlásra, hogy erősebbek legyünk és jobban tudjunk harcolni. Megértetted, Harcos?

Egy újabb pisilési verseny. Jean-Pierre a Milícia Harcos szakaszvezetőjére meredt. Bár Jean-Pierre érezte, hogy a hátán végigfut a borzongás, de amit Gideon mondott, annak volt értelme. Semmi oka nem lett volna rá, hogy ne távolról figyeljen.

–   Ahogy óhajtod. – Bekapcsolódhat a harcba, ha szükség van rá.

Belecsúszott a sűrű növényzetbe. Gideon a bal karját magasra emelte, majd leengedte, ez volt a jel az előrehaladásra.

A Milícia Harcosok alakja elmosódott sebességük miatt, ahogy szinte  kilőttek, majd lopakodva mozogtak, alacsonyan a földön, kardjuk készenlétben.

Jean-Pierre helyeslően bólintott.

Amikor az utolsó harcosok is eltűntek a dzsungelben, körülnézett, hátul és jobb oldalon magaslatokat talált. A másodperc töredéke alatt átment az új helyre, egy fára telepedet és messzebbre tágította a látóterét. Figyelte, ahogy az egyes osztagok egy-egy halál vámpírja körül manővereztek, elválasztva egymástól a túlságosan magabiztos „szépfiúk”-at.

Nagyon intelligensek. Gideonnak igaza volt. Az emberei rendkívül jól képzettek.

De amikor érezte a tarkóján felálló szőrt, ösztönösen tudta, hogy nincs egyedül. Lassan körülnézett a növényzetet fürkészve, hátha valami mozgást észlel. Kiterjesztette a hallását; semmi sem jött vissza, ám a nyugtalanító érzés megmaradt.

Aztán megértette. Egy Felső felemelkedő. A másodperc töredékével később kapta a láthatatlan ütést az állára, amely hátrafelé taszította az ágról. Kardja kicsúszott a kezéből, és megpördült a lombok között. Hanyatt esett a földre.

Gyorsan megpördült, puffanást hallott a hátrahagyott üres térben. Felugrott a lábára. Érezte a másik jelenlétét, de nem látott semmit. Endelle azt mondta, hogy ez volt a legújabb fenyegetés, hogy egy Felső felemelkedő okozta a megmagyarázhatatlan zúzódásokat és vágásokat a harcosokon az elmúlt öt hónapban.

És a szörny itt volt.

Láthatatlan.

– Mutasd magad! – Előhúzta mindkét tőrét, egyet-egyet mindkét kezében. Egy kemény rúgást kapott a bal csuklójára. Hallotta a csont reccsenését, a tőre elrepült.

Mon Dieu, kurva nagy bajba került.

***

Fiona a küzdelmet hallgatva hajolt a rács fölé, minden izma megfeszült, mintha maga is részt venne a csatában.

Felismerte Gideon hangját a fegyvertartójára csatolt adóvevőn keresztül, miközben a csapattársainak osztogatott parancsokat. Hallotta a kiabálást, a hörgéseket, a győzedelmes kiáltásokat, az egymásnak csapódó és lepattanó kardok csengését.

De nem hallotta Jean-Pierre-t.

Telepátiáját kiterjesztette kétezer kilométer távolságra és a férfit kutatta. Megérezte sajátjában a férfi elméjét. Mon Dieu! Fájdalmai vannak.

Felállt. Nyomta az újonnan felfedezett „csatornázási” képességét, azt a részét, ami obszidián-láng volt, és ahogy korábban Alisonnal ‒ sőt előtte még Marguerite-tel is ‒ megtapasztalta, egyszer csak ott volt vele, mellette, a lénye az övé mellé préselődött.

Jean-Pierre, küldte.

Fiona?

Itt vagyok. Megsérültél.

Oui.

Mozgásban volt. Érezte mozdulatait, ahogy gördült, a rúgást a szegycsontján. Zihált a gyötrelemtől.

Aztán meghallotta a harangzúgást. A Felső felemelkedő bánt téged.

Igen. Honnan tudod?

Hallom a harangzúgást. Mondd el, mit tegyek. Mit tehetek?

A bal csuklóm eltört.

Szólok Bevnek, hogy villantson ki onnan.

Nem. Még nem. Fiona, gondolkodj! Talán, ha összedolgozunk megsebesíthetjük. Ő kínozta a Vér Harcosokat hónapokon át.

A férfi jobb vállánál hallotta a templomi harangot.

Jobb váll, küldte a nő.

Lecsapott a jobb vállamra.

Azt hiszem nyomon követhetem a helyét és a szándékát. Várjuk ki!

A harang dübörgött. Egy nagy közeleg… a bal térdednél.

Au, a picsába.

Jean-Pierre, álljon készenlétben a kézi-bombád a jelemre és abba az irányba, amit mondok, rendben?

Hallotta a légvételeit. Keményen.

A nő várt. Megfeszült.

Végül meghallotta. Kész.

A templomi harang pont a férfi feje mögött szólalt meg. A fejed mögött, most!

Érezte a férfi kezéből távozó bombát. Érezte, hogy félreugrik és felül, a teste megfeszült a fájdalomtól. Eltaláltuk a célt. Látom a Felső felemelkedőnket. Mindkét lábát eltaláltam. A képe homályos. Elment.

Megölted?

Non, pas du tout. De megsebesítettem. Mi sebesítettük meg. Elképesztő volt.

Jean-Pierre, érzem, hogy többé már nincs ott. Hogy lehetséges ez?

Hatalmad van, chérie. Sok erőd. Elakadt a lélegzete.

Mit szeretnél, mit tegyek? Bev hozzon ki onnan?

Először meg kell keresnem a kardom.

Érezte, ahogy a férfi lábra küzdi magát, hogy járni tudjon, átgázolva a leveleken és az ágakon. Megvan. Készen állok, ha Bev készen áll, akkor Seriffe tudassa Gideonnal.

Fiona Jean-Pierre mellett maradt. Semmiképp sem hagyta volna ott, amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy Bev kihozta onnan, a fenébe.

De miközben mellette várakozott, tekintetét Seriffe-re irányította.

–     Mi volt ez az egész? ‒ kérdezte. Megdöbbentnek tűnt.

–  Érezted, hogy valami történt? – De ahogy körülnézett, látta, hogy a rácsos teremben mindenki ‒ Bev, Seriffe és öt Milícia Harcos ‒ őt bámulja.

–  Aranyszínű aurád van, mindannyian látjuk. Egész idő alatt, bármi is történt, te ragyogtál.

Jól van. Tök mindegy.

Bevnek azt mondta: – Állítsd be Jean-Pierre-t, és hozd ide azonnal. Gyógyítóra lesz szüksége. Eltört a csuklója és talán a térde is kificamodott.

–     Meglesz. – De a lány szeme tágra nyílt, miközben a számítógépén kopogtatott.

Visszafordult Seriffe-hez. – Jean-Pierre-nek szüksége van rád, hogy tudasd Gideonnal, hogy megsebesült.

A férfi élénken bólintott, miközben megnyomta a bal vállára erősített komot. Néhány halk szót mondott, majd Fionára pillantott, és a tekintete végigsimított a lány haján és vállán. Megrázta a fejét.

Fiona a karját nézte. Igen, ragyogott. Visszapillantva Seriffe-re, azt mondta: – Szóval tudod, hogy van ez a dolog, amit obszidián-lángnak hívnak, az arany fajtának, ahogy Endelle nevezi.

–     Látom, hogy működik. Mi történt?

Megmagyarázta, hogy kiterjesztette a telepátiáját Jean-Pierre-re, mert látta, hogy megsérült. Beszélt Alisonról és Marguerite-ről, arról, hogy képes volt átélni a külső érzéseiket, hogy hallotta a Felső felemelkedő egyedi templomi haranghangját. – Halk, hangos, igazán gyönyörű, de Jean-Pierre-nek fájt. – Elmesélte a Jean-Pierre elleni ütéseket. – De elkaptuk.

–     Elkaptuk?

–   A harangok hangja miatt tudtam irányítani Jean-Pierre-t, hogy hova engedjen el egy kézi-bombát.

–     Pontosan így van.

Fiona megfordulva vette észre a keresőszobába besétáló, nem, besántikáló Jean-Pierre-t.

–     Pokolian nézel ki – kiáltott fel Seriffe.

Szája feldagadt és vérzett. Szörnyű monoklija volt. A haja egy csomóban lógott a válla körül, nem volt benne a cadroen. A bal karját fogta, és a térde, nos, nem volt rendben. Nem lett volna szabad járnia, de végül is egy évtizedek óta küzdő harcosról volt szó, aki hozzászokott a traumák bizonyos fokához.

De nem látszott, hogy sok minden érdekelné, ahogy megkerülte a rácsos asztalt. Figyelme az adóvevőre szegeződött, hiszen a csata még mindig folyt.

–     Bev gyógyítót hívott ‒ mondta halkan, amikor a férfi közeledett.

Jean-Pierre bólintott, de figyelmét Seriffe-re irányította. A hangszóró felé rántotta a fejét. – Hogy haladnak?

–     Jól. Azt hiszem, jók vagyunk.

Néhány perc múlva már csak Gideon nehéz lélegzetvételét lehetett hallani, ami jó hang volt, mivel a kardok elcsendesedtek. Fiona figyelt minden suttogásra, ami a hangszórókból jött. Egy jajveszékelő hangot. Egy nő!

Ó, Istenem!

Fiona szíve hevesen dobogni kezdett a mellkasában. Jean-Pierre még egy lépéssel közelebb ment hozzá. A lány találkozott a férfi tekintetével. Könnyek gyűltek a szemébe. Imáját azonban az ég felé küldte: Kérlek, ne hagyd, hogy bárkinek is baja essen. Kérem, ne hagyja, hogy bárki megsérüljön. Kérem!

De Gideon hangja suttogott a hangszóróból. – Ó, Istenem! Ó, Istenem. – Aztán semmi. Aztán: – Hány halott?

Fiona mellkasa összeszorult. Nem. Ó, Istenem, nem.

Súlyosan kifújta a levegőt. – Rendben. Hangosabban. – Seriffe, heten vannak, akiket haza kell vinnünk. Egy életben van, kettő alig. A többiek ... eltűntek. Karmolásnyomok, felszakadt torok. Az istenit!

Seriffe megérintette a komját. – Hány halál vámpírja?

–     Duncan, hogy állunk odakint? – Szünet.

Egy nagyon hosszú szünet.

Könnyek kezdtek végigfutni Fiona arcán. Már azelőtt tudta az igazságot, mielőtt meghallotta volna a szavakat. – Kilenc halál vámpírját elintéztünk. – Újabb hosszú szünet. Amikor Gideon ezután megszólalt, a hangja rekedt volt. – Két Mennydörgés Isten Harcosunk megsebesült. És ... a francba. Gregnek vége, nincs esélye a felépülésre. Bassza meg.

Néha a súlyosan sebesülteket vissza lehetett hozni az életbe. Ha a gyógyulásra nincs esély, az groteszk arányú halálos sebet jelentett. Fiona tudta, hogy ez mit jelent. Látott már halál vámpírjait, akiket ugyanígy öltek meg a Teremtő kolostorában.

A tekintete az Ezredesre siklott, Carolyn szeretett férjére, a vejére, a családjára. Sápadt volt, kezét a rács vastag fekete szélére helyezte. Hosszú, egyenletes lélegzetet vett, aztán végül megérintette a komját. – Vigyél haza mindenkit, Gideon. Szép munka.

Gideon erős és biztos hangja parancsokat kezdett osztogatni arról, hogy először a sebesülteket hozzák haza, a halott vámpír holttesteket egyenesen az MW hullaházába küldjék, a vérrabszolgákat pedig vigyék át a rehabilitációs központba. Az intézménynek volt egy orvos is a személyzetében, aki dönthetett arról, hogy a megölt nőket a Központi Parancsnokság hullaházába küldje. Fiona jóváhagyta. Valamilyen okból kifolyólag nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az elhunyt vérrabszolgák ugyanabban a hullaházban legyenek, mint a gyilkosaik.

Megérkezett egy gyógyító és elkezdett dolgozni Jean-Pierre karján. Jean-Pierre homlokán és a szeme mellett húzódó feszült vonalak minden másodperc múlásával enyhültek. Hamarosan elmúlnak a fájdalmai, életben volt.

Fiona az arcát törölgette. Egy igazság cikázott végig a fejében: Seriffe szerint hetente egy phoenixi Milícia Harcost veszített el.

Túl sokat.

Túl sok, az istenit!

***

Casimir Greaves fekete bőrkanapéján feküdt, a genfi penthouse-ban. Tetőtől talpig reszketett annak ellenére, hogy három gyógyító hajolt fölé, erőteljes melegséget és könnyedséget sugárzó kezekkel dolgoztak a varázslatukon. Greaves manipulálta a gyógyítókat, ami azt jelentette, hogy miután elhagyták az épületet, nem emlékeztek a történtekre.

Greaves valóban rendelkezett néhány igen szép telepatikus és bűvölő képességgel. Igazi művészettel volt határos.

–  Várj ‒ szólalt meg Caz remegő hangon. A teste oldalra csavarodott, ahogy a tál fölé hajolt, amelyet a földön térdelő Rith tartott neki. Ismét hányt, bár alig jött ki belőle valami, csak némi undorító sárga folyadék.

Jézusom, de fájt a lába. Persze, hogy ez történt, amikor egy Vér Harcos, aki számos Harmadik Földi erővel rendelkezett, egy kézi-bombát küldött a sípcsontjára.

Még mindig meglepődött.

Greaves Rith mögött állt, karjait a mellkasára téve. Az ajka görbült, ahogy Cazra meredt. – Készen állsz arra, hogy elmondd, mit tanultál ezen a büszke szép estén?

Caz még mindig nem érezte a lábát. Az izmok és a szövetek csontig leégtek, a gyógyítók pedig újjáépítették, szóval nem, nem volt éppen beszédképes. De azért igyekezett.

–     Ott volt. Éreztem a jelenlétét. Csak soha nem gondoltam... a fenébe is, honnan a fenéből tudta, hogy hová kell irányítani Jean-Pierre harcost?

Greaves undorodó hangot adott ki a torkán, elfordult, a karját még mindig keresztbe fonta a mellkasán. Egy gondolat erejéig közelebb tolta az egyik széket, és leült. – A nőnek hatalma van. Obszidián-láng, emlékszel? Rith, menj az útból.

Rith felállt a padlóról, de a tálat otthagyta. Megmozdult, hogy Greaves mögé álljon.

A Rith életére kitűzött egymillió dolláros vérdíj mind része volt egy kifinomult PR-cselnek, amelyet Greaves már jó előre kidolgozott. Mivel Rith olyan átkozottul hátborzongató volt ‒ amellett, hogy körülbelül annyira megbízható, mint egy légy, aki megígéri, hogy soha nem eszik szart ‒ Caz azt akarta, hogy eltűnjön a képből, minél előbb, annál jobb.

Greaves már több beosztottjára is átruházta a haldoklók vérének beszerzési folyamatát. Greavesnek fenn kellett tartania a létesítményeket, mivel a Második Föld bármelyik jó polgárát ellátta nemcsak a rabszolgák által szolgáltatott vérrel, hanem az ellenszerrel is.

Caz csodálatosan ördögi tervnek tartotta az egészet.

Csak éppen Ritht nem szerette.

De Greavesnek mindenre megvolt a maga menetrendje. Ezért Caz addig is Rith segítségével akarta csapdába csalni Fionát, amíg rájön, hogyan tegye ezt anélkül, hogy a saját édes énjét megöletné. Jézusom, de fájt a lába.

Az igazat megvallva, egy kicsit elkeseredett.

A gyomra megint felforrt. – Rith ‒ kiáltotta.

Rith természetfeletti gyorsasággal mozdult, térdre esett, majd ismét a kezében tartotta a tálat.

–  Várj – kiáltotta Caz. A gyógyítók egy emberként dőltek hátra, mint három vak egér, akik feltartják a kis mancsukat.

Belehányt a tálba. Nem lenne ennyire rosszul, ha az égett húsának szaga nem szennyezné be a levegőt.

–     Gondolom, nem nyithatunk ablakot ‒ mondta, és a nyakát meggörbítve Greavesre nézett.

–     Ha mi elviseljük a szagot, akkor te is képes vagy rá ‒ mondta Greaves.

Baszd meg.

Lenézett a gyógyítókra, akik még mindig a kezüket a magasba emelve ültek, és rájuk ugatott.

–     Folytassátok, az istenit!

A testek előrecsuklottak, ahogy három pár kéz újabb mágikus munkába kezdett.

Hátradőlt a kanapén, és nagyot nyelt. Igyekezett mélyeket lélegezni.

De az ilyen légzés most Rith furcsa szagát szivárogtatta az orrlyukaiba. Mi a fene volt ez a fémes szag?

Greavesre pillantott, erőteljes pajzsot hozott létre a telepátiája körül. Azt hiszem, szeretnék egy előzetes tesztfutamot végezni a mi kis csalinkkal. Többet kell megtudnom Fiona képességeiről.

Bölcsen tennéd, de ha lehetőséged van rá, kérlek, pusztítsd el őt. A jövőfolyamok már most is tele vannak vele. Az ereje növekszik. Ha meg tudod ölni, ne habozz. Küldök pár halál vámpírját, hogy segítsenek. Mindez megfelel neked?

Természetesen.

Úgy döntöttem, hogy tovább kell lépnünk a PR tervünkkel, ami Ritht illeti. Hacsak nem hal meg a próbaút során, kérlek, gondoskodj róla, hogy eljuttasd a megfelelő szervezetekhez.

Caz elmosolyodott. Örömmel. Alig bírom elviselni a szagát. Szóval mi ez? Rozsda?

Valamiféle kínai gyógynövények.

Undorító.

Nagyon is.

Aztán megint hányt.

***

Jean-Pierre leült a kanapéra abban a szobában, amelyet mindig is Oak Creek szobának gondolt. A szobát közvetlenül a patak mellé építette egy emelvényre, amely hat láb magasan a víz fölött függött, így nyitott ablaknál, mint ahogy most is, hallhatta a víz csobogását. A patak friss illata is beáramlott a szobába, megnyugtató páratartalom a száraz arizonai földdel szemben. Sedona az úgynevezett "magas" vidéken feküdt, négyezer láb magasan, de, ugye, még mindig nagyon száraz.

Belekortyolt egy pohár Medichi-féle, nagyon finom Cabernet Sauvignonba, amely a White Tank-hegység keleti oldalán lévő saját szőlőskertjéből származott. Címkéjén egy szárnypár volt látható, egészen gyönyörűen tervezte meg a Tazianne néven ismert kertművész.

Fiona a nyitott ablaknál állt, szintén egy pohárral a kezében. A haja nedves volt a zuhanyzástól, és egy krémszínű selyemből készült, omlós hálóinget viselt, très jolie a gesztenyebarna hajának dús színéhez képest. Kívülről egy terasz futott körbe, melyen először egy órát töltött, de márciusban Sedonában túl hűvös volt a hőmérséklet éjfélkor ahhoz, hogy élvezze.

A sebei, vágásai és zúzódásai begyógyultak, de a lelke nem. Azért ment a Copánba, hogy a Milícia Harcosok hasznára legyen. Ehelyett a Felső felemelkedő, aki hónapok óta zaklatta a harcosokat, már várt rá. A fattyú simán megölhette volna, mégsem tette. Vajon megteszi, ha Fiona a maga csodálatos módján nem jön el hozzá, és nem figyelmezteti őt az ellensége hollétére? Endelle szerint a Felső felemelkedőnek voltak szabályai, amelyeket be kellett tartania, nem volt szabad megölnie az alsóbb felemelkedőket. Másrészt Jean-Pierre soha nem akart olyan helyzetbe kerülni, ahol ki kell derítenie, vajon a Felső felemelkedő mindig a szabályok szerint játszik-e.

Belekortyolt, és hagyta, hogy a bor végigguruljon a nyelvén, ízlelgetve a szinte durva harapást, a borsos ízt. Ő és Fiona nem nagyon beszéltek azóta, hogy talán két órája visszatértek a házába. Úgy tűnt, ebben a leglényegesebb dologban hasonlítanak egymásra. A gyász nyomta a vállát, a szemét könny áztatta. Úgy érezte, mintha egy gerenda hatolt volna a mellkasába, kitöltve azt a bordái egyik oldalától a másikig.

Sóhajtott és poharába kortyolt.

Fiona az ajkához emelte a serlegét, majd visszahúzta, remegett az ajka. – Gyere, ülj mellém, chérie ‒ szólította végül a férfi. – Hadd öleljelek át.

A lány felé fordult, ajkán szomorú mosoly reszketett. Átment hozzá, a serleget a könyöke mellé az asztalra tette. Leült mellé, egészen közel. A férfi átkarolta és átölelte. A lány a mellkasára tette a kezét. Időnként szúrós lélegzetet vett, mintha akaraterejével tartaná vissza a fájdalmát.

A férfi felé fordult és megcsókolta a feje búbját.

A lány felnézett rá, a szemei ismét könnyesek voltak. – Ez a háború fájdalmat okoz ‒ suttogta.

A férfi biccentett. – Je comprends. Megértelek, talán túlságosan is.

–     Van valami, amit el akarok mondani, amit meg szeretnék veled osztani.

A férfi megdermedt. Rengeteg dolgot képzelt, mit fog elmondani, de a legrosszabbtól tartott: hogy az átélt szenvedései miatt úgy döntött elmegy a házából, hiába forog jelenleg is veszélyben az élete.

–     Mi az, chérie?

A férfi vállára hajtotta a fejét, keze a mellkasán játszadozott. – Én voltam az első vérrabszolga, akin Greaves kísérletezett. De ezt már tudtad. De azt senkinek sem árultam el eddig, hogy minden egyes nő nevét az emlékezetembe véstem, akit a létesítménybe hoztak, attól függetlenül, hogy csak egy napot vagy ötven évet éltek túl. Mindegyikükre emlékszem és amikor nem tudok aludni, az ő nevüket ismételgetem.

–     Most is mondogattad őket az ablak mellett?

Bólintott, amitől arca a férfi pólóján siklott. A lány megpiszkálta az ing elejét.

–     Fiona, elvenném tőled, ha képes lennék rá.

–  Azt kívánom, bár megszabadulhatnék tőle, mégis az egész fogságom alatt néha csak a nevük ismételgetése tartott vissza a megőrüléstől.

Szerette a nőben a lelke gyöngédségét, amiért megtartotta szívében az elvesztett nők emlékét.

–     Majdnem nem tértem vissza az utolsó vércsapolásból. Tudtál róla?

–     Non. – Mon Dieu, a szíve rettenetesen fájt a csapolás gondolatától és amiért nem akart visszatérni az életbe. A mellkasában lévő gerenda nyomása tovább nőtt a lehetőségtől, hogy majdnem nem ismerhette meg a nőt.

–   Aznap, alig öt hónappal korábban, készen álltam meghalni, mert akkor volt Carolyn születésnapja, az én élni akarásom pedig elveszett. Megmenekültem, mert valahol halál és álom között szembetalálkoztam Jamesszel.

–     James? A Hatodik Földi felemelkedő?

Ismét bólintott a mellkasának dőlve. – Kiharcoltam a visszautat és aztán először találkoztam veled, majd néhány nap múlva ott volt Carolyn és Seriffe és a három unokám. – Érezte, hogy felemeli a kezét és letörli a könnyeit. – Nagyon hálás vagyok, amiért visszatértem, de a szívem most nehéz, tudván, milyen sok élet veszett el ma este. Nem sokkal korábban tudtam meg Bevtől, hogy Gregnek családja van. A felesége csak alig négy hónapja adott életet a negyedik gyermeküknek.

–     Óh, chérie! Annyira sajnálom!

– Elmondta Bevnek, hogy meglepetésként jegyeket vett a feleségének a Sötét Látványosságra. De most eltűnt a meglepetés és a több ezernyi lehetőség, amikor meglephette volna a feleségét az elkövetkező évtizedek, évszázadok alatt. Minden elveszett. Annyira szomorú vagyok.

Homlokon puszilta a nőt. – Chérie, chérie. – Megint megpuszilta, a nő felé emelte az arcát, az ő édes, könnyektől elázott, gyászoló arcát, ő pedig az ajkára tapasztotta a száját, egyértelműen csak megkönnyebbülést ajánlott, amennyit csak tudott. Annyira nagyra értékelte a gyengéd szívét és a felé tanúsított nyitottságát.

De a lány még egy kicsit arrébb húzódott, ujjai a férfi nyakához emelkedtek és nagyon finoman simogatni kezdte. A férfi felnyögött és visszahúzódott. Ránézett a nőre. – Most semmire sem kényszerítelek, de vágyakozással tölt el, amikor az ereim fölött megérintesz.

Várt, azt akarta, hogy a lány megértse a dilemmáját, de hirtelen croissant illata ízesítette a levegőt. Behunyta a szemét és megborzongott.

–     Jean-Pierre, szükségem van rád. Tudom, hogy nem illik, de szeretkeznél velem?

Annyi oka volt, hogy visszautasítsa a kérését. A Milícia Harcos halála emlékeztette őt a harcos ember mulandóságára. Ő egy ilyen férfi volt.

Ha folytatja vele ezt az utat, a lány testét a sajátja alá véve, ezeket a bensőséges kapcsolatokat kialakítva, hol lesz ennek vége? Mit tudott neki igazán adni? Mindvégig szabadon tartotta a szívét egy nő, bármilyen nő iránti elkötelezettségtől. A foglalkozása volt az egyik ok, de a másik, úgy vélte, a legmélyét érintette: Nem tudta, hogy megbízhat-e Fionában.

A felesége annyira hasonlított rá, gyengéd szívű volt, kedves, talán még a maga módján arra is ösztönözte, hogy a saját ízlésére és kedvére alakítsa a körülötte lévő világot. Otthont teremtett az elszegényedett Párizsban. Küzdött ezért az otthonért, eladta az ősei tulajdonát ‒ és amit a birtokokról való lemondás után magával hozott ‒ nem a haszonért, hanem azért, hogy berendezzék az új lakóhelyüket, hogy élelmet és minden szükségeset megvehessenek. A forradalomban való aktivizmusa felemésztette az energiáit. De mit nem látott? Vajon az új, szabadabb Franciaország megteremtése utáni megszállottsága elvakította őt a valódi természetével szemben? Vagy talán a szegénységben való élet megviselte az elszántságát, amiért egy napon feladta őt Robespierre-nek. Mit nem látott?

Ám, ha egy ilyen jellemes és értékes nő képes volt elárulni őt, akkor hogyan hihetne még egyszer egy másik nőben, még Fionában is, akit csodált?

A válasz egyszerű volt. Nem tudott.

Mit kezdjen hát ezekkel a hatalmas érzésekkel, amelyek a szívében dagadtak, amikor így ölelte, amikor belenézett ezüst kék szemébe, amikor érezte, hogy szüksége van az érintésére, az ölelésére, a teste élvezetére?

Csak egyetlen válasz volt: Nem tagadhatta meg a lányt. Ezért elnyomta a gondolatokat az árulásról, amely tönkretette a szívét. Felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé. Amikor elfogadta, felemelte, majd lehajolt, hogy egyik kezét a térde mögé csúsztassa, hogy a karjaiban hordozhassa.

De nem vitte vissza a hálószobájába, ezért egy ideig ‒ amiért a lány szíve fájt ‒, még mindig a szörnyű gerenda nyomását érezte a mellkasában. A háza legészakibb részébe ment, és ott egy háromemeletes, keskeny toronyba kezdett felmászni.

–     Hová vezet a lépcső? ‒ kérdezte, átkarolva a férfi nyakát.

–     Az égbe ‒ mondta a férfi.

Fiona imádni fogja. Ahogy mászott felfelé, a mellkasában lévő nyomás enyhülni kezdett.

***

Fiona Jean-Pierre vállának döntötte a fejét. Kényszerítette magát, hogy ne az aznap ért veszteségekre gondoljon, hanem arra, amit eddig nyert: még egy estét a férfival, aki a karjaiban tartja, még egy napot Carolynnal és a gyerekeivel, az életszakaszának bővülését, amiben esélye van élni.

Nem változtathatja meg az aznap lezajlott csatát. Eredményesen kivette a részét, amikor segített Jean-Pierre-nek életben maradni.

Ezen túlmenően, milyen befolyása volt valaha is egyetlen ember életének borzalmai, a véletlen események fölött, amelyek az egyik harcost a penge elé taszították, a másikat pedig kimentették a veszélyből? Nem volt ráhatása.

Mit tudott volna irányítani? Azt, hogy ebben a pillanatban biztonságban volt, semmi mást. Ha a Felső felemelkedő utána jönne, vagy a családja vagy Jean-Pierre után, képes lenne ellenállni neki? Valószínűleg nem.

De biztonságban volt Jean-Pierre karjaiban, miközben a férfi felfelé vitte a kanyargós lépcsőn, egyre feljebb és feljebb. Akkor arra koncentrált, hogy mit találhat a lépcső tetején, és hogy elveszíti magát a férfi testében, talán először kóstolhat bele a férfi ízébe.

Amikor a legfelső lépcsőfokhoz értek, kinyitotta a szemét és látta, hogy a férfi benyomja az ajtót. A férfi felcipelte a lányt egy nyitott emelvényre, amely a magas arizonai platánok lombkoronája fölött állt.

A levegő olyan friss és tiszta volt, a platánok kissé éles illatát hordozta. A férfi talpra állította. A lány felnézett. Endelle ködének pókhálóján keresztül csillagok töltötték be azt a nagy, nyitott teret, amely egy ágakból álló kör között húzódott.

–     Jean-Pierre, ez olyan gyönyörű!

–     Gondoltam, hogy tetszeni fog.

Körbefordult a szilárd teraszon és felnézett. A korláton széles körben természetes fapallók álltak, amelyeket az idő már megviselt, de gyönyörűek voltak. – Szeretnék ma este itt fent aludni. Gondolod, hogy megtehetnénk? Lehetséges lenne?

A férfi elmosolyodott, közelebb húzta a lányt a korláthoz. – Ehhez némi manőverezésre lesz szükség, de igen, nagyon is lehetséges. – A lány látta, hogy a férfi erősen koncentrál, ezért nagyon mozdulatlan maradt.

Egy pillanattal később megjelent egy ágy ‒ lepedők, párnák, paplan, minden, vagyis minden, kivéve az ágykeretet és a matracot.

A férfi a keze mozdulatával gesztikulált. – Ez megteszi?

A férfi elfordult tőle, láthatóan csodálta az ügyességét. Merész ötlete támadt, és elmerengett a gondolaton. – Nagyon szép, és ez megteszi? ‒ kérdezte a férfit utánozva.

A férfi visszafordult hozzá, majd felcsillant a szeme, mivel a lány meztelenül állt a hűvös márciusi levegőben, reszketve. A mellbimbói is reagáltak, kemény gyöngyökké húzódtak. A férfi tekintete a lány mellkasára esett, és a férfi beléje költözött, egyik karját a háta köré fonta, és az egyik mellét a kezével eltakarta. Megsimogatta a kemény csúcsot, majd megcsókolta a lányt.

Fiona mindent elengedett: a bánatát, a jövővel kapcsolatos félelmeit, azt, ami majdnem megtörtént vele Hondurasban, mindent. A férfi gyönyörű szájára koncentrált, a hegyes és telt érzéki ajkakra, a nyelvére, ahogy a férfi behatolt a szájába, kutatva a mélyedéseket.

A lány megborzongott. A haja még nedves volt, és az éjszaka hideg. Kihúzódott a férfi karjából és a takaró alá bújt.

Jean Pierre felnevetett, és egy újabb gondolattal levetkőztette magát. Bemászott a nő mellé az ágyba, és lenézett rá. – Olyan gyönyörű vagy a csillagfényben.

–  Te mondod a legszebb dolgokat. – A lány a maga természetfeletti módján látta a férfit, mintha gyertyák világítanák meg. Mivel a férfi fölötte támaszkodott, a lánynak rálátása volt a férfi hosszú nyakára. Látta, ahogyan a férfi pulzusa lüktet, és a vágy hirtelen éles rántással emelkedett a lába közé. – Jean-Pierre. Még soha nem vettem senki vérét, de nagyon szeretném, és azt akarom, hogy te legyél az első.

A férfi halkan morgott, de a lány úgy gondolta, hogy ez nem a vágy, hanem a birtoklás morgása. Tudta, milyen állapotban van legtöbbször a férfi, a nő olyan terület volt számára, amelyet újra és újra meg kellett jelölnie, igényt kellett tartania rá, le kellett fektetnie.

Az oldalára fordult és megveregette az ágyat maga mellett. – Lefekszel és megengeded, hogy a nyakadat használjam?

A férfi másodszor is felnyögött, és ezt a finom kávéillat hulláma kísérte, amitől a lánynak összefutott a szájában a nyál. Vajon a vérének is olyan íze van, mint amilyen az illata, vagy valami más, talán valami egzotikus aroma?

A légzése megváltozott a várakozástól. Az ínye bizsergett. Érezte, hogy előbújnak az agyarai, leereszkednek, hogy lecsaphassanak.

A hátára nyújtózott. A hasára tette a kezét, és a köldökének puha mélyedésén játszott, amíg a háta fel nem ívelt, aztán követte a csábító szőrszálak vonalát, amely lejjebb vezetett. Nem jutott messzire, mert a férfi teljesen felizgult, készen állt és várt, és nagy volt, nagyon nagy.

A szívverése egyre gyorsabbra és gyorsabbra emelkedett, ahogy megérintette a férfi csúcsát, és érezte a belőle áradó nedvességet. Érezte, hogy meg kell tennie azt, amire a férfi korábban kérte.

Amikor visszatolta a paplant, le a combjáig, a férfi irányába fordult, amit a szájában akart érezni. Ahogy leereszkedett hozzá, a férfi keze megtalálta a tarkóját, és dörzsölte, nyomta, vezette. A lány nagyon erotikusnak találta a parancsoló érintést. Kinyitotta a száját, és magába fogadta a férfit, amennyire csak tudta. Jean-Pierre nagy volt és gyönyörű, így csak egy része fért be a szájába. De ami megmaradt, azt a jobb kezével megragadta.

A férfi felnyögött, ahogy a nő felváltva szopogatta és simogatta. Imádom, hogy a számban vagy, küldte a lány.

A férfi felnyögött, ezúttal hangosabban. Imádok behatolni a testedbe, bármilyen módon, ahogy csak tudok.

A nő kinyitotta a kezét, a tenyerét végigcsúsztatta a férfi kemény hosszán, egyre lejjebb és lejjebb, egészen a herékig, amelyek azt hordozták, ami lényegében férfivá tette. Élvezte a férfi tapintását és a keze alatt húzódó, gyengéd részeket. Kiengedte a férfi farkát a szájából, nedves csókokat nyomott lefelé és egyre lejjebb. Elengedte a lány tarkóját, és végigsimított egyik kezével a háta közepén, miközben a lány mélyre nyúlt a nyelvével, nyalogatta, szopogatta és amennyit csak tudott magába szívott a férfiból,

A háta ismét meggörbült. Fiona. Olyan gyönyörű, az érzés olyan volt, mint a bársony, de nedves, annyira nedves.

A hangja a fejében vágyat csalt ki belőle. Széttolta a lány lábait, és a csípője meghajlott. A keze lejjebb vándorolt, végigsiklott a lány fenekén, egyre lejjebb és lejjebb, amíg meg nem találta azt, amit annyira benedvesített. Felfedezte, miközben a lány nyalogatta.

A csípője ringatózott, ahogy az egyik ujja belé csúszott. Lassú utazásba kezdett a férfi farkán felfelé. Szüksége volt rá, hogy újra a szájában legyen, és lassú szopó mozdulatokkal fel-le simogatta.

Az ujja nagyon lassan ment befelé, ahogy korábban megígérte. A lány felnyögött. Az ujja ugyanilyen lassan jött ki.

Többet, sokkal többet, küldte.

A férfi teljesen eltávolította az ujját, mire a nő nyöszörögve tiltakozott, miközben a nyelvével körbejárta a férfi makkját, és a szájával kényeztette.

Ezúttal két ujj ment be. A legszebb keze volt ennek a vámpírnak, hosszú, elegáns ujjai, és most ki is használta őket, lassú és egyenletes mozdulatokkal simogatta a lányt, addig nyomta belé, amíg az fel nem kiáltott.

–     Jó – suttogta a férfi.

Újra és újra megnyomta ezt a különleges helyet, amíg a lány csípője találkozott vele minden egyes ujjmozdulattal, és elhúzódott, amikor a férfi visszavonult. A nő megfeszült a férfi körül. Gyorsabban, küldte. Lélegzése, ahogy tovább szopta a férfit, egyre keményebb lett. A nő felvette a férfi sebességét, miközben ajkaival a férfi farkát szívta.

Érezte, hogy a férfi elmozdul. – Fiona, engedj el, és feküdj át a hasamra, hadd vigyelek magammal.

Nem kellett kétszer mondania neki. A nő elnyúlt a férfi fölött.

–     Most pedig tedd szét a lábaidat.

A lány megtette. A lábai lelógtak a széles matracról. A férfi ujjai ismét megtalálták a lányt. Egyik karjára támaszkodva megtartotta magát, miközben ismét beléje kezdett hatolni.

A lány keresztbe fonta maga előtt a karjait, és a fejét a karjára hajtotta. A gyönyör olyan intenzív volt. Felkiáltott és nyöszörgött. A férfi növelte a sebességet, és a lány újra és újra felkiáltott.

–     Jean-Pierre!

Az a finom fájdalom egyre erősödni kezdett. Egyre gyorsabban és gyorsabban pumpálta az ujjait a lányba, újra és újra eltalálva a legszükségesebb pontot.

A nő felsírt, mély, torokhangú kiáltásokban. Felemelkedett. Nem tehetett róla. Felfelé nyomult, és meggörbítette a hátát, és akkor a gyönyör végigcsordult a csiklóján, úgy markolta meg belülről, hogy erős nyögések hagyták el a száját.

Nézz rám, küldte. Hadd lássam a szemedet, a szenvedélyedet.

A lány éppen csak annyira emelkedett fel, hogy a férfi arcába nézhessen, és a férfi ismét magával vitte. Istenem, a férfi gyönyörű volt, és a lány az éjszakai égbe kiáltott.

A nő előrebukott, a teste elernyedt a férfi hasán. A férfi megsimogatta a hátát, és amikor megérintette az egyik szárnytövét, a lány nem tudta, melyik reakció hatott rá jobban: a hirtelen vágy, hogy megvakarják, vagy a gyors vágy, hogy minden egyes szárnytövét megsimogassák és megszopogassák.

A lány felnyögött.

A férfi kuncogott, majd a tetejénél kezdte, dörzsölte és vakargatta. Számára ez egy másfajta extázis volt, de ugyanolyan extázis. A férfi nem hagyta abba, amíg minden egyes szárnytővel nem végzett.

A lány továbbra is a férfi fölé hajolva maradt, de lustán nézett rá a válla fölött. – Mennyi örömet okozol nekem, Jean-Pierre.

A férfi még mindig a hátát dörzsölgette.

–     Csodálatos kezeid vannak.

–     Csodálatos tested van.

Mindig a legédesebb dolgokat mondta.

Megérdemelt egy kis jó bánásmódot. – Szóval, mi a kívánsága, monsieur?

A férfi mosolygott. A keze lejjebb vándorolt, amíg lassú, sima körökben meg nem dörzsölte a lány fenekét. – Szeretném, ha elvennéd a véremet. Ez az én örömöm.

A lány szemöldöke felszaladt. És csak úgy, a vágy ismét felerősödött, ahogy a férfi zamatos kávéillata megcsapta az érzékeit. Tekintete a férfi nyakára esett, és nyöszörgött. – Még sosem csináltam ilyet.

–     Gyere ‒ motyogta a férfi, majd hátradőlt a párnára, és összekulcsolta a kezeit a feje mögött. – Természetesen bármi mást szívesen fogadok, amit előbb szeretnél velem csinálni.

A lány tekintete végigsiklott a férfi ajkán, a nyakán, a kulcscsontja kemény vonalán, egészen a mellizmáig. A mellbimbói kemény gyöngyök voltak. A nő megnyalta az ajkait. Újra előkerültek az agyarai.

Többet is tudott volna kezdeni az agyaraival. Ki kellett terjesztenie a gondolkodását.

Felfelé és távolabb tolta, amíg a sarkának támaszkodott. Csillagfényes lakoma lett belőle. A baj csak az volt, hogy még mindig március volt, és ő megint fázott. Elgondolkozott, kezébe vette zseníliaköntösét, és felvette. Ahhoz, amit tenni akart, nem kellett sietnie. De nem tudott időt szakítani, ha reszketett és fázott.

–     Bemehetünk, ha szeretnéd?

A lány nem válaszolt a férfinak. Ehelyett széttárta a kezét mindkét mellizmán, megdörzsölte a férfi mellbimbóit, majd keményen simogatva lefelé vitte a kezét. A férfi háta meggörbült. – Vagy maradhatnánk itt is.

–    Szeretem a friss levegőt ‒ mondta. Lehajolt, és megnyalta a bal mellbimbóját. Még egyszer a tarkójára tette a kezét, dörzsölte és simogatta, vezette. A lány nyalta és nyalta.

Tudta, hogy az agyaraiból bájitalt szabadíthat fel, ezért a matracra helyezte a kezét, a férfi oldala és a karja közé, hogy stabilizálja magát. Tétovázott.

–     Csak tedd azt, ami jól esik ‒ mondta. – Bízz magadban.

A lány felnézett a férfira. Gyönyörűek az agyaraid, chérie.

Hosszú pillanatig tartotta Jean Pierre tekintetét, aztán visszanézett a férfi mellkasának vastag izmaira. A vágy ismét átjárta, és lecsapott rá.

Nehéz nyögés hagyta el a torkát, a háta meggörbült. – Ó, mon Dieu ‒ suttogta.

A nő koncentrált, és amikor a férfi felkiáltott, tudta, hogy olyat tett, amit még soha. Visszahúzta az agyarait, és megérintette a kis sebeket. Előre-hátra dörzsölgette.

A férfi háta újra teljesen meggörbült. – Ó, Istenem! Ó, Istenem! Fiona. Még soha nem éreztem ilyet. Biztos te vagy az, ahogyan hatsz rám. A bájital olyan, mint a tűz.

Megdörzsölte a mellizmát, és megsimogatta a mellbimbóját. A férfi ide-oda vonaglott.

–     Milyen érzés, Jean-Pierre? Áruld el!

A férfi találkozott a nő tekintetével. – Szörnyű égető érzés. Csodálatos égés. Egy fájdalom, ami egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. – Megfogta a lány kezét, és az ujjaival megdörzsölte.

A nő lehajolt, és figyelmeztetés nélkül belemélyesztette agyarait a jobb mellizmába, közvetlenül a mellbimbó fölé. Zihálni kezdett és a szemei elkerekedtek. A nő eltávolodott tőle és látta, hogy a férfiassága merev. Közel volt a beteljesüléshez.

Az, hogy a férfi ismét ilyen közel volt, a saját hátát is meggörbítette. Az agyarai most lüktettek, még többért könyörögve. Átvetette egyik lábát a férfi csípőjén, testét ráeresztette a férfira. Ujjaival a nyílásához vezette a férfit, és centiről centire elnyelte.

A férfi ide-oda dobálta a fejét. Zihált. – A bájital, mon Dieu. – A férfi egy sor francia szót ismételgetett, amit a lány nem értett. A férfi megrándult benne.

Nem volt sok ideje. A lány fölé hajolt, és a karjával oldalra szorította a fejét. Mozdulatlanul tartotta a férfit. Alacsonyra merült, és addig nyalogatta a nyakát, amíg fel nem emelkedtek az agyarai, amire szüksége volt. Nem gondolta túl a pillanatot, csak oldalra tolta a fejét, és olyan mélyre harapott, amit jónak érzett. Aztán olyan elixírt kezdett a szájába szívni, amelyet még soha nem ismert.

Óh. Istenem.

A vérének olyan íze volt, mint amilyen az íze és az illata, egyfajta gazdag, mámorító bor, de keserű kávés éllel, mindez keveredett és pokolian erotikus volt.

De ez több volt, mint a férfi íze. Hanem az ereje is. A lány megitta az erejét, és ahogy a vére a gyomrába ért, érezte, hogy csodálatos robbanások kezdenek kitörni az ereiben, egyik a másik után, amitől csak még mélyebbre húzódott. A hüvelye nedves volt, annyira nedves, és elkezdte megragadni, rángatni a férfit. Ó, mennyire szüksége volt rá, az egész férfira, aki benne mozgott.

Érezte a férfi kezét a derekán. És mielőtt felkészülhetett volna, a férfi pumpálni kezdett belé, kemény lökésekkel, mert merev volt és annyira készen állt. Vicsorgott és morgott, inkább vadállat volt, mint ember, és a lány imádta ezt.

Erősebben szívta a férfi nyakát, a karjával a helyén tartotta. A teste erőteljes hullámokban kezdett mozogni, csípőjének válaszlökéseivel viszonozta a férfi lökéseit. A férfi egyre gyorsabb lett. A nő követte a példáját.

A férfi vére a vérkeringésébe keveredett, majd agyarait kihúzta a nyakából, kezeit a férfi fejének két oldalára helyezte, és a csípőjét a férfi farkán dolgoztatta; húzta és rángatta, amíg az elragadtatás hatalmas tűzijátékként nem robbant át az agyán, a testén, és mélyen, olyan mélyen, hogy a gyönyör végigsöpört rajta, fel és fel, újra és újra.

Sikolyokat hallott: a saját hangját, aztán az övét, és oda-vissza, ahogy a férfi  és ő is elélvezett, keményen lovagolva rajta, a férfi csípője pumpálva, ahogy találkozott a lefelé dübörgő galoppjával.

–     Fiona, tarts ki! Megint elélvezek.

Megint. Ó, Istenem!

Még egyszer az ég felé kiáltott, és a gyönyör még egyszer megragadta a lányt, átjárta a testét, amíg a lány vele együtt kiáltott, a nevét a csillagokba küldve, repülve és repülve, míg végül a lány és a férfi ereje is elfogyott, és a lány összeesett rajta. 

Lexy