Alexa Riley: Too hard - VIII. fejezet

 

8. fejezet

Butch

–     Miért próbálsz elmenekülni előlem? – Hagynom kellene, hogy megtegye, de a testem nem engedi.

–     Nem tudom. – Megvonva a vállát félrenéz, de nem veszem be.

–   Azt hiszed, nem akarlak? – Megérintem az állát és kényszerítem, hogy felém nézzen.

Vannak előnyei annak, hogy idősebb vagyok és ez kevesebb időt jelent a feltételezésekre. Lehet, ha fiatalabb lennék, játszanám a hűvöset, esetleg nem sietnék, de elég régóta vagyok már a pályán ahhoz, hogy tudjam, mit akarok, ha meglátom. Lehet, hogy Harlow nem az, akit akarnom kellene, de ezt nem tudom befolyásolni. Az biztos, nem láttam a közeledését, szóval hogyan tudtam volna megakadályozni?

–     Aggódom, hogy okot keresel a menekülésre. – Az érzelmei annyira nyersek, így amikor ezt mondja, tudom, hogy a szíve mélyén ez az igazság.

–     Na, csak még nem állok készen arra, hogy felkelj. – Végigsimítok a kezeimmel a hátán és a feneke körül. – Tényleg be kell fejeznem a konyhádat, de nem akarom, hogy az imént történtek miatt elrohanj innen.

Látom az arcán lévő pírból, hogy elgondolkodott rajta.

–     Mivel azt mondtad, csak egyszer történhet, úgyhogy nem tudtam, hogy talán úgy érezted, hogy ezt muszáj megtenned.

A nevetésem halkan dübörög a mellkasomban, egy pillanatra a szemöldöke összeráncolódik, és aranyos kis vonal húzódik a szemei közé.

–  Nem teszek semmi olyat, amire nem vagyok egyébként is hajlandó. És ha tehetném, újra és újra megtenném.

–   Miért nem teszed? – Az alsó ajkánál fölbukkan a nyelve, érzem, ahogy ismét hozzám ringatja magát.

–  Az istenit, Harlow! – Visszateszem a fejem a kanapéra, miközben próbálom magam összeszedni. Újra ringatja a csípőjét, de ezt abba kell hagynom. – Nem tudnád csak úgy elfogadni, ahogy volt? Szükséged volt rám, én pedig segítettem neked. De nem akarsz egy olyan emberrel összeakaszkodni, mint én.

A keze végigsimít széles mellkasomon, érzem, ahogy megáll a kemény mellbimbóimon. – Miért ne akarnék olyasvalakivel összegabalyodni, mint te?

–     Elég idős vagyok ahhoz, hogy az apukád legyek. – Amint elhagyják a számat a szavak, azt kívánom, bárcsak visszavonnám őket. A szó a nyelvemen kurvára túl jól hangzik, nem akarom túlságosan beleélni magam.

–     Nem kellene, hogy így legyen. – Mintha olvasna a gondolataimban. – De én nem csinálok ilyesmit, soha. – Az arca ismét elpirul annak említésére, amit a konyhában csináltunk. – Azt akartam, hogy tudd, nagyon tetszett és szeretném újra csinálni, ha te is akarod.

Vörös hajzuhatagja az egyik vállára hullott, felfedve a szeplőket a nyakán és a kulcscsontján. Legszívesebben megcsókolnám mindegyiket, ráérősen eszembe vésném a mintázatukat, de nem lenne helyes. Ha ő olyan ártatlan, mint amilyennek gondolom, akkor nem érdemli meg, hogy olyasvalaki mellett kössön ki, mint én.

– Szerencsés lennék, ha az enyémnek nevezhetnélek, – mondom, miközben kinyújtom a kezem, és a hüvelykujjammal végigsimítok a puha, duzzadt ajkán, amely csókért könyörög. – De egyelőre nem lehet.

A tekintete elfordul az enyémről, utálom, hogy bármilyen fájdalmat okoztam neki. Magamhoz húzva felállok a kanapéról. A lába a padlóra ér, kezét a hasamra téve ellöki magát tőlem. Sóhajtok, amikor megfordul és a hálószobájába sétál, majd becsukja az ajtót. Legszívesebben utána futnék, de így a legjobb. Eleve nem kellett volna hozzáérnem. Nem csak azért, mert többet érdemel, hanem mert most már tudom, hogy mit hagyok ki, ez pedig belülről szétszakít.

Úgy döntök, hogy az aggodalmamat a munkámba fektetem, ezért bemegyek a konyhába. Végigsimítok az arcomon és hangosan felsóhajtok, mielőtt nekilátnék a munkának. Ez az egyetlen módja, hogy megbirkózzak ezzel a fajta fájdalommal. Dolgoznom kell, hogy elnyomjam magamban az összes hangot, ami azt kiabálja bennem, hogy fussak utána, és húzzam ki a fejem a seggemből. Fáj a mellkasom, ahogy kinyitom a szekrényét és kivágom a lemezeket. Bele sem tudok gondolni, mit tesz ez a szintű kék golyó a farkammal, de ez a legkisebb gondom. A szomorú tekintet a szemében, ahogy elfordult tőlem, elég ahhoz, hogy örökké kísértse az álmaimat.

Miért kellett fogadnom a hívást aznap este? Miért kellett besétálnom ide és találkoznom vele? Miért kellett ilyen kurva szépnek lennie? Ezek a kérdések játszódnak le a fejemben, miközben mozgok és izzadok. Aztán bekúszik a kérdés, amit nem merek feltenni, de nem enged el. Mi van, ha beadom a derekam?

Kurvára szétszakít belülről, úgy érzem, mintha kettéhasadnék. Nem tudom elhinni, hogy miután tinédzsereket neveltem fel, ez lesz az, ami megöl.

Órák telnek el, nem hagyom abba a munkát. Ennek az az előnye, hogy egy nap alatt elvégeztem egy olyan munkát, ami általában egy hétig tartana. Ha okos lennék, elhúztam volna, de túlságosan arra koncentráltam, hogy ne gondoljak arra, amit érzek, persze nem sikerült. Amint hátralépek és az ingem aljával letörlöm az arcomon lévő izzadtságot, minden visszaüt.

–     Ó, istenem, – hallom Harlow zihálását, amikor odanézek, látom, ahogy a csupasz hasamat bámulja.

Lenézve felmérem a saját hasamat, amely már régen túl van a hatos csomag évein, és már kissé puha a közepe táján. Én is szőrös vagyok, azon tűnődöm, vajon hozzászokott-e ahhoz, hogy fiatal, izmos, napbarnított bőrű pasikat lát, utálom, hogy talán nem tetszik neki, amit lát. Gyorsan lehúzom a pólómat és megfordulok, hogy összepakoljam a szerszámaimat.

–     Mondta már neked valaki, hogy úgy nézel ki, mint Jason Statham?– A nyelve előbújik, és megnyalja az alsó ajkát.

Azt hiszem a fiúk már megemlítették futólag, amikor a filmjeit néztük, de én egy kicsit puhább vagyok nála. Megvonom a vállam, nem válaszolok, miközben tovább lép a konyhába.

–     Nagyon gyönyörűen néz ki.

Legszívesebben azt mondanám neki, hogy ez semmi hozzá képest, de összeszorítom az állkapcsomat. Ki kell jutnom innen, utána ezek az érzések is megszűnnek. Nem számít, hogy tegnap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert csak rá gondoltam.

–     Köszönöm, – mondom, megragadom a szerszámövemet és átvetem a vállamon.

–     Szólj, hogy hová küldjem a számlát. Általában Nellie intézi az ilyesmit, de tudom, hogy ez vészhelyzet volt. – Nem néz rám, amit rohadtul nem bírok elviselni.

–     Nem kell fizetni. – A hangom olyan, mintha még sosem használtam volna. Halk és dübörög a mellkasomban, legszívesebben sikítanék, hogy megértse a fájdalmat, amit most érzek.

–  Ezt nem tehetem, Butch. –  A nevem hangzása az ajkán olyan, mint egy kés a szívembe. –Mindenért hálás vagyok, egyszerűen nem érezném helyesnek.

Ahogy azt mondja, hogy "mindenért", az sokkal több mindenre utal, mint a konyhai munkára.

–  A francba, – káromkodom, a szerszámaimat eldobva odamegyek hozzá. Hátát nekitolom a falnak, átkarolom a derekát, miközben a szám az övére tapad. Zihál, én pedig végigsimítom a nyelvem az ajkain, átadom magam mindannak, amit egész nap próbáltam megakadályozni.

Soha életemben nem voltam még ennyire féktelen, de megölelni és megcsókolni őt a legnagyszerűbb dolog, amit valaha éreztem. Önzőség, nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen luxusban részem. Szülőként mindig önmagadat helyezed háttérbe, azért teszed, mert szereted a gyerekeidet. De Harlow olyan ajtókat nyitott ki, amelyekről azt hittem, hogy örökre be vannak hegesztve.

–     Vacsorázz velem, – mondom ki, miközben a csókjaim lelassulnak. Nem hagyom abba, de legalább egy gondolatot képes vagyok megfogalmazni, amíg az ajkaim az övén vannak.

A kezei felkúsznak az ingemre és érzem az ujjait a mellkasomon. Úgy akarok dorombolni, mint egy kibaszott párduc a bőrömön lévő érintésétől, össze kell szorítanom a térdeimet, hogy ne essek el. Olyan régen volt már, hogy megérintettek, de még akkor sem éreztem ilyet.

–     Vacsora? – kérdezi két csók között, mire én bólintok. – Ma este? – Ismét bólintok és ő a számra mosolyog. – Igen!

–  Jó, – mondom, a homlokomat az övéhez szorítom, és próbálom magam összeszedni. – Hazamegyek és lezuhanyozom. Egy óra múlva visszajövök érted.

–  Ugye nem fogsz megint meghátrálni? – kérdezi, miközben felnéz rám a szempilláin keresztül.

Hogy is gondolhattam, hogy képes leszek uralkodni magamon, ha róla van szó?

–     Egy óra, – erősítem meg, ő pedig bólint, miközben megragadom a szerszámaimat. Az ajtóhoz megyek, még egyszer utoljára végignézek rajta. – Vegyél fel egy ruhát.

Ezzel kisétálok az ajtón és lemegyek a kocsimhoz. Belélegzem a meleg levegőt, próbálok nem gondolni arra, hogy mi minden sülhet el rosszul.

Lexy