Drága Mr. Black 9. fejezet

 Chloe

A következő nap félelmetes volt. 

Apa nemcsak rosszabbul volt, de magasra szökött a láza, és nem akarta bevenni a gyógyszereit. Emlékei nélkül őrült ember volt. Margie és én három könyörtelen órán át próbáltuk megnyugtatni. Végül az egyik tablettát összetörtük, és sikerült a joghurtjába tenni. A tabletta nagyon megnyugtatta.

Este hatkor már az ágyban feküdt, és zsibbadtan nézte a golfot. Sajnáltam őt. Utáltam, hogy be kellett csapnunk a békés állapota érdekében, hogy el kellett mondanunk neki, kik vagyunk, és segíteni akarunk, nem pedig bántani őt. Nem bízott bennünk.

Nemcsak az én apám állapota viselte meg az elmémet, hanem valaki másé is − Izzy apjáé. Úgy terveztem, hogy fél nyolc körül megyek át, bár ő hatot mondott. Ez egy késői vacsora és egy késői italozás lenne, de ürügyet adna arra, hogy minél hamarabb eljöjjek, mintha már elég későre járna. Úgy terveztem, hogy körülbelül egy órát maradok.

Igen, egyébként is ez volt a terv.

Eltartott egy darabig, amíg találtam valamit, amit felvehetek. Először egy ruhát akartam, de aztán rájöttem, hogy milyen könnyű lenne neki alácsempészni a kezét. A rövidnadrág túl kihívó lett volna, de nagyon meleg volt. Nem voltam hajlandó farmert felvenni, vagy idiótának tűnni azzal, hogy melegítőnadrágot viselek a nyár közepén.

Szóval, felhúztam egy saját készítésű farmernadrágot és egy fehér, levágott ujjú inget, megigazítottam a göndör sörényemet, felraktam egy indián stílusú fejpántot, aztán ki is léptem az ajtón.

A séta kevesebb mint egy percig tartott, de ahogy átmentem, úgy éreztem, mintha az egész életembe telt volna. A garázskapu nyitva volt, és Theo épp most sétált ki, kinyitotta a mélyhűtőt. Kivett egy csomag kiolvasztatlan steak-et (gondolom, hűvösen tartotta őket), és amikor meghallotta a lépteimet, felnézett. Gyorsan integettem, nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amikor megláttam őt. Elképesztően nézett ki. És biztos voltam benne, hogy semmit nem tett érte, hogy így nézzen ki.

Egyszerűen volt felöltözve. Cargo rövidnadrág, egy fekete póló, amely körbeölelte feszes testét, és egy pár fekete Nike cipő. A haja úgy nézett ki, mintha most nyírták, mosták és formázták volna. Tegnap még nem volt ilyen. Ezt nekem csinálta, vagy ez volt a hónapnak az a szakasza, amikor rutinszerűen levágták a haját? Akárhogy is, az öltözéke könnyed volt, az egész megjelenése sugárzó.

– Kicsi Lovag! – zengte, és intett egyet a kezével. Besétáltam a garázsba, elhaladtam a biciklije mellett, amelyet olajos szerszámok vettek körül. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz. – Felemelte a csomag steak-et, egy gyors pillantást vetett rá, mielőtt újra rám nézett volna. – Épp most akartam fűszerezni ezeket a steakeket, és feldobni a grillre.

– Öröm hallani.

Megfordult, kinyitotta az ajtót, és nyitva tartotta, hogy beengedjen. Jó ideje volt már, hogy utoljára betettem a lábam ebbe az otthonba. Utoljára azon az éjszakán... azon az éjszakán, amely mindent megváltoztatott.

Beléptem előtte, kibújtam a szandálomból, majd a konyhába sétáltam. A konyhapulton üres margaritás poharak álltak. A ház másképp nézett ki, modernebb annál az előkelő stílusnál, amit Mrs. Black igyekezett fenntartani.

A fekete készülékeket ezüstre cserélte, és most két sütő volt a falban velem szemben. A lapos tűzhely a tágas konyha közepét elfoglaló szigetpult tetejére épült. Theo utánam lépett be, most már mezítláb. Feltételeztem, hogy a japán hagyomány volt az egyetlen dolog, amihez ragaszkodott.

– Miért gondoltad, hogy nem jövök el? – kérdeztem, miközben leültem a sziget egyik párnázott bárszékére.

Theo a szemközti oldalra lépett, elővett egy henteskést, és átvágta a steakek köré tekert műanyagot. Miközben kivette a húsokat, vállat vont és azt mondta: – Közeledik a nyolc óra. A vacsorát általában öt és hét között szolgálják fel. – A szája egyik fele felrándult, görbe vigyort formázva.

– Az én... apám nincs túl jól. – Elfordítottam a tekintetem. – Tegnap voltam a boltban, mert a rossz napjain csak vaníliás joghurtot eszik. Vettem egy tonnányit.

– Embertelen. – rázta meg a fejét. – El sem hiszem, hogy min megy keresztül. Most, hogy végre időt tölthetsz vele, ő…

A szavai gyorsan elakadtak, amikor rájött, hova akar kilyukadni, és mennyire fájdalmas lenne hallanom.

Az volt Theóval a baj, hogy nem gondolkodott, mielőtt megszólalt. Kimondta a véleményét. Nem érdekelte, ha esetleg megbántja mások érzéseit. Izzy utálta, amikor a barátaink előtt vagy pizsamapartik alkalmával kiabált vele. Ő egy igazi férfi volt, aki nem szépítette a dolgokat, még a saját érzéseit sem.

Megfordult, és a mosogatóhoz sétált, hogy leöblítse a steakeket, véget vetve ezzel a beszélgetésnek. Miután ezt megtette, ismét mosolyogva pillantott át a válla fölött. 

– Gyere ide. – jelezte egy biccentéssel, hogy jöjjek.

– Mert...?

– Végeztem néhány szakács tanfolyamot. Szeretnék mutatni neked valamit.

Egyik vállát vonogatva megemelte, mintha nem akarná, hogy látszódjon a főzés miatti büszkesége. – Sok időm van mostanában. Tudsz főzni?

– Ha a ramen tészta és a szendvicsek annak számítanak, akkor azt hiszem, igen.

Nevetett, és figyelte, ahogy lecsúsztam a székről, és elindultam felé. Kihúzta a nedves steakeket, majd egy lépést tett balra, és egy vágódeszkára tette őket. A különböző konyhai eszközöket tartalmazó táskából előkapta a húskalapácsot, letépett egy lap műanyag fóliát, majd félretette őket. 

– Az nem számít – kuncogott, és felcsillant a szeme. – De megtanítalak egy kis apróságra. – Rámutatott valamire mellettem. – Fogd meg azokat a fűszereket, jó?

A fűszeres tálakért nyúltam, és oda akartam adni neki, de ő feltartotta a kezét. – Nah!

– Mi az? – kérdeztem.

– Ez mind a tiéd.

– Jaj, ne – ráztam meg a fejem, és a mellkasához szorítottam őket. – A hús olyan sós lesz. Jobb lenne, ha a profi csinálná.

Mosolyogva elkapta a fűszereket, és a pultra tette őket. 

– Rendben. De te klopfolsz. – Felvette a kalapácsot, átnyújtotta nekem, majd a műanyag lapot a steakek tetejére tette. – Gyerünk.

A szemem nyugtalanul villant fel rá. 

– Mi van, ha elbaszom?

– Nos, úgy látszik… – A szeme kissé kitágult, még mindig meleg volt a pillantása. Megnyugtató. – Valakinek mocskos szája lett, amíg távol volt, mi?

 – Bocsánat – mentegetőztem, miközben félreállt.

– Ne is törődj vele. Hallanod kéne Izzyt. Azt hiszem, néha elfelejti, hogy valójában az apjával beszél, amikor telefonálunk.

– Igen – eresztettem el egy nevetést. Amikor észrevette, hogy a lányát említette, egy pillanatnyi komolyság suhant át rajtunk. Olyan könnyű volt vele beszélgetni, olyan könnyű volt beleszeretni egy ilyen gyönyörű, laza emberbe. De az is segített, hogy megemlítette őt. Azonnal rájöttem: nem azért vagyok itt, hogy játszadozzak, sőt, még csak nem is azért, hogy házimunkát végezzek. Vacsorázni és inni jöttem.

Vacsora és italok.

Italok és vacsora.

Tök mindegy.

– Rendben – nyújtotta ki a kezét, a steak felé mutatott, és gyorsan el is tért a lánya témájáról. – Vegyél belőle. Üsd, amíg el nem kékül. 

Nevetve felemeltem a klopfolót, és rácsaptam a vörös húsra. Theo elsétált, és kinyitotta a teraszra vezető ajtókat. Ellenőrizte a grill hőmérsékletét, és én nem tudtam megállni, hogy elkalandozva nézzem őt.

Gyorsan, könnyedén mozgott. Még mindig volt benne valami. Lazán lépkedett, fejét feljebb emelte, de fölötte még mindig ott lebegett egy kis sötét felhő − egy olyan, amely soha nem fog eltűnni. Addig nem, amíg meg nem békél a múltjával. Vagy amíg már nem hibáztatja magát olyan dolgokért, amiket nem tudott irányítani.

Amikor visszatért a házba, leporolta a kezét, és elindult felém. Minél közelebb ért, annál feszültebb lettem. Ekkor vettem észre, hogy kölnit fújt magára. Földes illata megérintette az orromat, a fűszerek illata már régen elillant, amikor megállt mellettem. A karja megérintette az enyémet, keze átnyúlt rajtam, hogy felvegye az ízesítőket.

– Oké. Azt hiszem, rendben vagyunk – mondta, miközben még egyszer lecsaptam a klopfolót. Felkapott néhány csipetnyi fokhagymát, borsot és az általa összeállított sókeveréket, és az ujjaival rákente a steakekre. – Most feldobom ezeket a kicsiket a grillre. Amíg sülnek, keverek magunknak egy kis margaritát. – Felkapott egy serpenyőt, beletette a húsokat, és a teraszra sétált, kacsintott egyet, mielőtt kilépett volna.

– Jól hangzik – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva a gyomromban lüktető remegést. Theo feltette a steakeket a grillre, én pedig kíváncsi tekintettel sétáltam ki, és néztem, ahogy békésen oda-vissza forgatja őket.

Észrevéve a tekintetemet, röviden rám nézett, arcán egy csipetnyi szórakozással. 

– Valami jár a fejedben?

– Én csak... kíváncsi vagyok valamire. 

– Igen? Mi az?

– Nem is tudom… – hümmögtem, és leültem a padra, néhány centire a grilltől. Keresztbe tettem a lábam, felnéztem, és rajtakaptam, ahogy bámulja őket; fel-alá járatja rajtuk a tekintetét. Elfordította a fejét, nem nézett a szemembe, úgy tett, mintha a grillezett húsra koncentrálna. Én is úgy viselkedtem, mintha észre sem venném, hogy megbámult. – Most sokkal jobban néz ki, Mr. Black. 

Nevetve fújt egyet, és letette a villáját. 

– Jól van, már megint ez a Mr. Black dolog. Chloe − motyogta, felém fordult, és közelebb lépett. – Hívhatsz Theónak. Rájöttem, hogy van egy nagy elefánt a szobában – amivel valószínűleg foglalkoznunk kellene. Ha akarod, megbeszélhetjük. Remélhetőleg ettől majd megnyugszol. Olyan... feszültnek tűnsz. Látod, várni akartam azzal, hogy erről beszéljünk, de ha ragaszkodsz hozzá...

– Nem, nem erről van szó – válaszoltam gyorsan. Én csak... sok dolgom volt az utóbbi időben. És ha ettől tényleg jobban érzed magad, Theónak foglak hívni. Nem Mr. Blacknek.

– Jó. Nagyra értékelném. – Újra felvette az ezüstvillát. – Ami pedig azt az elefántot illeti a szobában, mi lenne, ha elengednénk, és úgy tennénk, mintha itt sem lett volna.

– Ezt akarod? – kérdeztem.

A szeme találkozott az enyémmel. 

– És te ezt akarod?

– Azt hiszem, ez lenne a legjobb – vallottam be, de a kijelentés mögött volt egy kis hazugság.

– Amit csak akarsz, Kicsi Lovag. – Nem vagyok benne biztos, hogy észrevette, de egy halvány mosoly futott végig az ajkán, amit gondolom, hogy el akart rejteni. Tudta, hogy itt még mindig szikrázik valami, valami, amit nagyon, nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni. Tűzijáték pattant. Elektromosság cikázott és pattogott, egyenesen a gyomromba lövellt.

Mély lélegzetet véve álltam, és figyeltem, ahogy még egyszer megfordítja a steakeket, majd leveszi őket a grillről. 

– Jól néz ki! – mondtam.

– Úgy gondolod? 

– Igen. Mostanában nagyon vágyom egy jó steakre.

– Még jó, hogy itt vagy a városban, nem? – kérdezte felfedve egyik gödröcskéjét, miközben én követtem őt befelé. Miután a serpenyőt letette a kezéből, a hűtőhöz ment, és elővett egy kancsó lime-os margaritát, majd jeget a fagyasztóból. A turmixgéphez nyúlt, és megkérdezte: – Szóval, jó a suli? Tetszik az USC?

– Ó, imádom! Úgy értem, először nem kedveltem a szobatársamat, de most már jó fej. Megértem őt.

– Sosem voltál az a típus, aki igazán barátkozik – mondta.

– Igen, apám is ezt mondta.

– Ez nem feltétlenül rossz dolog. Néha a túl sok barát bajhoz vezet... és stresszhez. Hidd el, nekem nagyon sok időbe telt, mire én is beletörődtem ebbe.

– Igen, én csak egy barátodat láttam átjönni. Nem Mr. Brant volt a neve, vagy valami ilyesmi? Jó fej srác.

– Igen... erről… – Elfordította a tekintetét, és jeget töltött a turmixgépbe. – Mr. Brant csak egy dolgot akart. El kellett engednem.

Összeszorítottam az ajkaimat. – Hogy érted ezt?

– Pénz... – Összevonta a szemöldökét. – Amikor megtudta, mi történt Janettel, gyakrabban jelent meg. Rájöttem, hogy csak kihasználta a helyzetemet, hogy közelebb kerüljön hozzám azért a néhány csekkért, amit a feleségem elvesztése miatt kapok.

– Mi? – kaptam levegő után. – Komolyan?

Bólintott.

– Micsoda seggfej.

– Egyetértek. 

Bekapcsolta a turmixgépet, még jobban összezúzta a már tört jeget, hangos kavargó zajjal töltve meg a szobát. Az előttem lévő terítő szélével játszadoztam, a vízszintes lenyomatokra koncentrálva.

– Soha nem tennék ilyet senkivel. Annyira... helytelennek tűnik – mondtam a zajszint fölé emelt hangon.

– Nos, adhatnék neki egy másik esélyt, mivel az anyja végre kitette a szűrét otthonról, és épp most rúgták ki egy jól fizető teherautó-vezetői állásból is − de nem teszem. Ő már felnőtt. Nehéz időszakon mentem keresztül, és a leggyengébb pontomon próbált meg kihasználni; eléggé elbaszott dolog. Megértem, hogy nincs pénze, de csak kérnie kellett volna. Mindig vigyázok azokra, akiket szeretek. Ezt ő is tudja. Ehelyett megpróbálta ellopni, átnézte a papírjaimat, hátha talál egy PIN-kódot a számláimhoz. Egyik este rajtakaptam az irodámban. – Megrázta a fejét, csalódottsága félreérthetetlen volt. – De hát ez van. – A turmixgép elhallgatott, két pohárba töltötte az italt, egyet magának, egyet nekem. A fiókból előhúzott egy lila szívószálat, és az egyik pohárba dobta, majd átcsúsztatta a pulton.

– Kedvenc színed – mosolygott rám.

– Nézzenek oda – incselkedtem. – Még mindig emlékszel.

 Elfogadtam az italt, úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem beszélünk tovább a csalfa barátairól és az elhunyt feleségéről. Gyorsan belekortyoltam, az ízlelőbimbóim mennyei tombolásba kezdtek, elárasztotta őket a fanyar lime. 

– Hűha! Ez tényleg nagyon finom.

– Hozzáadtam valamit a margarita keverékéhez, mielőtt ideértél. Érzed?

– Nem – ráztam meg a fejem. – De ez nagyszerű. Mi az?

– Azzal elrontanám.

– Csak mondd meg – nevettem.

Ivott egy kortyot a sajátjából, és a poharat a márványpultra helyezte, karjait összefonta.

– Csak néhány csepp cseresznye aroma.

– Hűha... ezt sosem gondoltam volna. Én eperre vagy málnára gondoltam.

– Majdnem. − A hűtőhöz lépett és elővett egy üvegtálat, benne krumplisalátával.

– Szóval, főzöl, mi? – érdeklődtem, felhúzva a szemöldökömet, miközben rámosolyogtam. – Most ezzel ütöd el az időt?

– Ez... segít. – Letette a tálat, majd lekapott két tányért a fenti szekrényből. – Látod, azért mentem el terápiára, mert anyám úgy gondolta, hogy hasznomra válhat. Én nem hittem benne, de szerencsére a terapeutám megértette ezt, ezért azt mondta, hogy keressek valami olyan elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmemet, enyhíti a gyász miatti nyomást. Levezetésként.

– Mikor mentél terápiára?

Tétovázott, kerülte a tekintetemet. – Körülbelül három hónappal azután, hogy elmentél. – „És csak egy hónappal azelőtt, hogy használtad az új játékszeredet.” – Kezdtem... spirálba kerülni. Ahelyett, hogy dolgozni mentem volna, a bárba kötöttem ki. Anyám egy nap beugrott, hogy megnézzen; látta, hogy olyan szarul nézek ki ahogy érzem is magam − ezért kért nekem időpontot, nem volt hajlandó vitatkozni velem emiatt. – Hálás vagyok érte – sóhajtotta. Anya mindig a legjobbat akarja, nem igaz?

– Hmm... a legtöbb anya.

– Ha már itt tartunk, hol van a tiéd? Régen láttam a kocsiját elöl parkolni.

– Hát, anyám úgy döntött, hogy ribanc lesz, és utazásra vágyó puma lesz belőle.

Kitört belőle a nevetés. – Puma? Tényleg? Fiatal sráccal? Nem tudom elképzelni.

– Tényleg? Mert én igen. Nem lehet sokkal idősebb nálam. – borzongtam meg. – Kicsit... furcsa, miután egész életemben apámmal láttam.

– Szóval csak úgy lelépett... itt hagyta apádat, hogy vigyázzon saját magára?

– Margie-t szerezte neki, és szerencsére megbízhatunk benne. Nagyon kedves nő. Az első számú gondja az apám, szóval ez jó, azt hiszem.

– Igen. – Tenyerét a pultra tette, izmai erőlködés nélkül megfeszültek. Elfordítottam a tekintetem a karjairól, de aztán találkozott a tekintetem az övével. „A fenébe is, rossz helyre néztem.” Lefelé kellett volna néznem, vagy balra, sőt jobbra is. De nem. Felfelé néztem, csapdába ejtve magam.

A pillantásunk összeakadt. És amikor ez megtörtént, nehéz volt elfordítani a tekintetünket.

Ember, ő tényleg gyönyörű látvány volt – ahogy mondani szokták, egy látvány, ami szemet gyönyörködtet. A tekintete az ajkaimra vándorolt, és egy pillanatig ott időzött, mielőtt elszakította volna; majd felvette a margaritáját, és újra a krumplisaláta felé fordult.

– Nos, mi lenne, ha ennénk, és egy kis időre elfelejtenénk a valóságot. Azt mondták, hogy az étel jó módja annak, hogy megvigasztaljuk a lelket. – Egy bólintással egyetértettem. 

– Persze, hadd mossak gyorsan kezet. Visszajövök, esküszöm. – A szemöldöke felszaladt, jót szórakozott az utolsó megjegyzésemen. Kiléptem a konyhából, és gondolatban elátkoztam magam az utolsó szavamért. – Visszajövök? – motyogtam az orrom alatt, amint beléptem a fürdőszobába. Mi a fenét akartam egyáltalán mondani? Hová mennék még?

Megmarkoltam a hűvös porcelánpult szélét, és magamat bámultam a tükörben. Ismerős mogyoróbarna szemek csillogtak a fenti világítástól, a gyomrom még mindig remegett.

Úgy éreztem... más vagyok. Megkönnyebbült? Élénk? Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy itt teljesen másképp éreztem magam, mint a saját házunkban. Mintha minden gondom eltűnt volna egy időre, és semmi sem számítana, csak az étel, az italok és... Theo.

Csak Theo.

Mindig Theo.

Duh, Theo!

Gyorsan megráztam a fejem, elfordítottam a csapot, és a kezemet a vízsugár alá dugtam. Aztán vizes kezemmel megdörzsöltem a szemem alatt, és újra végiggondoltam.

„Ez csak egy vacsora, Chloe. Csak vacsora. Tedd túl magad rajta.”

Elzártam a vizet, megszárítottam a kezem, majd kisétáltam. Theo nem volt a konyhában, amikor visszaértem. Homlok-ráncolva szólítottam a nevét, ő pedig a teraszról válaszolt, hangja nem messziről szólt. Ekkor vettem észre, hogy az italaink nincsenek a pultnál. Sem a tányérjaink, sem az ételek. Kisétáltam, mezítláb léptem a sima fán.

A sarokban álló kerek asztalnál ült, melyen a két tányér étel egymással szemben volt megterítve.

– Gondoltam, itt is ehetnénk. Jó idő van ma este.

Róla az égbolt csillagaira néztem, és megragadtam az ajtókilincset. Szél lengett körülöttem, végigsimított a hajamon, és beburkolt megnyugtató áramlásába. Nagyon jó este volt ahhoz, hogy kint együnk, ezért előrementem, és elfoglaltam a vele szemben lévő helyet.

Mosoly ült az ajkán és figyelte, ahogy kényelembe helyezem magam. 

– Mi az? – nevettem el magam.

– Semmi. – Összepréselte az ajkát, felkapott egy villát, és beleszúrta az egyik steakbe, majd a tányéromra tette. – Szolgáld ki magad, amivel csak akarod.

Böngésztem a választékot, tekintetem a krumplisalátáról a zöldbabra, majd a sárga rizsre tévedt. Vettem magamnak rizst és zöldbabot, és úgy döntöttem, hogy a krumplisalátát eszem meg utoljára.

– Valójában... – mondta Theo, és amikor felnéztem, még mindig engem bámult, kíváncsi tekintettel. Kiegyenesítettem a hátamat, elbizonytalanodtam, ahogy engem fürkészett. – Csak azt akartam, hogy tudd, ma este remekül nézel ki. Tényleg nagyszerűen. Tetszik ez a modern hippi dolog, amiket viselsz.

– Ó. – Elharaptam egy mosolyt, és belemélyesztettem a villámat a zöldbabba. – Uh, köszönöm.

Tudtam, hogy valakinek tetszeni fog. Mariah utálta, ahogy öltözködöm, Izzy pedig nem értette a választásaimat, amikor bevásároltunk, de Theónak tetszett. A szívem megdobbant.

Bólintott, és belevágott a steakjébe. A vacsora alatt alig beszélgettünk. Más hang nem is igen hallatszott, mint a nappaliban lévő hangrendszeren játszott zene.

Beszélgettünk apró dolgokról, például más ételekről, amelyeket megtanult elkészíteni, arról, hogy most már elég alkalmazottja van a boltjában ahhoz, hogy működtesse, és hogy neki már nem is kell dolgoznia a boltban. Erre nagyon büszke volt. Végre olyan helyzetbe került, hogy egész nap azt csinálhatta, amit akart, és még pénzt is keresett vele. Büszke voltam rá ezért. Mindig csak erről beszélt. A boltjáról. Az álmairól. Nagyszerű volt.

Vacsora után kimentünk a konyhába egy újabb kör margaritára, és még egy szeletet is ettem az általa készített citromos pitéből. Nagyon finom volt. Ez a főzős hobbija csodálatosan bevált.

Végre megnéztem az időt a mobilomon, amikor a poharaink kiürültek, és a pitéinket félig megettük. Közeledett a 23 óra. El sem hittem, milyen gyorsan telt az idő. Bár eleinte kissé kínos volt, és igen, volt egy túlméretezett elefánt a szobában, de nagyon jól éreztem magam. Nem voltam hajlandó beszélni az említett elefántról, mert kockázatos volt, és ezt nem akartam vállalni. Nem akartam tönkretenni egy ilyen nagyszerű estét.

– Hűha – lepődtem meg. – Későre jár. Mennem kéne megnézni az apámat.

– A francba, valóban. – Biztos voltam benne, hogy lelkesnek akar tűnni, de a hangja messze nem volt az, inkább kissé lehangolt. Láttam a szemében a vereséget, azt, hogy a távollétem hamarosan visszahozza a magányt. Utáltam, de ez nem volt mentség. Bár Margie ott volt, én magam akartam megnézni apát. Szüksége volt egy kis pihenésre, egy kis alvásra, miután egész nap vele foglalkozott.

– Talán... beugorhatnék valamikor a hét folyamán? Hozhatnék pizzát vagy valamit. Nem próbálok meg főzni – ajánlottam fel mosolyogva.

Megdörzsölte a homlokát, miközben követett a garázsajtóhoz. 

– Igen, persze. Csak szólj nekem. A beosztásom már elég rendezett. Nem csinálok túl sok dolgot mostanában.

Belebújtam a szandálomba, majd kisétáltam. A garázsban már nem égett a villany. Kiléptem az éjszakába, de a konyhából és az előszobából áradó fényektől még mindig láttam őt.

– Mindenképpen szólni fogok. – Hátraléptem egy lépést, majdnem megbotlottam a saját lábamban. Elkapott, mielőtt a mellettem lévő polcnak ütköztem volna, a könyököm tartott fogva.

– Óvatosan – motyogta.

A lélegzetem elakadt a közelség miatt. Pont előttem állt, a keze még mindig a karomon, most már lefelé haladva. Biztos voltam benne, hogy nem szándékosan, de ez nem akadályozta meg, hogy a testem felforrósodjon, a gyomrom összeszoruljon.

Ismét az ajkaimra nézett, annyira meg akarta kóstolni, de mielőtt észbe kaphattam volna, a keze már nem volt a karomon, és hátrált egy lépést. A tekintete még mindig lágy volt, de tele lángoló tűzzel. Rózsaszín ajkai megmozdultak, olyan módon, ami túlságosan is ismerős volt számomra. Azt hiszem, már nem tudott mit tenni. Amióta csak meglátott a piacon, azóta akarta azt, ami most fog történni.

Ez valóban váratlanul ért.

Előrehajolt, és egy sima, kissé nedves csókot nyomott az arcomra.

– Hamarosan találkozunk, Chloe.

A hangja mély volt, egészen a bugyimig hatolt, a szája csak néhány milliméterre volt a fülemtől.

– Viszlát, Theo – suttogtam, mogyoróbarna íriszem összefonódott az ő barna íriszével. Végül elszakadtam tőlük, és megfordultam, kibotorkáltam a garázsból, és átsiettem az utca túloldalára, mielőtt valami drasztikusat tettem volna. Hátrapillantottam, amikor a bejárati ajtónál megálltam.

Még mindig ott állt bent, csak néhány centire a garázsajtótól. Az utcai lámpáktól láttam, hogy mosolyog a jól nyírt kecskeszakáll alatt. Az egyik keze a zsebében volt, a másikat az előtte lévő falon tartotta, ahol a kapcsoló volt.

Egy apró integetéssel elköszöntem, kinyitottam a bejárati ajtót, és mielőtt becsukhattam volna, hallottam, hogy bezárul a garázskapuja, ami megvédett a jelenlététől.

Másnap nem láttam őt.

De az azt követő napon láttam őt... és nem volt egyedül. Minden szédülés, amit a közös vacsorától kezdve az arcomra adott apró pusziig éreztem, azonnal eltűnt, amikor megláttam, hogy ugyanaz a szőke lány egy fehér Hondával, rózsaszín felnikkel a háza elé hajtott.

Ott álltam az ablakomnál, bámultam kifelé, és vártam, hogy mi fog történni. Együtt jöttek ki a házból, bepattantak a Chargerjébe, és elindultak. Aznap este hét körül mentek el, és csak éjfélkor jöttek vissza.

Amikor megérkeztek, hallottam, hogy az autója megállt. Eszeveszetten kimásztam az ágyból, és néztem, ahogy a kocsi ablakán keresztül búcsúcsókot ad a lánynak. Kihajtott a kocsifelhajtóról, és otthagyta Primrose-t, bár biztos voltam benne, hogy csak éjszakára.

Ezúttal a függönyöm félre volt akasztva, és lehet, hogy szándékosan tartottam így, hogy lássam, mikor tér vissza. Folytattam az őrködést. Belépett a házba, néhány lámpa felvillant, majd a hálószobában kigyulladt a villany.

Amire nem számítottam, az az volt, hogy a redőnyök kinyílnak, és ő ott áll. Pontosan az ablaknál, és pont az enyémet nézi. Zihálva hátráltam, hátamat a falhoz szorítva.

„Látott engem? Tudta, hogy figyelek?”

Nem tudtam.

Még egy pillantást mertem vetni rá, és láttam, hogy még mindig ott áll, a feje olyan dőlésben, ahogyan általában tartotta. Ártatlan. Kíváncsi. Póló nélkül ment el, a farmer, amit viselt, mélyen lógott a csípőjén, megmutatva két szelet finom V-jét.

Összevontam a szemöldököm. Nem voltam biztos benne, hogy lát engem. Otthagyta az ablakot, én pedig vártam. Másodpercekkel később a telefonom megszólalt az éjjeliszekrényen. Arra néztem, a szívem még mindig kalapált. Odaléptem és felvettem, de visszamentem az ablakhoz. Megint ott volt, a füléhez szorítva a telefont.

Aztán rájöttem. Lenéztem a képernyőn felvillanó személy nevére. Mr. Black. Meglepődve, a szívem felgyorsult, és lágy hangon válaszoltam. 

– Mr. Black?

– Szia Chloe.

– Minden rendben?

– Nem tudom − mondta halkan. – Mondd meg te.

– Hogy érted ezt?

– Csak maradsz a szobádban és figyelsz engem, vagy átjössz és tényleg beszélgetünk?

Elfojtottam egy nevetést, felnéztem, forróság lepte el az arcom. Zavarba jönni, enyhe kifejezés lett volna. – Én... nem tudom, mire gondolsz.

– Kapcsold fel a lámpádat – követelte.

– Miért?

– Látni akarlak.

Tétován a lámpám felé néztem. Csendben állt, várta, hogy tegyem amit mond. Kifújtam a levegőt, és felkapcsoltam a lámpát. Aztán újra az ablakhoz mentem, és ő még mindig ott volt. Az arckifejezése azonban megváltozott. Most már mosolygott. Szelíd volt. Kedves.

– A fenébe. Van olyan, hogy nem nézel ki jól?

– Kérlek – nevettem, és megrángattam a pólóm szegélyét. Ekkor vettem észre, hogy nincs rajtam melltartó. A karommal eltakartam a mellkasomat.

– Ne csináld ezt.

– Mit ne csináljak?

– Ne takard el magad. Csak állj ott... hadd nézzelek.

Lassan leengedtem a kezemet, és előrebámultam, hogy Mr. Blacknek is szemet szúrjon. A legtermészetesebb állapotomban voltam – a hajam kontyba tűzve, a sortom túl rövid volt, túl sokat mutatott a lábaimból, és egy fehér atlétát viseltem, amely feszes, barna mellbimbóimat nem nagyon takarta.

– Mit csinálunk? – kérdeztem, alig hallható hangon.

Egy pillanatra elhallgatott, arca most már komoly volt. – Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Nem tudom, hogy kellene-e...

– Én sem tudom, hogy nekünk kellene-e. – Láttam, hogy mocorog és lenéz. – Tudod, Chloe, én mindig is rád gondoltam. – Felemelte a fejét. – Még egy hete sem vagy itt, és máris vissza akarlak kapni.

– És mi van a lánnyal, aki most ment el?

– Ő egy... barát.

– Akivel csókolózol és lefekszel? – kérdeztem, hangom tele volt szarkazmussal.

 – Könnyedén ejthetem őt. Semmiség − mondta.

Egy pillanatra elhallgatott. – Határozottan dobom, ha hagyod...

– Hogy érted, hogy hagyjam?

– Tudom, hogy még mindig fenntartod a kapcsolatot Izzyvel. Tudom, hogy bűntudatod van emiatt. A francba, én is így vagyok. Gyűlölne, ha tudná, hogy valaha is ilyen módon hozzád nyúltam...

– De?

– De jobban érzem magam melletted. Mintha a lelked feltöltene, pozitív energiát adna. Nem hiszem, hogy le kellene tagadnom ezt az érzést. Túl jó érzés – szinte olyan, mint egy mámor.

Egy pillanatra elhallgattam, és találkozott a tekintetünk, miközben telt mosolyra húzódott a szája. – Már egy ideje üresnek érzem magam – nos, mióta elhagytam Primrose-t.

– Én is. Emlékszel arra az estére, amikor a szobámba segítettél?

Pontosan tudtam, melyik este. – Igen.

– Soha nem éreztem még ennyire élőnek magam, Chloe. Féltem, hogy túl messzire megyek veled – úgy értem, fiatal vagy, és akkor még alig tudtál valamit, de nem tudtam megállni. Nem tudtam uralkodni a késztetésen, amit éreztem miattad. Minden porcikádat meg akartam simogatni. A kezemben akartam tartani az arcodat, egész éjjel a szemedbe bámulni, miközben a legédesebben szeretkezem veled. Talán azt hitted, hogy csak egy gyors megdugható puncira gondoltam. – Megrázta a fejét. – Nem, bízz bennem. Sokkal többet jelentett nekem ennél. Mintha a legtöbb gondom elszállt volna abban az egyetlen pillanatban. Mintha... élhetnék, és nem érezném magam olyan kibaszott szomorúnak.

Szavai lángra lobbantották a lelkemet. Komoly arccal küzdöttem a mosoly ellen.

– Azt gondoltam, hogy csak azért csináltad, hogy érezz valamit... kiengedd a gőzt, érted?

– Nem… – A feje rosszallóan mozdult egyik oldalról a másikra. – El sem hiszem, hogy ezt kimondom, de nagyon jól tudod, hogy már régóta érzek irántad valamit. Tudom, hogy másoknak ez kurvára perverznek tűnik, és mintha elcseszett lennék, de te jó kislány vagy. Janeten kívül csak te ismersz engem. Veled tartom a kapcsolatot. Még csak beszélnem sem kell, és máris tudod, mi a baj. Jól érzem magam melletted. Az ember, akit szeretsz, az a legjobb, ha a közeledben van. És amikor elmentél, az pokolian fájt. Látni, ahogy elmész, és nem tudlak megállítani, mert nem vagy az enyém. Évekig az enyémnek tekintettelek – nevetett. – Valami őrült módon az enyémnek tekintettelek, és csak magamnak akartalak, senki másnak. Fájt elengedni ezt.

– Tényleg?

– Igen. Évek óta mindig szükségtelenül éreztem, hogy meg kell védenem téged. Talán ez a szükséglet mélyen gyökerezik, olyan helyeken, amelyeket nem tudok irányítani vagy távol tartani magamtól, bármennyire is próbálkozom, vagy bármennyire is éget. – Egy pillanatra elhallgatott. Egymásra meredtünk. – Csak add nekem a nyarat, Chloe. Hagyd, hogy ez a nyár a miénk legyen. Tudom, hogy kíváncsi voltál. Tudom, hogy vágytál rám. Tudod, honnan tudom?

– Honnan? – suttogtam.

– Mert minden kibaszott nap vágyom arra a szűk, édes puncidra – villantott egy mosolyt Theo. Összeszorítottam a lábaim, fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem. Nagyszerű. Most már teljesen be voltam indulva.

– Csak a nyár − kérlelt.

Lehajtottam a fejem, és a lábujjaimra koncentráltam. – Theo... nem tudom. Csak olyan rossznak tűnik Izzy miatt, és hogy olyan gyorsan történt, miután Mrs. Black elhunyt...

– Tudom – suttogta, és elvágta a szavam. – Tudom. És megértem. – Felnéztem. Néhány másodpercig néztük egymást, a szemei színe a mogyoróbarna színnel egyezett, a lélegzetünk elakadt, mígnem ő az üvegre nyomta a tenyerét, és azt mondta: – Csak... hagyjuk. Megpróbálom, ha te is megpróbálod.

– Megfontolom.

Az arca egyik oldala felemelkedett, ahogy félmosolyra húzta az ajkait. 

– Álmodj rólam.

A kezemet a hűvös üvegre nyomtam, a torkomtól a mellkasomig virágzó meleg érzéssel. A lehető legédesebb módon égetett. Úgy éreztem, csuromvizes vagyok odalent, és égető szükségem volt rá, hogy elvegyen – úgy kielégítsen, ahogy egyik önző főiskolás fiú sem tudott volna.

Szükségem volt egy férfira, de nem akármilyenre. Azt a gyönyörű, dicsőséges férfit akartam, aki csak méterekre állt tőlem, hasonló kísértésekre vágyva. 

– Jó éjt, Mr. Black.

Kuncogott, és a hangjától a gyomrom felhevült vágytól kavargott. 

– Jó éjt, Miss Knight.