Jessica Prince: Bad Alibi - Tizennyolcadik fejezet

 

18. fejezet

Farah

–  Oké, tudom, azt mondtam, veled örülök, mert Cannon kihúzta a fejét a seggéből, de ez kezd nevetségessé válni.

Az elégedetlenkedő megjegyzésre Bucktól a zaklatott tekintetű Shane felé fordultam, és felhúztam a szemöldökömet.

–   Huh?

– Már egy hete, bébi! - kiáltotta, amikor a megdöbbenés nem tűnt el az arcomról, kifújta a levegőt, és drámaian forgatta a szemét. – Megértettük. Ti ketten épp azon a magaslaton lovagoltok, ami minden új kapcsolat elején jön, de szinte minden este itt van, mióta összejöttetek, és az, hogy látnom kell, ahogy ti ketten gülüszemeket meresztetek egymásra, csak egy kirívó emlékeztető arra, milyen régóta nem szexeltem.

–  És ezzel a megjegyzéssel én kiszállok, - jelentette ki Buck. Farmerja derékszíjába dugta a fehér törülközőt, amivel a pultot törölgette, aztán megpördült az egyik csizmáján, és a pult másik végébe szaladt, a feje fölött integetett, amikor nevetve utána szóltam.

–     Gyáva!

Visszafordultam a barátomhoz, és rajtakaptam, hogy homlokráncolva bámul a biliárdasztalok felé.

–     Ugyan már! Annyira azért csak nem vagyunk rosszak.

Fújt egyet, és drámaian megforgatta a szemét.

–     Ugyan már, - gúnyolódott. – Most is úgy néz rád, mintha az elméjével vetkőztetne le.

Az biztos, hogy amikor az irányába kukucskáltam, Cannon engem bámult - vagy inkább a seggemet -, ahogy Shane mondta. Az egész testemen éreztem ezt a pillantást.

Mintha megérezte volna a rá irányuló tekintetemet, Cannon szemei felfelé vándoroltak, és amikor az enyémen landoltak, rám kacsintott, amitől a mellbimbóim megfeszültek.

–     Édes Istenem! Ha nem hagyjátok abba a szemmel baszást, mindkettőtöket lefújlak egy slaggal.

Nevetve dobtam hátra a fejem. Nem emlékeztem, hogy a Redemptionbe költözés előtt volt-e olyan alkalom, amikor ilyen erősen vagy olyan hosszan nevettem volna, hogy szegény, használaton kívüli izmaim megfájdultak a túlzott megerőltetéstől.

– Sajnálom, drágám, - mondtam, amint képes voltam megszólalni a lappangó kuncogáson túl. –Ígérem, hogy megpróbálom jobban csinálni.

Fintorgott, de nem volt tűz a szemében.

–  Uh huh. Hivatalosan is átadtad magad a Cannon-effektusnak. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, édesem, de veszett ügy vagy.

Ezután szétváltunk. Ő a saját részlegéhez ment, én pedig az enyémhez. Miután az én asztalaimról gondoskodtam, átmentem a biliárdasztalokhoz.

–     Sziasztok, srácok, hogy mennek itt a dolgok? Szükségetek van valamire?

–   Szükségem van valamire, - dörmögte Cannon, mielőtt megragadta a csípőmet, és az ölébe rántott. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, és annak ellenére, hogy mennyire vágytam rá, Shane kedvéért kényszerítettem magam, hogy visszahúzódjak, mielőtt az ajkainknak esélyük lett volna összekapcsolódni.

Végül is, valahogy igaza van. Az elmúlt héten minden adandó alkalommal csókolóztunk és hancúroztunk, mint két kanos tinédzser. Ha egyetlen érintése nem lett volna elég ahhoz, hogy az agyam meghibásodjon, talán zavarba jöttem volna a viselkedésünktől, de a fenébe is, ha hagyom, hogy érdekeljen.

Az egyetlen rossz dolog, ami árnyékot vetett az elmúlt hétre, az a tény volt, hogy még mindig nem volt bátorságom továbblépni. Azonban minden alkalommal, amikor a dolgok kezdtek túl hevessé válni, és mielőtt esélyem lett volna pánikba esni vagy kiborulni, Cannon megállított minket. Nem lehettem biztos benne, de szinte úgy tűnt, mintha érezte volna, hogy lassan kell haladnom a dolgokkal.

–  Ah, ah. Ebből itt semmi nem lesz, - dorgáltam. – Shane megfenyegetett, hogy lefröcsköl minket, ha nem hagyjuk abba, és szerintem komolyan gondolja.

Az ujjai halk kuncogásra a csípőmbe nyomódtak.

– Rendben. Akkor mi lenne, ha hagynád, hogy megtanítsalak biliárdozni? Így annyiszor simulhatok hozzád, ahányszor csak akarok, ő pedig nem szólhat szart se, mert tökéletes kifogásom lesz rá.

Incselkedő mosollyal álltam fel az öléből.

–     Ó, milyen édes, hogy azt hiszed, taníthatsz nekem bármit, amit még nem tudok, ha biliárdról van szó.

–     Ó, a fenébe is, fiam, - huhogta Banks, a többi sráccal együtt az asztaluknál. – Csak a fülem csal, vagy a csajod épp kihívást intézett hozzád?

Cannon tekintete nem mozdult el rólam. A szája olyan bűnös vigyorra húzódott, aminek ígéretét a csontjaimban éreztem, amikor talpra állt, és a tenyerét az asztalra támasztotta.

–     Ezt tetted, bébi? Csak úgy kihívtál?

A kezemet a csípőmre támasztottam, és szembefordultam a pasimmal.

–     Ha így akarod nevezni.

Nem vette le a tekintetét az enyémről, miközben olyan hangosan kiáltott, hogy szinte mindenki hallotta a bárban.

–     Darla! Farah szünetet tart!

–     Még van tíz perce! - viszonozta ugyanilyen hangosan a főnököm.

–     Igen, de kihívta a biliárdban való jártasságomat. Most kell megleckéztetnem!

Darla egyetlen válasza az volt, hogy hosszan és hangosan nevetett.

Amikor Cannon ismét hozzám szólt, lehalkította a hangját, amivel megőrjített.

–     Jól van, kis kolibrim. Lássuk, mit tudsz.

Ez jó móka lesz.

***

Odamentem a falhoz, és kiválasztottam egy dákót, miközben Cannon a golyókat pörgette, és mindent megtettem, hogy visszafogjam a mosolyomat. Imádtam Cannon magabiztosságát, de nagyon jó móka lesz szétrúgni a seggét.

Soha nem játszottam, mielőtt a főiskolán elkezdtem egy bárban dolgozni, de ez csak egy jelentéktelen dolog volt. Hallottál olyan történeteket, amikor az emberek először ültek le a zongorához, és egyszerűen tudták, hogyan kell játszani. Hát, velem és a biliárddal is így volt. Fogtam egy dákót, és rájöttem, hogy jó vagyok. Átkozottul jó voltam. És épp azon voltam, hogy megtanítsak a barátomnak egy-két dolgot.

Visszamegyek az asztalhoz és észreveszem az összegyűlt tömeget. Nemcsak a srácok gyűltek körénk, hanem a vendégek közül is sokan csatlakoztak hozzájuk, köztük Jeb Franklin és egy maroknyi más törzsvendég.

Cannon pimaszul rám mosolygott, és megragadta a saját dákóját.

–     Készen állsz?

–     Igen.

–     Jó. Megpróbálok kíméletes lenni, és mivel úriember vagyok, még azt is hagyom, hogy te kezdj.

Kuncogva csóváltam a fejem.

–     Ezt még megbánod, édesem.

–  Ötvenet tettem a gyönyörű Farahra, - kiáltotta Banks egy másodperccel később, aztán fogadásokat kezdett el kötni a körülötte állókkal.

–     Tényleg, öreg? - Cannon az apja felé lőtt. Banks csak megvonta a vállát, és tovább gyűjtötte a pénzt.

Az asztal túloldaláról figyelt engem, be kellett vallanom, hogy a heves tekintetétől kissé elbizonytalanodtam, de valahogy sikerült leráznom magamról, és löktem. Egy másodperccel később két golyót zsebeltem be. Kihúzva magam átnéztem Cannonra, élveztem a jóképű arcára kiülő megdöbbenést.

–     Ó, nézd csak! Két ilyen csíkos golyót juttattam a lyukakba. Ez jó, nem?

A mosolya lehervadt, miközben a körülötte állók huhogtak és nevettek.

–     Jól van, okostojás. Csak lődd ki a következőt.

Ezt tettem, és az utána következő hármat is. Az ötödik lövést elhibáztam, és néztem, ahogy Cannon zsebre vágja a hármast. Elég jó volt, ezt meg kell hagyni. De én jobb voltam.

Alig tíz perc múlva már majdnem tiszta volt az asztal. Cannonnak még mindig volt egy szolid lapja az asztalon, nekem csak a nyolcasom volt.

Éppen az asztalt tanulmányoztam, amikor Cannon a hátam mögé lépett, és éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a nyakamat, miközben halkan beszélt.

–     Kemény játék, Kolibri. Gondolod, meg tudod csinálni?

Nem tévedett. Nem volt jó dobás, amit megtehettem volna. A nyolcast zsebre vágni trükkösnek ígérkezett.

A vállam fölött nézve rá, a tekintetemet az ajkáról a szemére vezettem, és éreztem azt a bizsergést, amit minden alkalommal, amikor ránéztem.

–     Nem aggódom.

–     Akkor mi lenne, ha érdekesebbé tennénk a dolgot?

A szeme elsötétült, a mellkasom megremegett egy belégzésre. – Igen? Mire gondoltál?

Még közelebb hajolt, ajkait közvetlenül a fülemre tapasztotta, és ahogy beszélt, megborzongtam.

–     Ha nyerek, ma este hazajössz velem.

A bőröm hirtelen túl feszesnek éreztem. A bár zaja tompa morajlássá tompult, ahogy Cannon lett az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam.

–     És ha én nyerek?

–     Amit csak akarsz, Farah. Csak annyit kell tenned, hogy megnevezed.

Miután kiadta a kihívást, hátrált, és teret engedett nekem. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy megszólalhassak. A hozzám legközelebbi sarokzsebre mutatva, megneveztem az utolsó lökésemet.

–     Nyolcas golyó, bal sarokzseb.

–     A pokolba! - Scooter felkiáltott. - Ez az ütés lehetetlen. A csaj száz dolcsit veszít nekem!

–     Fogd be az istenverte szádat, és hagyd, koncentrálni, - dörmögte Banks, és tarkón vágta a haverját, mielőtt biccentve felém fordult. – Csak nyugodtan, édesem.

Elmosolyodtam, aztán az asztalhoz hajoltam. A dákóm tökéletesen eltalálta a célt. A dákógolyó belecsapódott a nyolcasba, és végigrepült az asztalon, a szélén lepattant, ahogy reméltem, és visszavitorlázott felém. Aztán pont abba a zsebbe esett, amit megneveztem.

–     Ez az, baszd meg! - Banks felhördült. – Ez az, erről van szó!

Azok, akik rám fogadtak, ujjongva gyűjtötték be a pénzüket, míg azok, akik Cannonra, morgolódtak a pénzveszteség miatt. De amíg mindez történt, én csak egy bizonyos magas, tetovált szőkére figyeltem.

Megrázta a fejét, és kuncogott, majd kinyújtotta a kezét, a csuklómnál fogva megragadva az ölelésébe rántott.

– Hát nem vagy tele meglepetésekkel? Ki gondolta volna, hogy a csajom így tud lökni?

–  Nem vertelek át, - mondtam vigyorogva, miközben mélyebben felé hajoltam. – Tisztességesen figyelmeztettelek. Csak úgy döntöttél, hogy nem hallgatsz rám.

Cannon lehajtotta a fejét, amitől az ajkai az enyémhez értek, miközben megszólalt.

–     Nos, akkor tisztességesen nyertél. Szóval nevezd meg a nyereményedet, Kolibri.

Hatalmasat mosolyogtam, majd pontosan elmondtam neki, hogy mit akarok, még akkor is, ha halálra rémültem tőle.

–     Hogy ma este hazamehessek veled.

Éreztem, ahogy a morgásának rezgése végigzúg a mellkasomon, és abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy vége legyen a műszakomnak.

Éppen megcsókolni készültem, amikor Buck hangos hangja áthallatszott a bárban.

–     Farah, kislány! Itt van egy férfi, aki téged keres!

A szemöldököm ráncoltam, miközben motyogtam.

–     Pedig az összes férfi, akit ismerek, itt van.

Cannon izmai megfeszültek, a feje a bár irányába fordult, mielőtt megragadta a kezem, és elkezdett abba az irányba húzni. Abban a pillanatban, hogy kiértünk a tömegből, megálltam, és lenyeltem egy döbbent lélegzetet.

–     Ismered azt a fickót?

–   Ő az exem. - Éreztem, ahogy Cannon szemei az arcomba fúródnak, de nem tudtam levenni a figyelmemet a pultnál álló férfiról. Lance úgy nézett ki, mintha épp egy country klub vacsorájáról jött volna, egy szál chinóban és egy halványkék pólóban állt, tökéletesen fésült világosbarna haja megfelelően állt, arcát pedig babapopsi simára borotválta, úgy tűnt ki a Bad Alibi többi embere közül, mint egy fájó hüvelykujj. Amióta csak ismertem, most az egyszer ő volt az, aki nem illett bele. És amikor megláttam őt itt, az én báromban, az én városomban, olyan dühhullám tört rám, amilyent még soha nem éreztem.

–     Az a rohadék, - dörmögtem, kitéptem a kezem Cannon kezéből, és letrappoltam a lépcsőn. Egy méterre voltam tőle, amikor megfordult, és észrevett, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől.

–     Hűha. Farah, úgy nézel ki...

–     Ugye csak viccelsz velem? - köptem ki, tűz gyúlt az ereimben.

–  Farah, édesem. Már az egész istenverte várost átkutattam utánad. Olyan jó látni téged.

– Nos, az érzés nem kölcsönös, Lance. Mi a fenét keresel itt? - ordítottam, és a mellkasába fúrtam az ujjamat.

–  Szerinted mit keresek itt? - válaszolta, miközben a szemei úgy vándoroltak végig az arcomon, a hajamon és a testemen, mintha még sosem látott volna.

–  Nem tudom. Az égvilágon el sem tudom képzelni, hogy miért pont most próbálsz a nyomomra bukkanni. Főleg, hogy amikor visszaadtam a gyűrűdet, teljesen világossá tettem, hogy nem akarlak többé látni. És ha ez nem lenne elég egyértelmű, akkor ott van az a tény, hogy hetek óta nem válaszoltam egyetlen hívásodra vagy üzenetedre sem. Szóval tanácstalan vagyok, Lance. – Újra mellbe böktem, a hangom minden egyes szóval egyre hangosabb lett. –Mi a fenéért... vagy itt?

Cannon mögém lépett, ujjai a csuklóm köré fonódtak, visszahúzott a mellkasához.

–     Nyugodj meg, kicsim.

–     Kicsim? - Lance tekintete rólam Cannonra és vissza pattant. – Farah, ki a fene ez a férfi?

–     Semmi közöd hozzá, hogy ki vagyok, - morogta Cannon válaszul. – Nos, a nőm feltett neked egy kérdést. Javaslom, hogy válaszolj.

Lance szemei annyira elkerekedtek, hogy azt hittem, kiugranak a koponyájából.

–     A nőd?

–     Nem dadogott, testvér.

–     Nem vagyok a bátyád, - mondta a férfi a kővé dermedt arcára vésett undorral. – És nagyra értékelném, ha levennéd a kezed a menyasszonyomról.

Erre én felhorkantam. Kihúzódva Cannon szorításából, ismét Lance arcába másztam.

–     Kérlek, mondd, hogy nem ezt mondtad! Mert tudom, valójában nem vagy olyan hülye, hogy a menyasszonyodnak nevezz, főleg nem azután, hogy rajtakaptalak, amint az ágyamban keféltél azzal a nővel, akinek a tanúmnak kellett volna lennie! Vagy akkor szállt el a maradék agysejted, amikor Felicitybe lőtted a rakományod?

–     Ó, hoppá! – Hallottam Shane kiáltását valahonnan a hátam mögül.

Lance idegesen körülnézett, mindig ügyelt rá, hogy ne csináljon nyilvános jelenetet.

–     Farah, talán elvihetnénk ezt valahova, ahol négyszemközt beszélgethetünk?

–     Nem megy veled sehova.

–  Nem hozzád beszéltem, - vágott vissza Lance Cannonra, mintha ez egy rohadt általános iskolai verekedés lenne.

–  A válasz nem fog változni, akár tőle, akár tőlem jön, - ismételtem meg. – Nem megyek veled sehova. Sőt, tudod mit? Nem is érdekel, hogy miért vagy itt. Nem akarom hallani, amit mondani akarsz, úgyhogy most már elmehetsz.

–     Farah, itt az ideje, hogy haza gyere, - sietett elém, amikor elkezdtem elfordulni.

–     Hűha, ma este csak úgy ontod magadból a hülyeségeket, nem igaz? Itthon vagyok, Lance. Ez az elmúlt néhány hónapban sokkal inkább volt az otthonom, mint Connecticut egész életemben, és kizárt, hogy elmenjek innen.

–     Nézz magadra! - vádaskodott Lance, és a kezével előttem hadonászott. Egy másik farmer volt rajtam, ez világosabb mosású, ami kopottas kinézetet kölcsönzött neki, és egy póló, aminek az elején egy Triumph motorkerékpár volt, és amit Cannon miatt vettem. Abban a pillanatban, amikor belépett a bárba, és meglátott benne, a mosoly, amit rám küldött, ezerszer többet ért, mint amennyit érte adtam. Nagyon kevés smink volt rajtam, a hajam - amely sokkal hosszabb lett, mióta a városba jöttem - lazán lógott a vállam körül a természetes hullámaiban, és a félelmetes, sérült barna bőr cowboycsizmát viseltem, amit egy Poppyval tett bevásárló körút során vettem hirtelen ötlettől vezérelve. Úgy gondoltam, hogy rohadt jól nézek ki, és Cannon is így gondolta, nekem pedig csak ez számított.

–  Még csak nem is hasonlítasz magadra, - folytatta. – Nem tudom, ki ez a nő, de biztosan nem az, aki a gyűrűmet viselte.

–     Jó! Mert ki nem állhattam azt a lányt! - Kiáltottam fel. – Eléggé levert és gyenge volt ahhoz, hogy elfogadja egy szánalmas ürügynek számító férfi ajánlatát, csak hogy a szülei leszálljanak róla! Örülök, hogy már nem vagyok az a nő, mert sokkal jobban szeretem azt, aki jelenleg vagyok.

Felháborodottan felemelte az állát, és rám nézett.

– Ha hazajössz, és végigcsinálod az esküvőt, a szüleid beleegyeztek, hogy visszaadják az örökségedet. Légy okos, Farah. Te nem tartozol ide.

–  Komolyan? - Egy harsogó nevetés tört ki az ajkamon. – Tényleg ennyire süket vagy? Mit nem értesz, itt? Én vagyok. Nem. Nem megyek el. Nincs az a rengeteg pénz a világon, amiért visszamennék veled. Alig kedveltelek, amikor randiztunk, és még kevésbé kedveltelek, ahogy teltek az évek, amikor hozzád ragadtam. Ami engem illet, foghatod az örökséget és az esküvőt, és feldughatod a szőrös seggedbe.

–     Nos - mondta gúnyosan -, látom, milyen hatással voltak rád a város lakói. Ha elég sokáig lógsz fehér szemétládák között, te magad is úgy kezdesz beszélni, öltözködni és viselkedni, mint a szemét.

–  Szemétláda. – Cannon megpróbált megkerülni engem, de Banks és Scooter odaérve közbelépett, hogy visszatartsa. Küzdött ellenük, megpróbált Lance-hez jutni, miközben azt morogta: – Még egyszer így beszélsz róla, még egy istenverte alkalommal...

–  Fogadd meg a saját tanácsodat, és nyugodj meg, fiam, - parancsolta Banks. – A nőd egyedül is remekül elboldogul.

–  Te ezt választod? - Lance zavartan kérdezte, ujjával Cannon felé bökött. – Egy hangos, erőszakos, tetovált gengsztert? Most már a kukában keresed a társaságot?

A tenyerem olyan erősen ért az arcához, hogy a csattanás visszhangzott az egész bárban, és mindent megállásra késztetett körülöttünk.

–     Soha többé ne beszélj így róla, - sziszegtem. – Hallod, amit mondok? Soha többé! Te egy szarházi vagy, aki nem érdemli meg, hogy leköpd az istenverte cipőjét. Azt mondod, nem tartozom ide? Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. Te nem tartozol ide. Most pedig tűnj el a városomból, és ne gyere vissza. Végeztem veled, a szüleimmel és azzal az egész mérgező világgal odafent.

–  Hibát követsz el, - kiáltott fel Lance, amikor visszafordultam Cannonhoz. – Ezt még megbánod, Farah! Vasárnapig adok neked időt, ennyi. Amikor észhez térsz, a nashville-i Four Seasonban leszek.

Nem fáradtam a reakcióval. Végeztem azzal, hogy ennek a seggfejnek adjam az időmet. Egy másodpercet sem érdemelt belőle. Cannonhoz húzódtam, lábujjhegyre álltam, és a kezembe vettem az arcát.

–     Jól vagy?

Úgy tűnt, csak ennyi kellett ahhoz, hogy megnyugodjon.

–   Amíg te jól vagy, bébi, addig én is jól vagyok.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és visszaereszkedtem.

–     Akkor mindketten jól vagyunk. – Körülnézve a nagy tömegben, amely összegyűlt, felemeltem a hangomat, hogy mindenki hallja. – Most pedig, aki inni akar, jobb, ha visszamegy az asztalához. Shane-nek és nekem dolgunk van.

Úgy oszlottak szét, mint a Vörös-tenger, visszasietve oda, ahonnan jöttek, nehogy lemaradjanak az újratöltés lehetőségéről. Az utolsó dolog, amit hallottam, amikor Cannon átkarolta a vállamat, és elkezdett elvezetni, Buck dühös hangja volt, amint azt mondta Lance-nek: – Hidd el, a hölgy azt mondta, hogy tűnj a fenébe. Ha nem teszed meg magadtól a következő két másodpercben, én teszem meg helyetted. 

Lexy