Jessica Prince: Bad Alibi - Huszonharmadik fejezet

 

23. fejezet

 

Farah

 

– Maradsz? – Suttogva kérdeztem, de úgy hangzott, mintha kitépték volna a mellkasomból.

– Beadtam a felmondásomat a szüleidnek, mielőtt tegnap felszálltam a gépre. Hivatalosan is visszavonultam, édes Farah.

– Ó, Istenem. – Olyan nagy levegőt szívtam be, amitől csoda, hogy maradt még oxigén a szobában. Bennettnek alig volt ideje felállni a székéből, és kitámasztani magát, mielőtt átrohantam a szobán. – Ez annyira elképesztő! – Kiáltottam, és a karjaiba vetettem magam. – Ez a világ legjobb híre! – Visszahúzódtam, végigpásztáztam a szobát, szemügyre vettem a három legfontosabb férfit az életemben. – Meg kell ünnepelnünk! Darla és Buck szabadnapot adott nekem, hogy veletek lehessek. Valami igazán nagy dolgot kell csinálnunk. Ó! – Kiáltottam fel, amikor eszembe jutott az ötlet. – Majd én csinálok vacsorát mindenkinek!

–     Nem! – Bennett és Jase egyszerre kiabáltak, arcukra a félelem egyforma pillantása vésődött.

–  Ugyan már! - morogtam a drámaiságukra, és a plafon felé forgattam a szemem. – Nem vagyok olyan rossz szakács.

– Ugye csak viccelsz velem? – Cannon mellkasából harsogó nevetés tört elő, volt egy sanda gyanúm, hogy eszébe jutott a beszélgetésünk a saját anyja főzőtudományának hiányáról. – Kolibri, nem mondtad, hogy nem tudsz főzni.

–  Tudok főzni, - érveltem, és egy pillantás csípte az arcom, miközben Bennettre és Jase-re mutattam. – Ők ketten csak nagy csecsemők.

– Édesem, - szólalt meg a bátyám olyan békítő hangon, hogy legszívesebben megpofoztam volna, - emlékszel, amikor az a vad ötleted támadt, hogy egyedül készíted el a hálaadási vacsorát nekem és Bennek?

– Tizenöt éves voltam! – Kiáltottam fel, csípőre csapva a kezemet, miközben a zavarodottságtól forrón kipirult az arcom. – És nem is volt olyan rossz.

– Három napig betegeskedtem az ételmérgezéstől! Majdnem kórházba kellett mennem, annyira kiszáradtam a hányástól.

A szemem sarkából láttam, hogy Cannon a fogai közé szívja az ajkait, kétségtelenül azért, hogy ne nevessen.

–  És mi van a csokis sütimmel? – Kérdeztem, szalmaszálba kapaszkodva, nehogy Cannon azt higgye, teljesen tehetetlen vagyok. – Évek óta készítem nektek, és mindig azt mondjátok, hogy nagyon finomak.

Bennett arckifejezése megrezzent, ami nem sok jóról árulkodott.

–   Csajszi, azok az istenverte sütik mindig téglakeményre sülnek. Nem tudom, hogy csinálod, de nekem majdnem kitört a fogam, amikor egyetlenegyszer megpróbáltam megenni egyet.

Az állkapcsom sértődötten koppant a padlón. Ennyi év alatt hazudott nekem ez a két barom!

–     De...

–  Még Puppy-t sem tudtam rávenni, hogy megegye őket, pedig a saját szarát is megeszi, szóval mit mond ez neked?

Cannon irányából olyan hang jött, ami egy horkantás és egy fulladás keveréke volt.

–     Te nevezted el a kutyádat Puppynak?

–     Én nem. – Bennett ujjal mutatott felém. – Ez mind az ő hibája.

Amikor felém fordulva az egyik szemöldökét felhúzta, elkeseredetten sóhajtottam.

– Nem volt szándékos. A kis fickót úgy találtam, hogy egy kukából falatozott, és hazahoztam magammal. Bennett nevelte fel nekem, de azt mondta, én választhatom ki a nevét. Nehezen tudtam kitalálni egy jót, így amíg próbáltam dönteni, kiskutyának neveztem el. Nem az én hibám, hogy azt gondolta ez a neve, és erre kezdett el hallgatni.

– El kell ismerned, hugi. Nem te vagy a legjobb a névválasztásban. – Jase arra mutatott, ahol a macskám szundikált az ágyon. – Úgy értem, Crash? Az meg mi a fene?

–  Ez mellékes, - vágtam rá gyorsan, felháborodottan felemeltem az állam, hogy ne kelljen válaszolnom a bátyám kérdésére. Soha nem tudhatta meg a Crash neve mögött megbújó igazságot. – Mielőtt a családom úgy döntött, hogy jó ötlet rámutatni az egyetlen hibámra, épp az ünneplésről beszéltünk. Miért nem térünk vissza erre? Ha nem akarod, hogy főzzek - amit, csak hogy tudd, abszolút meg tudok csinálni -, akkor valami mást kell kitalálnunk.

– Felhívom és foglalok asztalt a Cattlemanben, - javasolta Cannon. – A legjobb steakek, amit valaha ettél.

–   Tökéletes. – Éreztem, hogy ellágyul az arcom, amikor rámosolyogtam. – Szerinted Bev és Banks csatlakozna hozzánk?

–     Megkérdezhetem, de biztos vagyok benne, hogy szívesen jönnének.

Izgatottan csaptam össze a kezem.

–     Kitűnő.

Éppen azon gondolkodtam, hogy ez a nap máris az egyik legjobbnak bizonyult az utóbbi időkben, pedig még csak most kezdődött, amikor a bátyám megszólalt, és árnyékot vetett a jó kedvemre.

– Remek, megvan a letelepedés, de van valami, amiről beszélnünk kell veled és Cannonnal, édesem.

Cannon mellém csúszott, átkarolta a derekamat, és magához húzott, miközben Jase-re néztem.

–   Hát ez baljósan hangzik. Valami baj van? – Soha nem láttam még ilyen komolynak a bátyámat, ahogy lehajolt, hogy az alkarját az asztalra támassza, a rettegés érzése szúrta át boldog kis buborékomat.

– Miután tegnap letettem veled a telefont, megkértem valakit, hogy nézzen utána Lance-nek. Tudni akartam, mi a fenéért bukkant fel itt és ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen téged, amikor a kapcsolatotok nagy részében leszarta, hogy ott vagy-e vagy sem. Valahogy Maryweatheréknek sikerült eltitkolniuk a szart, amit az emberem kiásott, de csak idő kérdése, mikor kerül nyilvánosságra, és ha ez megtörténik, a családnak annyi. De ez megmagyarázza, miért változott meg hirtelen a véleménye annak a szemétládának.

Hidegrázás futott végig a bőrömön, amitől még mélyebben bújtam Cannonhoz.

–     Mit tudtál meg?

–     A Maryweather Corporated csődbe ment.

A mellkasom annyira kitágult lélegzetvétel közben, hogy a tüdőm égni kezdett.

–     Micsoda?

–     Úgy tűnik, Lance túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor az örege lemondott, és őt nevezte ki vezérigazgatónak. A dolgok már régebb óta mentek lefelé a lejtőn, mint bármelyikünk is sejthette volna, de úgy tűnik, végre elérte a mélypontot. Amit nem játszott el a számtalan vegasi kiruccanása egyikén, azt elvesztette néhány szaros befektetésen, amibe még a tőzsdéhez még csak korlátozottan értő ember sem fektetett volna pénzt. Nem maradt semmi. Minden Maryweather áruház bezár az újévre.

–  Szent szar. – Tágra nyílt, zavart szemekkel pislogtam a bátyámra. – Biztos viccelsz.

–     Egy kicsit sem.

Cannon karja összeszorult, magára vonva a figyelmemet, és amikor felnéztem, láttam, hogy az állkapcsa kőkemény.

–  Gondolom, csak a nyilvánvalót állapítom meg, de nem azért van itt, mert vissza akarja kapni, ugye? Azért jött, mert a pénzét akarja.

Jase mogorván bólintott.

–     Pontosan fején találtad a szöget, haver.

A bátyámra nézve próbáltam összerakni mindazt, amit az imént hallottam.

–     De ... ennek semmi értelme. Anya és apa kitagadott.

A szobában hirtelen megváltozott a levegő. Minden furcsává vált, és amikor visszafordultam Cannonhoz, láttam, hogy kemény arckifejezése teljes dühbe váltott.

–     Azok a rohadékok kitagadtak téged?

Vastagon nyelve bólintottam, próbáltam némi enyhülést adni kiszáradt torkomnak.

–     Csak fenyegetőztek, amikor felbontottam az eljegyzésemet Lance-szel, de amikor megmondtam nekik, hogy elköltözöm, tényleg végigcsinálták.

–     De azt hittem, azt mondtad, még mindig van pénzed.

–   Van egy vagyonalapja, amit a nagyapánk hozott létre. – Jase válaszolt. – A szüleink nem tudtak hozzányúlni, pedig hidd el, megpróbálták. Felhúzták magukat, és daccselekménynek tekintették, amit tett. Az ügyvédeikhez fordultak, hátha tudnak valamit tenni, hogy megvonják tőle a hozzáférést ahhoz a vagyonkezelőhöz.

Olyan gyorsan felkaptam a fejem, hogy a hajam is röpködött.

–  Erről nem tudtam, - suttogtam. Ez a tudat egy újabb csapás, ami hozzáadódott ahhoz a milliónyi másikhoz, amit a szüleim okoztak a szívemnek. – Miért nem mondtad el nekem?

Jase szemében ugyanolyan szomorúság volt, mint ami a mellkasomat szorította.

–  Nem akartam még több fájdalmat okozni neked, édesem. Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, és ezzel csak azt bizonyítottam, hogy ugyanolyan nagy seggfejek, mint amit már eddig is sejtettük. Ne hagyd, hogy ilyen hatalmuk legyen feletted, Farah. Tudom, hogy nehéz, de ne ragaszkodj ehhez. Engedd el!

Küzdelmes volt, de sikerült a legutóbbi árulásuk fájdalmát az elmém hátsó részébe szorítanom.

Érezve, hogy sikerült elfojtanom a felbőszülő érzelmeimet, Jase folytatta.

–     Ami abban a letétben van, az több mint elég ahhoz, hogy a cégét a felszínen tartsa, és fogadni mernék, hogy elég kétségbeesett ahhoz, hogy idejöjjön annak reményében, hogy visszaszerezze Farah-t, és ezáltal esetleg rátehesse a kezét arra a pénzre.

–     Hát akkor elpazarolta azt a kevés pénzt, ami még megmaradt neki, a repülőjegyre, mert ez nem fog megtörténni, - haraptam vissza határozottan.

–  Az istenit, dehogyis fog, - vicsorgott Cannon. Elvette karját a karomról, az éjjeliszekrényhez lépett, és felkapta a telefonját.

–     Kit hívsz? – Kérdeztem, miközben a képernyőre koppintott.

–     A haverom helyettes a seriffhivatalban. Felhívom, és kirúgatom azt a seggfejet az istenverte államomból.

A füléhez szorított telefonnal az ajtóhoz ment, kilépett, hogy beszéljen a haverjával. Visszanéztem a bátyámra és Bennettre, hogy lássam, Jase arcán szarevő vigyor húzódik.

–     Nem tudom, hogy ezt már világossá tettem-e, csajszi, - mondta Bennett, megtörve a szobát beborító csendet - de ha mégsem, csak tudatni akarom veled, hogy helyeslem.

–     Ugyanez vonatkozik rám is, - mondta Jase kuncogva.

Hát, tessék, ez volt az. A családom jóváhagyta Cannont.

És csak úgy, a reggelemre vetülő árnyék elszállt, kisütött a nap.

 

Cannon 

Keresztbe tett karokkal álltam, vállamat a teherautó oldalának támasztottam, miközben néztem, ahogy a jelenet kibontakozik előttem.

Két seriffhelyettes éppen Lance Maryweathert kísérte ki abból az előkelő szállodából, ahol megszállt. Az arca kellemetlen vörösre színeződött a körülötte állók feszült figyelme alatt.

–   Kurvára zseniális, - motyogta Jase kuncogva, miközben felemelte a telefonját, és képeket készített a harsogó pöcsről, miközben a helyettesek a kocsijához vezették.

Nem tévesztettem szem elől a seggfejt, de ezt Jase-re mosolyogva tettem. És ez a mosoly csak még szélesebb lett, amikor Maryweather megfordult, és észrevettem, hogy néhány méterről figyel minket. Felemeltem a kezem, tisztelegtem neki, miközben betuszkolták a pokolian drága Audi vezetőülésébe.

Holton elszakadt a triótól, felénk tartva vigyor húzódott a szájára, amikor néhány méterre tőlünk megállt.

–     Látom, élvezted a műsort.

–  Kurvára tetszett. Köszönöm a segítséget. – Megragadtam a kinyújtott kezét, és magamhoz húztam egy gyors hátba veregetésre.

–   Szóra sem érdemes.

–   Szeretném, ha megismernél pár embert, - mondtam, államat a velem együtt álló két férfi felé billentettem. – Ő itt Farah bátyja, Jase, és az apja, Bennett. – Éreztem, hogy Bennett megmerevedik mellettem, miközben befejeztem a bemutatkozást. – Srácok, ő itt Holton Clarke.

Mindegyiküknek kezet nyújtott.

–     Hívjatok csak Holtnak, mindenki így hív. Örülök, hogy megismerhettelek titeket.

–     Szintúgy, - viszonozta Jase.

–     Köszönök mindent, - mondta Bennett.

–  Semmi gond. Miller helyettes követi őt a repülőtérre, gondoskodik róla, hogy bejelentkezzen a járatára, - mondta Jase-nek és Bennettnek, mielőtt visszanézett rám. – Ha a nődnek további problémái vannak, csak hozd be az őrsre, mi majd elrendeljük az ideiglenes távoltartási végzést.

–     Meglesz.

Holt visszaindult a járőrkocsija felé, Bennett pedig felegyenesedett, elindult a teherautó oldala körül az utasajtó felé.

–   Azt hiszem, jobb, ha indulunk. Biztos vagyok benne, hogy munkába kell menned, és Farah lenyúzza a bőrünket, ha nem érünk vissza ebédre.

Jase követte a példáját, és beült az öreg után, miközben én kinyitottam az ajtót, és bepattantam a kormány mögé, hogy gyorsan visszamenjek a Redemptionbe.

–     Azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem ő főz nekünk.

Hatalmas mosoly húzódott az arcomra, ahogy elfordítottam a kulcsot, és életre keltettem a motort.

Szóval az asszonyom nem tudott főzni. Ezzel együtt tudtam élni. Elvégre minden más szempontból nagyjából tökéletes volt.

Lexy