Forever Mr. Black - 4. fejezet

 

Chloe

az éjjeliszekrényen megszólalt az ébresztő.

Nyögdécselve elmozdultam a lepedő alatt, ellöktem az arcomról és lomhán felültem. Jobbra néztem, és csalódottság telepedett rám.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy visszajön. Azt hiszem, amikor azt mondta, hogy térre van szüksége, komolyan gondolta. Orange megye csak egy városnyira volt. Azt hittem, hogy felhív, amikor odaér, de hajnali kettőig vártam, és nem hallottam felőle.

És most reggel fél hét volt.

Várj... mi? 6:30!

A francba!

Kilöktem magam az ágyból, a szekrény felé botorkáltam, hogy kivegyem a ruhámat. Az isten szerelmére, szükségem lett volna még egy átkozott zuhanyra is, mert a tegnap esti forgolódás közben leizzadtam, de nem volt rá időm. Már így is késésben voltam.

‒ Kibaszott Sterling ‒ morogtam, miközben összefogtam a melltartómat, majd felhúztam a rózsaszín, rövid ujjú, gombos ingemet. Fekete szoknyába és balettcipőbe bújtam, és a fürdőszobában húzva fel a cipzárt, felkaptam a fogkefémet.

A mobiltelefonom megcsörrent az állványon, amikor kezdtem fogat mosni, és egy másodperc töredékéig azt hittem, hogy Sterling az. Odarohantam érte, felkaptam, és Kim nevét láttam. Sóhajtva válaszoltam ‒ nos, inkább elkeseredésemben kiköptem néhány csepp fogkrémet az ágy szélére. Kihangosítottam a telefont, miközben visszamentem a fürdőszobába.

‒ Hé Kim! ‒ mondtam zagyván.

‒ Megint elkésel, kislány?

Kiöblítettem a számat, majd a tükörbe néztem, és felvettem a szemceruzámat. ‒ Igen, tudom, tudom. Kicsit sokáig fent voltam tegnap este, hogy dolgozatokat osztályozzak.

‒ Ezt a kifogást már két nappal ezelőtt is használtad, Chloe. Alig harminc perc múlva kezdődik a suli, és te még itt sem vagy. Jól érzed magad? Át kell mennem hozzád? ‒ kérdezte.

‒ Jól vagyok, Kim. Csak hosszú volt az éjszaka.

Nehéz lélegzetet vett. ‒ Oké... nos, ha már késésben vagy, akkor hozhatnál kávét is. Majd én fedezlek, amíg tudlak.

‒ Ah, nagyon köszönöm, Kim. Tartozom neked.

‒ Kettő ‒ nevetett.

‒ Kettő ‒ nevettem vele együtt. ‒ Időben oda kell érnem, hacsak nincs nagy forgalom. Fehér-csokoládés mokka, extra eszpresszóval, ugye?

‒ Te is tudod.

‒ Oké. Ott találkozunk. Letettem a telefont, és gyorsan kihúztam a szememet. Miután felkentem a szempillaspirált, felvettem a mobilomat, és visszasiettem a táskámért.

Lerohantam a lépcsőn, összeszedtem a mappáimat, betömtem őket a táskámba, majd felkaptam a kulcsaimat.

Egy szempillantás alatt kimentem az ajtón.

***

A harmadikosok folyosóján robogtam végig, a mappákat az egyik hónom alá szorítva, két csésze kávéval a kezemben, a kulcstartóm a kisujjamon lógva, és egy műanyagba csomagolt Dán sajtot a fogaim közé szorítva. A csengő még nem szólalt meg, és annyira megkönnyebbültem.

Az osztályterem előtt találkoztunk, amikor Kim éppen kijött az övéből. Göndör, telt afro frizurája volt, és imádta a hippi divatot. Valójában az egyik hajpántja miatt kezdtünk el legelőször beszélgetni, az osztályterme pedig közvetlenül az enyém mellett volt ‒ és említenem sem kell, hogy az első nap ideges voltam.

Tárt karokkal fogadott.

Egy csipogós hangot adott ki, amikor meglátta, hogy jövök, de nem habozott, hogy kikapja a kezemből a mokkáját.

‒ Szerencséd van, kislány. Negyvenöt másodperc és megszólal a csengő ‒ tanulmányozta a sajtokat. ‒ Ez is nekem szól?

Megragadtam, és vigyorogva megráztam a fejem. ‒ Egyáltalán nem. Nem reggeliztem. Szükségem van rá! Megvonogattam a szemöldökömet, mielőtt bevonultam volna az osztályterembe.

‒ Üdvözlöm, Miss Knight! ‒ köszönt egyszerre az egész osztály.

Vigyorogtam. ‒ Te jó ég! Milyen csodásan kezdődik a reggelem! Sziasztok, kedves, gyönyörű tanítványaim!

‒ Miért késtél már megint? ‒ kérdezte Johnny, az egyik legokosabb (és legkíváncsibb).

Letettem a kávémat az elöl lévő pódiumra és körbesétáltam, hogy a szárazon törölhető tábla elé álljak. ‒ Nos, tegnap este fent voltam a kis tesztjeiteket osztályozni. Emlékeztek még?

‒ Igen ‒ mondta Jessica lelkesen. ‒ Dr. Seussról szólt.

‒ Igen! És nemcsak az, mivel az osztály olyan jól teljesített, ma megnézhetünk egy Dr. Seuss-filmet! Mindannyian ujjongtak, én pedig nevettem, ahogy elvörösödtek az izgalomtól. ‒ Végül is péntek van. Megragadtam a távirányítót, és bekapcsoltam a tévét. ‒ Most pedig figyelmesen nézzétek a filmet, jó? Nézzétek és figyeljétek, mert utána mindannyiótoknak felteszek néhány kérdést.

‒ Én az összes Dr. Seuss-filmet megnéztem, Miss Knight ‒ jelentette ki Johnny, a mindentudó.

Csípőre tettem a kezem, és vigyorogva néztem rá. ‒ Nem az újakról beszélek, a nagy vizuális effektekkel.

‒ Milyenek vannak még? ‒ kérdezte, és tényleg összezavarodott. Az arca a legimádnivalóbb módon ráncolódott össze. Ezért szerettem a harmadik osztályt. Még mindig ártatlanok, de már nem túl vadak. Okosak voltak, de ebben a korban még szerettek tanulni. Igen, volt itt-ott egy-két bénázás, de igazán megérte.

Az, hogy tanár lettem, az egyik legjobb dolog volt, ami valaha történt velem. Nem bántam meg a pályaválasztásomat. Kemény munka, de nincs annál jobb, mint látni a gyerekek sikerét, és tudni, hogy ebben részed van.

‒ Majd meglátod. Rákacsintottam, miközben betettem a DVD-t. Még jó, hogy ezt az egészet kitaláltam, mielőtt tegnap elmentem. Amíg ők a filmet nézik, én a jövő heti feladatokkal akartam foglalkozni. ‒ Most nem akarok beszélgetni, oké? Addig nem, amíg nincs vége. Megértettétek, srácok?

‒ Igen, Miss Knight. Mindannyian egybehangzóan mondták, én pedig elismerően bólintottam nekik, mielőtt megnyomtam a lejátszást, lekapcsoltam a villanyt, majd az asztalomhoz sétáltam. Amikor leültem, akkora megkönnyebbülés öntött el.

Csak egy gyors szusszanásra volt szükségem. Nem hozhattam magam ilyen helyzetbe Sterling miatt. Voltak problémái, és én segíteni akartam, de nekem is volt életem és egy eléggé megterhelő karrierem.

A napirendemet tartanom kellett, nem pedig visszaesnem. Egyszer már megtettem, amikor először kezdtem itt.

Egész nyáron Theóra gondoltam. Még Sterling sem tudott felvidítani. Mindig megkérdezte, hogy mi a baj, de én hazudtam, és azt mondtam, hogy görcsölök, vagy fáj a fejem, vagy csak fáradt vagyok.

De az igazság az volt, hogy hiányzott Theo. Minden egyes kibaszott nap hiányzott. Vissza akartam kapni. Nem tudtam, mit csinál az új feleségével. Fel akartam hívni, egyszer meg is próbáltam. Megváltoztatta a számát. Persze, hogy megváltoztatta. Ő továbblépett, én pedig egy ideig visszaléptem.

Megfordultam a székemben, és kikukucskáltam az ablakon. Hálás voltam, hogy az osztályteremből kilátás nyílik az óceánra.

Jó volt minden nap munkába menni és hallani a hullámokat, és a gyerekek is nagyon szerették. De amikor elkezdődött az iskola, elátkoztam magam. Láttam az óceánt, és minden ebédszünetben, vagy ha volt egy perc szabadidőm, kinéztem, és csak rá tudtam gondolni.

Felkaptam a kulcsaimat, és kinyitottam az íróasztalom felső fiókját. Körbepillantottam az osztályteremben, de mindenki a képernyőre meredt. Hátradőltem a székemben, és elolvastam a fiók aljára ragasztott cetlit. Már az első napom óta ott volt.

‒ „Mondtam, hogy meg fogom szerezni. Azt hiszem, egy Blacknek megvannak az előnyei.”

Halkan felnevettem.

Valószínűleg butaság volt, de mindennap olvastam. Valamiért motivált a cetli, amit Theo hagyott nekem az utolsó napon, amikor utoljára láttam.

Valaki kopogott az ajtón, ami kizökkentett az állapotomból, és gyorsan becsuktam a fiókot, kiszúrtam Lint igazgatót.

Ó, a francba.

Intett a kezével, én pedig bólintottam, felálltam a székemből, és az ajtó felé siettem. Kiléptem, és félúton magam mögött hagytam.

‒ Jó reggelt, Miss Knight. A szokásos könnyed mosolyát mutatta.

‒ Jó reggelt, Mr. Lint. Hogy van?

‒ Remekül vagyok. Hátralépett, és összefonta maga előtt az ujjait. ‒ Nem akartam kíváncsiskodni, de láttam, hogy szinte a becsengetéskor érkezett. Hallottam, hogy pár napja ugyan így járt. Csak azért ugrottam be, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van-e?

‒ Oh-psshh. Kérem. Minden rendben van! Igazán sajnálom. Csak nagyon sokáig dolgozom éjszaka; annyira, hogy elfelejtem, valójában alvásra is szükségem van, mint egy normális embernek.

Kuncogott. ‒ Ez igaz. Szükségünk van a pihenésre. Röviden végignézett rajtam, mielőtt átkukucskált a vállam felett, és az osztályra pillantott. ‒ Figyeljen, tudom, hogy nincs sok időnk hátra, de ha szüksége van egy helyettesítőre vagy bármi másra, csak szóljon. Mióta itt van, még egy napot sem hagyott ki, és ezért nagyon hálásak vagyunk, de ne hagyja, hogy kimerüljön. Nem mondom ezt gyakran ‒ és tudom, hogy itt a tanév vége, így ez nem tűnik túl jó ötletnek ‒, de mindannyiunknak szüksége van némi pihenésre, hogy itt-ott szusszanjunk egyet, amikor a dolgok túlterhelnek. Nem bánnám, ha élne a lehetőséggel, de csak addig, amíg ez a kijelentés köztünk marad. Nem hagyhatom, hogy az összes tanárom cserben hagyjon.

Bólintottam, mosolyra húzva az ajkaimat. ‒ Megértem, Mr. Lint. De ne aggódjon, tényleg. Jól vagyok. Azt hiszem, ki tudok tartani a nyár kezdetéig.

Lenézett a cipőmre, és az arca kissé összerándult. Én is vele együtt néztem, és minden szentek szent anyja.

‒ Biztos benne? ‒ kérdezte újra, ezúttal egy kis vigyorral.

Az arcom céklavörös lett, ahogy a cipőimet tanulmányoztam. Az egyik barna volt, arany dísszel, a másik pedig egyszínű fekete. ‒ Te jó ég! Annyira zavarban vagyok. Megérdemeltem azt a tenyerest, amit magamnak adtam. Ilyen még sosem fordult elő velem. És hogy a fenébe nem vettem észre? ‒ Van még egy pár cipőm az osztályteremben ‒ nem a legszebb, de legalább passzol.

‒ Lehet, hogy ezeket le kéne cserélni, mielőtt a gyerekek meglátják ‒ mondta nevetve. ‒ De ne szégyellje magát. A legjobbakkal is megesik néha.

‒ Köszönöm ‒ fújtam ki a levegőt.

Megfogta a vállamat. ‒ Legyen szép napja, Miss Knight. Néztem, ahogy elsétál, amíg el nem tűnt a sarkon. Amikor elment, a szomszédba siettem, hogy bekopogtassak Kim ablakán.

Az osztályterem közepén állt, és a kezével őrült mozdulatokat tett. Nagyszerű tanár volt. Csodálatosan bánt a gyerekekkel. Lendületes és energikus, pont amire szükségük volt.

Meghallotta a kopogásomat, és odanézett. Gyorsan intettem a kezemmel, és ő mondott valamit az osztálynak, mielőtt az ajtóhoz lépett volna.

Mikor kijött, megkérdezte: ‒ Mi a baj?

‒ Mi a fenéért nem mondtad, hogy két különböző cipő van rajtam, Kim? Lint igazgató úr meglátta őket, és én teljesen hülyét csináltam magamból!

Lenézett, és nem tudta megállni, hogy ne nevessen. ‒ Hűha! Bárcsak láttam volna, mielőtt felkapom a kávét! Az egész napomat feldobta volna!

‒ Ez nem vicces. Kikérdez engem... figyel engem. Hallotta, hogy a héten kétszer is elkéstem.

‒ És akkor mi van? ‒ kérdezte kissé elkomorulva. ‒ Nagy ügyet csinált belőle?

Hátraléptem, és végigpillantottam a folyosón. ‒ Nem... de utálom, hogy egyáltalán figyel engem, tudod? Magam köré fontam a karjaimat.

Megfogta a vállamat, és felsóhajtott. ‒ Menj vissza az osztályba, és cseréld le a cipődet. Vegyél egy mély lélegzetet, és próbálj meg lazítani. Minden rendben lesz. A szünetben majd többet beszélgetünk.

Bólintottam. ‒ Oké. Rendben. Elengedett, majd megfordult, hogy visszasétáljon az osztályterembe. Én visszamentem a sajátomhoz, és belesüppedtem a bőrfotelomba, lerúgtam magamról az össze nem illő cipőket, és belebújtam egy pár Crocsba.

Általában iskola után viseltem őket, amikor már minden gyerek elment, és kényelmesen akartam érezni magam, de azt hiszem, ma korán feladtam.

***

Teljesen kimerültem, amikor hazaértem. Kicsit tovább maradtam, hogy bepótoljam a reggel elvesztegetett időt, amit a feladataim elvégzésére fordíthattam volna. Egy hétre voltunk a nyári szünettől, és nem is lehettem volna boldogabb.

Pihennem kellett. Szükség volt egy kis időt fordítanom magamra. Belefáradtam abba, hogy korán kelek és sokáig fennmaradok egy másik ember örömére. A változatosság kedvéért ki akartam aludni magam. Ez az év döcögősen és durván telt ‒ Sterling nem volt a régi, én pedig próbáltam értelmet adni az egésznek.

Ugh.

Egyszerűen nem volt ugyanaz.

A teraszajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Könnyű szellő fújt. Egy lágy széllökés meglebbentette a hajamat, miközben lerúgtam a Crocsomat.

A tengerpart felé sétálva az óceánt bámultam, kezeimet magam köré kulcsolva ‒ nem azért, mert fáztam, hanem mert évek óta először voltam egyedül.

Ez nem normális. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez a fajta magányhoz.

Felemeltem a mobilomat, és Sterling nevére görgettem a híváslistában. Az ujjam a hívógomb fölé vándorolt. Az arcom belső felét rágtam, mert tudtam, hogy ha felhívom, valószínűleg csak rontok a helyzeten. Ő kérte a teret.

De talán ha hallaná a hangomat, rájönne, hogy valójában szüksége van rám ott, Orange megyében, vele együtt. Szerettem a munkámat, de volt egy magánéletem is, amivel törődni akartam.

Ezért felhívtam.

És örültem, hogy felvette.

‒ Chloe? ‒ válaszolta.

‒ Szia, Sterling.

‒ Mi az?

‒ Semmi ‒ motyogtam. ‒ Csak azért hívtalak, hogy bejelentkezzek. Tegnap este óta nem hallottam felőled.

‒ Ó... igen. Elkaptak. Nem mondott többet, és a csend egyszerre volt fülsiketítő és kínos.

‒ Margie jól van?

‒ Nem. Felnyögött, és tudtam, hogy frusztráltan csinálja a dolgát. Olyan erősen dörzsölte az arcát, mintha ezzel megszabadulna a gondjaitól. ‒ A dolgok nem igazán állnak jól. Nem tudom, mit tegyek érte. Egész nap itt ültem a kórházban. Még beszélni is alig tud.

‒ Nagyon sajnálom, Sterling.

Nem válaszolt. Újabb kínos csend.

‒ Jól érzed magad? Kérdeztem könnyedén.

És erre sem mondott semmit ‒ legalábbis nem azonnal.

‒ Chloe... figyelj.

A hangja drámaian megváltozott. Mélyebb lett. Súlyosabb. A hangjától a szívem összeszorult a mellkasomban. Előreléptem, egy hajtincset a fülem mögé dugtam, miközben a homokra koncentráltam.

‒ Én... nem tudom ezt most megtenni. Nem tudok így veled lenni ‒ motyogta.

‒ Mint például?

‒ Szeretlek…, de nem vagyok benne biztos, hogy szerelmes vagyok beléd…, és tudom, hogy te sem vagy szerelmes. A szíved soha nem tartozott hozzám.

Lenyeltem a torkomban keletkezett nagy gombócot. ‒ Tényleg szeretlek, Sterling.

‒ De nem vagy szerelmes ‒ jelentette ki gyorsan. ‒ Nézd, értem én. Értem, mert én is ugyanígy érzek. Te és Theo? Láttam, hogy mi volt köztetek. Ott voltam. Első kézből tudom azt a szart. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor kimondta a nevét. ‒ És, bassza meg... ott van Janet. Igazad volt. Néha ő az. Még mindig nem vagyok túl rajta. Tudom, hogy elment, kurvára tudom, hogy évek teltek el, de... baszd meg! Nem megy. Próbálom elfogadni ezt a szart és továbblépni, de nem tudok, érted? Nem tudok, mert még mindig bűntudatom van, mintha az én hibám lenne, hogy meghalt. Nézd ‒ sóhajtott fel ‒, szeretném, ha ez működne veled. Szeretnék mindent megtenni, hogy boldoggá tegyelek, de hogy a fenébe tudnám, ha még magammal sem vagyok boldog, az istenverte önmagammal?

‒ Sterling...

‒ Nem, Chloe. Ne vitatkozz velem erről. Tudod, hogy igazam van.

Igaza volt. Kurvára igaza volt. ‒ Szóval... mit akarsz mondani? A hangom megingott.

Sokáig hallgatott. Azt hittem, hogy letette, de hallottam, hogy a háttérben egy gép pittyeg. Margie gépekre volt kötve. Körülöttünk minden összeomlott.

‒ Azt hiszem, le kellene mondanunk az eljegyzést. Az én fejem még nem elég tiszta a házassághoz, és nem vagyok hajlandó téged ennek kitenni.

A tekintetem az ujjamon lévő gyűrűre esett. ‒ Sterling, nem gondolod, hogy ezt személyesen kellene megbeszélnünk?

‒ Megtehetjük... de mi értelme van, Chloe? Szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát. ‒ Néha megnézem a telefonodat éjszaka. A Facebookodat. Keresed őt.

A szívem összeszorult.

A francba.

‒ Nem hibáztatlak. Én is régi képeket nézegetek róla a zárható dobozban, amit mondtam, hogy soha ne nézz át. Nem szabadna ezt tennünk egymással, erőltetni valamit, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fog működni. Jó barátok voltunk, mielőtt megpróbálkoztunk ezzel a szerelmi dologgal. Egyelőre maradjunk csak barátok. Csak barátok, oké? Talán később meglátjuk, mi lesz?

Térdre ereszkedtem. A homok hűvös volt. A szívem nem tört össze, de az biztos, hogy rohadtul fájt. Miután annyi időt töltöttem vele, Sterling volt a társam, akire támaszkodtam.

Úgy értem, persze voltak nézeteltéréseink, de én tényleg próbáltam őt előtérbe helyezni.

‒ Értem ‒ suttogtam.

‒ Ne vedd ezt magadra. Oké?

‒ Nem fogom.

‒ Köszönöm, Haze. Könnyeim potyogtak, amikor ezt mondta. Ez volt a becenevem. A mogyoróbarna szemeim miatt. Imádta őket, legalábbis ezt állította.

A szél erősödött, a hullámok pedig egyre nagyobbak lettek, és a partvonalhoz csapódtak.

‒ Jövő héten hazajövök, hogy elhozzak néhány dolgot. Anyukámnál lakom, amíg ezt az egészet ki nem találom.

‒ Oké.

Hatalmas, megkönnyebbülésnek tűnő sóhajt eresztett ki. ‒ Tényleg szeretlek, Chloe. Ezt tudnod kell.

‒ Tudom ‒ mondtam. ‒ Figyelj, csak tájékoztass Margie-ról. Jó volt apámhoz, és úgy érzem, hogy nekem is ott kellene lennem mellette, hiszen ő is ott volt apámnak, de... nos, tudod... Iskola meg minden.

‒ Rendben. Hallottam, hogy nevet. Nagyon halk volt. ‒ Majd tájékoztatlak a fejleményekről. Remélhetőleg hamarosan ki tudom vinni innen.

‒ Remélhetőleg.

‒ Nos, jó éjt, Chloe.

‒ Jó éjt, Sterling.

Kinyomtam a telefont, és a homokba ejtettem. A könnyeim felszáradtak a széltől, de minél erősebb lett, annál inkább éreztem, hogy vihar tombol bennem. Közeledett, és én gyűlöltem.

Erős akartam lenni, de tagadhatatlanul gyenge voltam. Az őrület az volt, hogy nem Sterling elvesztése vagy az eljegyzés felbontása fájt a legjobban. Hanem az, hogy megint egyedül maradtam.

Azért, mert Theo még mindig képben volt, és azt választhatta, akit akart. Azt sem tudta, hogy mi a fenére készülök. Nem volt szüksége rám az életében. Addig nem, amíg ilyen labilis voltam.

Plusz... Izzy. Kibaszott Izzy. Még mindig tiszteltem a volt legjobb barátomat. Nagyon szerettem. Láttam róla fényképeket az esküvőn, hogy annyira örült az apjának. Voltak fotók róla és Theóról, és látszott, hogy teljesen megbocsátott neki.

Miféle ember lennék, ha megint éket verek közéjük?

Nem tudtam.

Felpattantam a stégről, felvettem a telefonomat, és elindultam vissza a ház felé. Kinyitottam a fagyasztót, és kivettem egy doboz csokifagyit, majd a pultra tettem, aztán a borállvány felé sétáltam, hogy levegyek egy üveggel.

Letettem egy széles poharat, kipattintottam a borosüveg dugóját és töltöttem. Majdnem a pereméig. Kellett egy korty, mielőtt felveszem, de hidd el, az az első korty volt minden, amire szükségem volt, plusz még több is....

De ez még mindig nem volt elég.

Leültem a pulthoz, és levettem a fagylaltról a tetőt. De amikor felemeltem a kanalamat, megpillantottam azt az átkozott tetoválást. A tetoválást, amiről Sterlingnek hazudtam. Egy hajó volt. A Dirty Black, de ezt csak én tudtam.

Mi a faszért varrattam fel ezt az izét?

Miért teszem ezt magammal ‒ kínozom magam egy olyan férfi emlékeivel, akit elengedtem?

Mi a faszt gondoltam?

Addig bámultam, amíg a látásom el nem homályosult. Nem láttam tovább, és ez dühített.

És akkor összeomlottam.

Fuldokoltam a zokogástól, és egyszerűen... elengedtem. Mert ahogy ott ültem abban az üres házban, és azon tűnődtem, hogy mi a fenébe keveredtem, csak egy embert akartam, aki megvigasztal.

A férfit, aki először mutatta meg nekem az igaz szerelmet.

A férfit, aki mindenét odaadta és még annál is többet tett értem, amíg ebben a városban volt.

Theót akartam, de ehelyett nem volt senkim.