Forever Mr. Black - 15. fejezet

 

Chloe

Két nappal később, még mielőtt a nap teljesen felkelt volna, már csomagoltam a San Franciscó-i útra.

Elfogadtam Mr. Lint ajánlatát, hogy a következő napokra felvegyek egy helyettesítőt. Meglepődött, különösen, hogy már csak egy hét volt hátra a szünidőig, és a tanítványaim órarendje már könnyű volt. Egyszerű. Rengeteg filmet fognak nézni, popcornos finomságokat készíteni, fagylaltot enni, és egyszerű kérdésekre válaszolni.

Ez volt az iskola utolsó hete, az isten szerelmére. Nem hittem abban, hogy olyan keményen kell dolgozniuk a nyár elején. Ők még csak gyerekek, és a legtöbbjük jegyei nagyszerűek voltak. Mondtam Mr. Lintnek, hogy nem érzem jól magam ‒ talán gyomorrontásom van ‒, és hogy szükségem lenne néhány szabadnapra, hogy felépüljek. Megértett, és meglepetésemre nem is kérdezett sokat.

‒ Biztosra kell mennem, hogy legalább az utolsó tanítási napra visszaérjek. El akarom búcsúztatni őket, tudja? ‒ mondtam.

Felvettem a bőröndömet, és elkezdtem összepakolni a szekrényből elővett ruhákat.

A nap épp akkor jött fel. Annyira hozzászoktam a korai ébredéshez, hogy a napkelte előtti kelés már szokásommá vált. Theo itt maradt éjszakára, de neki is készülődnie kellett, így tudtam, hogy hamarosan visszaindul a szállodába.

A hálószobám ajtajában állt, a vállával támaszkodott a keretre. Összefonta a karját, ahogy engem nézett, és egy apró vigyor játszott az ajkán. Ellökte magát a kerettől, felém sétált, és felvette az egyik összehajtogatott strandruhámat.

‒ Még azelőtt visszajövünk. Befejezheted, a tanévet a diákjaiddal, és utána majd tervezek még valamit magunknak. Tökéletes nyárkezdet. Nem hagyom, hogy minden idődet ebben a házban töltsd, ahol az ő összes szarsága van.

Megvontam a vállam, kerülve a tekintetét.

‒ Tudom, hogy bűntudatod van emiatt ‒ jelentette ki. ‒ Túl jól ismerlek, és tudom, hogy ez zavar téged.

‒ Helytelen lenne, ha nem érezném magam bűnösnek, nem gondolod? ‒ néztem fel rá végül. Átnyújtotta nekem a ruhát. Elfogadtam, a bőröndbe tettem, majd visszamentem a szandálomért.

‒ Talán ‒ motyogta.

Beledobtam a szandált, majd megfordultam, hogy megragadjam a vállát. ‒ De ha azt hiszi, hogy hagyom, hogy a bűntudatom megakadályozza, hogy jól érezzük magunkat, akkor téved, Mr. Black. Még mindig magával megyek San Franciscóba, és nagyon várom már, hogy mit tervez kettőnknek, amikor visszajövünk. Megcsókoltam az arcát.

‒ Jó ‒ bólintott. Közelebb húzott magához, a tenyere végigsiklott a derekamon. ‒ Ezt szeretem hallani. A fejét a bőröndöm felé biccentette. ‒ Fejezd be a pakolást. El kell szaladnom a szállodába néhány cuccért, de ha visszaértem, reggelizhetünk valamit, és aztán indulhatunk is.

‒ Oké, jól hangzik.

Megragadta a kezemet, és megcsókolta a kézfejemet.

Belülről égtem, és felsugároztam rá. Nem akartam elhúzódni, és ő sem akart. De végül megtette, és néztem, ahogy sötét, mosott farmerben és fekete pólóban elhagyja a hálószobát.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy beugrik a kocsijába. Amikor elment nem akartam elhinni, milyen elhagyatottnak érzem magam. Legfeljebb harminc percig lesz távol, de minden egyes alkalommal, amikor elment, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt nélküle.

Nevetve megráztam a fejem, miközben kimentem a fürdőszobába, hogy összeszedjem a piperecuccaimat. Még mindig úgy viselkedtem, mint az a főiskolás lány.

***

Hét óra volt az út Bristle Wave-től San Franciscóig. Útközben, még mindig aggódtam egy kicsit az egész ötlet miatt, bár ezt nem voltam hajlandó elmondani Theónak. Mi van, ha Sheila felbukkan, amíg ott vagyunk? Mi van, ha már ott van?

Többször mocorogtam az anyósülésen. A bőrhuzat szép volt, de egyszerűen nem tudtam rajta kényelmesen elhelyezkedni.

Egy kéz landolt az enyémen, én pedig felkaptam a fejem, és találkoztam Theo szelíd, barna tekintetével. ‒ Túl sokat aggódsz, Chloe.

‒ Tényleg? Alaposan végignéztem rajta, mielőtt felsóhajtottam. ‒ Hogy lehetsz ilyen nyugodt?

‒ Mert tudom, hogy nem fog visszajönni. Hidd el, ő ezt tudtomra adná. Én csak ellenőrzök néhány dolgot, és összepakolom néhány cuccomat. Ennyi. Csak két éjszakát leszünk ott, aztán hazamehetünk Bristle Wave-be, ahová tartozunk.

Tetszett a hangzása, de még jobban tetszett, ahogyan a „mi” és az „otthon” szavakat használta. Furcsa volt, hogy pontosan tudta, mire gondolok anélkül, hogy ki kellett volna mondanom.

Talán tényleg nem tudtam jól elrejteni az érzelmeimet.

‒ Azt hiszem, a jó dolgok helyett csak a rossz dolgokra gondolok, amik történhetnek. Például, hogy felbukkan... vagy talán pont akkor jön, amikor indulni készülünk, és meglátja, hogy együtt megyünk ki a házból.

‒ Már tud rólad ‒ tájékoztatott, mire én felkaptam a fejem, mintha erre még nem gondoltam volna. De ahogyan ezt mondta, az más volt. Mintha többet tudott volna a nevemnél.

Elhúzta a kezét, hogy megragadja a kormányt. A gumiabroncsok könnyed futása az úton bizonyította, hogy gyakran karbantartotta a gumikat és az autót is.

‒ Tudja a nevemet és még többet is? ‒ kérdezősködtem. ‒ Például mit?

‒ Hogy te voltál Izzy legjobb barátja... és hogy együtt tettünk dolgokat, és véget vetettünk ennek a barátságnak. Egyszer rajtakaptam, hogy Izzy naplóját olvassa. Kérdezett róla, de nem sokat meséltem neki. Hazudtam. Azt mondtam, hogy csak úgy megtörtént.

‒ Ó, Istenem. Ez akkor őrület! Halálvágy!

Nevetve felkacagott. ‒ Nézd, tudom, hogy azt hiszed, hogy egy gyerekes nőszemély azok után, amivel korábban foglalkoztunk, de hidd el, nem bolond.

‒ Nos, honnan tudod ezt biztosan? ‒ kérdeztem, és nagyon kíváncsi voltam. ‒ Alig ismerted őt ‒ legalábbis nem úgy, ahogy engem.

Félrebillentette a fejét, váratlanul érte a kijelentésem. Az ajkai összepréselődtek, és újra elhallgatott. Amikor végül megszólalt, megkönnyebbültem. ‒ Ismerem őt annyira, hogy tudjam, nem kockáztatna semmit ‒ különösen nem az életét. Tovább fog lépni. Hat évvel fiatalabb. Van ideje, hogy megtalálja az igazi szerelmet.

Erre nem reagáltam. Hogyan is válaszolhatnék? Sokkal jobban ismerte őt, mint én valaha is gondolnám, de valami mégis arra késztetett, hogy eltöprengjem, vajon csak azért mondta-e, hogy jobban érezzem magam. Ő maga sem tűnt olyan biztosnak.

Az előttem lévő végtelen utat bámultam, kezeimet az ölembe tettem.

‒ Koncentráljunk magunkra ‒ motyogta Theo, és a keze közeledett felém. ‒ Maradjunk pozitívak. Felfelé vándorolt a keze, és megszorította a combom felső részét. Amikor ránéztem, huncut mosoly ült ki az ajkára.

Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. ‒ Oké. Koncentráljunk magunkra.

‒ Ez volt az ígéret, igaz? ‒ húzta meg sima szemöldökét.

‒ Ez volt. Túlságosan is erősen elmosolyodtam, mielőtt a következő kijelentésemet tettem volna.

‒ Azt hiszem, legközelebb meg kell büntetned, amiért megszegtem ezt az ígéretet.

Nevetett, őszinte, mély és szexi nevetéssel. ‒ Na, ez az, amit már alig várok. Egy kéz simogatta meg a karomat.

***

‒ Chloe?

Felriadtam, és a vezetőülés felé néztem. Theo ajkán könnyed mosoly suhant át. A haja most egy kicsit kuszább, mintha az ujjaival végigsimított volna rajta az út során, valószínűleg puszta unalomból vagy türelmetlenségből.

‒ Megérkeztünk? ‒ a szavaim rekedten törtek elő. Megköszörültem a torkomat, amikor bólintott.

Felnéztem róla az előttünk álló házra. Kékesszürkére volt festve, fehér zsalugáterekkel, cementből készült lépcsővel és fehér korlátokkal, amelyek a széles, piros ajtóhoz vezettek.

A nap már lenyugodott, de mindent ki tudtam venni: a gondozott bokrokat és az ápolt füvet, a dáliák ágyását, amely a korlátokat szegélyezte. Gyönyörű volt; tökéletes otthon egy házaspár számára. Majdnem túl szép is.

‒ Gyerünk. Theo kimászott a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót. Lassan kiszálltam, még mindig előrebámultam, képtelen voltam elhúzódni.

Ez tehát az az otthon, amelyet megosztott vele. El kell ismernem, szép volt, és még inkább irigyeltem érte. Hogy hazajöhetett egy ilyen helyre, és megoszthatta egy ilyen férfival, mint ő. Biztosan nagyszerű érzés lehetett tudni, hogy a férfi otthon várta őt, hogy valószínűleg éppen az egyik finom ételét készítette, amit vacsoraként megoszt vele.

Féltékenység fogott el, görcsösen összeszorult a gyomrom.

Theo átkarolta a vállamat, és szorosan magához húzott, meglazítva a hasamban lévő görcsöt ‒, de csak egy kicsit. ‒ Egész idő alatt itt fogsz állni, vagy bejössz? ‒ vigyorgott rám, felfedve azokat a tökéletes gödröcskéit.

Könnyed mosolyt öltöttem, és átkaroltam a derekát. ‒ Menjünk, Mr. Black.

Szorosan magához ölelt, miközben felmentünk a lépcsőn. Elővette a kulcsait, és elengedett, hogy kinyissa az ajtót. Amikor kinyílt, éreztem, ahogy a szorongás átjár. Belül. Tényleg be akartunk menni.

Élesen vettem a levegőt, ahogy elsétáltam mellette. Amikor beértünk, becsukta mögöttünk az ajtót, majd megfordult, és beütött egy számot a csipogó riasztórendszerbe. ‒ Hosszú volt az út. Tudom, hogy azok a benzinkúti rágcsálnivalók nem töltöttek fel. Megkerült, miközben megvakarta a feje búbját. Ő is ideges volt ‒ próbálta elkerülni a nagy elefántot a szobában, láttam rajta. Csak akkor vakargatta a fejét vagy az állát, ha aggódott. ‒ Éhes vagy, vagy ilyesmi?

‒ Persze. Megragadtam a kezét. ‒ De mondj valamit...

‒ Mit? ‒ kérdezte, közelebb lépett, és a szemembe nézett.

‒ Te is ideges vagy... ugye?

‒ Valamennyire.

‒ Azért, mert félsz, hogy felbukkan, vagy azért, mert most éppen a közös otthonodban vagyunk, és nem tudod, hogyan fogadom ezt?

‒ Túl okos vagy ahhoz, hogy ez saját hasznodra legyen, tudod? ‒ vigyorgott.

‒ Csak kérdeztem ‒ játékos, önelégült mosolyt öltöttem magamra.

‒ Azt hiszem, ez utóbbiról van szó. Nem annyira a visszatérése miatt aggódom, mint inkább amiatt, hogy te itt vagy. Megbillentette az állam, és meleg, telt csókot nyomott az ajkamra. ‒ Tudni akarok mindent, amire gondolsz, érted? Ha bármiben is kényelmetlenül érzed magad, szólj nekem.

‒ Megteszem, amit tudok, hogy alkalmazkodjak hozzád. Ezt te is tudod. Megpróbálok nyitott maradni. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy feleséggel közös otthonodban csinálnék veled dolgokat. Istenem, ez olyan rosszul hangzott.

‒ Nem, nem lenne az. Egyik kezével a fenekemet markolva magához húzott, ágyékunk egymásba fonódott, a szánk közeledett, és a szemünk egymás ajkaira fókuszált. ‒ De tényleg szeretném, ha nem vágnád ezt az arcomba. Már régen a feleségem lehetnél, és ezt te is tudod. Az alsó ajkamat a fogai közé kapta, majd elengedte. ‒ Ezúttal ne fuss el, Chlo. Nézz velem együtt szembe a megpróbáltatásokkal.

Bólintottam, de nem tudtam elszakadni a szájától. Azt akartam, hogy újra ezt tegye. És újra. És még százszor.

‒ Azt akarod, hogy most rögtön megcsókoljalak, ugye? ‒ tesztelt, hangja olyan volt, mint a sima bársony.

Újra bólintottam, ezúttal gyorsabban.

‒ Fogadok, hogy igen, bébi. Egy lágy nevetés rezgett végig az egész testén, majd felemelt, és hagyta, hogy az ajkaink összeérjenek. Átkaroltam a nyakát, ő pedig megpördült, és végigviharzott a folyosón, majd be a nappaliba.

Nem húztam el az ajkaimat. Nem voltam hajlandó megszakítani a csókot. Magamba szívtam mindent, amit adott, a nyelve minden egyes mozdulatát. A hátam valami kemény dolognak ütközött, és amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy a konyhában vagyunk.

Odanéztem, és egy pulton ültem. A konyhaszigeten.

Theo keményen dolgozott, hogy lehúzza rólam a rövidnadrágot és a bugyit, miközben én az arcát fogtam, és megcsókoltam a homlokát. A szája lefelé vándorolt, az államról a torkomra, majd a melleim közé. Ott csókolt meg puha ajkaival, majd folytatta lefelé, megcsókolta a medencémet és a combjaim közötti völgyet.

Minden szó nélkül széttárta a lábaimat, és az arcát a puncimba temette. Megragadta a csípőmet, és a pult széléhez húzott, megdöntve a csípőmet, hogy teljes egészében felfalhasson.

Zihálva kapaszkodtam a pult szélébe, és éreztem a combjaim között a nyögéseit. A rezgések az egész testemben visszhangoztak, a nyelve pedig végigsiklott a csiklómon. Szaggatottan ziháltam, egyik kezemmel lenyúltam, és végigsimítottam sűrű, selymes haján.

Ez... ezt soha nem fogom megunni. Soha.

‒ Annyira finom, Chloe ‒ nyögte, amikor visszatért, és csókokat nyomott végig a testemen. Fölém hajolt és éreztem, hogy a farkát a bejáratomhoz bökdösi. ‒ Először itt foglak kielégíteni. Megragadta a csuklómat, és felhúzott, hogy egyenesen ülhessek. Amikor a fenekem lelógott a pult széléről, a lábaim közé szorította, és én egyáltalán nem tanúsítottam ellenállást. Bennem volt, és nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam.

Olyan nagynak érezte magát.

Észrevette a reakciómat, és lehajtotta a fejét, száját a nyakamra tapasztotta. Gyorsabban simogatott, és zihálásunk fokozódott. A kezeim a pólójába markoltak, és közelebb toltam a csípőmet, mélyebbre húzva őt.

‒ A francba, Chloe. Miért érzed magad mindig ilyen kibaszott jól? ‒ kérdezte ziháló lélegzetvételek között. A kezeit lecsúsztatta és a fenekem köré fonta. Felemelt, és úgy fordult, hogy a hátam a falnak ütközzön, mélyen és teljes erővel lökött, én pedig hangosabban nyögtem, és éreztem minden centimétert, ahogy becsúszott.

‒ Álmodtam erről ‒ motyogta, miközben döfött. ‒ Pontosan itt. Én és te, pont ennek a falnak támasztva. Éppen a legédesebben szeretkeztem veled. A magamévá tettelek ‒ sóhajtotta, homlokát az enyémhez nyomva. ‒ És te imádtad. Féltél, de most már megkaptalak ‒ motyogta az ajkamra. Hevesen megcsókolt, én pedig szorosabban öleltem magamhoz. ‒ Mindig itt leszek neked, Chloe. Ezt soha ne felejtsd el, kicsim.

Felemelte a fejét, elhúzta a száját, amikor újabb csókot színleltem. ‒ Mondd, hogy ezt soha nem felejted el ‒ követelte.

‒ Soha nem fogom elfelejteni, Theo ‒ lihegtem, és ő szorosabban ölelt meg, teljesebb lökéseket adva. Éreztem, hogy megfeszül, de nem hagyta abba. Már közel volt.

‒ Te és én túl tökéletesek vagyunk együtt. Kurvára egymásnak teremtettek minket. Kitartott, majd szaggatottan kiengedett egy lélegzetet, és arcát a nyakam ívébe rejtette. Nagyot nyögött, és tudtam, hogy elélvez.

Kézzel szorította a fenekemet, apró csókokat nyomott a kulcscsontom fölé, amitől végtelen forróság örvényét éreztem magamban.

Nagyot fújt, teste elernyedt, és arcát a vállamra támasztotta. Megcsókolta az orrom hegyét, amikor felé fordítottam az arcomat.

‒ Szeretlek ‒ zümmögte. ‒ Tényleg kurvára szeretlek. Hányszor mondtam már, mióta először láttalak? ‒ kérdezte. Szélesen elvigyorodtam.

‒ Sokszor ‒ nevettem, és az orrába böktem. ‒ De semmi baj. Én is szeretlek.