Forever Mr. Black - 24. fejezet

 

Chloe

A visszaút békében telt.

Fáradt voltam, de jól esett érezni a naplemente aranyló sugarait a bőrömön, melegsége a csupasz vállamat és lábamat érte, miközben a szél és az óceán párája simogatott.

Nagyobb mosollyal hagytuk el a barlangot, mint ahogy megérkeztünk. Szívünkkel a kezünkben, együtt dobogva távoztunk. Folyton éreztem, hogy engem figyel, miközben felhúzta a horgonyt, és elhajózott a mi kis biztonságos menedékünkből.

Újra éreztem, hogy rám szegeződik a tekintete, és a vállam fölött rápillantottam. A kormányt tartotta, és ahogyan az várható volt, a szemei rám tapadtak. Telt ajkán mosoly játszott.

‒ Szeretlek ‒ mondta.

Egy mosollyal küzdöttem, a forróság felkúszott a nyakamon és az arcomon. ‒ Én is szeretlek ‒ suttogtam vissza.

A mosolya olyan átkozottul gyermeki és jóképű. A korához képest nagyon fiatalnak tűnt. Mintha nem lenne semmi gondja a világon, pedig tudtam, hogy a valóságban nem így van.

Újra az óceán felé néztem, térdeimet a mellkasomhoz húztam. A Dirty Black ringatózott és himbálózott, de a hangok, azok nyugodtak voltak: a hajónak ütköző víz csobogása, a sirályok, és a fülem mellett suhanó szél.

Sokszor előfordult az életemben, hogy teljes boldogságot éreztem, de ez a pillanat ‒ ez a csendes, nyugodt, gyönyörű pillanat... nos ez, az volt.

A boldogság.

Soha nem akarom elengedni.

Addig tartom, amíg csak tudom, olyan erősen, amennyire az izmaim és az ujjaim engedik.

Ez a mi örömünk. A mi alapunk. Az életünk.

Annak ellenére, hogy mi vár ránk, annyira örültem, hogy újra visszakaptuk.

***

Mindent kipakoltunk a kocsiból, és visszatértünk Theo lakosztályába.

‒ Nagyon kell egy zuhany. Megdörzsöltem a hajam, és homokszemek peregtek a padlóra.

‒ Menj csak ‒ mutatott a fürdőszoba felé. ‒ Kipakolom a maradék ételt, hogy ne romoljon meg, és mindjárt csatlakozom hozzád. Ledobta a táskáját a padlóra, és felém jött. Amikor közel ért, a falnak döntött, megragadta a kezemet és felhúzta, hogy megcsókolja. ‒ Élvezted a meglepetést?

‒ Igen. A hasam megtelt melegséggel. ‒ Tökéletes volt.

‒ A tökéletes nap ‒ motyogta.

‒ Randi ‒ javítottam ki. ‒ Ez egy randi volt, és a legjobb, amit valaha is átéltem.

‒ Hmm... nem úgy gondoltam, hogy ez egy randi. Csak egy újabb napnak éreztem a szexi Lovagommal.

Kitört belőlem a nevetés, amikor az orra hegyével végigsimított az állkapcsomon. Amikor az ajkai a fülcimpámhoz értek, megborzongtam, még jobban, amikor megcsókolt ott.

Ahogy visszahúzta az ajkait, és végigsimított velük az enyémen, felsóhajtottam, és átkaroltam a vállát. Megfogta a csípőmet, és felemelt, a lábaim közé helyezkedett, amikor a hátam a falnak ütközött.

Az ajkai az enyémet követelték, én pedig felnyögtem, ujjaim a tarkóján lévő hajához értek. Ő is nyögött, szorosabban fogta a csípőmet, a lélegzete remegett, mintha nehezére esett volna ellenállni.

‒ Nem akarom, hogy a végén még mocskosabb legyél. Homlokát az enyémhez nyomta.

‒ Erre való a zuhanyzás, nem? Majd megmosakszom és olyan leszek, mint újonnan.

Vibrált a nevetéstől, és újra megcsókolt. Ahogy a keze felcsúszott a csípőmre és a nadrágom alá, valahonnan egy torokköszörülés hallatszott. Egyikünk sem volt az.

Könnyű volt. Lányos.

‒ Um... Apa?

Ismertem ezt a hangot. Csak egy ember volt a világon, aki így hívta. És amikor felismertem...

SZENT SZAR!

Theo úgy rándult el tőlem, mintha forró serpenyő lettem volna. Amikor meghallottuk Izzy hangját, éreztem, hogy a mellkasom összeszorul a félelemtől. Leengedett a lábamra, és villámgyorsan szembefordult vele.

Fejét kissé lehajtotta, de egyáltalán nem tűnt zavarodottnak a történtek miatt. Elnézett róla, majd rám pillantott. Hosszabb ideig nézett engem, aztán kiengedett egy remegő lélegzetet.

Theo és én mozdulatlanok maradtunk. Alig kaptam levegőt.

Már megint ez. Még mindig nem mondtuk el neki. Tudtam, hogy kellett volna, mielőtt mélyebbre merülünk. Tudtam. Nem volt helyes, hogy húztuk az időt. Bevallhattuk volna, mielőtt elment.

Elfordítottam a tekintetem, és lefelé bámultam, amikor Theo tett egy lépést felé.

‒ Isabelle, mi a fenét keresel itt? Azt hittem, hogy még Orange megyében vagy ‒ kérdezte Theo még mindig döbbenten.

‒ Voltam ‒ válaszolta, hangsúlyt fektetve a szóra. ‒ De egy átmeneti szünetre becsomagoltunk. Elhallgatott. ‒ A jó hír az, hogy a rendezőkkel ezúttal könnyű dolgozni.

‒ Ó... a francba. Theo végigsimított ujjaival a haján, és egyik lábáról a másikra állt. Hosszú ideig mindannyian csendben voltunk. De persze Izzy nem hagyta, hogy a kínos helyzet teljesen elnyeljen minket.

Ő volt az összes ember közül ‒ akivel valaha is találkoztam ‒, aki a legjobban utálta a kínos pillanatokat.

Elsétált mellettünk, és a sarokban lévő asztalra dobta a táskáját. Körülnézett a lakosztályban, mintha valami mást keresne. Bizonytalan voltam abban, hogy mit.

A szívem olyan hevesen vert. Veszélyesen hevesen. Biztos voltam benne, hogy Theo is hallja onnan, ahol állt. A dobogás minden más hangot elnyomott.

‒ Oké ‒ kezdte, és felemelte a kezét, ütésre készen. Barna haja halszálkás fonatba volt fésülve, arca kipirult. Talán nem én voltam az egyetlen, aki végtelenül zavarban volt.

‒ Izzy ‒ kérte Theo, és kinyújtott kézzel lépett előre. ‒ El akartuk mondani, amint visszajöttél. Holtbiztos.

‒ Ó, én... Nem vagyok mérges, vagy ilyesmi, ha erre gondoltok. Elmosolyodott, én pedig összevontam a szemöldökömet, miközben néhány centimétert léptem Theo jobbjára, hogy mögé kerüljek. ‒ Azért ugrottam be, mert azt mondtad, hogy még mindig itt vagy. A nálam lévő szobakulccsal jutottam be. Nem kellett volna olyan csendben bejönnöm ‒ vagy talán kopoghattam volna előbb. Csak azt reméltem, hogy meglephetlek. Kikényszerített egy apró mosolyt. ‒ Én... reméltem, hogy nem sétálok bele valami ilyesmibe.

Theo bámult, de nem szólt semmit. Arra várt, hogy a lánya kirohanjon, ahogy én is. Várta, hogy kiabáljon, sikítson, vagy hisztizzen, mint akkor, amikor először megtudta, hogy együtt vagyunk.

De nem tette.

Ehelyett a kanapéhoz sétált, és leült a karfára. Theo közelebb lépett. Én is tettem egy lépést előre, de tartottam a távolságot arra az esetre, ha úgy döntene, hogy bármelyik pillanatban felpattan, és kikaparja az átkozott szememet.

‒ Mi a baj? ‒ kérdezte Theo, mintha tudná, hogy valami nincs rendben.

Elhúzta az ajkait, és körülnézett, mielőtt lesütötte a szemét, és rám szegezte. ‒ Tényleg szereted őt, apa? Vagy ez csak valami figyelemfelkeltő kiáltás?

Egy pillanatra elhallgatott. Amikor felém nézett, csak egy enyhe vállrándítással tudtam összepréselni az ajkaimat.

‒ Tudjátok, én elmehetek, ha négyszemközt akartok beszélni...

‒ Nem. A hangja kemény és komoly volt, amikor félbeszakított. ‒ Maradj. Újra Theóra vetette a tekintetét. ‒ Apa, válaszolj a kérdésre.

Theo nagy levegőt vett, felemelte a kezét, majd úgy ejtette le, mintha csak holtsúly lenne. ‒ Igen. Igen, Iz, tényleg szeretem őt. Soha nem szűntem meg szeretni, még akkor sem, amikor külön voltunk. Ez nem figyelemfelkeltés. Ő hozzám tartozik.

‒ Belehaltál abba, hogy nem lehetsz vele... miattam? ‒ gondolkodott ezen, mielőtt újra megszólalt.

‒ Minden nap, Iz ‒ sóhajtott. De ez nem a te hibád volt. A dolgok csak... megtörténtek. Olyan dolgok, amiket nem tudtál befolyásolni.

‒ Hmm. Hátradőlt, és kinyújtóztatta a lábát. Ahogy kinézett az ablakon, apró, keserű nevetést hallatott. ‒ Régebben csodálkoztam, hogy miért szereted őt annyira ‒ miért pont az én legjobb barátnőmre vágysz ennyire. Nem tudom, mi volt köztetek, de annyira felzaklatott, mert a fejemben te is olyan voltál neki, mintha az apja lennél. Akkoriban jobban szerettem volna, ha egyedül vagy, mint vele. Ennyire önző voltam. Milyen tapintatlan voltam.

A válla fölött rám nézett, én pedig összerezzentem, még mindig szavak nélkül.

‒ Régebben ezt gondoltam. De most már értem. Felállt, megkerülte Theót, hogy hozzám jöjjön, én pedig tettem egy lépést oldalra, amikor már alig egy méterre volt tőlem.

‒ Nem vagyok mérges, Chloe. Még csak nem is vagyok dühös, vagy megdöbbent. Én csak... csak... ‒ szakította félbe magát, és láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Theóra néztem, hátha kapok valami támpontot, de ő csak annyit tudott tenni, hogy felhúzta a vállát, és kinyújtotta a kezét. Ő sem tudta, mit tegyen.

‒ Nézd, tudom, milyen érzés szeretni valakit, akiről tudod, hogy nem lehet a tiéd ‒ folytatta. ‒ Tudom, milyen csodálatos érzés, amikor egyedül vagy ‒ mintha az a személy mindent megértene rólad. Csak őt akarod és senki mást. Minden egyes nap csak rá tudsz gondolni. Szeretnéd elfelejteni őt, és továbblépni... de nem tudod, mert a valóság beléd hasít, és eszedbe jut, hogy soha nem is volt a tiéd. És ha a tiéd lenne, az nagyon sokba kerülne mindkét félnek.

Izzy szaggatottan lélegzett, a szemei könnybe lábadtak.

‒ Gyűlölöm magam azért, amit mondtam neked, Chloe. És tényleg azért jöttem ide, mert képtelen voltam nem mondani semmit, érted? Tudtam, hogy apám veled lesz. Mi másért maradt volna Bristle Wave-ben? Nyersen nevetett, ahogy az apjára pillantott. A szája megrándult. ‒ Tudom, hogy még mindig szeret téged. Folyton célozgatott rá, próbált meggyőzni, hogy beszéljünk róla, de nem engedtem neki. De csak azért, mert nem tudtam, mit mondjak. Láttam rajta, hogy aggódik, mert nem akart megbántani azzal, hogy újra ugyanazt a döntést hozza. De... Nem bántottál meg.

‒ Az egyetlen dolog, ami fáj nekem, hogy beleszóltam abba, amit ti megosztottatok. Elpusztít a tudat, hogy mindketten olyan embereknél kötöttetek ki, akiket nem is akartatok. Törődtök azokkal az emberekkel, de nem akarjátok őket. Nem úgy, ahogyan egymást kívánjátok.

Megragadta a kezemet, és ettől az egész testem felvillanyozódott. Évek óta először ért hozzám. Melegen mosolygott, majd magához húzott, és szorosan átölelte a nyakamat.

A szemem könnybe lábadt, és egy gyors pillantást vetettem a válla fölött Theóra. Úgy bámult, mint aki nem hisz a szemének, de aztán lehajtotta a fejét, és kifújta a levegőt. Annyira megkönnyebbült.

És én megdöbbentem. Egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy újra megölelem Izzyt, de így volt. És megbecsültem. Azért öleltem át ebben a pillanatban, mert szüksége volt rám. Szüksége volt ránk.

És ennek tudatában jó néhány könnycsepp hullott a nevemben. Nem tudtam, mi történt, vagy miért lett ilyen szentimentális. Ez már nem az az Izzy volt, akit tizenkét éves koromban megismertem, vagy a középiskolában, de még a főiskolán sem.

Ez egy másik Isabelle Black volt. Egy... megtört.

‒ Sajnálom ‒ szipogta a vállam fölött. ‒ Tényleg sajnálom, Chloe. Te voltál a legjobb barátom, és mivel olyan önző és ítélkező voltam, tönkretettem, ami köztünk volt.

‒ Nem ‒ nyugtattam. ‒ Nem, semmi baj, Izzy. Megfogtam a vállát, és tanulmányoztam a szemét. ‒ Ez a múlt. Oké? Tudod, hogy soha nem tennék szemrehányást neked. Ha valaki hibáztatható, az én vagyok.

Egy elszabadult barna hajszálat a füle mögé dugott. Az arca vörös volt, könnycseppek futottak végig az arcán.

‒ El akartuk mondani neked ‒ motyogtam. ‒ Csak... nem tudtuk, hogy mikor. Vagy hogy hogyan. Nem akartunk felzaklatni.

‒ Hidd el, én vagyok az utolsó ember, akit ez felzaklathat ‒ sóhajtott.

‒ Megérteném, ha így lenne, még ha csak egy kicsit is.

‒ Nem vagyok zaklatott. Most nem. Ígérem. A mosolya őszinte volt. Az apja mosolyának pontos mása.

‒ Jól vagy? ‒ kérdeztem. Úgy tűnt, mintha valami bántaná. A szemei szomorúak voltak. Feszült volt. Egyáltalán nem tűnt boldognak. Valami határozottan nem stimmelt vele.

‒ Olyan nagyszerűen vagyok, ahogy csak lehetek ‒ biztosított.

‒ Megkaptad a szerepet? ‒ kérdezte Theo.

‒ Ó, igen! ‒ sugárzott. ‒ Ezt személyesen akartam elmondani neked. Theo felé fordult. ‒ Nagyszerűen csináltam, apa. Fantasztikus volt. Imádtak engem. Alig várom, hogy visszamenjek. Ők fizetik a tartózkodásomat és mindent, ha visszatérek.

‒ Hát ez jó, Iz. Büszke vagyok rád. Elégedetten mosolygott a lányára.

‒ Amellett, hogy, öhm, csókolóztok, vagy akármi... ‒ megköszörülte a torkát. ‒ Mit terveztek még ma csinálni?

‒ Nem sokat ‒ válaszolta Theo. Csak itt akartunk lógni. Rendelni.

‒ Ó, dehogyis ‒ gúnyolódott Izzy, majd a kezem után nyúlt. ‒ Apa, Chloe-nak és nekem sok mindent be kellene pótolnunk. Tényleg, tényleg, tényleg bepótolni. Rám nézett. ‒ Mit szólnál, ha elmennénk a plázába vagy valami ilyesmi? Nyolc előtt nem zárnak be. Emlékszel, amikor fahéjas pereceket vettünk és megosztoztunk rajta? A szemei úgy ragyogtak, mintha csillagokból lennének.

Nevettem, mert nagyon jól emlékeztem rá. Imádtam a tinédzser korunk bevásárló-központos kirándulásait. Ez még akkor volt, amikor azt hittük, hogy mindent tudunk. Haver, mekkorát tévedtünk.

‒ Azt imádnám.

‒ Jó ‒ tette össze a kezét. ‒ Megyek, hozom a bőröndömet a kocsiból. Úgy nézel ki, mint akinek készülődnie kell, úgyhogy menj csak. Elsétált mellettem, de megállt, amikor megragadta az ajtókilincset. ‒ Ó... ugye nem bánod, ha ellopom tőled egy-két órára, apa?

Ártatlanul a magasba emelte a kezét. ‒ Tartsd meg, ameddig csak akarod, Izzy Maci.

‒ Jól van ‒ sikkantott egyet. Mindjárt jövök!

Egy pillanat alatt lelépett, kiment a lakosztályból, és amikor az ajtó becsukódott mögötte, Theo felém sétált, ajkán most már könnyed mosollyal. ‒ Hát... ez nem olyan rémálom lett, mint amilyenre számítottam.

‒ Tudom jól ‒ suttogtam vigyorogva. A szívem még mindig olyan gyorsan vert. Igazán izgatott voltam emiatt. És döbbent. ‒ Biztos vagyok benne, hogy csak néhány órát leszünk távol.

‒ Szánj rá annyi időt, amennyire csak szükséged van. Hagyd, hogy újra megismerjen téged. Te is ismerd meg őt újra. Kezdd újra.

‒ Látom rajta, hogy valami nincs rendben vele. Olyan... levertnek tűnik. Nem is tudom. Sóhajtva intettem az egyik kezemmel. ‒ Tudod, amikor majd elmeséli, hogy mi van vele, nem fogom elmondani. Legjobb barátnői fogadalom. Ez volt az első számú szabályunk. Ne mondjunk el semmit a szülőknek, semmiképpen, még akkor sem, ha történetesen az egyikükkel randizunk. Csak akkor mondhattuk volna el, ha valamelyikünket elrabolják vagy ilyesmi.

Szórakozottan nézett, szemöldökét felhúzta. ‒ Ó, bízz bennem. Emlékszem, milyenek voltatok ti ketten. Nem is fogom erőltetni a válaszokat. Majd ő elmondja, ha készen áll rá. Megcsókolta a homlokom közepét. ‒ Csak győződj meg róla, hogy az én Izzy Mackóm jól van és boldog. És légy biztos benne, hogy valóban megérti a helyzetünket. Tétovázott, és keményen a szemembe nézett. ‒ Az apjaként ez... nos, a francba, nehéz ilyen dolgokról beszélni. Szerelem és ilyen szarságok. Az egész csajos dumát az anyjával csinálta, nem velem. Elmondhatom neki, hogy szeretlek, de elmondani neki, hogy miért és hogyan kezdtük, az... pokolian kínos, tudod?

‒ Talán nem akarja tudni a részleteket. Megpaskoltam az arcát. ‒ Egyszerre csak egy dolgot, bébi. Ha erre kerül a sor, megpróbálom megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy megérti. Már nem kislány többé.

‒ A pokolba is, ő mindig az én kislányom marad, nem számít, hány éves lesz. Átkarolt, magához húzott, majd kifújta a levegőt. Éreztem, ahogy meleg lehelete végigsimít a hajamon. Hallgattam a szívverését, ahogy a mellkasára tettem a fülem. Dübörgött a megkönnyebbüléstől. ‒ Örülök, hogy minden jóra fordul a számunkra.

‒ Nem minden ‒ sóhajtottam. Ott volt még Sheila és Sterling. Sterlinggel úgy éreztem, hogy elboldogulunk, mert mostanában nem sokat hallottam felőle. Nem tudtam, mit fogok tőle kapni, ha egyszer felhívom, és eljutok odáig, hogy elmondjam neki az igazságot: hogy már sok-sok éve szerelmes vagyok Theóba, ezért nem tudok továbbra is mellette maradni.

Ez volt az a telefonhívás, amitől komolyan rettegtem.

És Sheila... Benne nem voltam olyan biztos. Ő tűnt most a legnagyobb fenyegetésnek és akadálynak. Tudtuk, hogy eljön az ő ideje, hogy közbelépjen.