Jessica Prince: Bad Alibi - Tizenötödik fejezet

 

15. fejezet

Farah

–  Őrületes az időjárás, - állapítottam meg, szorosabbra húzva magamon a könnyű kardigánt, amit felvettem, hogy elűzzem a levegőben lévő hideget. Amint beköszöntött a szeptember, a hőmérséklet leesett. Nyárból szinte egyik napról a másikra ősz lett, amire nem voltam felkészülve.

Shane felnézett, mert eddig lehajolva szedte össze az összes ételt, amit Brantley a földre dobott, és felnevetett.

–     Adj neki egy-két napot.

–     Igen. – Poppy egyetértően bólintott. – Pár hétig ugrálunk, aztán bumm! Helló tél.

Az ajkamhoz emelve a kávémat, nagyot kortyoltam belőle, hagytam, hogy a folyadék belülről kifelé melegítsen. Mi hárman - Brantleyvel a nyomunkban - egy kávézóban találkoztunk a városban, és mivel nem tudtam, hogy az időjárás ilyen gyorsan változik, azt javasoltam, üljünk ki. A kis szabadtéri rész a főutcára nézett, remekül lehetett nézni az embereket, amit mindig is szerettem csinálni.

Poppy és Shane beszélgetni kezdtek egymással, én pedig elmerengtem, és bámultam az összes arra járó embert. Többen közülük felismertek a bárból, és mosolyogtak vagy integettek, amikor megláttak. Néhányan még üdvözletet is kiáltottak.

Eltartott néhány percig, mire teljesen felfogtam, de ez volt az első alkalom az életemben, hogy ilyesmi történt. Már néhány hónapja Redemptionben éltem, a városlakók hivatalosan is a sajátjukká fogadtak. Huszonhat évbe telt, de végre a közösség része lettem. Ide tartoztam, ezek közé az emberek közé. És ahogy ott ültem a kis kávézóban, és két barátommal együtt ittam egy kávét, ez a tudat belém ivódott, és jobban felmelegített, mint bármi más.

–  Szóval, hallottam valamit a bárban tegnap este, - jelentette ki Shane, a hangja elég hangos volt ahhoz, hogy kirántson a kábulatból. – Úgy tűnik, Cannon a napokban visszatér.

Mentálisan kirázva a feszültséget, ami a neve említésére a vállamba kúszott, kifújtam a visszatartott levegőt és lassan elfordultam az utcára nézelődéstől, hogy szemügyre vegyem őket, amint nyílt kíváncsisággal bámultak rám, mintha türelmetlenül várták volna a reakciómat. Shane tudta, hogy valami történt, hiszen ő volt az, aki miatt először is megbíztam Cannonban. Amikor megkérdezte, hogy ment, csak annyit mondtam neki, nem jött össze. Miután napokig nézte, ahogy szomorkodok - az ő szavaival, nem az enyémmel -, elment Poppyhoz, hogy elmondja neki, mi történt. Mindketten aggódtak, és kérlelhetetlenül nyaggattak, hogy válaszoljak, de nem akartam semmi olyat mondani, ami miatt negatívan néznének Cannonra. Nem tett semmi rosszat. Nem húzott fel, és nem játszadozott velem. Persze, igazából, amit mondott, pokolian fájt, de ő csak őszinte volt. Nem érdekeltem, és ennyi volt. Nincs okom a haragra. De ez nem jelentette azt, hogy a szívemet nem éreztem úgy, mint egy nagy, lüktető zúzódást. Az elmúlt két hétben mindent megtettem, hogy megjátsszam magam, hogy vidámnak tűnjek, de azt hiszem, nem végeztem elég jó munkát.

Az arcomon közömbös kifejezés ült.

–  Nos, remélem, jól érezte magát. Lefogadom, hogy egy motoros országjárás nagyon szórakoztató.

Shane az asztalra csapott a kezével. – Jól van, ennyi volt. Más vagy, mióta elmentél Cannonhoz. Igen, próbálsz úgy tenni, mintha jól lennél, de nyilvánvaló, hogy nem vagy az. Alig beszéltél arról, hogy mi történt köztetek, de valahányszor valaki megemlíti a nevét, megmerevedsz, és visszatartod a lélegzeted. – Körözött az ujjával az arcom előtt, amikor a szemeim nagyra nőttek. – Igen. Ne hidd, hogy nem vettük észre ezt a kis árulkodást. Na most mi a fene, - nézett Brantley felé, hogy megerősítse, túlságosan elmerült valami rajzfilm nézésében Shane telefonján ahhoz, hogy ránk figyeljen - mi a fene folyik itt?

Váratlan hevességére hátra rándult a fejem. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire feldúlt miattam. Jase-en kívül még soha senki nem törődött velem annyira, hogy nyíltan dühös legyen. Be kellett ismernem, hogy bár hihetetlenül szomorú voltam, de átkozottul jó érzés volt, amiért ez a két csodálatos nő ennyire törődött velem.

–  Semmi sem történt. Beszélni akartam vele, azt mondta, hogy nem érdeklem, aztán elment. Ennyi. – Lehajtottam a fejem, és figyeltem az ujjaimat, ahogy a kardigánom ujján lévő laza zsinórt rángatják. – Ő volt az első srác, aki hosszú idő óta tetszett. Ennyi az egész. El vagyok keseredve, de majd túlteszem magam rajta. – Ez a legkevésbé sem túlzás. Sokkal több voltam, mint bosszús. Valamiért ez a férfi, akit nem is ismertem olyan jól, nagyon a bőröm alá bújt.

– Ó, drágám. – Poppy lágy hangjára felkaptam a fejem, és amikor ránéztem, a szomorúság az arcára volt írva, tisztán, mint a nap. Megértette, jobban, mint Shane, mert ő mindent tudott. Megértette, milyen nehéz volt nekem kitenni magam, összetörte a szívét, hogy amikor először találtam bátorságot, az arcomba robbant.

–  Majd túlteszem magam rajta, - mondtam halkan, megvonva az egyik vállamat. – Nem ő az első, aki lekoptat, és valószínűleg nem is ő lesz az utolsó.

– Én azt mondom, hogy barom. – Poppy és én felugrottunk Shane heves kijelentésére. – Az a fickó heteken át figyelte minden mozdulatodat a bárban. És nem csak képzeltem azt a forróságot, amit kettőtök között láttam, amikor hozzád szorult abban az átkozott raktárhelyiségben.

Poppy visszalőtt felém, a szemei kikerekedtek. – Hozzád simult a raktárban?

– Úgy nézett ki, mintha másodpercekre lett volna attól, hogy lecsókolja az arcát, - jelentette ki Shane. – Szóval szerintem baromság, hogy hirtelen nem érdekli. Többnek kell lennie a dologban.

Volt, és ezt igyekeztem megtartani magamnak, de ez a két nő olyan volt, mint kutya a csonttal. Nem hagyták abba az ásást, amíg nem kaptak válaszokat.

Sóhajtva előre hajoltam, a könyökömet az asztalra támasztottam. – Azért, mert pénzből származom.

Poppy felhúzta a szemöldökét. – Huh?

– Nem mintha titokban akarnám tartani, vagy ilyesmi. A családom gazdag. Úgy tűnik, ez gondot okoz neki. Szerinte ettől túlságosan különbözünk egymástól. Én gazdag vagyok, ő meg csak egy szerelő. Az ő szavai, nem az enyémek.

–    Ez baromság, - jelentette ki Shane. – Farah, az övé a fél garázs.

Ez meglepett engem. Nem tudtam, hogy résztulajdonos, de ez a tudás nem változtatott volna az érzéseimen.

–     Nekem mindez nem számít. Nem érdekel, mit csinál, de azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki képes voltam túllátni rajta.

Poppy arca felháborodottan ráncolódott, miközben hátradőlt a székében és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Hát most már csak dühös vagyok.

–     Én is dühös vagyok! – Brantley felkiáltott, és a feje fölé emelte a karját.

Shane rávillantotta a tekintetét.

Elfojtottam a nevetésemet.

Poppy összerezzent. – Bocsánat. Nem szoktam hozzá a kis fülekhez.

–  Eh, semmi baj. – Shane legyintett az aggodalmára. – Sokkal rosszabbat is hallott már attól, hogy velem utazott a kocsiban, miközben dugóban voltunk.

Erre válaszul Brantley felkiáltott. – Tűnj az útból, te barom!

Shane rámutatott. – Látod? És ez az egyik ártatlanabb változat.

Mindannyian nevettünk, én pedig felemeltem a kávém, és az utolsó kortyot is megittam, hogy befejezzem. Miután Brantley kis elterelő hadműveletét félretéve a barátaim visszafordultak felém, Poppy pedig folytatta.

– Az ő vesztesége, Farah. Ha hagyja, hogy egy ilyen hülyeség közétek álljon, akkor nem éri meg az idődet.

Shane közelebb hajolt, és a kezét az enyémre tette. – Igaza van. Te vagy az egyik legkedvesebb, legnagylelkűbb és leggondosabb ember, akivel valaha találkoztam. Megérdemelsz valakit, aki nem hagyja, hogy a büszkesége és az ostobasága valami csodálatos dolog útjába álljon.

–     Ezt én is támogatom, - tette hozzá Poppy.

A szemem égni kezdett, ugyanakkor az a melegség, amit már akkor éreztem, amikor beléptem a városba, futótűzként terjedt szét a mellkasomban. Ezek az én embereim voltak. Ez volt az én városom. Ide tartoztam. Itthon voltam. És nem hagytam, hogy ezt bármi is elrontsa.

– Szeretlek titeket, remélem, tudjátok, de el kell tűnnöm innen, mielőtt elsírom magam. – Visszatoltam a székemet, felálltam, és a vállamra akasztottam a táskámat. – Randim van egy festékesdobozzal és egy hengerrel.

Shane rám mosolygott.

–   Ugye tudod, hogy te fizetsz Clay-nek és a srácoknak, hogy ezt megtegyék neked?

Abban a pillanatban, amikor Clay közölte velem, hogy az összes fal készen áll, izgalom töltött el. A ház többi részét kifesthetik, de én akartam az lenni, aki kifesti a fő hálószobát, azt a helyet, amely hamarosan a szentélyem lesz. Rá akartam nyomni a bélyegemet.

–     Tudom, de meg akarom próbálni. Még soha nem festettem semmit, és szerintem jó móka lesz.

Poppy horkant egyet, és megforgatta a szemét.

–     Hívj fel holnap, és mondd meg, ha még mindig így érzel-e.

Megöleltem a lányaimat, és lehajoltam, hogy arcon pusziljam Brantley-t, és megcsiklandozzam a bordáit. Aztán elindultam a kocsimhoz, egy vadonatúj Jeep Compasshoz, amit órákig tartó szorgalmas kutatás után teljesen egyedül szereztem be, a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon szálltam be.

Az új Farahnak talán fájt a szíve, de nyomult előre.

 

Cannon

Dél volt, mire begurultam a városba. Kétségbeesetten szükségem volt egy zuhanyra az úton töltött órák után, de ahelyett, hogy hazamentem volna, egyenesen a Redbud Inn felé vettem az irányt.

A Benz nem volt a parkolóban, amikor megálltam, de azért odamentem, és bekopogtam Farah ajtaján. Amikor nem nyitott ajtót, megtettem a rövid utat Poppyhoz. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta az ajtót, tudtam, hogy valami nincs rendben. – Szia, Pop.

–     Cannon, - viszonozta, a hangja lapos volt, a karjait keresztbe fonta a mellkasán.

–     Van rá esély, hogy tudod, hol találom Farah-t? Nincs a szobájában.

Állása szinte dacos volt, ahogy az ajtófélfának támasztotta a vállát, és így válaszolt: – Igen, tudom, hol van.

–     Megmondanád nekem? – Kérdeztem néhány másodperc után, amikor nem fejtette ki bővebben.

A szemhéja dühös résnyire szűkült. Tudtam, hogy fenyegetőnek szánta a tekintetét, de a pillantás túlságosan is imádnivaló volt a porcelánbaba arcán.

–     Miért? Hogy megint szarul érezze magát valami miatt, amit nem tud befolyásolni? Nem hinném.

A pokolba az egésszel. Úgy tűnt, Farah új csapata összezárta a sorokat, és az volt a céljuk, hogy távol tartsanak engem.

–     Nézd, - kezdtem sóhajtva, hátranyúlva, hogy megmasszírozzam a nyakam merev izmait -, tudom, hogy elbasztam...

–     Igen. Pokolian biztos, Cannon Banks, - vágta rá agresszívan, ellökve magát az ajtókerettől, és felegyenesedett. – Ennek a nőnek már több szaros ember jött az életébe, mint amennyit a legtöbbünk egy élet alatt megtapasztalhatna. Mindenki elhanyagolta és rosszul bánt vele, akinek szeretnie kellett volna. Egyetlen ember sem mutatott felé kedvességet, mégis valahogy mégis megtalálta a szívében, hogy kedves legyen másokkal.

–     Tudom, Poppy.

–     Szerintem nem tudod, - csattant fel a lány. – Azt már tudod, hogy minden fillért, amit a Bad Alibiben keres, Shane-nek ad, de azt tudtad, hogy elkezdett minden nap átmenni hozzá, hogy vigyázzon Brantleyre, csak hogy Shane takaríthasson, vagy moshasson, vagy, a fenébe is, szundítson egy rohadtul nagyot? Csak azt látta, hogy Shane fáradt. Ez volt minden, ami kellett neki, hogy közbelépjen. Miközben az elmúlt két hétben elutaztál, észrevette, hogy több olyan nap is volt, amikor Fletch nem jött el a bárba. Amikor megkérdezte, Danno azt mondta neki, hogy influenzás lett, és már másnap ott volt nála a levessel. Levessel, Cannon. Mármint, ki csinál ilyet?

Jézusom, fogalmam sem volt róla. – Pop...

–     És azt tudtad, hogy még a macskákat sem szereti?

Ezzel elvesztettem a fonalat. – Micsoda?

–  Ő kutyapárti. De azok a szörnyű szülei sosem engedték, hogy háziállata legyen, így amikor az az átkozott macska úgy döntött, hogy ő az ő embere, miután összetörte a kocsiját, még csak a szeme sem rebbent az ötletre, hogy befogadja. Csak egy háziállatot akart, az isten szerelmére! - kiáltotta, és széttárta a karját. – Nem érdekelte, hogy mi az, csak akart valamit, aminek átadhatja mindazt a szeretetet, amit a hatalmas szívében elraktározott.

Minden egyes kibaszott szó, ami a szájából elhangzott, késként hatolt a szívébe. – Tudom...

–  Nem, nem tudod. Nem tudod, Cannon, mert ha tudnád, soha nem vágtad volna a vagyonát így a képébe. Nem ő kérte, hogy abba a családba szülessen. Hidd el, jobban járt volna, ha nincstelenül és az utcán él! Az utolsó dolog, amire szüksége van, hogy egy másik ember miatt rosszul érezze magát, úgyhogy mondj egyetlen jó okot, amiért el kéne mondanom, hol van.

–  Mert nem tudok bocsánatot kérni, ha nem találom meg, - válaszoltam azonnal. Úgy tűnt, ez megtette a hatását. Poppy szája teljesen meglepődve csukódott össze. – Tudom, hogy elcsesztem. A pokolba is, Pop, két hete csak erre tudok gondolni. Helyre akarom hozni. Helyre kell hoznom, ezért kérlek, csak mondd meg, hol van.

Tétovázott, és az volt a határozott benyomásom, megpróbálja felmérni, mennyire vagyok őszinte. Biztosan látta, hogy komolyan gondolom, amit mondtam, mert végül válaszolt.

–     A házában van. A falakat pár napja húzták fel, úgyhogy most fest.

A szemöldököm magasabbra szaladt a homlokomon. – Fest?

–     Igen. – A szemei az ég felé gördültek. – Ne kérdezd, ez egy teljesen más dolog, de ott van.

–     Köszi, Poppy.

Megfordultam, hogy visszainduljak a motoromhoz, amikor felkiáltott.

–     Ne akard, hogy megbánjam, amiért elmondtam, Cannon!

Tisztelgésként emeltem a kezemet a vállam fölé, miközben felvettem a tempót. Nem akartam, hogy megbánja, hogy elmondta, de nem volt időm arra, hogy itt maradjak és megnyugtassam.

El kellett jutnom Farahhoz. 

Lexy