15. fejezet
Farah
– Őrületes az időjárás, - állapítottam meg,
szorosabbra húzva magamon a könnyű kardigánt, amit felvettem, hogy elűzzem a
levegőben lévő hideget. Amint beköszöntött a szeptember, a hőmérséklet leesett.
Nyárból szinte egyik napról a másikra ősz lett, amire nem voltam felkészülve.
Shane felnézett, mert eddig lehajolva szedte össze az összes ételt, amit Brantley a földre dobott, és felnevetett.
–
Adj neki egy-két napot.
–
Igen. – Poppy egyetértően bólintott. – Pár
hétig ugrálunk, aztán bumm! Helló tél.
Az
ajkamhoz emelve a kávémat, nagyot kortyoltam belőle, hagytam, hogy a folyadék
belülről kifelé melegítsen. Mi hárman - Brantleyvel a nyomunkban - egy
kávézóban találkoztunk a városban, és mivel nem tudtam, hogy az időjárás ilyen
gyorsan változik, azt javasoltam, üljünk ki. A kis szabadtéri rész a főutcára
nézett, remekül lehetett nézni az embereket, amit mindig is szerettem csinálni.
Poppy
és Shane beszélgetni kezdtek egymással, én pedig elmerengtem, és bámultam az
összes arra járó embert. Többen közülük felismertek a bárból, és mosolyogtak
vagy integettek, amikor megláttak. Néhányan még üdvözletet is kiáltottak.
Eltartott
néhány percig, mire teljesen felfogtam, de ez volt az első alkalom az
életemben, hogy ilyesmi történt. Már néhány hónapja Redemptionben éltem, a
városlakók hivatalosan is a sajátjukká fogadtak. Huszonhat évbe telt, de végre
a közösség része lettem. Ide tartoztam, ezek közé az emberek közé. És ahogy ott
ültem a kis kávézóban, és két barátommal együtt ittam egy kávét, ez a tudat
belém ivódott, és jobban felmelegített, mint bármi más.
– Szóval, hallottam valamit a bárban tegnap
este, - jelentette ki Shane, a hangja elég hangos volt ahhoz, hogy kirántson a
kábulatból. – Úgy tűnik, Cannon a napokban visszatér.
Mentálisan
kirázva a feszültséget, ami a neve említésére a vállamba kúszott, kifújtam a visszatartott
levegőt és lassan elfordultam az utcára nézelődéstől, hogy szemügyre vegyem
őket, amint nyílt kíváncsisággal bámultak rám, mintha türelmetlenül várták
volna a reakciómat. Shane tudta, hogy valami történt, hiszen ő volt az, aki
miatt először is megbíztam Cannonban. Amikor megkérdezte, hogy ment, csak annyit
mondtam neki, nem jött össze. Miután napokig nézte, ahogy szomorkodok - az ő
szavaival, nem az enyémmel -, elment Poppyhoz, hogy elmondja neki, mi történt.
Mindketten aggódtak, és kérlelhetetlenül nyaggattak, hogy válaszoljak, de nem
akartam semmi olyat mondani, ami miatt negatívan néznének Cannonra. Nem tett
semmi rosszat. Nem húzott fel, és nem játszadozott velem. Persze, igazából,
amit mondott, pokolian fájt, de ő csak őszinte volt. Nem érdekeltem, és ennyi
volt. Nincs okom a haragra. De ez nem jelentette azt, hogy a szívemet nem
éreztem úgy, mint egy nagy, lüktető zúzódást. Az elmúlt két hétben mindent
megtettem, hogy megjátsszam magam, hogy vidámnak tűnjek, de azt hiszem, nem
végeztem elég jó munkát.
Az
arcomon közömbös kifejezés ült.
– Nos, remélem, jól érezte magát. Lefogadom,
hogy egy motoros országjárás nagyon szórakoztató.
Shane
az asztalra csapott a kezével. – Jól van, ennyi volt. Más vagy, mióta elmentél
Cannonhoz. Igen, próbálsz úgy tenni, mintha jól lennél, de nyilvánvaló, hogy
nem vagy az. Alig beszéltél arról, hogy mi történt köztetek, de valahányszor
valaki megemlíti a nevét, megmerevedsz, és visszatartod a lélegzeted. –
Körözött az ujjával az arcom előtt, amikor a szemeim nagyra nőttek. – Igen. Ne
hidd, hogy nem vettük észre ezt a kis árulkodást. Na most mi a fene, - nézett
Brantley felé, hogy megerősítse, túlságosan elmerült valami rajzfilm nézésében
Shane telefonján ahhoz, hogy ránk figyeljen - mi a fene folyik itt?
Váratlan
hevességére hátra rándult a fejem. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire
feldúlt miattam. Jase-en kívül még soha senki nem törődött velem annyira, hogy
nyíltan dühös legyen. Be kellett ismernem, hogy bár hihetetlenül szomorú
voltam, de átkozottul jó érzés volt, amiért ez a két csodálatos nő ennyire
törődött velem.
– Semmi sem történt. Beszélni akartam vele,
azt mondta, hogy nem érdeklem, aztán elment. Ennyi. – Lehajtottam a fejem, és
figyeltem az ujjaimat, ahogy a kardigánom ujján lévő laza zsinórt rángatják. – Ő
volt az első srác, aki hosszú idő óta tetszett. Ennyi az egész. El vagyok
keseredve, de majd túlteszem magam rajta. – Ez a legkevésbé sem túlzás. Sokkal
több voltam, mint bosszús. Valamiért ez a férfi, akit nem is ismertem olyan
jól, nagyon a bőröm alá bújt.
– Ó, drágám. – Poppy lágy hangjára felkaptam
a fejem, és amikor ránéztem, a szomorúság az arcára volt írva, tisztán, mint a
nap. Megértette, jobban, mint Shane, mert ő mindent tudott. Megértette, milyen
nehéz volt nekem kitenni magam, összetörte a szívét, hogy amikor először
találtam bátorságot, az arcomba robbant.
– Majd túlteszem magam rajta, - mondtam
halkan, megvonva az egyik vállamat. – Nem ő az első, aki lekoptat, és valószínűleg
nem is ő lesz az utolsó.
– Én azt mondom, hogy barom. – Poppy és én
felugrottunk Shane heves kijelentésére. – Az a fickó heteken át figyelte minden
mozdulatodat a bárban. És nem csak képzeltem azt a forróságot, amit kettőtök között
láttam, amikor hozzád szorult abban az átkozott raktárhelyiségben.
Poppy
visszalőtt felém, a szemei kikerekedtek. – Hozzád simult a raktárban?
– Úgy nézett ki, mintha másodpercekre lett
volna attól, hogy lecsókolja az arcát, - jelentette ki Shane. – Szóval
szerintem baromság, hogy hirtelen nem érdekli. Többnek kell lennie a dologban.
Volt,
és ezt igyekeztem megtartani magamnak, de ez a két nő olyan volt, mint kutya a
csonttal. Nem hagyták abba az ásást, amíg nem kaptak válaszokat.
Sóhajtva
előre hajoltam, a könyökömet az asztalra támasztottam. – Azért, mert pénzből
származom.
Poppy
felhúzta a szemöldökét. – Huh?
– Nem mintha titokban akarnám tartani, vagy
ilyesmi. A családom gazdag. Úgy tűnik, ez gondot okoz neki. Szerinte ettől
túlságosan különbözünk egymástól. Én gazdag vagyok, ő meg csak egy szerelő. Az
ő szavai, nem az enyémek.
– Ez baromság, - jelentette ki Shane. – Farah,
az övé a fél garázs.
Ez
meglepett engem. Nem tudtam, hogy résztulajdonos, de ez a tudás nem változtatott
volna az érzéseimen.
–
Nekem mindez nem számít. Nem érdekel, mit
csinál, de azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki képes voltam túllátni rajta.
Poppy
arca felháborodottan ráncolódott, miközben hátradőlt a székében és keresztbe
fonta a karját a mellkasán. – Hát most már csak dühös vagyok.
–
Én is dühös vagyok! – Brantley
felkiáltott, és a feje fölé emelte a karját.
Shane
rávillantotta a tekintetét.
Elfojtottam
a nevetésemet.
Poppy
összerezzent. – Bocsánat. Nem szoktam hozzá a kis fülekhez.
– Eh, semmi baj. – Shane legyintett az
aggodalmára. – Sokkal rosszabbat is hallott már attól, hogy velem utazott a
kocsiban, miközben dugóban voltunk.
Erre
válaszul Brantley felkiáltott. – Tűnj az útból, te barom!
Shane
rámutatott. – Látod? És ez az egyik ártatlanabb változat.
Mindannyian
nevettünk, én pedig felemeltem a kávém, és az utolsó kortyot is megittam, hogy
befejezzem. Miután Brantley kis elterelő hadműveletét félretéve a barátaim
visszafordultak felém, Poppy pedig folytatta.
– Az ő vesztesége, Farah. Ha hagyja, hogy egy
ilyen hülyeség közétek álljon, akkor nem éri meg az idődet.
Shane
közelebb hajolt, és a kezét az enyémre tette. – Igaza van. Te vagy az egyik
legkedvesebb, legnagylelkűbb és leggondosabb ember, akivel valaha találkoztam.
Megérdemelsz valakit, aki nem hagyja, hogy a büszkesége és az ostobasága valami
csodálatos dolog útjába álljon.
–
Ezt én is támogatom, - tette hozzá Poppy.
A
szemem égni kezdett, ugyanakkor az a melegség, amit már akkor éreztem, amikor
beléptem a városba, futótűzként terjedt szét a mellkasomban. Ezek az én
embereim voltak. Ez volt az én városom. Ide tartoztam. Itthon voltam. És nem
hagytam, hogy ezt bármi is elrontsa.
– Szeretlek titeket, remélem, tudjátok, de
el kell tűnnöm innen, mielőtt elsírom magam. – Visszatoltam a székemet,
felálltam, és a vállamra akasztottam a táskámat. – Randim van egy
festékesdobozzal és egy hengerrel.
Shane
rám mosolygott.
– Ugye tudod, hogy te fizetsz Clay-nek és a
srácoknak, hogy ezt megtegyék neked?
Abban
a pillanatban, amikor Clay közölte velem, hogy az összes fal készen áll,
izgalom töltött el. A ház többi részét kifesthetik, de én akartam az lenni, aki
kifesti a fő hálószobát, azt a helyet, amely hamarosan a szentélyem lesz. Rá
akartam nyomni a bélyegemet.
–
Tudom, de meg akarom próbálni. Még soha
nem festettem semmit, és szerintem jó móka lesz.
Poppy
horkant egyet, és megforgatta a szemét.
–
Hívj fel holnap, és mondd meg, ha még
mindig így érzel-e.
Megöleltem a lányaimat, és lehajoltam, hogy arcon pusziljam Brantley-t, és megcsiklandozzam a bordáit. Aztán elindultam a kocsimhoz, egy vadonatúj Jeep Compasshoz, amit órákig tartó szorgalmas kutatás után teljesen egyedül szereztem be, a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon szálltam be.
Az
új Farahnak talán fájt a szíve, de nyomult előre.
Cannon
Dél
volt, mire begurultam a városba. Kétségbeesetten szükségem volt egy zuhanyra az
úton töltött órák után, de ahelyett, hogy hazamentem volna, egyenesen a Redbud
Inn felé vettem az irányt.
A
Benz nem volt a parkolóban, amikor megálltam, de azért odamentem, és bekopogtam
Farah ajtaján. Amikor nem nyitott ajtót, megtettem a rövid utat Poppyhoz. Abban
a pillanatban, ahogy kinyitotta az ajtót, tudtam, hogy valami nincs rendben. –
Szia, Pop.
–
Cannon, - viszonozta, a hangja lapos volt,
a karjait keresztbe fonta a mellkasán.
–
Van rá esély, hogy tudod, hol találom
Farah-t? Nincs a szobájában.
Állása
szinte dacos volt, ahogy az ajtófélfának támasztotta a vállát, és így
válaszolt: – Igen, tudom, hol van.
–
Megmondanád nekem? – Kérdeztem néhány
másodperc után, amikor nem fejtette ki bővebben.
A
szemhéja dühös résnyire szűkült. Tudtam, hogy fenyegetőnek szánta a tekintetét,
de a pillantás túlságosan is imádnivaló volt a porcelánbaba arcán.
–
Miért? Hogy megint szarul érezze magát
valami miatt, amit nem tud befolyásolni? Nem hinném.
A
pokolba az egésszel. Úgy tűnt, Farah új csapata összezárta a sorokat, és az
volt a céljuk, hogy távol tartsanak engem.
–
Nézd, - kezdtem sóhajtva, hátranyúlva,
hogy megmasszírozzam a nyakam merev izmait -, tudom, hogy elbasztam...
–
Igen. Pokolian biztos, Cannon Banks, -
vágta rá agresszívan, ellökve magát az ajtókerettől, és felegyenesedett. –
Ennek a nőnek már több szaros ember jött az életébe, mint amennyit a legtöbbünk
egy élet alatt megtapasztalhatna. Mindenki elhanyagolta és rosszul bánt vele,
akinek szeretnie kellett volna. Egyetlen ember sem mutatott felé kedvességet,
mégis valahogy mégis megtalálta a szívében, hogy kedves legyen másokkal.
–
Tudom, Poppy.
–
Szerintem nem tudod, - csattant fel a
lány. – Azt már tudod, hogy minden fillért, amit a Bad Alibiben keres,
Shane-nek ad, de azt tudtad, hogy elkezdett minden nap átmenni hozzá, hogy
vigyázzon Brantleyre, csak hogy Shane takaríthasson, vagy moshasson, vagy, a
fenébe is, szundítson egy rohadtul nagyot? Csak azt látta, hogy Shane fáradt.
Ez volt minden, ami kellett neki, hogy közbelépjen. Miközben az elmúlt két
hétben elutaztál, észrevette, hogy több olyan nap is volt, amikor Fletch nem
jött el a bárba. Amikor megkérdezte, Danno azt mondta neki, hogy influenzás
lett, és már másnap ott volt nála a levessel. Levessel, Cannon. Mármint, ki
csinál ilyet?
Jézusom,
fogalmam sem volt róla. – Pop...
–
És azt tudtad, hogy még a macskákat sem
szereti?
Ezzel elvesztettem a fonalat. – Micsoda?
– Ő kutyapárti. De azok a szörnyű szülei
sosem engedték, hogy háziállata legyen, így amikor az az átkozott macska úgy
döntött, hogy ő az ő embere, miután összetörte a kocsiját, még csak a szeme sem
rebbent az ötletre, hogy befogadja. Csak egy háziállatot akart, az isten
szerelmére! - kiáltotta, és széttárta a karját. – Nem érdekelte, hogy mi az,
csak akart valamit, aminek átadhatja mindazt a szeretetet, amit a hatalmas
szívében elraktározott.
Minden
egyes kibaszott szó, ami a szájából elhangzott, késként hatolt a szívébe. –
Tudom...
– Nem, nem tudod. Nem tudod, Cannon, mert ha
tudnád, soha nem vágtad volna a vagyonát így a képébe. Nem ő kérte, hogy abba a
családba szülessen. Hidd el, jobban járt volna, ha nincstelenül és az utcán él!
Az utolsó dolog, amire szüksége van, hogy egy másik ember miatt rosszul érezze
magát, úgyhogy mondj egyetlen jó okot, amiért el kéne mondanom, hol van.
– Mert nem tudok bocsánatot kérni, ha nem
találom meg, - válaszoltam azonnal. Úgy tűnt, ez megtette a hatását. Poppy
szája teljesen meglepődve csukódott össze. – Tudom, hogy elcsesztem. A pokolba
is, Pop, két hete csak erre tudok gondolni. Helyre akarom hozni. Helyre kell
hoznom, ezért kérlek, csak mondd meg, hol van.
Tétovázott,
és az volt a határozott benyomásom, megpróbálja felmérni, mennyire vagyok
őszinte. Biztosan látta, hogy komolyan gondolom, amit mondtam, mert végül
válaszolt.
–
A házában van. A falakat pár napja húzták
fel, úgyhogy most fest.
A
szemöldököm magasabbra szaladt a homlokomon. – Fest?
–
Igen. – A szemei az ég felé gördültek. – Ne
kérdezd, ez egy teljesen más dolog, de ott van.
–
Köszi, Poppy.
Megfordultam,
hogy visszainduljak a motoromhoz, amikor felkiáltott.
–
Ne akard, hogy megbánjam, amiért
elmondtam, Cannon!
Tisztelgésként
emeltem a kezemet a vállam fölé, miközben felvettem a tempót. Nem akartam, hogy
megbánja, hogy elmondta, de nem volt időm arra, hogy itt maradjak és
megnyugtassam.
El
kellett jutnom Farahhoz.
Lexy
Köszönöm szépen!!!
VálaszTörlésKöszönöm!!
VálaszTörlésKÖSZI, KÖSZI! Mééég!😊
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés