Jessica Prince:Bad Alibi - Tizenhatodik fejezet

         16. fejezet

Farah

Leengedve a hengert tartó karomat, hátraléptem az imént befejezett faltól, közben a szabad kezemmel letöröltem a homlokomon lévő izzadságot.

Az alatt a pár óra alatt, amíg ezzel foglalkoztam, két dolgot fedeztem fel a festéssel kapcsolatban. Az első az, hogy nem szeretem. Úgy éreztem, mintha a karjaim lángolnának az edzéstől, több festék jutott a hajamba és a ruhámra, mint a falra, a szagától pedig őrülten fájt a fejem.

A második dologra akkor jöttem rá, amikor hátrébb menve jobban megnéztem a munkámat, az volt, hogy szarul csinálom. Nem tudtam rájönni, miért nézett ki olyan rohadt foltosnak az előttem lévő fal. Mindenhol csíkok voltak, akárhányszor is mentem át rajta. Voltak olyan foltok, ahol még mindig látszott a fehér a lágy, galambszürke festéken keresztül, amit a szobába választottam, és voltak olyanok, ahol feltűnően elfolyt a festék. És hogy a fenébe tudták ezt az emberek úgy megcsinálni, hogy a padlót nem borította be a festék?

– Ugye tudod, hogy egy egész csapatnyi embert béreltél fel, akik mindezt megcsinálják neked, Kolibri?

Cannon váratlan hangjától felugrottam, és felpattantam. A szívem vágtatni kezdett a mellkasomban, amikor megláttam, ahogyan lazán, a vállával a hamarosan leendő hálószobám ajtajának támaszkodott.

Eltüntettem az arcomról a kezdeti döbbenetet, rendbe szedtem a vonásaimat. Jól tudtam üres arcot vágni, elvégre egész életemben ezt csináltam. Visszafordultam a fal felé, és azt motyogtam.

–  Ezt már más is mondta. Egyszerűen ki akartam próbálni, hogy lássam, mi ez a nagy felhajtás.

–     És az ítélet?

A szemem összeszűkült, mintha a fal valahogy személyesen sértett volna meg. – Nem nekem való.

A kuncogása közelebbről hangzott a szobából. Már csak néhány méterre volt tőlem, és ahogy rám nézett, eltűnt az a keménység, ami aznap a garázsban az arcára volt vésve. Az a lágy, szexi vigyora határozottan visszatért a helyére.

A testem úgy reagált, mint mindig, a bőröm bizsergett, a pulzusom felgyorsult, de a legutóbbi találkozásunk után inkább a fejemben lévő hangra hallgattam. Elnyomva a gyomromban lévő rezdüléseket, egyenletes hangnemet ütöttem meg, szemeim semmit nem árultak el, amikor kimondtam a nyilvánvalót.

–     Visszajöttél.

Egy lépéssel közelebb lépett, minden erőmre szükségem volt, hogy megtartsam a pozíciómat.

–     Igen. Alig egy órája értem a városba.

–     Az emberek a bárban beszélgettek. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérsz.

Még egy lépés. – Lerövidítettem az utamat, hogy hazajöjjek.

A szívem staccatót kezdett verni a bordáimon. 

–     Remélem, jól érezted magad.

És még egy lépés.

–     Lehetett volna jobb is. Idén nem éreztem jól magam.

A pamut és a motorolaj illata elnyomta a fanyar festékillatot. A fenébe vele.

–     Sajnálattal hallom.

–     Tényleg?

A homlokom ráncba szaladt, az ajkam megfeszült. Miféle kérdés volt ez?

–     Persze. Két hét hosszú idő, különösen, ha nem érzed jól magad. Ezért rövidítetted meg?

–     Nem. – Egyre többet elvett a köztünk lévő térből, olyan közel jött hozzám, hogy éreztem, a nyugalmam kezd kicsúszni a kezemből.

–     Ó, nos... ööö, akkor is, üdv itthon.

–     Nem akarod tudni, miért szakítottam meg az utamat, Kolibri?

Szóval az elmúlt két hétben valahogy visszaszereztem Kolibrit. Azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel, de hazudtam. De legalább úgy tettem, mintha nem érdekelne.

– Nem különösebben. Biztos vagyok benne, hogy az okod elég érdekes, de én épp valaminek a közepén vagyok. – Felemeltem a kezemben lévő festőhengert, a nyomaték kedvéért kicsit megráztam.

– Azt látom. – A keze felemelkedett, hogy megrángassa egy hajtincsemet, amely a fejem tetején lévő csomóból esett ki. Amikor megmutatta, az ujjain egy szürke csík látszott. – Jól áll neked ez a szín, bébi.

És a bébit is visszakaptam, de a fenébe már, ha ezt hallva nem éreztem magam egy millió dollárnak. – Köszi, - mondtam holtan. – Új külsővel kísérletezek. Úgy hívják, hogy festő sikk.

–  Hát, működik, - kuncogott. – Viszont kurva jól néznél ki bármiben.

Ekkor a közelsége túl sok lett. Nem bírtam tovább, ezért azzal az ürüggyel, hogy visszateszem a festékhengert a festéktálcába, átvonultam a szoba másik végébe, de közben megkérdeztem.

– Mi szél hozott erre? Két hét után azt hihetném, hogy az első megálló a lakásod. Vagy a szüleid.

– Tudod, Farah, a jéghercegnő álarc, amit felvettél, nem igazán áll jól neked. Mindketten tudjuk, hogy a lelked mélyén nem vagy más, mint meleg és kedves.

Nem akartam, hogy ez hatással legyen rám; nem akartam, hogy a lélegzetem elakadjon, vagy a szívem hevesen verjen, de úgy tűnt, nem tudok ellenállni.

Elengedtem a gondosan felépített homlokzatomat, és rögtön a lényegre tértem.

– Miért vagy itt, Cannon? A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával elég világossá tetted, hogy nincs már mit mondanunk egymásnak.

Utánam jött, alig egy méterre állt meg tőlem.

– Seggfej voltam. – Olyan gyorsan és határozottan mondta, amivel meglepett. – Amiket mondtam neked, ahogy viselkedtem... pöcs voltam, Farah.

Eltartott egy darabig, mire végre sikerült megtalálnom a hangomat.

–  Azt várod, hogy ne értsek egyet? Mert azt nem fogom megtenni. Hatalmas seggfej voltál.

Valamilyen okból kifolyólag erre elvigyorodott. Bezárta a köztünk lévő maradék távolságot, majd a kezébe vette az arcomat.

– Nem is várnék kevesebbet. – Éreztem, ahogy a munkától durva ujjai a pulzusomhoz nyomódnak, és tudtam, hogy érzi hevesen dobogó szívemet. – Talán ideges leszel tőlem, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogsz rám szólni a szarságaim miatt.

Hirtelen nehezemre esett levegőt venni, minden egyes belégzésemet az ő illata töltötte be, elhomályosította a fejemet, megnehezítette a gondolkodást. Az érintése olyan volt, mintha áramütés érte volna a bőrömet.

–  Soha nem lett volna szabad úgy elhagynom téged, ahogy tettem, - mondta, hangja olyan volt, akár egy bársonyos simogatás. – Maradnom kellett volna, és rendbe hozni a dolgokat köztünk.

A szeme a számra tévedt, amikor a nyelvem kikukucskált, és végigsimított az alsó ajkamon, a kavargó aranyzöld és barna szeme egyre sötétebb lett.

–     De... én... – Nyeltem egyet, hogy megnedvesítsem hirtelen kiszáradt torkomat. – Azt hittem, hogy mi ... hogy túlságosan különbözőek vagyunk.

Cannon hüvelykujjával végigsimított az állkapcsomon.

– Nem kellett volna ezt mondanom, kicsim. Nem volt igazam. Csak a saját hülye problémáim miatt mondtam ilyesmiket.

–   Hülye problémák, mint például, hogy csak egy szerelő vagy? – Lőttem vissza rá. – Mikor valójában a fél garázs a tiéd.

A szemöldöke felhúzódott, az ajkait összeszorította.

–   Látom, a helyiek beszélnek.

Vállat vontam, és vállat vontam.

– Ez egy kisváros, igaz? Nem ez az egyik sztereotípia? Mindenki beszél, és nincsenek titkok.

A vigyora kötekedőre váltott. – Azt hiszem, igazad van.

–   Miért változott meg a véleményed, Cannon? Mi történt?

–  Semmi sem történt. Csak rájöttem, hogy idióta voltam, hagytam valami hihetetlen dolgot kicsúszni a kezeim közül.

–  Szóval, csak így, ennyi? Hirtelen mi változott benned? Akarsz engem?

– Semmi hirtelen, Kolibri. Az első pillanattól kezdve akartalak, minél jobban megismerlek, annál többet akarok belőled.  

Az agyam nem tudta feldolgozni, az imént kimondottakat. Nem jutott eszembe semmi visszavágásként, nem mintha számított volna, mert még nem fejezte be. – Levegővétel nélkül fecsegsz, amikor izgatott vagy ideges vagy. Levest viszel a nyavalyás vén szivaroknak, amikor influenzásak. Vigyázol Brantley-re, hogy Shane-nek legyen egy kis nyugalma. És kitérsz a macskák elől. – A kuncogása átjárta a testemet, amitől elgyengültek a térdeim. – Bébi, nem is tudom, találkoztam-e már valaha hozzád hasonlóval.

–  Bárki más is ugyanezt tette volna, - erősködtem. – Shane a barátom. Az ember segít a barátainak, amikor csak tud, én pedig tudok, tehát segítek. És Fletch nem vén szivar. Olyan édes, mint a pite.

– Hozzád édes, Farah. A pokolba is, azok az emberek egy rakás kemény, mocskos szájú szemétláda még a jobb napokon is. De ha kedvesek hozzád, akkor tudják, hogy kiérdemelnek egy mosolyt. És kezdek rájönni, hogy ebben a városban nincs olyan férfi, aki ne tenne meg bármit, hogy mosolyogni lásson.

– Mi-mi-mi... – Meg kellett köszörülnöm a torkomat, abban a reményben, hogy ez segít a szavak formálásában. Még mindig alig jöttek ki suttogásnál többként, amikor megkérdeztem. – Mi történik most? Mit keresünk itt?

–  Hát, ha nem ijedsz meg tőle túlságosan, azt terveztem, hogy megcsókollak.

–  Te... – Összecsuklott a szám. Akartam, hogy megcsókoljon. Istenem, ezt akartam. De... –Nem lehetek olyan, mint a többi nő neked. Egyszerűen nem tudok, Cannon. És én ítélkezem feletted. Én is akarlak téged, de nem vagyok képes...

Elhallgattatott, amikor hüvelykujját az ajkamra nyomta.

– Te nem vagy olyan, mint a többiek. – Szünetet tartott, hogy hagyja, hogy feldolgozzam, mielőtt folytatta volna a világom felforgatását. –Nem ígérek neked semmit azzal kapcsolatban, hogy hová vezet ez az egész, Kolibri. Nem ismerjük egymást eléggé. De van egy olyan érzésem, hogy van itt valami jó, én pedig látni akarom, hová vezet.

Az ajkaim szétnyíltak, akkora levegőt vettem, amitől megremegett a mellkasom. – Cannon.

–   Te is akarod, Farah?

Úgy éreztem, mintha kibújnék a bőrömből. A vágy, amiről eddig csak romantikus regényekben olvastam, átjárta a véremet, egy olyan vágy, amiről azt hittem, soha nem leszek képes érezni azután, amit az a férfi mindent elvett tőlem. Semmihez sem hasonlított, amit valaha is átéltem.

Csak bólogatni tudtam, képtelen voltam megtalálni a hangomat. Szerencsére ez elég volt.

Cannon keze azonnal megmozdult, az egyik a tarkómra csúszott, míg a másik karja leereszkedett, hogy a derekam köré tekeredjen, és magához húzott. A szája az enyémre ereszkedett, abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeértek, az egész testemen áram cikázott végig. Az érzéstől zihálva nyílt ki a szám, Cannon persze teljes mértékben kihasználta a helyzetet.

A nyelve belém hatolt, a legmámorítóbb simogatással súrolta az enyémet, amit valaha is éreztem. A kezeim megremegtek, miközben a vállára fektettem. Minden tétovaság, amit érezhettem volna, egyik szempillantásról a másikra eltűnt abban a pillanatban, amikor a tenyerem a széles, erős vállakon pihent. Csak úgy beleolvadtam a csókba. A karom a nyaka köré fonódott, lábujjhegyre emelkedve közelebb kerültem hozzá. A nyelvünk lágy, gyengéd érintése valami sokkal többé változott. Ősi volt, ahogy egymásból táplálkoztunk. Olyan volt, mintha olyan régóta éheztünk volna egymásra, hogy teljesen elvesztettük az irányítást. Nem tudtam gondolkodni. Csak éreztem. Éreztem, ahogy a melleim elnehezülnek, a mellbimbóim merev csúcsokká feszülnek. Érezni, ahogy a bensőmben összeszorul a szükség.

Soha nem csókoltak még így, és nem akartam, hogy véget érjen. Sajnos az oxigénszükséglet győzedelmeskedett, így Cannon és én percekkel később kénytelenek voltunk szétválni.

A mellkasom vadul emelkedett és süllyedt, az ajkaim zúzódásokat éreztek, de úgy éreztem, hogy jobban élek, mint egész életemben bármikor máskor.

–  Hűha, - sóhajtottam, amint újra rendesen kaptam levegőt.

–  Te mondtad, bébi, - nyögte, a homlokát az enyémre támasztva. – Jézusom, te aztán tudsz csókolni.

Két hét óta először nevetés csiklandozta a torkom, ahogy végighúztam a körmeimet a fejbőrén, magasabbra emelve őket, hogy belegabalyodjak a feje teteje közelében lévő hosszabb szálakba. –Ugyanezt mondhatom rólad is. – Lehunytam a szemem, beszívtam a bódító illatát. – És most mit csinálunk?

A szorítása szorosabbra húzódott, nem tudtam nem észrevenni, mennyire jó érzés, hogy hozzá szorulok. Egyszerűen olyan nagy és erős volt, hogy tőle kicsinek éreztem magam.

– Nos, nincs erre szabálykönyvem, de úgy gondolom, a következő logikus lépés a vacsora lenne.

Épp csak annyira húzódtam hátra, hogy körülnézhessek a szobában, amit éppen festettem.

–   De itt még rengeteg dolgom van.

Követte a tekintetemet, lassan szemügyre vette a szobát, mielőtt rám fordította azokat a felhevült mogyoróbarna szemeket.

–  Ne vedd sértésnek, bébi, de szarul festesz.

Horkantottam egyet, mielőtt egy jóízű nevetéssel hátrahajtottam volna a fejem. Amikor néhány másodperccel később visszanéztem rá, Cannon szemei rám mosolyogtak.

–  Nem is néz ki olyan rosszul, ugye?

–  Fátylat rá. Talán ha most abbahagyod, Clay emberei megmenthetik a helyzetet.

Nekem ez megfelelt. Clay és az emberei nyugodtan megtehetik. Leengedtem a tekintetemet a festékfoltos overallomra és a pólómra.

–  Valószínűleg előbb be kéne mennem a fogadóba, és lezuhanyoznom.

–  Nem. – Felnyúlt, egy laza hajtincset a fülem mögé tűrt. – Tökéletesen nézel ki úgy, ahogy vagy.

És ettől abban a pillanatban elaléltam. 

Lexy